ÉVKÖZI 19. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: 1 Kir 19,9a 11-13a

Vallásos életünknek van egy titkos kívánsága: találkozni Istennel! Találkozni Vele ebben a földi életben, ebben az evilági valóságban. Hogy rá tudjak mutatni arra az időpontra, arra a helyre, arra az élményre, amikor és ahol Istennel találkoztam. Ennek a találkozásnak természetesen – úgy gondoljuk – egy érzékelhető, és minél rendkívülibb eseményben kell lejátszódnia. – Ennek a titkos kívánságnak: érzékelhető módon találkozni Istennel, gyakran a vallásos fantázia vadhajtásai, a különböző vélt magán-kinyilatkoztatások az eredményei.
Illés története az Ószövetségben azt bizonyítja, hogy Isten a lehető legkevésbé feltűnő módon, legkevésbé rendkívüli és érzékelhető módon akar velünk találkozni: nem a szélviharban, nem a földrengésben, nem a tűzözönben, – hanem az alig érzékelhető, alig észrevehető csendes szellőben. A nagy imádkozók tapasztalata, hogy Isten a csendben szól az emberekhez.
A csend a legkevésbé feltűnő, de a legbiztosabb találkozási hely, alkalom Istennel. – Talán azért hiányzik a mai ember életéből az Istennel való találkozás tapasztalata, mert életét állandó zaj, látványosság, hangos tömegrendezvények (részben vallási jellegűek) töltik be, de hiányzik életéből a csend.
Isten, és megbízásából az Egyház – nem tud, és nem akar versenyt kiabálni a társadalmi élettel, a kétes értékű reklámokkal és a propagandával. Sem pedig látványos rendezvényekkel nem akar felülmúlni más szervezeteket, csoportosulásokat. – Ehelyett felajánlja nekünk a csendet, mint az Istennel való találkozás legbiztosabb lehetőségét. – Ezért a liturgiában, a szentmisében is, a közös ének, imádság, a szolgálatot teljesítő papság beszéde mellett, a csendnek is érvényesülnie kell:
– a bűnbánati cselekmény előtt, amikor megvizsgáljuk lelkiismeretünket; – a pap felszólítása: „könyörögjünk!” és maga a könyörgés között; – a homilia („prédikáció”) után, hogy elgondolkodjunk azon, amit hallottuk; – áldozás és az áldozás utáni könyörgés között, hogy bensőségesen átéljük találkozásunkat Krisztussal.
ZSOLTÁR: 85.
A mai zsoltár ismét a természet életéből vett képpel érzékelteti az üdvösséget, Isten kapcsolatát az emberekkel. – Az ég és föld, Isten és ember találkozásáról szól a zsoltár.
Az imádkozó előbb felszólítja önmagát: Hadd, halljam, mit mond az én Uram Istenem! – Ahhoz, hogy Isten szavát, üzenetét meghalljuk – a Szentírásból, embertársaink szavából és a lelkiismeret hangjából – csendet kell teremtenünk magunkban, és magunk körül. – Ha állandó zaj, lárma és nyugtalanság vesz körül bennünket, ha ebben élünk, ez tölt el bennünket, soha
nem hallhatjuk Isten szavát. – Az üdvösség csak az istenfélőkhöz van közel, vagyis azokhoz, akik parancsai szerint élnek, akik közelségét keresik. – Ha távol tartjuk magunkat Tőle, érthető, hogy nem tapasztalhatjuk meg az üdvösséget, Isten közelségét. Az istenfélő ember életében valósul meg, amit a zsoltár az isteni tulajdonságok találkozásáról jövendöl: irgalom és hűség egymásra lelnek, csókot vált az igazság és a béke. Csak ahol mind a négy együtt van, ott valósulhat meg az Isten terve szerinti üdvösség: ahol hűtlenség és hamisság uralkodik, ott nem valósulhat meg az igazságosság és a béke.
Az ég a Szentírás kifejezésmódjának megfelelően Isten lakhelye; a föld az emberé. – Ahogyan azonban a föld is csak úgy tud termést sarjasztani, érlelni, ha az égből napot és esőt, harmatot kap, úgy mi is csak úgy tudunk keresztény életet élni, ha elfogadjuk Isten kegyelmét, amely úgy éltet, mint a nap és az eső.
Másrészt hiába a napfény és az eső, ha a talaj nem jó. Ezért Isten kegyelme nem teszi fölöslegessé a magunk hozzájárulását, a magunk igyekezetét, erőfeszítését. – Csak a kettő találkozása termi, eredményezi az üdvösséget.
SZENTLECKE: Róm 9,1-5.
Szent Pál apostol az ő szomorúságáról beszél. Ez összefügg a Római levél központi tanításával: a zsidók és pogányok egyformán meghívást kaptak az üdvösségre. Szent Pál és Jézus Krisztus népe azonban elutasította az Evangéliumot, amelynek szent Pál szenvedélyes hirdetője. Az Apostol inkább kívánja, hogy ő maga legyen átok alatt, csakhogy a Választott Nép elfogadja az Evangéliumot és így eljusson az üdvösségre. Szent Pál szomorúsága mellett lelkiismerete tanúskodik. Ezt a szót az újszövetségi Szentírásban az Apostolok Cselekedetei és az apostoli levelek a görög filozófia szótárából tették magukévá. Az Apostolnak tehát valóban nagy és őszinte a szíve-fájdalma. Fel is sorolja mindazt, ami az üdvösség történetéből a zsidó népé, az ő népéé: az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek (Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob, a Mózessel kötött szövetség) – a törvényadás – vagyis tízparancsolat, és a törvény többi előírása – amelyek nélkül Jézus Krisztus tanítását nem érthetjük meg, az ígéretek, amelyek Jézus Krisztusban beteljesedtek és maga Jézus Krisztus – test szerint. – Jézus Krisztus nevét ugyanazzal a dicsőítéssel áldja, dicsőíti, amely a zsidó imádságokban Istent illeti meg: mindörökké áldott Isten – hiszen Ő mindenek fölött való. Ez azonban, Jézus Krisztus dicsősége az Ő második eljövetelekor fog megnyilvánulni. Akkor fog beteljesedni maradéktalanul a zsidókból és pogányokból meghívott újszövetségi Választott Nép ígérete is.
EVANGÉLIUM: Mt 14,22-33.
A hegyi beszéd, Jézus tanítása a mennyek országáról, a tanítványok meghívása a Genezáreti tó, Galileai vagyis Tibériás tenger környékéhez fűződik. a mai Evangélium csodája is itt történik. Sokat lehetne azon gondolkodni, mit jelent, hogy Jézus elküldi a tanítványokat a csónakban, Ő pedig elbocsátja a népet? – ennél fontosabbnak tűnik, hogy a csodás kenyérszaporítás után, a pusztában – ahogyan a Választott Nép is mannával táplálkozott Mózes napjaiban, Jézus, mint Mózes is, felmegy a hegyre, az Istennel való találkozás kiemelt helyére, hogy „egyedül imádkozzon”. – Ugyanígy töltötte Illés is a Hóreb hegyén az egész éjszakát. További hasonlóság Illés története és az evangéliumi elbeszélés között a szélvihar. Szent Máté címzettei, akik jól ismerték az Ószövetséget, könnyen felfedezték a hasonlóságot.
Ahogyan azonban Illés történetében az Úr nem a szélviharban, hanem a szellőben volt, úgy Jézus is ura viharnak és a háborgó tengernek. A megrémült apostolokat szokásos szavaival bíztatja: „Bátorság, ne féljetek, én vagyok!” – Mint tudjuk, a „ne félj, „ne féljetek” végig kíséri az egész Újszövetséget. Ezek a szavak hozzánk is szólnak, akik az „élet viharzó tengerén” törékeny bárkánkkal evezünk, és amikor észrevesszük, hogy Jézus milyen biztonságosan halad felénk a hullámokon, úgy lehet még jobban megijedünk. Bátorságot nyerve, úgy lehet Péterrel együtt, mi is kérjük Jézust, parancsolja meg, hogy hozzá menjünk a háborgó tengeren. (Mint tudjuk az Evangéliumokban, de különösen Máténál, kiemelt szerep jut Péter apostolnak). – Jézus nekünk is azt mondja: „Jöjj”. Ám az erős szél láttán mi is megijedünk, netalán kételkedni kezdünk: akarhatja-e ezt Jézus? Megteheti-e ezt Jézus? Megtehetem-e ezt a magam erejéből. És amint elkezdek kételkedni, elkezdek süllyedni. Ekkor is szólít Jézus: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Ha Jézus szólít, Jézus hív magához, bár olykor félelmes úton, nem kell félnem. Amikor Jézus beszáll életünk bárkájába, lecsitul a vihar, megnyugszik a tenger. Ekkor leborulunk Jézus előtt és megvalljuk: „Te valóban az Isten Fia vagy”, Péterrel együtt, aki Őt a Krisztusnak, Fölkentnek vallotta és a századossal és többiekkel, akik látták a földrengést és a történteket Jézus Krisztus kereszthalálakor és azt mondták: „Ez valóban Isten Fia volt!”