NAGYBÖJT 2. VASÁRNAPJA

OLVASMÁNY: Ter 12,1- 4a

Az ószövetségi Választott Nép ősatyja még az „Ábrám” nevet viseli. – Az Ábrahám nevet majd csak a szövetség megkötésekor kapja. Hiszen a névváltoztatás mindig egy új hivatást, küldetést jelent.

Isten őhozzá intézte felszólítását: „Menj ki földedről ….arra a földre, amelyet majd mutatok neked!” – Ábrahám számára bizonyára nem volt könnyű eleget tenni ennek a felszólításnak. Állandó lakhelyét, biztonságát, megszokott életkörülményeit kellett elhagynia. – Ez az ő kivonulása a Választott Nép Egyiptomból való kivonulásának előképe; de ugyanakkor oktatás a keresztelendők számára és számunkra is, hogy áldozatok árán is készek legyünk szakítani a megszokott életmóddal, ha az veszélyezteti üdvösségünket, és merjük vállalni az új, keresztény, krisztusi életmód kockázatát. – Ne ragaszkodjunk az eddigi életmódhoz, csak azért, mert az kényelmes megszokott volt. Ábrahámban hitünk ősatyját tiszteljük. Őt állítja az Egyház a hit követendő példájaként a keresztelendők elé is. – Ez a hit már abban megnyilvánult, hogy eleget tett Isten felszólításának, hagyja el eddigi hazáját és költözzön az Isten által kijelölt vidékre. – A keresztség, amelynek megünneplésére, a húsvétra készülünk, mindig feltételezi a hitet: vagy a keresztelendő, vagy  a szülők, a hívő közösség hitét, amelyben a gyermek keresztelkedik és növekszik. – A mai olvasmány sürgeti a választ a kérdésre: Van-e hitem? Hiszem- e, hogy Isten, amikor az ismeretlenbe (örök életre) hív, jót akar?
– El tudom-e hittel fogadni, hogy az én üdvösségem, örök életem szempontjából  előnyösebb lehet szakítani a megszokottal, és vállalni a szokatlant – Krisztussal együtt, aki elhagyta a Táborhegy dicsőségét és elindult a szenvedés útján. – Amilyen mértékben ezt kész vagyok hittel elfogadni, elhinni, olyan mértékben érdemlem meg a keresztény elnevezést. Mert kereszténynek lenni annyit jelent, mint meghalni annak, ami régi, és Krisztussal új életre támadni. – A keresztség szentsége, amelyet húsvétkor ünneplünk, nem más, mint átmenet a régiből az új életre.

ZSOLTÁR: 33.

Isten különös oltalmáról beszél, ezért könyörög a mai zsoltár. Ez az oltalom  abban nyilvánul meg, hogy Isten megment a haláltól és táplálékról gondoskodik. Ám ezt az oltalmat csak az istenfélők tapasztalják meg. Mi a keresztségre és az Eukarisztiára, az Oltáriszentségre vonatkoztatjuk ezt, amelyek a húsvéti ünnep, az üdvösségtörténet, keresztény életünk és az Egyház életének lényegét alkotják, jelentik: a keresztség szentségében – amelynek felvételére, vagy megújítására a nagyböjtben készülünk – Isten, Jézus Krisztus halála és feltámadása által megmenti életünket, lelkünket az örök haláltól. – Isten Igéjével, Jézus Krisztus szavával, és az Eukarisztiával, az ő testével és vérével a kenyér és a bor színe alatt pedig táplálja lelkünket. Nagycsütörtökön emlékezünk meg az Oltáriszentség alapításáról az utolsó vacsorán, a húsvéti virrasztásban, pedig azt ünnepeljük, hogy a keresztség által a megdicsőült Jézus Krisztus titokzatos testének, az Egyháznak tagjai lettünk. Ha így értelmezzük a haláltól és éhségtől való szabadulást, akkor valóban Istenben van bizodalmunk, és megérezzük, hogy a föld tele van az Úr irgalmával: megérezzük, hogy kegyes szeme rajtunk nyugszik; hiszen kell-e nagyobb irgalom, mint hogy az örök haláltól megmentett minket, és örök életre szóló táplálékot ad nekünk a lelki ínség, éhínség idején.

SZENTLECKE:. 2 Tim 1,8-10.

Szent Pálnak az ő kedves tanítványához, Timóteushoz írt két levelét őrizte meg számunkra az Újszövetségi Szentírás. A második levélben már kifejezésre jut, hogy az Apostol a vértanúhalálra készül. Éppen ezért bíztatja Timóteust – és vele együtt bennünket, hogy vállaljuk a szenvedéseket Isten Evangéliumáért. Erre kaptunk meghívást a keresztségben, az Ő kegyelme alapján. A vértanúság a keresztény bizonyságtétel legszélsőségesebb formája; de erre is csak az képes, aki hiteles keresztény életet él. Az ilyen életre csak akkor leszünk képesek, ha Isten erejére támaszkodunk. Ezért, ha elégtelennek érezzük magunkat, tudnunk kell, hogy nem a magunk erejéből kell ennek a meghívásnak eleget tennünk. – Ez a kegyelem az Apostol szavai szerint most megnyilvánult: megnyilvánult Jézus Krisztus kereszthalálában és az Egyház, az Evangélium terjedésében, aminek szent Pál tanúja és munkatársa volt.  Jézus Krisztus legyőzte a halált és felragyogtatta előttünk az életet és a feltámadást. A nagyböjti időben Jézus Krisztus szenvedéséről elmélkedünk, feltámadásának megünneplésére készülünk. Ugyanakkor ez az előkészület ideje keresztségi ígéreteink megújítására. Szent Pál maga tanít bennünket, hogy a keresztség szentségében meghaltunk, eltemetkeztünk és Jézus Krisztussal feltámadtunk. Ebben van az Ő győzelme a halál és a bűn felett; így kell nekünk is győzedelmeskednünk önmagunk rosszrahajló természete felett. Így lesz a mi keresztségünkben és keresztény életünkben nyilvánvalóvá Isten kegyelme, az élet és a halhatatlanság, amelyet meghozott nekünk.

EVANGÉLIUM: Mt 17,1-9

Ahogyan nagyböjt első vasárnapján minden évben Jézus megkísértéséről halljuk, olvassuk az Evangéliumot, úgy nagyböjt második vasárnapján minden évben Urunk színeváltozásának elbeszélését tárja elénk az Egyház. – Ezt az üdvtörténeti eseményt a három első evangélista (Máté, Márk és Lukács) feljegyezte nekünk. A Máté-evangélium szerint Jézus arca a „magas hegyen” ragyogni kezdett, mint a nap, ruhája, pedig vakító fehér lett, mint a fény. – Ekkor megjelent nekik Mózes és Illés, akik Jézussal beszélgetnek. A Törvény és a próféták képviselői ők, akiket Jézus beteljesíteni jött, akiket a Máté-evangélium, mint címzettei számára jól ismerteket oly gyakran idéz, akikre oly gyakran hivatkozik: „Hogy beteljesedjen az Írás, hogy beteljesedjen, amit a próféták

megjövendöltek”. Péter – aki a három tanú közül a szót viszi, „Úrnak” szólítja Jézust, és az mondja: „Ha akarod, készítek itt három sátrat”. Ez lehet utalás a szövetség-sátorra, amely az örök élet előképe, de az örök boldogság sátoros ünnepére is utalhat. – Fényes felhő borítja el őket, amely egykor leszállott a szövetség-sátrára és amilyenen az Emberfi a érkezett Dániel látomásában, amilyenen Jézus, szavai szerint el fog jönni – amint ezt a főpap előtt nagycsütörtök éjszaka kinyilatkoztatta. Ebből a felhőből hallatszik „egy hang”: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”, (épp úgy, mint Jézus keresztelésekor), „Őt hallgassátok”. A kinyilatkoztatásból a Fiúnak való engedelmesség kell, hogy következzen. – A nagyböjt Isten Igéje hallgatásának és meghallgatásának, az engedelmesség gyakorlásának ideje. – Ezt a célt szolgálják a nagyböjti elmélkedések, prédikációk és a nagyböjti lelki megújhodás, amelyből keresztségi ígéreteink hiteles megújításának kell származnia. – A szózat hallatára a tanítványok leborulnak, hiszen az Emberfi át  hódolat illeti meg, a szózatból pedig: „ez az én szeretett Fiam”, felismerhető

a Mennyei Atya hangja és jelenléte. Jézus megérinti őket és bíztatja: „Ne féljetek!” – Ez a biztatás végig vonul az Újszövetségen, Jézus megtestesülésének, sőt Keresztelő János születésének hírüladásától Jézus feltámadásáig. Különös hangsúlyt kap, amikor Jézus azon az éjszakán, amelyen halálfélelmében vérrel fog verejtékezni, azt mondja a tanítványoknak: „Ne féljetek, én legyőztem a világot!” – Jézus Krisztus az Ő kereszthalálával és feltámadásával szorongásaink ellenére meg akar bennünket szabadítani minden félelemtől. „Ahol Isten lelke van, ott nincs helye a félelemnek!” tanítja szent Pál. – Ezután Jézus a tanítványok lelkére köti, hogy senkinek ne szóljanak a látomásról, amíg az Emberfi a a holtak közül fel nem támad. – A feltámadást meg kell előznie a halálnak, Krisztus kereszthalálának. Mi a keresztség szentségében – ismét az Apostol szavai szerint – Krisztussal meghaltunk és eltemetkeztünk, hogy Vele együtt feltámadjunk, Isten gyermekeinek életére. Ezt az életet kell megújítanunk és ennek a keresztségnek az ígéreteit, fogjuk megújítani a húsvéti vigílián. Erre készülünk most a nagyböjti időben.