ÉVKÖZI 22. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Jer 20,7-9

Jeremiás próféta, szenvedései, üldöztetési miatt szívesen szerepel az Egyház tudatában, mint Jézus előképe.
Amikor Isten meghív bennünket, még nem tudjuk, hogy a keresztény élet prófétai küldetése milyen megpróbáltatásokkal állít bennünket szembe. Így mindannyiunk számára ismert az az élmény, tapasztalat, amely Jeremiás panaszában jut kifejezésre: „Uram, te rászedtél, és én engedtem magamat rászedni, én becsapott vagyok!” – Minden keresztény hivatásban, meghívásban van ebből valami. Isten, Jézus Krisztus először csak hív: „Köves engem!”
– „Akarsz-e tanítványom lenni?” „Vállalod-e a prófétai küldetést?”
– Csak utána, az élet folyamán derül ki, mi mindent követel tőlem az ilyen
életforma. De akkor már nem léphetek vissza, hiszen kimondtam az igent. Istent nem csaphatom be. Ezért úgy érzem, Ő csapott be engem. Különösen korunk felfogása szerint, amely a sok bizonytalanság következtében, teljes biztonságra törekszik, jobb szeretnénk ismerni életünk minden lehetőségét, eshetőségét, és csak akkor kimondani az igent, csak akkor dönteni. Majd, ha biztosan tudom, mi vár rám az életben, és ha biztos leszek abban, hogy ezek közt a körülmények közt keresztény tudok maradni, akkor vállalkozom, keresztény, prófétai hivatásomra. Vajon lehetséges-e az ilyen élet? Van-e teljesen, abszolút biztos élet, amely nem jár szenvedésekkel, és olyan döntés, amelynek következményei teljesen bizonyosak, és amelyeket előre ismerek? A tapasztalat arra tanít, hogy nincs. És a keresztény élet lényege, hogy vállalom Krisztus követését, tekintet nélkül arra, milyen következményeket hoz ez majd magával, milyen körülmények között kell élnem, teljesítenem keresztény életem prófétai hivatását; akkor is, ha úgy érzem, becsapott vagyok.

Ha másként gondolkodom, rám is vonatkozik, amit Jézus Péternek mondott:

„Távozz tőlem Sátán, mert nem Isten tervei, hanem emberi módon gondolkodol.”

ZSOLTÁR: 63.

Az istenhívő lélek nem tud közömbös lenni Istennel szemben. Az Istenbe vetett hit sokkal többet jelent, mint egy természetfölötti lény, természetfölötti valóság elméleti elfogadása, vagy létezésének megengedése. – Vagy vágyódunk Isten után, vagy értelmetlen Istenbe vetett hitünk. Ezt a vágyódást fejezi ki a mai zsoltár, különböző rokon értelmű szavakkal. A hivő mindenek előtt virrasztva keresi Istent. Tehát kész feláldozni kényelmét, nyugalmát, kész áldozatot is hozni, csak hogy Istent megtalálja.
– Ha nem vagyunk készek keresni Istent, ne csodálkozzunk, hogy nem találjuk.

– Maga Jézus mondja: keressetek és találni fogtok!

Az Isten utáni vágy, az egész emberre vonatkozik. Ahogyan az egész világot úgy fejezi ki a Biblia, hogy ég és föld; az egész napot úgy, hogy éjszaka és nappal, úgy az egész embert, amit mi úgy mondunk: én, testemmel és lelkemmel jelöli a Szentírás. – A kinyilatkoztatott hit, a Szentírás, Krisztus és az Egyház tanítása szerinti hiteles vallásosság egyaránt vonatkozik az egész emberre: a testre és a lélekre. – Így a lélek szomjazza Istent, a test pedig eped utána; a szív – ami az egész embert jelöli – vágyódik hozzá. – Jézus boldognak mondja a szomjasakat, akik az igazságot, Istent szomjazzák. A hívő azért teljesít szolgálatot a templomban, hogy meglássa Isten erejét és dicsőségét. – Csak Isten szolgálata által tapasztalhatjuk ezt meg. – Nem mondhatjuk: előbb meg akarok győződni felőle, van-e Isten, és milyen, és majd akkor szolgálok neki. – A szolgálat folytán tehetünk szert Isten megtapasztalására.
– Az imádkozó nem sajnálja ezt a fáradságot: neki Isten többet ér, mint az élet. Minden azon múlik – vallásosságunkban, kereszténységünkben is: mit becsülünk, mit értékelünk többre? – arra soha sem fogjuk sajnálni sem az időt, sem a fáradságot, sem az anyagi áldozatot. – Mivel Isten maga az élet, nem számít költői túlzásnak, amit a zsoltár mond: irgalmad többet ér, mint az élet! – Ez az Isten utáni sóvárgás, kívánkozás azonban nemcsak pillanatnyi hangulat műve: az imádkozó áldást mond Istennek, amíg csak él, és ragaszkodik hozzá. – Ezért telhet be lelke az örök élet dús lakomájával, amelynek kezdete, „előíze” itt a földön a szentmise.

SZENTLECKE: Róm 12,1-2.

Szent Pálnak nem csak a Rómaiakhoz írt levele, hanem egész „életműve” arról szól, hogy a megváltás, üdvösség nem a mi érdemünk, hanem Isten kegyelmi ajándéka. Ez az ajándék, a megváltás, meghívás Isten gyermekeinek életére a keresztségben, krisztusi életre kötelez bennünket. – Ez pedig lehetetlen áldozat nélkül, ahogy Jézus Krisztus is az Ő kereszt-áldozatával váltott meg minket. Ezért szólít fel bennünket, hogy testünket, önmagunkat Istennek tetsző szent áldozatul adjuk, ahogyan Jézus Krisztus is feláldozta értünk testét a kereszten. – Ez a mi „értelmünk” hódolata kell, hogy legyen, valójában lelki áldozat, amely azonban nem értelmetlen, és ha nem értjük, alázattal elfogadjuk. A lélek, értelem, épp úgy, mint a test az egész embert jelöli. Bár értelmünket meghaladja, hogyan származhat Krisztus áldozatából megváltásunk, hogyan lehetünk ennek az áldozatnak részesei, hogyan áldozhatjuk fel magunkat Jézus Krisztussal, ez mégsem értelmetlenség.

Ebből a felszólításból következik a további: ne hasonuljatok a világhoz! A kísértés nagy és a hajlam meg van bennünk és az egész Egyház számára kihívást jelent, hogy azzal a megindokolással, hogy „lépést tartsak” a világ menetével, hogy a korszerűség igényének eleget tegyek, megfeledkezem arról, hogy krisztusi hivatásom másmilyen életre, gondolkodásmódra hívott meg. – Tehát a gondolkodásmódomban is a tökéleteset, az Istennek tetszőt kell keresnem. A gondolkodásmódnak, szívnek, értelemnek ez a megváltozása, áldozatot jelent: lelki áldozatot, az értelem áldozatát, amely minket Krisztus áldozatával egyesít.

EVANGÉLIUM: Mt 16,21-27

Szent Péter hitvallása és a főhatalom átadása után, Jézus többször felhívja a tanítványok figyelmét szenvedésére, halálára és feltámadására. Amíg Messiás-voltát nem engedte meg, hogy a tanítványok hirdessék, szenvedéséről és haláláról, ahogy a Márk-evangélium mondja, egészen nyíltan beszélt.
Péter, aki megvallotta, hogy Jézus a Messiás, az élő Isten Fia, most félre vonja Jézust, és óvva inti, mert a Messiással, Isten Fiával nem tudja összeegyeztetni a szenvedést és a halált, akkor sem, ha Jézus feltámadásáról is beszél. Most Jézus Sátánnak, ”vádlónak”, „gáncsoskodónak” nevezi azt, akit hitvallása miatt Péternek nevezett. Jézus Krisztus tanításának lényege amint erről az Újszövetségben számtalanszor bizonyságot tesz, hogy az Emberfiának – aki az ég felhőin jön, a Messiásnak szenvednie kell, és úgy bejutni a dicsőségébe. Most Péter el akarja Őt ettől téríteni. Ezért mondja Jézus: „botránkoztatsz”, mert emberi gondolkodásmódjával, azt akarja, hogy elbotoljon, eltántorodjon Isten tervétől.
Amit Jézus a továbbiakban mond, azt tűnik bizonyítani, hogy Péterrel együtt nem annyira Jézust akarjuk óvni a szenvedéstől, mint inkább magunkat szeretnénk megkímélni a kereszthordozástól. Márpedig e nélkül nincs Krisztus követése, nincs krisztusi élet, keresztény élet. Ha meg akarjuk nyerni életünket, az emberi dolgokra van gondunk: teljesítmény és fogyasztás, tervezés és szervezés lesz életünk kizárólagos célja. Ezzel elveszítjük életünket, elviselhetetlenné tesszük magunk és embertársaink életét. Ha azonban Krisztusért készek vagyunk azt elveszíteni, megszabadulni az önzés kötelékeitől, megtaláljuk azt az életet, amelyet Jézus Krisztus, a földbehulló vetőmag, mint bőséges termést ad nekünk: az élet bőségét. Befejezésül Jézus, megjövendöli dicsőséges eljövetelét, mint az Emberfiáét
– épp úgy, mint a főpap előtt a szenvedéstörténetben, és megígéri a fizetséget tetteink szerint, épp úgy, mint ahogyan az utolsó ítéletről szóló beszédében mondja, ugyanebben a Máté-evangéliumban.