Előszó
Az egyházi- (-liturgikus) év szentírási szakaszai szemünk elé tárják és
kibontakoztatják Isten Országának titkát, emberi beszédben. Ennek csúcs-pontját minden bizonnyal az üdvösség Örömhíre, az Evangélium jelenti,
amelyben a megtestesült Ige, Jézus Krisztus, aki valóságos ember, szólít
meg bennünket Egyháza szolgálata által. – Sok értékes vasár- és ünnepnapi
homiliáskönyv forog közkézen. A jelen gyűjtemény célul tűzte ki magának,
hogy a szentmisék első olvasmányáról és a zsoltárokról is mondjon egy-két szót, miután ez utóbbit a hívők is éneklik, imádkozzák, válaszolva velük
a szentmise első olvasmányára és mintegy „ráhangolódva” az evangéliumi
részletre.
Az itt lévő homiliák harminchat év papi szolgálatom alatt hangzottak
el: a szabadkai Szent Teréz Székesegyházban, ahol káplán és gimnáziumi
tanárként működtem, a kelebijai Apostolok oszlása templomban, amelyet
egy ideig oldallagosan elláttam, a kishegyesi Szent Anna plébániatemplom-ban, ahol ugyanakkor fél évig kisegítettem, az óbecsei Nagyboldogasszony
főplébániatemplomban, ahol 15 évig voltam plébános ill. esperesplébános,
Budapesten az Adalbertinum kápolnájában, a táltos utcai Szent Kereszt temp-lomban (Budapest, XII. kerület), a budapesti belvárosi Nagyboldogasszony
főplébániatemplomban és még sok más helyen, ahová papi szolgálatom
szólított. Esperes koromban, különösen pedig a Pázmány Péter Katolikus
Egyetem Hittudományi Kara dékánjaként nem is gondolhattam az anyag
„sajtó-alá-rendezésére”.
Annál nagyobb öröm számomra, hogy most közzé tehetem őket, Isten
dicsőségére, és – remélem – a lelkek javára.
2009 Péter és Pál apostolfejedelmek
főünnepén, pappászentelésem
36. évfordulóján
Rokay Zoltán
egyetemi tanár
szabadkai egyházmegyés áldozár

– 5 –
ÁDVENT 1. VASÁRNAPJA
OLVASMÁNY:  Iz 63,16b-17;  64,1.  3b-8
A mai vasárnappal új Egyházi év kezdődik. Az Egyházi év első szakát,
amely a karácsonyt megelőzi, ádventnek, „Úrjövetnek” nevezzük. Nemcsak
Krisztus első eljöveteléről emlékezik meg az Egyház, hanem i gyelmeztet
bennünket második eljövetelére is.
A Miatyánkban Jézus Krisztussal együtt imádkozzuk: „Jöjjön el a te or-szágod!” Az Ószövetség is, amelyből a mai olvasmányt hallottuk, arról ta-núskodik, hogy Isten az, aki eljön. Ő az eljövendő. Ugyanez az olvasmány
Atyának és Megváltónak nevezi Istent. Az Atya az, aki alkot, és alkotásának
gondját viseli. A „megváltó” az ószövetségi törvény szerint és a keleti né-peknél általában a legközelebbi hozzátartozó volt, akinek kötelessége volt
eladósodott rokonát kiváltani, megváltani.
Isten a mi Atyánk és Megváltónk. Igaz, a mennyekben trónol, szentsége
és hatalma meghalad mindent, ami evilági, de eljön közénk. Ő teszi meg az
első lépést. Tőlünk függ, elfogadjuk-e ezt a kezdeményezést? Megtesszük-e
a lépést feléje? Hogyan? A mai ember már a világűrben jár, de embertársa
felé nehezen teszi meg az első lépést. Istentől meg kell tanulnunk, hogy em-bertársaink felé mi tegyük meg az első lépést. Így közeledünk Istenhez is. A
mindennapi élet ezerszám kínálja erre az alkalmat: talán, hogy kibéküljünk
valakivel, talán, hogy meglátogassunk egy beteget….
A mai olvasmány még egy fontos gondolatot tartalmaz: Isten és a menny-ország lényegénél fogva láthatatlan. – Pál apostol is idézi ezeket a szavakat:
„Szem nem látta, fül nem hallotta, szív meg nem tapasztalta….” Gyakran
mi is szeretnénk látni keresztény életünk célját, fáradozásaink eredményét.
De annak lényegéhez tartozik, hogy a földi életben láthatatlan. Csak jócse-lekedeteink által lesz látható, csak az Egyház liturgikus élete és a szentségek
(mint látható jelek) által lesz tapasztalható. A karácsonyi gyónás, áldozás,
ádventi jócselekedeteink tegyék láthatóvá Isten jóságát embertársaink előtt.
ZSOLTÁR: 80.
Az elmúlt három liturgikus év folyamán elmélkedéseinkben megismer-kedhettünk az Ószövetség történeti, prófétai és oktató könyveivel. – A mai
vasárnappal új liturgikus év kezdődik, az ún. „B”-év, amelynek vasárnapja-in, leginkább Szt. Márk és János evangéliumából hallunk majd részleteket.
– 6 –
– Az elmélkedések tárgyát azonban a következő három liturgikus évben a
zsoltárok fogják képezni. A zsoltárokról fogunk elmélkedni.
Így még teljesebb képet fogunk alkotni az Ószövetségről; de az Újszövet-séget is jobban meg fogjuk érteni, hiszen tudjuk, az Újszövetség szívesen
idézi a zsoltárokat, és maga Jézus is hivatkozott rájuk, mi több, imádkozta
őket.
A liturgiában (szentmisében) az olvasmány és szentlecke, – illetve evan-gélium között énekeljük, imádkozzuk a zsoltárokat. Ezzel válaszolunk Isten
igéjére. – De ugyanakkor a zsoltárok is Isten igéjét tartalmazzák – a kinyi-latkoztatás egy részét alkotják. – A zsoltárok különösen alkalmasak arra,
hogy gazdagítsák imakincsünket és tanítsanak bennünket saját szavainkkal
imádkozni.
Az imádkozó Izrael pásztorának szólítja Istent. Kedves képe ez a Szentírás-nak, hiszen a választott nép nagyobbára pásztorokból állott. Az Újszövetség
korában is élénk volt még ez a kép, és Jézus is alkalmazta példabeszédeiben,
és önmagát is pásztornak nevezte. – De ugyanakkor egy másik képpel is ta-lálkozunk a zsoltárban: a választott nép Isten szőlőskertje, ültetvénye. – Az
ígéret földjének kananeus őslakossága földműveléssel, szőlőtermesztéssel
foglalkozott. A választott nép tőlük tanulta ezt a foglalkozást. Ezt a képet is
megtaláljuk Jézus példabeszédeiben, – aki önmagát is szőlőtőnek nevezi.
Mind a két kép: pásztor-nyáj; szőlősgazda-ültetvény ugyanazt az egybe-tartozást, szoros, elválaszthatatlan, bensőséges kapcsolatot fejezi ki. – Isten-nek ez a közelsége nem vesz el semmit fenségéből, magasztosságából: „aki a
kerubok fölött trónolsz” – mondja a zsoltár. A kerubok szárnyas élőlények
a szövetségszekrény, frigyláda tetején: itt volt jelen Isten az ő dicsőségében,
hatalmában.
Ehhez a hatalmas, de mégis közeli Istenhez fordul az imádkozó, és fordu-lunk mi is adventi kérésünkkel: jöjj el! – térj vissza hozzánk! Isten úton van
felénk, hogy megváltson, üdvözítsen minket. – Erre saját erőnkből nem va-gyunk képesek. De ahhoz, hogy találkozzunk Istennel, nekünk is vissza kell
fordulnunk, meg kell térnünk, és a zsoltárral együtt megfogadnunk: nem
térünk el tőle.
Ez az ádvent lényege: az Úr jövetele hozzánk, megtérésünk hozzá.
SZENTLECKE: 1Kor 1,3-9
Az Apostol szokásos köszöntése, amellyel leveleit kezdi, önmagában is
megérdemli, hogy külön elmélkedést szenteljünk neki: kegyelem és békes-ség! A kegyelem nemcsak Isten ingyenes lelki ajándéka, hanem maga Is-
– 7 –
ten nem kiérdemelt jelenléte, élete, működése bennünk, életünkben. – Ezt
a kegyelmet, mint megszentelőt a keresztség szentségében nyertük el és az
Apostol hálát ad ezért a kegyelemért, amelyet a korintusi hívők elnyertek
Krisztus Jézusban. A hála és kegyelem bősége a „jó-hálaadásban”, a „jó ke-gyelemben”, az eukarisztiában éri el az ő teljességét: itt Jézus Krisztus önma-gát adja. Az Apostol nemcsak fáradozik a körül, hogy a tanítványok Krisztus
megismerésére eljussanak, hanem hálát is ad ezért a kegyelemért, bennün-ket is tanítva, hogy azt megköszönjük Istennek: az ádvent nem elsősorban
a kérések, kívánságok ideje, hanem a hálaadásé. – Ez a kegyelem, amelyet
csak Jézus Krisztusban nyerhetünk el, békességet ad. És egyedül ez képes
igazi békét, Jézus Krisztus békéjét megadni, amely különbözik attól a béké-től, amelyet a világ háborúk vagy megalkuvás árán kínál. – Ez a kegyelem
nemcsak az Apostol kortársait, a korintusiakat, hanem bennünket is gaz-daggá tesz minden tanításban és ismeretben. Hiszen e nélkül képtelenek
vagyunk bármit is megtudni Istenről, Jézus Krisztusról, arról az életről –
az örök életről, amelyről Jézus Krisztus beszél nekünk. Ám, ha ezt megta-pasztaljuk, az képessé tesz bennünket a hiteles keresztény életre; az ebben
való szilárd kitartás a tanúságtétel egyetlen lehetősége a mi hitünk mellett,
amelynek „tárgya” és célja a földi ádvent zarándokútja idején el van rejtve,
de, amíg annak – Urunk Jézus  Krisztusnak megjelenését várjuk, nem nélkü-lözünk semmilyen kegyelmet, hiszen a szentségek gyarapítják azt bennünk
és szükséges segítőkegyelmet is nyújtanak. – Mindennek meg kell erősíte-nie bennünket, hogy feddhetetlenek legyünk Urunk Jézus Krisztus napján,
amelyre az ádventi idő i gyelmünket irányítja. – Lehet, hogy olykor szo-rongás, kétely, kishitűség vesz rajtunk erőt: megadja- e nekünk Isten Jézus
Krisztusban azt a kegyelmet, amely ehhez a tanúságtételhez, ehhez a hiteles
keresztény élethez szükséges, amelyre a keresztség szentségében meghívott
minket. Az Apostol bíztat bennünket: „Hűséges az Isten!” – És vajon én
hűséges vagyok-e? Ezt a kérdést fel kell tennem, hiszen az ádvent nemcsak
a várakozás, hanem az ígéretek valóra váltásának az ideje is. – Isten hűséges,
hiszen ideadta nekünk az Ő Fiát, valóra váltotta az ígéreteit. – Hogy állok én
az ígéreteimmel? Könnyelműen mentesítem-e magam, hivatkozva a meg-változott körülményekre, meg arra, hogy azok is megváltoztak, akiknek az
ígéretet tettem, holott csak a magam kényelméről és érdekeiről van szó? – Ez
a hűség is Isten ajándéka, amelyet Jézus Krisztusban ad; Ő nem lehet hoz-zánk hűtlen még akkor sem, ha mi hűtlenek vagyunk hozzá, mert önmagát
nem tagadhatja meg.
– 8 –
EVANGÉLIUM: Mk 13,33-37
Ma ádvent l. vasárnapja. Ezzel megkezdjük az új egyházi-liturgikus évet.
Ebben a liturgikus évben vasárnaponként leginkább Szt. Márk és János
Evangéliumából fogunk részleteket hallani.
Márk Evangéliuma a legrövidebb: mindössze 16 fejezet. Könyvét való-színű a pogányságból megtért keresztényeknek írja; ezért ritkábban idézi
az Ószövetséget, mint Máté, a zsidó szokásokat pedig magyarázza. – Jézus
Krisztus és az apostolok emberi vonásait nem szépíti (mint Máté), mert
nem kell attól tartania, hogy ezzel hallgatóságát, olvasóközönségét megbot-ránkoztatná.
– Evangéliumában Jézus igyekszik Istenségét titkolni, ám még a gonosz
lelkek is elismerik azt. – Szenvedéséről és haláláról viszont egészen nyíltan
jövendöl.
Az ádventi idő nem csak Jézus első eljövetelének ünneplésére, a kará-csonyra készít elő minket, hanem az Ő második eljövetelét is emlékeze-tünkbe idézi. Erről szól a mai evangéliumi részlet hasonlata is, amely a
Márk-evangéliumban Jézus tanításának befejező része. Ezt már csak szen-vedésének és feltámadásának elbeszélése követi.
Jézus eljöveteléről már az első Egyházban két felfogás alakult ki: az egyik,
amely szerint nagy jelek (földrengés, háború, üldöztetés előzi meg), a másik
pedig, amely szerint váratlanul jön el.
Ez utóbbit tükrözi a mai Evangélium. – Jézus célja nem az, hogy eljövetele
napja előtt kezdjünk keresztény életet, mert akkor azt úgy is addig halogat-nánk, hogy a végén mégsem térnénk meg. Hanem, hogy egész életünkkel
készüljünk az Ő eljövetelére.
Azt is érthetően kifejezi az Evangélium, hogy miből áll ez az előkészület:
mindenki teljesítse a maga feladatát; mindenki éljen keresztény hivatásának
megfelelően. Ebből áll a várakozás, az ádvent, a virrasztás