SZENTHÁROMSÁG VASÁRNAPJA.
OLVASMÁNY: Kiv 34,4b-6.8-9
A Szentháromság hitünk titka. Ez azonban nem jelenti, hogy semmi köze
hívő életünkhöz, és, hogy nem kell róla az Egyháznak beszélni. – A világ
teremtése semmiből, Krisztus megtestesülése, feltámadása, jelenléte az Oltáriszentségben és második eljövetele pont ilyen titok, de azért az Egyház
vasárnapról vasárnapra, mi több napról napra hirdeti őket, és hirdetésüket
az Atya, a Fiú és a Szentlélek – a Szentháromság nevében kezdi. – Isten titokzatosságát akarja kiemelni a mai ószövetségi olvasmány is, amikor a sinaikinyilatkoztatásról beszélve felhőt említ, amelyben az Úr leszállott. A felhő mindig valami titokzatosat jelent, hiszen nem láthatunk át rajta, eltakar. De már maga a hegy is Isten titokzatosságát jelzi, mivel nehezen megközelíthető, csak kiváltságosak számára hozzáférhető hely, és ezért minden vallásban az Istennel, a természetfölöttivel való találkozás kiváló helye. Ugyanakkor ez a hatalmas, félelmetes, titokzatos Isten: kegyes, hosszan-tűrő, jóságos és irgalmas. – Így nemcsak a Teremtő hatalmának, hanem a Megváltó jóságának, emberszeretetének, velünk való közösségének,
minket Istennel és egymással egyesítő erőnek is hordozója. Ő maga ez a jóság és közösség, egyesítő erő. – Isten tehát nemcsak Atya, hanem Fiú és Szentlélek is, ahogyan mi már Krisztus tanítása alapján kifejezetten valljuk.
– Az Ószövetségben Mózes ezt csak halványan, felhőbe burkoltan, előképként
tapasztalta meg. De már ez elegendő volt ahhoz, hogy kérje Istent, maradjon
tulajdon népével és járjon vele. Ez a kérelem Krisztus – majd pedig a
Szentlélek eljövetelében be is teljesedett. Hiszen az Atya és a Fiú a Szentlélek által jár együtt az Újszövetség – olykor szintén keménynyakú népével – velünk, az Egyházzal. Mózessel együtt mi is azt kérjük, legyen és járjon velünk, valahányszor imánkat és munkánkat az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kezdjük.
ZSOLTÁR: Dán 3
Énekeket, himnuszokat, dicséreteket és imádságokat nemcsak a zsoltárok
könyve tartalmaz. Megtalálhatjuk őket a Biblia, Szentírás más könyveiben
is. – Igy a mai „zsoltár” Dániel könyvéből származik, annak a három ifjúnak
énekéből, akiket a király tüzes kemencébe vetett, mert nem akarták imádni
az általa felállított szobrot, de akiknek nem ártott meg a tűz, hanem a lángokba  föl- s alájárkálva dicsőítették Istent.
A dicséret „Atyáink Istenének” nevezi az Urat. – A Választott Nép ősatyjai:
Ábrahám, Izsák és Jákob, megtapasztalták Isten gondoskodását, aki csodálatos módon vezette életüket; a Választott Nép Mózes vezetésével, a húsvéti eseményben átélte Isten szabadító jóságát. – Isten tehát megmentő, megtartó, megváltó, aki számon tartja az egyes embert, Választott Népét és az egész emberiséget. Jézus Krisztus megváltói művében tapasztalhattuk meg, menynyire jelen van Isten a történelemben: egy történelmi személy, Jézus Krisztus által valósítja meg szövetségét, az üdvösség tervét az emberekkel.
Isten dicsőségének szent helye a templom. Habár a választott nép tudta,
hogy Isten mindenek előtt a tiszta szívben lakik, és nem szorul emberkéz
alkotta hajlékra, a jeruzsálemi templom mégis az Istennel való találkozás
kiváltságos helyét jelentette. – A templom utáni vágy akkor lett igazán
égető, miután azt a Választott Nép a babiloni fogság által elvesztette,
Nabukodonozor pedig lerombolta. Számunkra a templom sokkal többet jelent, mint egy épületet: ez a nem emberkéz alkotta Egyház, a hívek közössége, amely itt egybegyűlt: ezáltal leszünk igazán Isten képmásai, aki maga is a három isteni Személy, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek élő szeretetközössége.
Isten letekint a mélységbe, de ugyanakkor az égbolt fölött uralkodik. Isten
tehát mindent betölt, Számára nincs áthidalhatatlan szakadék a magasság és
a mélység között. A magasság Isten fönséges voltát, isteni természetét jelenti;
a mélység az emberekkel való közösséget a földön. Köztünk való jelenléte
nem ítéletének, hanem irgalmának jele. – Az ítéletet mi magunk mondjuk ki
önmagunk felett, szabad akarattal választva a jó és a rossz között.
SZENTLECKE: 2 Kor 13,11-13.
Szent Pál örömre, tökéletesedésre, egyetértésre és békére buzdítja címzetteit
és minket.
Ennek a békének és egyetértésnek alapja és forrása a szeretet és a békeIstene. Az, ami szent Pál köszöntésében mindenkor kifejezésre jut: Jézus Krisztus, a mi Urunk kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége.
A Szentháromság közösségének, életének tehát meg kell, hogy feleljen a
hívők közösségének élete. Minket, akiket az Atyaisten, a Fiú és a Szentlélek
nevében kereszteltek meg, arra hívott meg Isten Jézus Krisztusban, hogy ezt
a közösséget életünkben és életünkkel megvalósítsuk. Erre kell emlékeztetnie
bennünket a mai ünnepnek, a keresztvetésnek, a szenteltvíznek, az Atya,

a Fiú és a Szentlélek dicsőítésének. Ahol nincs kegyelem, Isten lelki ajándéka, kapcsolata velünk, jelenléte bennünk, ott nincs szeretet és nincs közösség. Ezért az Egyház csak a Szentháromság közösségében és közössége által maradhat fenn és él, maradt fenn, várva beteljesedését Krisztus második eljövetelében.
EVANGÉLIUM: Jn 3,16-18

Áldozócsütörtökön, Urunk mennybemenetele ünnepén hallottuk Jézus

parancsát, hogy a tanítványok az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kereszteljenek. Ez hiteles evangéliumi szöveg, amely a Szentháromság háromisteni személyét megnevezi.Az idén Szentháromság ünnepén, szent János Evangéliumából hallunk részletet, Jézus Nikodémussal folytatott beszélgetéséből, az egyik minden bizonnyal legismertebb újszövetségi hely ez: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda”. Isten tehát az Atya, Jézus Krisztus, pedig az Egyszülött Fiú. Isten nem akarja, hogy valaki is elvesszen azok közül, akik benne hisznek. Bár szent János Evangéliumában negatív értelme van a „világnak”, most mégis azt halljuk, hogy Isten szereti a világot, és Fiát adja érte. – A világ minden rosszasága ellenére, Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa a világ. Ez Isten szeretetéből származik, a Szentlélek pedig a szeretet Lelke. – Ám ennek az a feltétele, hogy higgyünk Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában. Az ítéletnem kívülről jön, hanem a hitetlenséggel vonjuk magunkra ezt az ítéletet.
Mi, akik a keresztségben Isten gyermekei lettünk, arra kaptunk meghívást,
hogy higgyünk Jézus Krisztusban, Isten Fiában. Akkor nem ítéletet vonunk magunkra, hanem részesei leszünk Jézus Krisztus üdvösségének.