ÉVKÖZI 8. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Iz 49, 14-15

Amikor I. János Pál pápa, aki mindössze körülbelül egy hónapig szolgálta Egyházunkat, mint Szent Péter apostol utóda, azt mondta egy beszédében, hogy Istent nemcsak az édesapával, az atyával lehet összehasonlítani, hanem az édesanyával is, többen megütköztek. De ezek mind azok közül voltak, akik vallásunkat nem ismerik, és akiknek bibliai ismereteik is csak felületesek

és hiányosak. Soha nem hallottak az Ószövetségi Szentírásnak arról a helyéről, amelyet a mai szentmise első olvasmányában hallunk, amelyben Isten önmagát a gondos édesanyával hasonlítja össze. A próféta először abból indul ki, hogy csak eszményi, ideális édesanyák vannak, akik biztos nem feledkeznek meg gyermekükről. De utána, mintha ő is számolna a lehetőséggel, hogy az édesanya is megfeledkezhet gyermekéről, kiemeli, hogy Isten még akkor sem feledkezik meg rólunk.

Magunk keserű tapasztalata is arra tanít, hogy az édesanyák gyakran mostohán bánnak gyermekükkel. Sokan még védtelen korukban, születésük előtt megölik gyermeküket; mások engedik, hogy lelki halál áldozatai legyenek: megvonják tőlük a vallásos nevelést, nem jönnek gyermekükkel szentmisére, nem gondoskodnak róla, hogy gyermekük hittanra járjon. – Megérdemlik az ilyenek, hogy édesanyának hívják őket? Hisz az édesanya hivatása nem az, hogy öljön, hanem, hogy életet adjon, az, hogy táplálja gyermekét, nem pedig, hogy engedje az éhhalál áldozatává lenni; az igazi édesanya hivatása, hogy segítse gyermekét az igazi boldogság útján, nem pedig, hogy abban akadályozza!

Az ateizmusnak, istentelenségnek, hitetlenségnek egyik forrása, gyökere, az igazi édesanyák hiánya, akiknek szeretetéből, gondoskodásából megismerhetnénk Isten életadó, gondviselő jóságát. A hivatásuknak, gyermeküknek élő édesanyák hiánya, pedig az istentelenségre vezethető vissza, hiszen Isten maga az élet forrása, maga az Élet és Gondviselés, és így az édesanyák példaképe. A hitetlenséget azzal tudjuk leghatásosabban orvosolni, ha ismét felfedezzük az édesanya igazi értékét és azt meg is tudjuk őrizni. Az édesanyai hivatás értékének felfedezését pedig egyedül Isten ismeretétől és szeretetétől várhatjuk.

ZSOLTÁR: 62.

Életünk körülményei gyakran nyugtalanítanak bennünket. Különböző zaklatásoknak vagyunk kitéve. Keressük a megnyugvást, a békességet, a biztonságot. A hívő ember mindezt Istennél reméli megtalálni, fellelni. Csak őtőle jön az üdvösség. Nyugtalanságunk, békétlenségünk oka, forrása nem egyszer az, hogy a boldogságot, az üdvösséget, a biztonságot és megnyugvást másutt, olyan kerülő utakon keressük és akarjuk elérni, amelyek még nyugtalanabbá tesznek bennünket. Hogy ettől a kerülőtől, attól az újabb nyugtalanságtól megkíméljük magunkat, a zsoltár figyelmeztet bennünket, hogy Istennél keressük a megnyugvást.

Olykor nem vagyunk egészen elégedettek ezzel a megoldással. Úgy tűnik, az Istenre való hagyatkozás nem hozza meg a várt eredményt, nem termi meg kívánt gyümölcsét, amint ezt mi elvárjuk. Ezért a zsoltár arra tanít bennünket, hogy türelemmel hagyatkozzunk Istenre. A türelem szerves része nélkülözhetetlen kelléke, alapfeltétele a keresztény életnek, Istenbe vetett hitnek, bizalomnak az Őrá való hagyatkozásnak. – Hitünknek és hívő életünknek csak akkor van értelme, ha elfogadjuk Krisztus második eljövetelének hitigazságát, ha türelemmel tudjuk várni a végső kibontakozásnak ezt a pillanatát, amelyről csak annyit tudunk, hogy be fog következni, de sem az időpontját, sem körülményeit nem ismerjük. Az Istenbe vetett bizalom másik feltétele: tárjátok fel szíveteket Őelőtte. Korunk csalódott embere azt tapasztalja, hogy abból, hogy másokkal bizalmas volt, másoknak „feltárta szívét”, mindig csak baja származott, mert embertársai visszaéltek bizalmával, esetleg kibeszélték titkait. Ám ebből rendszerint nem tanulunk, hanem még inkább szükségét érezzük egy szinte elhamarkodott bizalmaskodásnak. – Isten előtt azonban bezárjuk szívünket.

– Ezért a zsoltár arra tanít minket, ha szeretnénk visszanyerni életünk szilárd alapját, azt a sziklát, amelyen biztonságosan meg tudunk állni, ne a kétes értékű barátságokban bizalmaskodjunk, ott inkább legyünk óvatosak, legyenek fenntartásaink; annál bizalmasabbak legyünk Istenhez, aki ezzel biztos nem fog visszaélni, és aki előtt úgy sincs semmi rejtve.

SZENTLECKE: 1 Kor 4,1-5.

Hűségről, ítéletről, bíróságról beszél szent Pál a mai szentleckében.

Ő – és mi, akik mint az apostoli Egyház tagjai küldetést kaptunk a keresztség szentségében, Krisztus szolgái és „Isten titkainak intézői” vagyunk. Ennek feltétele a hűség.

Ha hűségesek vagyunk, nem kell az emberek véleményével, ítéletével törődnünk. Az emberek ítélete ebben nem lehet döntő. De önmagamé sem, akkor sem, ha nem érzem magam bűnösnek. Ez az érzés, ez a tudat önmagában még nem jelenti, hogy igaz vagyok, még nem jelenti a megigazulást. Az Úr lesz az, aki fölöttünk ítélkezik, az Ő ítélete számít.

Mindannyian készek vagyunk az ítélkezésre, különösen mások felett. Ez az ítélet azonban nem helytálló, mert mi nem ismerhetjük a „szívek szándékait”. Ezért nem szabad időnap előtt ítélkeznünk, hanem türelemmel kell várnunk az Úr – Jézus Krisztus – eljövetelét, ahogyan ezt Ő maga és az egész Újszövetség számtalan helyen hirdeti. – Akkor majd mindenki megkapja elismerését Istentől. Ezért ne az emberi elismerés legyen a döntő életünkben, hanem a Jézus Krisztushoz, felebarátjainkhoz, és önmagunkhoz való hűség.

EVANGÉLIUM: Mt 6,24-34.

Jézus a hegyi beszédben nem csak arról beszél, miben kell különböznie tanítványai igaz voltának a farizeusokétól és írástudókétól és az emberekkel szembeni magatartásuknak a pogányokétól, hanem az evilági javak körüli fáradozásukban, azok értékelésében is különbözniük kell a pogányoktól. Tanítását Jézus a két úrnak való szolgálattal kezdi: az egyik Isten, a másik Mammon, a gazdagság. Ez a kettő kizárja egymást. A Mammon – ha szolgálunk

neki – kizárja annak lehetőségét, hogy Istennek szolgáljunk. Majd utána az ég madarainak és a mező liliomainak példájával oktat bennünket a gondviselésbe vetett bizalomról. A hasonlatból világos, hogy Jézus nem könnyelműségre tanít, hanem a hiábavaló aggodalomtól akar megszabadítani, az által, hogy a dolgok helyes értékelésére tanít: az élet több az ételnél és a test több a ruhánál. Az előrelátás és gondoskodás üdvös dolog, de nem szabad a biztosítási szellem rabjává lennünk. Az étel és ruházkodás helyett, Jézus Krisztus tanítványainak, nekünk, Isten országát és annak igazságát kell keresnünk, a többi hozzáadatik, hiszen Mennyei Atya jól tudja, hogy minderre szükségünk van, – Vajon Isten országa és igazságának keresésére mennyi időt, erőt szentelünk? Ha nem is annyit, amennyit az étel és ruházat előteremtésére, de legalább arányos-ezzel? Vagy netán, mint a pogányok összetévesztem, felcserélem ezeket Isten országával és annak igazságával?