OLVASMÁNY: Ter 22,1-2.9a. 10-13.15-18

Izsák „feláldozásának” történetét jól ismerjük. Isten azt kéri Ábrahámtól, ami a legkedvesebb, ami Ábrahám egyetlen gazdagsága, jövőjének és egy egész nép jövőjének záloga: fiát Izsákot. Vele együtt fel kell áldoznia Istenbe vetett bizalmát, hiszen Isten megígérte, hogy nagy néppé teszi, másik fia viszont nincs, ő a törvényes utód és örökös, rá vonatkozik az ígéret. Mi nyugodtan olvassuk, hallgatjuk a történetet, mert tudjuk: csak próbatételről van szó. De Ábrahám ezt nem tudta.

Isten megkímélte Ábrahám fiát; de egyszülött Fiát, akiben kedve telik, nem kímélte, hanem áldozatul adta értünk. – Isten sem a fölöslegből adott nekünk, hanem azt az egyetlent, azt a legkedvesebbet: az ő egyszülött Fiát.

A keresztség szentségében – amelyet a nagyböjti idő újból és újból emlékezetünkbe idéz – Isten gyermekei, Krisztusnak és egymásnak pedig testvérei lettünk. A legkedvesebbet áldozza föl többi gyermekéért, hogy lássuk, mennyire kedve telik bennünk. Nekünk megkegyelmez Izsákhoz hasonlóan.

Isten nagylelkűsége arra kötelez és ösztönöz bennünket, hogy mi se legyünk fukarok, amikor Istenről van szó. Ne a fölöslegünkből akarjunk odalökni valamit Istennek. Önmagunkat áldozzuk föl, adjuk át neki keresztény életünk által. A nagyböjti idő önfegyelmezése ennek a készségnek tapasztalható jele: a lemondás, a böjt, az erénygyakorlatok, a keresztúti ájtatosság, a nagyböjti prédikációkon való részvétel egy lelki hozzáállásnak látható megnyilvánulásai: Isten é vagyok.

Isten gazdagon kárpótolja Ábrahámot nagylelkűségéért. Irántunk való nagylelkűségét már megmutatta, amikor Fiát adta értünk; nem Isten tartozik nekünk; mi vagyunk adósok őneki. De ha magunkat egészen Istennek adjuk, akkor találjuk meg igazán önmagunkat is; akkor és csak akkor lesz értékessé minden egyéb a mi életünkben.

ZSOLTÁR 116.

Hálazsoltárt mondunk, éneklünk a mai szentmisében. Ebben az igazi hit és az igazi hívő tapasztalata jut kifejezésre: ez a hit a megpróbáltatások ellenére is megmarad: „Bár azt kell mondanom, megalázva porba hullok….”- A hívő, „Isten szentje” sem kivétel a megpróbáltatások alól. – Az Isten szolgájáról szóló hagyományt Izajás 2. könyvének néhány éneke építette ki, és az Újszövetség a szenvedő Krisztusra vonatkoztatja. (Majd virágvasárnap és nagypénteken lesz alkalmunk hallani ezekből az énekekből az ószövetségi olvasmányban). – Isten különösen gondját viseli választottainak, szentjeinek – ám a halál alól mégsem kivételek. Ezért haláluk Istent is különösképpen érinti. – Jézus Krisztussal, az Úr szolgájával, és szolgáló leányának Fiával együtt, mi is Isten választottai, szentjei vagyunk. Mégpedig éppen Jézus szenvedése által. Ahogyan ő megtapasztalta a mi szenvedéseinket, megpróbáltatásainkat, úgy nekünk is vele együtt kell szenvednünk: ha az élet apróságai között is, de megtapasztalni a megaláztatást, a halált – és mi emberek – a bűn kötelékeit is. – De Isten mindettől megszabadít. Ezért a húsvéti misztérium nem merülhet ki Jézus szenvedésében és halálában, lényegéhez hozzátartozik, mi több lényegét alkotja a feltámadás. – Így, habár meg kell ízlelnünk a megaláztatást, a halált, az imádkozó zsoltárossal együtt a szabadulást, a feltámadást is meg fogjuk tapasztalni: kiváltképpen a kiengesztelődés szentségében (gyónás) és a hálaáldozatban (eucharisztia), mert ez a kettő szorosan egybetartozik. – Jézus Krisztusban Istent valóban nevén tudjuk szólítani. Ez a legbensőségesebb kapcsolat jele. Isten nekünk Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta nevét. – A megváltás arra kötelez, hogy fogadalmunkat teljesítsük. Erre különösen alkalmas a nagyböjti idő. – Így juthatunk el az Úr házába, amelynek előképe a templom, kezdete az Egyház.

SZENTLECKE: Róm 8,31b-34

Elmúlt vasárnap Szt. Péter apostol első levelében azt hallottuk, hogy a feltámadt Jézus Krisztus Isten jobbján foglalt helyet (miután halálával és feltámadásával legyőzte a halált és a bűnt). A mai szentlecke Szt. Pál apostol nagy leveléből, amelyet a rómaiakhoz intéz, megerősít bennünket abban a hitben és meggyőződésben, hogy Jézus Krisztus ott közbenjár értünk.

Az apostol bátorít bennünket, hogy senkitől nem kell félnünk és tartanunk, hiszen az, hogy Isten áldozatul adta az ő Egyszülött Fiát, őt sem kímélte, bizonyítja, hogy Isten velünk van, pártol bennünket. – De lehet, hogy felmerül bennünk a gyanú, hogy noha az ő Egyszülött Fiát ideadta, vajon azt a „sok mindent”, amiről úgy gondoljuk, hogy nélkülözhetetlen a „sikeres” élethez vagy legalább is, hogy jól – rosszul végigküzdjük életünket, megadja-e nekünk? Erre a kérdésre is válaszol az apostol: „Hogyne adna vele (Jézus Krisztussal) együtt mindent. – Valójában csak arra van szükségünk, ami Isten ajándéka, amit Jézus Krisztussal együtt ajándékoz nekünk. Jézus Krisztust, pedig már ideajándékozta áldozatul. Istennek mindezeket az ajándékait a keresztség szentségében nyertük el. Legyünk nyugodtak: Isten megadta és megadja azt, ami üdvösségünkhöz szükséges. – Egyetlen ellenség sem árthat. „A vádló” a sátán sem emelhet vádat ellenünk, mert ott a pártfogó, közbenjáró Jézus Krisztus. Ne legyen arra gondunk, hogy a világ vádol és elítél minket. – Jézus Krisztus megigazultakká tett minket. Nem azért jött, hogy elitéljen bennünket, hanem, hogy általa üdvözüljünk. „Én sem ítéllek el, menj, de többé ne vétkezz!” mondja nekünk Jézus.

A Máté-evangéliumban Jézus Krisztus második eljöveteléről, mint ítéletről hallunk. – Ezt az ítéletet, ezt az „átkot” (ahogyan ott Jézus mondja), a magam életével vonom magamra. Ha ellenálltam annak a megigazulásnak, amelyben a keresztség szentségében Jézus Krisztus részesített, átkot vonok magamra, ha nem tékozoltam el azt a kegyelmet, senkitől és semmitől nem kell félnem.

A nagyböjti idő kiváló alkalom arra, hogy feltegyen a kérdést: hogyan gazdálkodtam, sáfárkodtam ezzel a megigazulással? Elfogadtam, vagy visszautasítottam? – A bűnbánat szentségében, a szentgyónásban engednem kell, hogy Isten , az Egyház és a lelkiismeretem segítsen ennek megítélésében; akkor lehet rá reményem, hogy senki sem fog elítélni.

EVANGÉLIUM: Mk 9,2-10

Nagyböjt második vasárnapján mindig Urunk színeváltozásáról halljuk az evangéliumot.

A három tanítvány, Péter, Jakab és János, akik szemtanúi ennek az eseménynek, akik megtapasztalhatnak valamit a feltámadás és örök élet dicsőségéből, ott van Jairus leányának feltámasztásánál, de ott látjuk őket az Olajfák hegyén is, ahol Jézus halálfélelmében gyötrődik, vérrel verejtékezik.

Ebből kiindulva az Egyház kezdettől fogva úgy értelmezi Urunk színeváltozását, hogy Jézus ezzel akarta ellensúlyozni tanítványai szemében a „kereszt botrányát”: úgy akarta, hogy ebből az élményből erőt merítsenek a megpróbáltatás idejére. Hiszen Jézus maga mondja tanítványainak: „Ma éjjel mindannyian meg fogtok botránkozni bennem”.

Mindannyiunk életében, és a keresztény életben is vannak magaslatok és mélypontok: a színeváltozás hegyének dicsősége és a Getszemáni kert sötétsége. – A tanítványok – akik nevében Péter beszél – szívesen maradtak volna a színeváltozás hegyén – a getszemáni kertben azonban egy órát sem voltak képesek átvirrasztani Jézussal, és amikor letartóztatták Jézus , megfutamodtak.

A nagyböjt előkészület a keresztségre, vagy annak megújítására. Ekkor különösképpen eleget kell tennünk az Atya felszólításának: „Őt hallgassátok!”– Urunk színeváltozásánál – hasonlóan, mint Jézus keresztelkedésénél, a Mennyei Atya Jézus szeretett Fiának nyilvánítja. – A keresztségben bennünket is gyermekeivé fogadott. Ez azt jelenti, hogy közösséget vállalunk Jézus Krisztussal: nem csak a dicsőségben, hanem a szenvedésben is.

Jézus, Péter ajánlatára sem maradt a színeváltozás hegyén. Lejött, hogy folytassa útját, ami a keresztút. – A vasárnapi szentmise teszi lehetővé számunkra, hogy a megígért dicsőségből valamit megtapasztaljunk. Ám nem maradhatunk itt: a hétköznapok elfoglaltságának útján kell haladnunk az örök élet magaslatai felé.

OLVASMÁNY: Ter 9,8-15)

A nagyböjt „negyven napja”, amelyet hamvazószerdán megkezdtünk, Jézus negyvennapi böjtölését idézi emlékezetünkbe. A választott nép negyvenévi pusztai vándorlásának emlékezetére, Jézus negyven napot töltött a pusztában. – Az ősegyházban ez volt a katekumenek – keresztelendők előkészületi ideje, akik húsvét éjszakáján a keresztségben eltemetkeztek és új életre támadtak Krisztussal. – Az Egyház újabban szorgalmazza a katekumenátus felújítását. Ezt szükségessé teszi az, hogy egyre gyakrabban fordul elő, hogy valaki felnőtt korában ismeri meg Krisztus tanítását, és meg akar keresztelkedni; ezek számára a nagyböjt előkészületi idő. Azok számára pedig, akik már megkeresztelkedtek, a nagyböjt emlékeztet a keresztségre, az itt nyert kegyelemre és ebből származó kötelezettségekre. Innen érthető, hogy a nagyböjti olvasmányokat úgy válogatta össze az Egyház, hogy azokban a keresztség gondolata ismételten kifejezésre jusson.

A bibliai hagyomány szerint a vízözön is negyven napig tartott. A vízözön mintegy eltörölte, lemosta a bűnt, a gonoszságot a föld színéről: ezért lett a keresztség, a keresztvíz előképe, amely eltörli az eredeti bűnt és minden más bűnt. A vízözön után Isten szövetséget köt Noéval. A szivárvány hasonlít az íjhoz. Amikor megjelenik az égbolton, azt jelenti, hogy Isten „leteszi a fegyvert”, békét köt az emberrel. (ismerni kell a természetben élő ember világszemléletét; jó képzelőtehetségével mindenben képet, jelet vél felfedezni). – A keresztségben Isten velünk is szövetséget köt. Amikor a bűnök, bajok felhői tornyosulnak életünk egén, feltűnik Isten szövetségének, kegyelmének szivárványa.

Azt is tudjuk, hogy a keresztségben az Egyház tagjai leszünk. Már Péter apostol levele úgy értelmezi a bárkát, mint az Egyházat. Az Egyház bárkája

e b b e n a világban e n n e k a kornak, életnek hullámcsapásai között folytatja útját, de akik benne vannak, megmenekülnek, üdvözülnek.

ZSOLTÁR: 25

Az évközi 3. vasárnapon már volt alkalmunk megismerkedni ezzel a zsoltárral. Az imádkozó az által akarja megnyerni Isten irgalmát, jóságát maga számára, hogy Őt az üdvtörténetben tanúsított könyörületére emlékezteti: „Ősidők óta jóságos voltál hozzánk!” – A bibliai őstörténethez tartoznak azok az események, amelyek a történelem előtti időben játszódtak le: nem lehet tudni mikor és hol. – ezek közé tartozik a vízözön, ahol Isten szintén megmutatta jóságát, könyörületességét választottai – Noé és családja iránt.

Isten ma is hűséges népéhez, és ahogyan Noénak megmutatta, hogyan menekülhet meg a vízözöntől, úgy Egyházában, Jézus Krisztus tanítása által minket is megtanít arra, hogyan menekülünk meg az örök kárhozattól, a pokoltól.

Az üdvösség útját – a zsoltár szerint – Isten a bűnösöknek, alázatosaknak, szelídeknek mutatja meg: nekünk, ha alázatosak vagyunk, magunkat bűnösnek valljuk, és nem ellenkezünk, hanem szelíden engedjük, hogy Isten megmentsen bennünket. – Akik kinevették Noét, mind elvesztek. Ő azonban megmenekült, mert szelíd volt és alázatos, és kész volt a bűnbánatra.

Minket Isten a keresztség szentsége által – amelynek megújítására nagyböjtben készülünk, és amelynek előképe a világ bűnét lemosó vízözön – megmentett az örök kárhozattól, az örök haláltól. De keresztény életünk folyamán is az ő ismeretére tanít bennünket. Különösen nagyböjtben: a nagyböjti szentbeszédek, elmélkedések által, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásával, az önfegyelmezéssel, a bűnbánat szentségével (szentgyónással).

Ha alázatosak és szelídek vagyunk, bűnösnek valljuk magunkat, akkor megtaláljuk az örök életre vezető utat, megtapasztaljuk Isten jóságát, amelyet Noé is megtapasztalt az ősidőkben.

SZENTLECKE: (Szent Péter 1. lev.) 1.Pt 3,18-22.

(A nagyböjti idő nemcsak a Jézus Krisztus kínszenvedéséről való elmélkedés és a húsvét ünnepére való előkészület ideje, hanem a keresztségre és a keresztségi ígéretek megújítására való előkészület ideje is.)

Ahogyan az ószövetségi olvasmány a vízözönről és a Noéval kötött szövetségről (mint a keresztség előképéről) beszél, úgy Szent Péter levele a szentleckében utal erre az eseményre és értelmezi az ószövetségi üdvrend eseményét, mint az Újszövetség, a keresztség előképét.

Az apostol előbb részletesen elbeszéli Krisztus megváltói halálának hatását: Krisztus, az igaz egyszer meghalt a bűnökért, a bűnösökért. Ezzel kifejezi, hogy nekünk kellett volna elszenvednünk azt a kereszthalált, amelyet ő elszenvedett: mi vagyunk a bűnösök, ő az igaz. A bűnökért halt meg – tehát áldozatként. Majd elment a börtönben sínylődő lelkekhez – ez az, amit a hitvallásban így fogalmazunk meg: „alászállt a poklokra – a holtak országába.” Szent Péter ezek alatt azokat érti, akik engedetlenek voltak, amikor Noé korában Isten türelmesen várt. Jézus utal Noéra, amikor a végső dolgokról beszél: „Úgy lesz, mint Noé napjaiban volt.” Isten most is türelmesen vár. Megengedte, hogy megérjük az idei nagyböjtöt is. Ne legyünk engedetlenek, amikor azt látjuk, hogy Noé a szárazföldön bárkát épít és az égen egyetlen felhőt sem látunk. Ez Isten türelmének a jele, aki a keresztvízzel, mint egykor a vízözönnel lemossa bűneinket. – ezt az apostol úgy értelmezi, mint könyörgést Istenhez, hogy adjon tiszta lelkiismeretet Jézus Krisztus feltámadása által. A tiszta lelkiismeret Isten ajándéka, amelyet csak akkor kapunk meg, ha a bűnbánatban Krisztus feltámadásának erejéből engedjük Istennek, hogy a bűnbánat szentségében, a nagyböjti szentgyónásban megtisztítja lelkünket, mint ahogyan a vízözönnel lemosta a világ bűneit. Ez valóban Isten ajándéka, amelyért könyörögnünk, imádkoznunk kell. – Jézus Krisztus, aki uralma alá rendelte az angyalokat, hatalmasságokat és erősségeket az Isten jobbján foglalt helyet. Ő közbenjár értünk az Atyánál, hogy ugyanaz a víz, amely megtisztította a világot és lelkünket a bűn szennyétől, szabadulásunkra is szolgáljon, mint Noé családjának, hogy mi is menedéket találjunk a bárkában, amely az Egyházat jelképezi.

EVANGÉLIUM: Mk 1,12-15

Megszoktuk a Máté-és Lukács evangélium részletes beszámolóját Jézus háromszoros megkísértésről: a kenyérrel, a templom párkányával és a világ gazdagságával. A Márk-evangélium csak röviden érinti az eseményt: a Lélek – minden bizonnyal a Szentlélek, aki a keresztelkedésnél leszállt Jézusra, kivitte – szó szerint: kihajította őt a pusztába, ahol negyven napig tartózkodott. A negyvenes szám nyilván utalás az Ószövetségre: a pusztai vándorlásra, Mózesre, Illésre. A Márk evangélium ebben megegyezik Mátéval és Lukáccsal, noha tőlük eltérően böjtről nem beszél. Abban is megegyezik velük, hogy megkísértette a sátán. Ám, amit a továbbiakban mond: vadállatokkal volt együtt, Ádámra, az első emberre emlékeztet a paradicsomban, aki azonban engedett a kísértésnek. Végül: „angyalok szolgáltak neki”. Ezt ismét megtaláljuk a Máté evangéliumban a megkísértések elbeszélése végén. Itt, Márknál már eleve nyilván való Jézus győzelme a gonosz fölött, noha Jézus a későbbiekben elhallgattatja a gonosz lelkeket.

Ezt követi Jézus nyilvános működésének kezdete Galileában, amikor Keresztelő Jánost elfogták – tehát ő már nem működhetett nyilvánosan. Jézus fellépésének kezdetén egész megváltói küldetésének lényegét foglalja össze: „Betelt az idő, közel van az Isten országa”. Isten országa Jézus Krisztusban jött el, tanítása erről szól, kereszthalálával számunkra is lehetővé tette, hogy országához tartozzunk, amelybe bennünket meghívott. „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban”. – A megtérés Jézus Krisztus tanításának és a mi keresztény életünknek lényege: szakítani a rosszal, elfordulni a bűntől és odafordulni Istenhez, Jézus Krisztushoz. Erre kaptunk meghívást nemcsak a nagyböjti időben, hanem egész életünkre. „Higgyetek az evangéliumban!” – e szavakkal fejezi be Jézus felszólítását. Az „evangélium” jó hír, örömhír kifejezést, Krisztus országának, megváltói művének jelölésére, feltehetőleg szent Márk őrizte meg számunkra és ő adta nekünk tovább. – e nélkül az evangélium nélkül, az ebbe vetett hit nélkül épp úgy nem lehetünk tagjai Isten országának, de még meg sem sejthetünk belőle semmit, mint a megtérés nélkül. De még a megtérésre is csak az által leszünk készségesek, ha hiszünk az evangéliumban.

Ellene mondani a sátánnak és hinni az evangéliumban. Ez áll mindjárt a nagyböjti idő kezdetén, amely előkészít bennünket keresztségi ígéretünk megújítására a húsvéti vigília keretében: hogy minél hitelesebben tudjam kimondani: ellene mondok! Hiszek!

OLVASMÁNY: Lev 13,1-2. 44-46)

Az ószövetségi törvények nem csak az Isten tiszteletet szabályozták, hanem a választott nép egész életét, beleértve az egészségügyet is. – Az akkori kezdetleges egészségügyi eljárásokat nem szabad a mai orvostudomány mércéjével mérni. Egyben azonban az akkori eljárások megegyeznek a mai orvostudomány eljárásaival: a fertőző, ragályos beteget el kell különíteni. – Az Ószövetségben nincs szigorú határ test és lélek, világi és vallási dolgok között: a test tisztátalansága a lélek tisztátalanságának látható jele; a test betegsége, a lélek betegségének, a bűnnek jele és következménye. Innen érthető, miért tartoztak a leprások az Ószövetségben a papok hatáskörében: rájuk tartozik a tisztaság megőrzése.

Mi, akik az Újszövetségből és az Egyház gyakorlatából más magatartást ismertünk meg a leprásokkal szemben, embertelennek, megalázónak tartjuk az ószövetségi törvényt, amely kizárja a közösségből a beteget, akinek legnagyobb szüksége lenne a közösségre, aki rá van utalva a közösségre. Törvényről van szó, és a törvények gyakran eltávolodnak eredeti rendeltetésüktől: ahelyett, hogy az embert szolgálnák, teher lesznek az ember számára.

Amikor bajbajutott embertársainknak hátat fordítunk, amikor szeretetünkből kizárunk, kiközösítünk valakit, azért, mert nem tartja magát az általunk megszabott törvényhez, amikor a számunkra kényelmetlenné vált emberrel nem merünk szembenézni, hanem úgy véljük megoldani a dolgot, hogy elkerüljük őt: lényegében nem haladjuk meg az ószövetségi törvény szintjét, amely úgy rendelkezik, hogy a leprásokat közösítsék ki és messzire kerüljék el. Az Újszövetség az evangélium törvénye, arra tanít bennünket, hogy ne úgy akarjunk segíteni kényelmetlenné vált embertársainkon, hogy kerüljük, kiközösítjük őket, hanem, hogy megmondjuk nekik, melyik számukra a leghatásosabb gyógymód – és így tesszük lehetővé, hogy ismét visszatérjenek, „integrálódjanak” az Egyházba, közösségbe. Ne feledjük: mindnyájan leprásak vagyunk a magunk módján. Melyik eljárást szeretnénk, ha velünk szemben alkalmaznánk? És melyiket alkalmazzuk mi?

ZSOLTÁR: 32.

Örömujjongásra szólít fel az imádkozó. – Az öröm és hála oka: Isten megbocsátotta bűneit. Igazán boldog csak az lehet, akinek Isten megbocsátott. Amíg nem tisztázta tartozását Istennel, nem nézhet nyugodtan szemébe. – De Istennel szívünkben, lelkünkben, lelkiismeretünk szavában találkozhatunk a legbensőségesebb módon. Amíg itt, szívünk mélyén megosztottak vagyunk, nem lehet lelkünknek nyugalma, nem lehetünk igazán boldogok. A megosztottság, kettőség, álnokság, akadálya minden boldogságnak. – Csak akkor vagyunk boldogok, ha hűek tudunk lenni önmagunkhoz. – Nem lehet azzal elkerülni a felelősséget, hogy elhallgatjuk bűneinket. A megbocsátás első feltétele, a megbocsátás felé vezető első lépés a beismerés, a bűnök megvallása, a gyónás. – Nemcsak az Egyház, a vallás épít erre a tapasztalatra, és szorgalmazza a bűnök megvallását mind az egyéni gyónásban, mind a bűnbánati cselekményben minden szentmise elején, hanem az orvostudomány és kivált a pszichiátria döbbent rá ennek fontosságára: addig nincs gyógyulás, amíg a betegség okozóját, a kórokozót, el nem távolítjuk; – a beteget engedni kell, hogy elbeszélje betegsége történetét, mert ebből az orvos a gyógykezelés szempontjából értékes adatok birtokába juthat, de a beteg is megkönnyebbül. – Ezért érthető, hogy a zsoltáros is elhatározza, hogy lelki gyógyulása, a megbocsátás öröme érdekében, megvallja bűneit.

Okos lenne-e pont manapság, amikor tele vagyunk panaszokkal, és az elszigeteltségtől szenvedünk, amikor boldog boldogtalannak megnyílunk, háttérbe szorítani a gyónást? – Csak, ha az imádkozóval megtapasztaljuk a bűnvallomás nehézségeit, de örömét is, akkor fogjuk megtapasztalni az egyenes szív örömét, és ezt az örömet, ezt a tapasztalatot másokkal is megosztani.

SZENTLECKE: 1 Kor 10,31-11.1

Szent Pál apostol, akitől egyébként távol áll minden alkalmazkodás „a béke kedvéért”, azzal dicsekszik, hogy mindenkinek kedvében jár. Ezt csak azért és akkor teheti meg, ha nem azt keresi, ami neki hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek – vagyis, ahogyan az apostol fogalmaz: „akár esztek, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére” – a kolosszei levélben pedig: „bármit szóltok és tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek”. Ha valóban így élünk, biztos nem fogunk senkit megbotránkoztatni, nem fogjuk előidézni bárki elbotlását, eltántorodását Istentől, Jézus Krisztustól és evangéliumától, az Egyháztól. – Az ilyen, egészen Isten dicsőségének szentelt élettel tudok igazán kedvében járni másoknak, mint ahogy Szent Pál az ő közösségének kedvében járt, amelynek zsidó és pogány tagjai voltak, az előbbieket, akik az ételben, evésben követték a mózesi törvény előírásait, az utóbbiak, akik mindezt nem ismerték. – Ebben kell követnünk Szent Pállal együtt Krisztust. Olyan mértékben, hogy én is mondhassam: kövessetek, mint én Krisztust.

EVANGÉLIUM: Mk 1,40-45

A lepra a legszörnyűbb betegség. A test elevenen oszlásnak indul, a végtagok lehullanak. Mindenki borzadva fordítja el tekintetét a szerencsétlen betegtől. A társadalom sokáig úgy vélte megoldani „gondozásukat” – hogy kiközösítette őket, lakatlan szigetre szállította, esetleg irgalomból kivégezte. Az elsők, akik ezeket a legszerencsétlenebbeket felkarolta, gondozni, ápolni kezdte, a katolikus Egyház és misszionáriusai voltak és maradta mind a mai napig.

Azonban a leprások ápolása és a betegek gondozása mégsem első és kizárólagos feladata és küldetése az Egyháznak.

Amikor Jézus leprásokat tisztít, ez látható jele a lélek megtisztulásának. – Amilyen a lepra, olyan a bűn. Amennyire szerencsétlen a leprás beteg, olyan szerencsétlenek vagyunk, és olyan szerencsétleneknek kell tartanunk magunkat, ha bűnösök vagyunk.

Jézus nem közösíti ki a leprást, megtisztítja, és lehetővé teszi visszatérését a „társadalomba”, a választott néphez. Minket, bűnösöket sem közösít ki: bűneinkkel önmagunkat közösítjük ki. A megbocsátás, a bűnbánat, bűneink beismerése (a gyónás) által visszafogad bennünket a hívők közösségébe. A kérdés csak az, hogy a leprással együtt kérjük-e Jézustól „Ha akarsz, megtisztíthatsz!” – vagy pedig szívesebben megmaradunk leprásnak, bűnösnek.

OLVASMÁNY: Jób 7,1-4. 6-7

Az ószövetségnek nem csak történeti és prófétai könyvei vannak. Megtaláljuk benne a választott nép bölcsességének és költészetének kincseit is. – Míg a történeti könyvek arról beszélnek, hogyan nyilatkoztatja ki magát Isten a választott nép történetének eseményei által, a prófétáknál pedig a beszédben, a szóban nyilatkoztatja ki magát Isten , addig a bölcsességi könyvekben Isten a szemlélődés, gondolkodás által nyitja meg az utat a kinyilatkoztatás felé.

Jób könyve egyike az ószövetség bölcsességi könyveinek. Központjában egy kínos és kínzó kérdés áll: miért van szenvedés, miért engedi meg Isten az ártatlan ember szenvedését? A könyv végeredménye: erre a kérdésre nincs elméleti válasz. – De nem csak a szenvedés értelmetlen; önmagában véve az egész élet teher és nyűg. Valóban: egyedül az Istenbe vetett hit ad értelmet az életnek: beleértve a szenvedést is. Itt látszik, hogy a döntő kérdés: hiszünk-e Istenben? Helytelen úgy kiindulni: majd előbb meglátom, tudok-e választ adni az élet kérdéseire, vagy: Isten olyan-e amilyennek én elképzelem, és ha igen, akkor majd hiszek benne. Hanem ha igazán hiszek Istenben és ebben a hitben nem önmagam keresem, hanem Istent, akkor ezt a hitet az élet megpróbáltatásai sem fogják romba dönteni. Ha viszont nem hiszek, akkor mindent fel fogok használni érvnek Isten jósága, igazságossága és végső fokon létezése ellen.

Világos volt, hogy azok, akiket Jézus meggyógyított, ismét megbetegedtek és meghaltak. De mégis keresték Jézust, mert a vele való találkozás értelmet adott életünknek: az éjjel és nappal unalmas váltakozását úgy tette elviselhetővé, úgy adott értelmet, hogy velük volt.

Arra a kérdésre, honnan a szenvedés, nem tudunk választ adni, és ha adunk is, az nem változtat a helyzeten, nem segít a szenvedőkön. De egyet megtehetünk: hogy együtt vagyunk a szenvedőkkel – az apostol szavaival:” „a gyöngék között gyöngévé leszünk.” És ez több mint egy nagyszerű, vagy nyakatekert elmélet a rossz eredetéről.

ZSOLTÁR: 147.

Tudjuk, hogy a babiloniak lerombolták Jeruzsálemet, a szent várost, és a templomot, a lakosságot, pedig szétszórták, számkivetésbe hurcolták. De a babiloni uralom sem tartott örökké. – A perzsák elfoglalták birodalmukat, a száműzötteket hazaengedték és megengedték, hogy városaikat, templomaikat újraépítsék. – A választott nép ezt az eseményt éppúgy Isten gondviselő jóságának tulajdonította, mint ahogyan Isten megtorló, büntető haragjának tulajdonította a számkivetést, Jeruzsálem pusztulását. – Most Isten hazavezeti népét, újraépíti szent városát. Érthető a zsoltáros boldogsága, és hogy indokoltnak tartja Isten dicséretét.

Az imádkozó hívő, mint a választott nép tagja, ezzel a történelmi tapasztalattal vigasztalja önmagát: Isten meggyógyítja a fájó szíveket, bekötözi a sajgó sebeket. – Az imádkozó tudja: nincs élet fájó szív, sajgó sebek, szenvedés nélkül – aki ilyen életet kíván, önmagát áltatja; de, ha Isten az egész nép sebeit meggyógyította, miért ne tenné ezt ővele is? Az Úr azonban nemcsak a választott nép Istene; ő az egész világmindenség Ura: számon tartja a csillagokat, és néven szólítja őket, ahogy költőien kifejezi Isten gondviselő jóságát a zsoltár. – Vajon nincs-e akkor még inkább gondja a szenvedő emberre? – Ha ilyen hatalmas, hogy még a csillagok fölött is áll, a világmindenség ura, biztos tud segíteni a szegényen és a szenvedőn. – Isten bölcsességéhez még akkor sem férhet kétség, ha mi nem látunk bele terveibe, és nem értjük, miért engedi meg a szenvedést: a fájó szívet és a sajgó sebhelyeket. – A gonoszok megalázása, amelyről a zsoltár beszél, és amely, számunkra, akik Krisztustól a megbocsátást tanuljuk az Újszövetségben, idegenül hat, nem valami erőszakos, fizikai megtorlást jelent, hanem abban rejlik, hogy az igazak, és szelídek végső győzelmét látva el kell ismerniük, hogy ezeknek az élete volt helyes, és el kell ismerniük: van Isten , aki igazságot szolgáltat.

SZENTLECKE: 1 Kor 9,16-19. 22-23

Szent Pál apostol az Evangélium hirdetésének kötelességéről beszél, valamint függetlenségéről, ami azt lehetővé teszi. Az evangélium hirdetését nem tekinti érdemnek, hiszen mint apostol, küldött, ez kötelessége. – A keresztség szentségében mi is az apostoli Egyház tagjai lettünk, mi is küldetést kaptunk az evangélium hirdetésére. Mi ránk is vonatkozik: Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Jaj nekem, ha hiteles keresztény életemmel nem teszek tanúságot az Evangélium, Jézus Krisztus mellett!

Nem mindegy azonban, hogy önszántamból, vagy kényszerből teszem ezt. Apostol, küldött, vagy megbízott hivatalnok – pásztor, vagy béres, napszámos vagyok, – ahogyan Jézus mondja. Miután megszoktuk, hogy a hasznossági elv alapján ítéljük meg a dolgokat, könnyen megtörténhet, hogy az evangélium hirdetésekor is felmerül bennem a kérdés: mi az én jutalmam? – amint Péter apostol is megkérdezte Jézust. Az apostol válasza: az, hogy ingyen nyújtsam az evangéliumot és éljek az evangéliumban gyökerező jogommal. – Meg tudom-e érteni, hogy maga az evangélium hirdetése ezen küldetésem jutalma. Mekkora jutalom, milyen felbecsülhetetlen érték, hogy valamit, mégpedig ezt a legmagasztosabb feladatot, küldetést ingyen végezhetem!

Hívő közösségeinkben nem egyszer előfordul, hogy amint vállalunk egy küldetést, feladatot, mindjárt ebből származó jogaink felől érdeklődünk. – Tudom-e, kész vagyok-e követni az apostolt abban, hogy ha vállalom a keresztségből származó küldetésemet, apostoli megbízatásomat, nem az az első kérdésem: milyen jogaim származnak ebből? Az apostol függetlenségére hivatkozik: tudjuk, nőtlen volt, nem voltak családi kötelezettségei; amire különösen büszke volt: saját keze munkájával kereste kenyerét, sátorkészítő volt: senki aranyát, ezüstjét nem kívánta. – Ám ezt a függetlenségét arra fordította, hogy mindenkinek a szolgája legyen – egészen Jézus Krisztus példáját követve, hogy minél többet megnyerjen. Embereket, különösen az evangéliumnak, Jézus Krisztusnak, csakis a szolgálat lelkületével lehet megnyerni. A (vélt) hatalom, fennsőbbrendűség éreztetésével csak elidegenítem az embereket. Kerülni fognak, menekülni fognak tőlem. A velük való sorsközösség, gyöngeségeikben való osztozás segít megnyerésükben. – Szent Pálnál a „gyöngeség” gondolata központi helyet foglal el. Ezzel dicsekszik, hiszen Isten ereje és Krisztus gyöngeségében mutatkozott meg, aki magára vette emberi gyöngeségeinket.

Elmondja: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvösségre vezessek”. Nem emberi rokonszenvről, fontoskodásról, tolakodásról van szó, hanem odafigyelő, figyelmes, de tapintatos apostoli gondoskodásról: kinek mi a pillanatnyi gondja, amelyben segíthetek, és segítenem kell. – Ma már egy lelkipásztor is csak nehezen tudja követni ebben az apostol példáját, annyira összetett, sokrétű az élet manapság. Ám az is könnyen előfordul, hogy magunk kényelmét próbáljuk azáltal igazolni, hogy mindenkin úgy sem tudok segíteni, „mindenkinek mindene” nem tudok lenni, tehát senkinek semmije leszek; ha már mindenkitől független vagyok. – annak belátása, beismerése, hogy sok esetben tehetetlen vagyok, nem tudok segíteni, nem más, mint gyöngeségem beismerése, ami által nemcsak Szent Pál apostolhoz, hanem Jézus Krisztushoz is hasonló leszek. – Ám azt a kérdést is föl kell tennem: vajon azért akarok mindenkinek mindene lenni, hogy mindenkit az üdvösségre vezessek – mint Jézus Krisztus, vajon mindezt az evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne, vagy netalán emberi szempontok, hátsó gondolatok is társulnak ehhez a nemes vállalkozáshoz? Ez utóbbiak eleve kudarcra vannak ítélve. Ezért, hogy küldetésem, apostoli munkám sikeres legyen, ezeket feltétlenül ki kell küszöbölnöm. Le kell választanom őket evangelizációs munkámról, hogy még annak látszatát is elkerüljem, hogy magában az evangéliumban van a hiba, ami miatt nem tudok mindenkit az üdvösségre vezetni.

EVANGÉLIUM: Mk 1.29-30

Jézus betegeket gyógyít, és tisztátalan lelkeket űz ki. A betegek gyógyítása nem csak Isten mindenhatóságának, irgalmának és emberszeretetének látható, tapasztalható jele, hanem a bűnök megbocsátásának is. – A bűn a lélek betegsége. Ahogyan Jézusnak hatalma van a testi épség, egészség visszaadására, a test gyógyítására, úgy hatalma van a bűnök megbocsátására, a lélek gyógyítására.

Így, habár az Egyház küldetésétől elválaszthatatlan a betegek testi-és lelki gondozása, még sem ez elsődleges feladata, küldetése. – Az Egyháznak is a bűnbocsánatot kell gyakorolnia, a lelkeket kell gyógyítania. Amikor betegeket ápol, betegekről gondoskodik, az látható jele az előbbinek.

Jézus tisztátalan lelkeket űz ki. – Egy régi felfogás szerint, a beteg embert a gonosz lélek tartotta hatalmában. A betegség a gonosz lélektől származik. – Ám ahol megjelenik Jézus, megszűnik a gonosz lélek hatalma. – Jézus ezekkel a gyógyításokkal megmutatja, hogy vele és benne eljött közénk Isten országa. Így a gonosz lélek birodalma nem állhat fenn tovább.

Amikor a nép látja a csodákat, tömegesen jön Jézushoz. Amikor az Egyház segélyt osztogat, bámulatos módon megtalálják a rászorulók.

Jézus azonban azt mondja: Menjünk innen, mert másutt is hirdetnem kell, evangelizálnom kell.

Az Egyháznak ebben követnie kell mesterét: ki kell ugyan tartania a jótékonykodásban, a rászorulókról való gondoskodásban. Küldetésének lényege azonban az evangélium hirdetése. – Ezt akkor sem szabad elhanyagolni, ha a jótékonykodás révén nagyobb népszerűségre tudna szert tenni. – Azt kell mondania Jézussal együtt: „Menjünk innen!”

OLVASMÁNY: MTörv 18,15-20

A próféta hivatása és küldetése, hogy közvetítő legyen Isten és ember, ember és Isten között. – Ennek a hivatásnak az Ószövetségben Mózes tett eleget a legtökéletesebben. Ő közvetítette a választott népnek Isten szavát, akaratát, a tízparancsolatot a sínai szövetségkötésnél. De ugyanakkor Mózes közvetíti Istennek a nép kívánságát, imáit, panaszait, ígéreteit. – Mi, akik az ószövetséget az Újszövetség világánál olvassuk, hisszük, hogy Jézus Krisztusban megjelent az a Mózeshez hasonló próféta, akit Isten megígért, akiről az ószövetségi olvasmány beszél.

Ő „úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók”, – állapítja meg az evangélium, összehasonlítva Jézust kortársaival, akik magukat Mózes hiteles, törvényes utódainak tartották. Krisztus prófétai hatalmában mi is részesedtünk a keresztség szentsége által, mint ezt a II. Vatikáni Zsinat is nyomatékkal hangsúlyozza. Mikor teszünk eleget ennek a hivatásnak, hogyan leszünk hasonlóak Jézus Krisztushoz, az örömhír közvetítőjéhez? Úgy, hogy másoknak megbocsátunk, de sem magunkkal, sem másokkal szemben nem leszünk megalkuvók. Ha megalkuvók vagyunk, nem hallgatunk a próféták szavára, és nem hirdetjük, amit Isten parancsol, hamis próféták leszünk, mert nem az igazság lesz a fontos, hanem az emberi szempont. Ha önmagunkat hirdetjük, ha a magunk érdekében hallgatunk ott, ahol szólni kellene, és beszélünk, ahol hallgatni kellene. – Az Isteni hatalom azért nyilvánult meg olyan erővel Jézus Krisztusban, hogy azt még a tisztátalan lelkek is elismerték, mert Isten létére síkra szállt az emberért, ember létére teljesen Isten akaratának szentelte magát. Ez az új tanítás lényege: az ember üdvösségének érdekében teljesen háttérbe szorítani az emberi szempontot.

ZSOLTÁR: 95.

A mai ószövetségi olvasmányt Mózes 5. könyvéből, a Második törvényből, vagy Deuternomiumból halljuk, olvassuk. – A zsoltárok egy csoportja, köztük a mai szentmise zsoltára is – Mózes 5. könyvére emlékeztet. Ahogy ebben a könyvben Mózes arra szólítja fel búcsúbeszédében a választott népet, hogy újítsa meg szövetségét Istennel, hallgasson az Úr szavára, szakítson a bálványokkal, úgy ezek a zsoltárok is. Mózes beszédéhez hasonlóan, ezek a zsoltárok is a választott nép emlékezetébe idézik a pusztai vándorlás nagy csodáit: – manna, sziklából fakasztott víz, fürjek – de a nép hitetlenségét, keményszívűségét is. – Kétoldali próbatételről van szó: egyfelől Isten próbára teszi népét, vajon hűséges marad-e hozzá a pusztai vándorlás idején, a nélkülözések közepette is, másfelől pedig a nép próbára teszi Isten türelmét, hitetlenségével, kételkedésével.

Mi, az Egyház, vagyunk az Újszövetség választott népe; földi életünk, pedig megfelel a pusztai vándorlásnak. – A zsoltár felszólításai is mihozzánk szólnak:

vasárnapról vasárnapra, ünneplésre, örömre szólít fel bennünket, hiszen a szentmisében „ünnepeljük” Jézus Krisztust, a mi szabadító Istenünket, aki minket kiszabadított a bűn rabságából;

ugyanakkor a mise bűnbánatra is indít bennünket – hiszen bűnbánati cselekménnyel kezdjük a misét; azt ünnepeljük, hogy Jézus a bűnök bocsánatára ontotta vérét; – a porba-hullás a bűnbánat jele.

a szentmise tanítórészében (igeliturgiában) Isten újból és újból szól hozzánk; felszólít, hogy hallgassunk szavára – ne csak fülünket, hanem szívünket is nyissuk meg tanításának.

Ha ilyen lelkülettel veszünk részt a vasárnapi szentmisén, ez fogékonnyá tesz majd arra, hogy az életben felismerjük Isten nagy tetteit, ha az élet próbára is tesz bennünket, megkísért, ne váljunk hitetlenekké, és ez által ne tegyük próbára az Úr türelmét, ne kísértsük Istent.

SZENTLECKE: 1 Kor 7,22-35

Múlt vasárnap hallottuk Szent Pál figyelmeztetését: „Az idő rövid! Ezért, akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna….” Most az apostol egészen pontosan kifejti, mire is gondol: a nős ember azzal törődik, hogyan keresse felesége kedvét… a férjes nő……: hogyan járjon férje kedvében. – ez nélkülözhetetlen az „elviselhető” házasélethez és valóban eszményi és dicséretes. Azonban bármilyen nemes, és bármennyire nem tudjuk e nélkül elgondolni a házasságot, az apostol kimondja, hogy ezek világi dolgok és világi gondok. – A világ pedig – mint ahogyan múlt vasárnap hallottuk, olvastuk: elmúlik. Ezért a házassággal járó világi gondok és dolgok megosztják az embert. – aki viszont nőtlen és szűz, annak arra van gondja, ami az Úré. Szent Pál persze nem arról beszélt, hogy valaki azért nem nősül vagy házasodik, mert ügyetlen, mert csúnya, vagy, mert erkölcsi fogyatékosságai vannak, hanem arról, hogy a nőtlennek arra van gondja, ami az Úré, hogyan járjon az Úr kedvében. Ez ad értelmet és tartalmat a nőtlenségnek és szüzességnek. Ez az osztatlan ragaszkodás az Úrhoz, amely arra is rámutat, hogy a házasoknak is azt kell keresni életükben, ami az Úré.

Szent Pál azonban tisztában van a nőtlen és szűzi élet veszélyével. Ezért írja: „ezt nem azért mondom, hogy tőrbe csaljalak, hanem, hogy feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket”. – Ezen a helyen nem fedezhető fel a papi nőtlenség előírása. Szent Pál azt mondja: „Azt szeretném, ha mentesek volnátok a gondoktól”. – ő maga is nőtlen volt, de az ismerős házasok életét szemlélve, lehetett oka, hogy ezt írja. Jézus tanítása az Isten Országáért való nőtlenségről minden esetre kihallatszik az apostol szavaiból.

EVANGÉLIUM: Mk 1,21-28

Jézus kortársai, hallgatósága is felfigyel Jézus tanításának egyedülálló voltára. Jézus tanítása különbözik az írástudók tanításától. Látszik, hogy hatalma van.

Így kell az Egyház tanításának is különböznie minden más emberi tanítástól, világnézettől.

Jézus tanításának hatalmát, erejét bizonyítja, hogy még a gonosz lelkek is engedelmeskednek neki. – A bibliai gondolkodásmód nem tett mindig különbséget az erkölcsi rossz és az anyagi rossz – többek között a betegség között. A betegséget a bűn következményének, a beteget bűnösnek tekintette. (Jézus tanítványai is kérdezik a vakonszületett láttán: „Ki vétkezett? ő, vagy a szülei?” mivel a betegség Isten büntetése. Isten pedig, mivel igazságos, csak a bűnöst bünteti). – A beteg embert a gonosz tartja megkötözve, az ördög hatalmában van. – „megszállta a gonosz lélek”.- Különösen könnyen kimondták ezt azokról, akiknek betegségét szokatlan jelenségek kísérték: a lelki betegekről, epilepsziásokról, holdkórosokról.

Jézus ezek gyógyításával isteni hatalmát mutatja meg: ha eljött Isten országa – amelynek hirdetése Jézus Krisztus tanításának lényege – akkor nem állhat fenn, nem maradhat meg mellette a gonosz hatalma.

Nekünk életünkkel kell küzdenünk a bűn, a gonosz hatalma ellen. Ezzel tesszük hitelessé keresztény meggyőződésünket, ezáltal fog különbözni az Egyház tanítása minden emberi tanítástól.

OLVASMÁNY: Jónás 3,1-5; 10

A Jónásról szóló elbeszélés tovább fűzi a prófétai meghívás, hivatás gondolatát. Erőteljes, szinte az emberi elképzelést meghaladó színekkel és kifejezésekkel adja elő a Szentírás örök érvényű mondanivalóját. (Ninive nagysága, a tömeges megtérés – minderről hallgatnak a Biblián kívüli források). De ne akadjunk fenn a részleteken és a kifejezésmódon. Irányítsuk figyelmünket a lényegre: Isten Jónást, a választott nép fiát küldi a pogány Ninivébe. – Tehát már az Ószövetségben megtalálható annak a gondolatnak csírája, hogy Isten nemcsak a választott népet akarja üdvözíteni, hanem általa minden népet. – Jónás a megtérést hirdeti. Az Istenhez tartozás alapföltétele a megtérés az önmagunk megváltoztatása körüli kitartó fáradozás. Ez olyan erővel bír, hogy csodálatos módon, és emberi kifejezésekkel élve (ahogyan ezt az Ószövetség is teszi), még Isten elképzelését is meg tudja változtatni: ha megmásítjuk életünket, Isten megmásítja elhatározását. Nem bocsátotta a Niniveiekre azt a pusztulást, amit tervezett. – Keresztény hivatásunk lényege, hogy Jónáshoz hasonlóan, szép szóval, imádsággal, de mindenek előtt magunk megtérésével hirdessük másoknak a megtérést. Ne rettentsen vissza, ha környezetünk, amelyben ennek a hivatásnak eleget kell tennünk, olyan, mint Ninive. Ne essen nehezünkre olyan környezetben sem eleget tenni ennek a hivatásnak, küldetésnek, amely számára a keresztény katolikus gondolkodásmód, életmód idegen, ellenszenves, vagy éppenséggel ellenségesen viszonyul hozzá. Hiszen Isten minden ember üdvösségét akarja. Még ezekét is. Hogy mennyire valósul meg az emberiség üdvössége tőlünk is függ. Mindenek előtt tőlünk.

ZSOLTÁR: 25.

Ha valahova el akarunk jutni, az odavezető úton kell haladnunk. Életünk célja az örök boldogság, az örök élet, maga Isten. Érthető, hogy a hasonlat maga kínálkozik: az élet olyan, mint egy út, amelyen haladunk. – Ha elfogadjuk, hisszük, hogy életünknek van célja, értelme, azon az úton kell haladnunk, amely ehhez a célhoz vezet. Ám erre az útra önmagunktól nem találhatunk rá. Isten az, aki megmutatja nekünk, aki megtanít rá bennünket, és, aki bennünket ezen az úton vezet. – A zsoltárral együtt mi is azt kérjük Istentől, hogy megmutassa nekünk utait. – Mi már hisszük, hogy az Újszövetségben Isten megmutatta nekünk az üdvösség felé vezető utat, hiszen Jézus Krisztus önmagát útnak, igazságnak és életnek nevezi.

Az imádkozó a zsoltárban az üdvtörténet múlt eseményeire emlékezteti Istent: ha Isten a múltban az egész választott néphez könyörületes és jó volt, akkor nincs oka abban kételkedni, hogy ennek a népnek egy tagjához, most, a jelenben ne legyen jóságos és könyörületes. Ennek a jóságnak és könyörületességnek éppen abban kell megmutatkoznia, hogy Isten utat mutat; Isten nem ment fel az élet nehézségei alól, nem mentesít a szenvedéstől. Ugyanígy az élet örömeit sem veszi el tőlünk. Ő megtanít minket arra, hogyan kell mindebben viselkednünk. Utat mutat, hogy az élet összetett, gyakran útvesztőre emlékeztető körülményei között se veszítsük szem, elöl életünk célját és az oda vezető utat.

Az emberek három „fajtáját” említi a zsoltár, akiknek Isten megmutatja útját: a bűnösöket, az alázatosakat és a szelídeket. – Ahhoz, hogy Isten útjait felismerjük, be kell vallanunk bűneinket, és bűnbánatot kell tartanunk; alázatosnak kell lennünk, vagyis be kell ismernünk, vagyis alá kell vetnünk magunkat Isten vezetésének, mert aki ellenkezik Istennel, soha nem fogja utait megismerni és így nem is jut el hozzá.

SZENTLECKE: 1 Kor 7,29-31

Az első keresztények Jézus Krisztus hamaros visszatérésének, második eljövetelének meggyőződésében éltek: „Rövid idő és nem láttok, és ismét rövid idő és viszontláttok engem!” – mondta Jézus. Az idő rövidsége tudatosabb volt, mint számukra, akik már közel kétezer éve várjuk Urunk visszatértét. Ezért számunkra talán még jelentőségteljesebb Szent Pál intelme: „Az idő rövid!” mint a korintusi hívek számára volt mondjuk Krisztus után 54-ben.

Az idő rövidsége életünk helyes értékelésére tanít bennünket. Még az is múlandó, amit az életben, a világon a legértékesebbnek, felbecsülhetetlennek tartunk: a házastárs. Hát még az olyan változó „dolgok”, mint az öröm, a sírás, amit vásárolunk és a „világ dolgai”, amelyeket felhasználunk. – Ám az apostol nem azt a következtetést vonja le ebből, hogy mindez oktalanság. Csak annyit mond: úgy éljünk ezekkel, hogy tudjuk: mindez múlandó. Ne ragaszkodjunk hozzájuk helytelenül. – Mindezek a felsoroltak éppen ezen helyes szemléletük révén nyerik el igazi értéküket: túlmutatnak önmagukon. Helyesen „be tudjuk őket sorolni”, s ez megment minket a kétségbeeséstől az idő rövidsége miatt. Sokkal inkább elnyerik igazi értéküket: elsősorban a házasélet, amely akkor lehet igazán boldog, ha a rövid földi életet követő örök boldogságra irányítja figyelmünket, amely már evilági rövid életünket – a házaséletet is beleértve boldoggá tudja tenni.

EVANGÉLIUM: Mk 1,14-20

Jézus eljövetelével „betelt az idő”. – Ez az az időszak, amelyről a próféták jövendöltek. Nem kell más Megváltót és más időpontot várni. Jézus Krisztusban és tanításában már közöttünk van Isten országa, amelynek eljövetelét a Miatyánkban minden hívő kéri Isten től. – Ennek az Isten Országának továbbra is jelen kell lennie. Isten Országa köztetek – bennetek van – mondja Jézus. Ezért feladatunk, kötelességünk, hogy keresztény életünkkel hirdessük Isten Országát, de meg is valósítsuk azt.

Jézus az ő nyilvános fellépését azzal kezdi, hogy a megtérésre szólít fel. – Megtérni annyit jelent, mint helyes irányt venni: a helytelentől elfordulni és odafordulni a helyes felé. – Ha azt akarjuk, hogy Jézus Krisztus tanítása változást idézzen elő a világban, elsősorban önmagunkat kell megváltoztatnunk. Ez a legnehezebb, de ez Jézus tanításának lényege. És ebben különbözik minden világnézettől: azok a világot, másokat akarnak megváltoztatni. Nekünk Krisztus tanítványainak önmagunkat kell megváltoztatnunk.

Ugyanígy Jézus Krisztus tanításához és működéséhez tartozik, hogy tanítványait emberhalászokká teszi. – Ez az Egyház, mindannyiunk missziós hivatását jelenti. Keresztény életünk lényegéhez tartozik, hogy embertársainkat elvezessük Isten ismeretére. Jézus Krisztus szeretetére, az Egyházba: életünk jó példájával, szép szavunkkal, imádságunkkal. Így leszünk emberhalászokká.

Program:

 18. vasárnap

 18.30 órakor

Budahegyvidéki Református 

Templom

             Böszörményi út 28.,Tel: 06-1-355-4482

Lambert Zoltán

római katolikus plébános

19. hétfő

 18.30 órakor

Szent Kereszt 

 Római Katolikus Templomigazgatóság

Táltos u. 16., Tel: 06-30-436-2448;
06-20-823-0024 

Keczkó Pál

evangélikus lelkipásztor

20. kedd

 18.30 órakor

Felső-Krisztinavárosi 

    Római Katolikus Plébániatemplom

           Apor Vilmos tér 9.,  Tel: 06-1-356-0089

Berta Zsolt

református lelkipásztor

  21. szerda

 18.30 órakor

Istenhegyi Szent László 

Római Katolikus Plébániatemplom
Diana u. 15., Tel:06-1-395-8343

Korpos Orsolya

 református beosztott lelkész

   22. csütörtök

 18.30 órakor

Svábhegyi Református 

Templom

Felhő u 10., Tel.: 06-1-395-0015

Csépányi Gábor

római katolikus káplán

  23. péntek

 18.30 órakor

Városmajori Jézus Szíve
Római Katolikus Plébániatemplom

Csaba u. 5., Tel: 06-1-212-4656

Ablonczy Tamás

református beosztott lelkész

   24. szombat

 18.30 órakor

 Farkasréti Római Katolikus. Plébániatemplom

Hegyalja u. 139., Tel:06-1-319-3105

Dr. Bácskai Károly

 evangélikus egyetemi tanár

  25. vasárnap

 18.30 órakor

Budahegyvidéki Evangélikus 

Templom

                 Kékgolyó u.17.,Tel: 06-1-224-0640

Dr. Bogárdi-Szabó István

református püspök

Az imahét füzete az alábbi linkre kattintva elérhető:

Imahét

OLVASMÁNY: 1 Sám 3,3b-10.19

Az egész üdvtörténet arról beszél, hogy Isten emberek által valósítja meg tervét: minden ember üdvösségét. Embereket hív meg erre a feladatra. Az ószövetségben a prófétákat, az Újszövetségben az apostolokat. Mi több, magát Jézus Krisztust is meghívottnak mutatja be a Szentírás. Őrá vonatkoztatja az Újszövetség a zsoltár szavait: „Íme, eljövök”. – Sámuel története is egy ilyen meghívásról beszél. Gyermeki egyszerűséggel, megkapó gyengédséggel beszéli el az Ószövetség ezt az eseményt. Az Úr álmában szólítja a gyermek Sámuelt. Vajon ez azt jelenti, hogy mindent előre megálmodunk? Vagy, hogy minden álom által Isten szól hozzánk? Ez babonaságot jelentene. De az Ószövetség ebben az esetben is, mint általában, jó emberismerőnek bizonyul, és a lélektani felismerésekkel összhangban áll állítása: amikor alszunk, kikapcsolódik tudatunkból a mindennapi élet gondja, baja, az ébrenlét lármája: ilyenkor fogékonyabbak vagyunk azon hangok iránt, amelyek a lélek mélységeiből szólnak. –Ennél a felismerésnél sokkal fontosabb szem előtt tartani a kis Sámuel viselkedését a meghívás pillanatában: tétovázás nélkül válaszol: „Hívtál, itt vagyok!”- A keresztség szentségében – amikor még kisebbek voltunk, mint Sámuel – Isten bennünket is prófétai küldetésre hívott. A „próféta” szó szerinti fordításban: „az, aki beszél”. Hivatásunk tehát, hogy szavunkkal és keresztény életünk jó példájával hirdessük az evangéliumot. Az „apostol”-szó viszont küldöttet jelent. Prófétai hivatásunk küldetés embertársainkhoz. – Ha ennek a hivatásnak, küldetésnek olyan készséggel teszünk eleget, mint Sámuel, mint az apostolok, akkor velünk lesz az Úr, ahogyan ezt Sámuelről mondja az olvasmány, ahogyan ezt Jézus ígérte az apostoloknak: „íme én veletek vagyok mindennap”.

ZSOLTÁR: 40.

A zsoltár első mondatára támaszkodva, könnyű felismerni, hogy ez a zsoltár a hálaénekek közé tartozik. – Az imádkozó hívő Isten jóságára várt, segítségére számított, és meghallgatásra talált. Most új énekkel ad ezért hálát. – Az „Új ének” – mint már tudjuk – annyit jelent, hogy Isten nemcsak az elmúlt idők üdvösségtörténetének nagy eseményeivel érzékelteti jóságát (kivonulás, teremtés), hanem a jelenben is: újból és újból. Ezért illeti őt új ének.

Az imádkozó a hívek gyülekezete előtt szólít fel hálaadásra – hiszen az ő meghallgatása, üdvössége, nem magánügy, hanem az egész közösséget érinti. – A gyülekezet a jeruzsálemi templomban jött össze áldozatbemutatásra, ahogyan ezt a zsoltárban felsorolt különböző áldozatok is bizonyítják.

Most kellene az imádkozónak bemutatnia a hálaáldozatot, az „eukarisztiát”. – De itt következik az imádkozó felismerése az igazi áldozatról, az igazi vallásosságról. – ez pedig az Isten meghívásának való engedelmeskedés: „Íme jövök!” – Ennek az engedelmességnek az egész embert át kell hatnia, nem szabad kimerülnie a külső cselekedetekben: „törvényed ott él szívem legmélyén”. – De az igazi vallásosság nem lehet pusztán „magánügy” sem. („Én az én szívemben vagyok vallásos, ezért nem járok temploma”) Az igazi vallásosságnak kifelé is meg kell nyilvánulnia, tanúságtételnek kell lennie mások előtt. – íme, ilyen áldozatot kíván tőlünk Isten : teljes átadást, tanúságtételt.

Erre hívta meg Isten Krisztust is, ez az ő áldozata, és Vele együtt minket is erre hív meg. – Krisztus és a mi áldozatunk pedig az Újszövetség hálaáldozatában, „eukarisztiában”, a szentmisében jut legtökéletesebben kifejezésre. – Itt találkozik a két áldozat: Krisztus áldozata és a mi áldozatunk, és innen hatja át egész életünket: „szívünk legmélyét”.

SZENTLECKE: 1 Kor 6,13c – 15a. 17-20

Szent Pál korintusiakhoz írt első levele, amint ezt az üdvözletek is alátámasztják, minden bizonnyal az ő 3. missziós útján kelt, Kr.u. 53/54-ben, vagy 54/55-ben, miután előző útján ezzel a közösséggel közelebbről megismerkedett, körükben mintegy másfél évig tartózkodott, örömeikben, gondjaikban osztozott. Amikor pedig tovább „utazott”, levél útján igyekezett gondját viselni az ottani Egyházközségnek, válaszolva hitbeli és gyakorlati kérdéseikre. (Ez utóbbiak közül több a korintusiak korabeli helyzetére és problémáira vonatkozik, de Szent Pál intelmei, utasításai a legtöbb esetben ma is időszerűek, különösen, pedig azok tanbeli, dogmatikai megalapozása).

Az elő korintusi levél „kulcsszava”: a „test”. – Mind Krisztus megdicsőült teste, mind Krisztus titokzatos teste az Egyház, mind Krisztus teste az eukarisztiában, mind magunk teste – a Szentlélek temploma, amelynek tisztelettel tartozunk.

Amikor Szent Pál testünk tiszteletéről és az önfegyelmezésről beszél, Jézus Krisztus feltámadásával érvel, hiszen ebből látszik, milyen dicsőségre kaptunk meghívást. Ez a meghívás, ez a megdicsőülés az egész emberre vonatkozik. Krisztus feltámadásában megdicsőült az emberi test.

A többi bűn valami testen kívülire irányul, a testiség, kicsapongás, paráznaság bűne azonban tulajdon testünk ellen, önmagunk ellen, hiszen a test mi vagyunk. Erre következik Szent Pál kijelentése, hogy testünk a bennünk lakó Szentlélek temploma – amelyet Istentől kaptunk. Ennél nyomósabb érv el sem képzelhető, hiszen a templomot, mint Istennek felszentelt épületet, Isten házát tisztelettel övezzük. Ahogyan a templomszentelés szertartása magában foglalja a birtokbavételt, a megtisztítást és a felkenést, úgy a keresztség szentségében Isten bennünket, testünket, lefoglalta magának hajlékul, a keresztvízzel megtisztított bennünket és a szentlélek olajával felkent. – Testünket Istentől kaptuk. Tehát ajándék. Mint ahogyan a hívő az ő egész létét, életét ajándéknak tekinti, nem pedig a vak véletlen eredményének és olyan tulajdonnak, amellyel kényére, kedvére tehet, amit akar. Nem vagyunk a magunké. Krisztusé vagyunk, Istené vagyunk, és ez határozza meg egész keresztény életszemléletünket, életmódunkat, erkölcsünket, „etikai érvelésünket”: nem tehetem – még önmagammal sem – ami jólesik: nem vagyok a magamé. – ezt bizonyítja Krisztus értem elszenvedett kereszthalála és feltámadása: az én nagy váltságdíjam. Ezzel mutatta meg, milyen érték az én testem; a maga testét, önmagát áldozta fel értem.

Egész életemet ez határozza meg: Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben! – Mint az imádkozónak, a zsoltáros hívőnek, az én életemnek is egyetlen célja, értelme: Isten dicsérete, Isten megdicsőítése.

EVANGÉLIUM: Jn 1,35-42

Üdvös, ha tudjuk, honnan származnak azok a szövegek, amelyeket a szentmisében és mindennapi imádságainkban ismétlünk. – A szentmise szövege és az Egyházilag jóváhagyott imádságok szövege többnyire a Szentírásból, Bibliából származik. – Így azok a szavak is, amelyeket első áldozásunk óta jól ismerünk, minden Szentmisében ismétlünk: „Íme az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit”, a Szentírásból származnak. Ezek Keresztelő János szavai, amelyekkel rámutat Jézus Krisztusra.

A Bárány a szelídségnek és ártatlanságnak jele. Izajás második részének egyik éneke Isten szenvedő szolgáját bárányhoz hasonlítja. – Jézus Krisztus ártatlanul hal meg a kereszten, nem ellenkezik, hanem vállalja a kereszthalált. Ezért az Újszövetség őrá vonatkoztatja ezt a megjelölést.

Ám, amikor a Szentírás bárányról beszél egy egész meghatározott üdvösségtörténeti eseményre gondol: a húsvétra, az egyiptomi fogságból való szabadulásra, amikor a bárány vérével megjelölt házak lakói megmenekültek a megtorló büntetéstől.

Jézus Krisztus a mi húsvéti bárányunk. Nem csak azért, mert halála és feltámadása időpontja az ószövetségi húsvét időpontjához kapcsolódik, hanem azért is, mert halálával, vérével megszabadít bennünket a bűntől, örök haláltól: elveszi a világ bűneit.

Mi a keresztség által lettünk ennek részesei. – Akkor hívott meg bennünket lakásába a tanítványokkal együtt. Ez a lakás az örök élet. Kezdete itt a földön a hívő közösség, az Egyház és a templom. – Nem juthatunk el oda, ha itt nem akarjuk felkeresni Jézus Krisztus lakását.

OLVASMÁNY:Iz 42,1-4. 6-7)

Izajás próféta könyvének második része egy énekgyűjteményt tartalmaz Isten szolgájáról. A prófétai homály nem engedi pontosan tudnunk, kire gondolhatott a próféta, de mi, akik már az újszövetségi kinyilatkoztatás fényénél olvassuk az Ószövetséget, Jézus Krisztusra vonatkoztatjuk a prófétának ezeket a szavait.

Ez a szolga Isten választotta, akiben neki kedve telik, és akire kiárasztja lelkét. Ez Jézus Krisztus keresztelésénél teljesedett be. Ő Isten törvényét hirdeti a világ népeinek. Jézus törvényhozó. Az Újszövetség Mózese, aki a szeretet parancsát adja.

A megroppant nád, a pislákoló mécses mi vagyunk. A gyarlósággal terhelt törékeny ember. Jézus Krisztus, Isten szolgája, aki egyszerre igazságos és irgalmas. Hamisítatlanul hirdeti Isten törvényét, de tekintettel van az emberi gyarlóságra; hivalkodás, hangos szó és személyválogatás nélkül teljesíti küldetését.

Az Egyháznak, minekünk ugyanez a hivatásunk. Az Egyház Isten szolgája, akit Isten kézen fogva vezet és oltalmaz; ő általa köt Isten új szövetséget.

Az élet és a körülmények gyakran megnehezítik ezt a hivatást. Az Egyháznak és az egyes kereszténynek különböző nehézségekkel kell megküzdenie küldetése során. De nem szabad belefáradnunk, ellankadnunk, amíg az igazságot győzelemre nem visszük. Az Egyháznak is hamisítatlanul kell hirdetnie Krisztus tanítását, amely gyakran kíméletlennek tűnik, mert válaszút elé állít, mert áldozatot követel: de tekintettel kell lennie az emberi gyengeségre, és a megroppant nádat nem szabad eltörnie, a pislákoló mécset nem szabad kioltania. A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint az Egyház hivatása, hogy minden embert megajándékozzon Krisztus világosságával, amely ott tündöklik az Egyház arcán. – Az Egyház arca: a keresztény hívek látható élete.

ZSOLTÁR: 29

A zsoltárok különböző műfajait ismerjük: dicséretek, hála-zsoltárok, oktató zsoltárok, stb. – A mai ünnep zsoltárának felszólítása világosan mutatja, hogy a dicséretek, közé tartozik. – A zsoltáros Isten fiait szólítja fel dicséretre. Lehet, hogy ebben a felszólításban még a több Isten imádás nyomai észlelhetők abban, amit az Istenek gyülekezetéről mond (hasonlóképp, mint ahogy a vízözön elbeszélésének kezdetén az Isten fiainak és az emberek leányainak házasságáról hallunk), de az ószövetségi szentíró ezúttal is sikeresen állítja e régi felfogást üdvtörténeti mondanivalójának szolgálatába: egyedül az Úr az Isten, minden és mindenki más alá van rendelve, szolgálatát teljesíti: fia.

Jézust, keresztelésénél, a Mennyei Atya fiának nyilvánítja, – tehát kinyilatkoztatja, róla, hogy Isteni természetének részese. – A keresztség szentsége által mi is Isten gyermekei, fiai lettünk, Jézus Krisztushoz hasonlóan. Tehát miránk vonatkozik a felszólítás Isten dicséretére. – Ünnepi díszben kell dicsérnünk Istent, ami nem más, mint az Isten gyermekség, a megszentelő kegyelem menyegzős köntöse, amelyet a keresztségben nyertünk el.

A dicséret tárgya: Isten hatalma, amellyel a vizek felett uralkodik. A víz nem csak az élet nélkülözhetetlen kelléke, „eleme”, nem csak lehetővé teszi az életet, hanem félelmes, fenyegető erőt is jelent, amely az ember életét és a világmindenség fennállását veszélyezteti.- Az imádkozó hívő gondolatvilágában elevenen jelen volt a vízözön képe és gondolata. De ez mindig megerősítette meggyőződésében, hogy Isten még e felett az elemi erő felett is Úr? Ezt is meg tudja fékezni, zabolázni, félelmes szavával, amelyet a mennydörgéssel azonosított, és a víz ismét megszelídül: ismét az élet forrása lesz. – Ez az elképzelés állt Krisztus keresztelése elbeszélésének hátterében is: a Jordán, a lecsendesedett folyó, melyből feljön Jézus, az élet forrása, és Isten félelmetes, mennydörgő szava, atyai jóságának szózatává szelídül: ez az én szeretett fiam! – Mi vagyunk Isten szeretett fiai, akikért a víz többé nem fenyegető elemi erő, hanem a keresztségben az Isten gyermekség életadó forrása.

SZENTLECKE: Jn 5,1-9

Jézus Krisztus megkeresztelkedésének ünnepével zárul a karácsonyi ünnepkör. Krisztus születését ünnepeltük, azt, hogy gyermekként jött el közénk. Születésével, halálával és feltámadásával lehetővé tette számunkra, hogy a keresztség szentségében újjászülessünk és Isten gyermekei legyünk. – annak, hogy Isten szülöttei legyünk az a feltétele, hogy higgyük: Jézus a Krisztus – a Felkent, a Messiás. Istennek, a szülőnek szeretete, abban mutatkozik és valósul meg, hogy Jézus Krisztussal együtt gyermekeit is szeretjük és megtartjuk parancsait. A szeretet tehát nem érzelem, vagy legalább is nem kizárólag és elsősorban érzelem kérdése, hanem a tudaté és akaraté, amellyel készségesek vagyunk megtartani parancsait. – ezzel mérettetik meg szeretetünk (amelyről az utóbbi hetekben talán sokat is beszéltünk és beszélünk, amikor valakinél valamit el akarunk érni, meg akarunk szerezni): megtartjuk-e Isten parancsait?

Aki Istentől született, legyőzi a világot, folytatja Szt. János, egészen evangéliumának szellemében, ahol Jézus bátorítja tanítványait: „Ne féljetek, én legyőztem a világot”. – Azáltal, hogy a keresztségben Jézus Krisztussal együtt mi is a Mennyei Atya szeretett gyermekei lettünk, akiben kedve telik, mi is győzedelmeskedhetünk a világ felett a hit által. Ezért, ha óvjuk és gondozzuk a hitet, amelyet az Egyház által a keresztség szentségében Istentől kapunk, nem kell félnünk a világtól és annak kihívásaitól, mert ezzel a hittel legyőzhetjük a világot – Jézus Krisztus győzelméhez kapcsolódva, abban a hitben, hogy Jézus az Isten Fia, aki nemcsak a Jordán vizében való megkeresztelkedés által, hanem vérben, vér szerint, megtestesülése, valóságos emberi természete által jön el közénk, amelyet a Szentlélek által nyert a megtestesüléskor. – Ugyanaz a Szentlélek tesz róla tanúságot megkeresztelkedésekor, amikor megnyílik az ég és galamb képében leszáll rá.

Akik a keresztségben Isten szeretett fiai, gyermekei lettünk, a Szentlélek erejéből megtestesült Jézusba vetett hittel legyőzhetjük, és le kell győznünk a világot: nemcsak magunk körül, hanem magunkban: szívünkben, lelkünkben, életünkben.

EVANGÉLIUM: Mk 3,13-17

Jézus keresztelkedésének ünnepével zárul a karácsonyi időszak. Ez a ünnep még egyszer emlékeztetni akar minket, hogy nem csak Jézus Krisztusnak, az Isten gyermeknek születését ünnepeltük, hanem a magunk Isten gyermekségét is, amelyre a keresztségben születtünk újjá.

Jézus keresztelésénél a mennyei Atya szózata hallatszik: „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. Ugyanez történik keresztségünkben is: Isten szeretett gyermekei leszünk. – Ám a Mennyei Atyának csak akkor fog bennünk kedve telni, ha megvalósítjuk Isten gyermekeinek életét.

A galamb képében megjelenő Szentlélek eszünkbe juttatja a bérmálás szentségét, amelyben a keresztény nagykorúságra jutunk: elnyerjük a keresztség teljességét. – Így időben bármennyire eltérés van e két szentség között, mivel az Egyház úgy döntött, hogy az újjászületés, Isten gyermekeink élete minél közelebb legyen földi életünk kezdetéhez, születéséhez, a keresztség és a bérmálás mégis elválaszthatatlan egymástól.

A bérmálás a nagykorúság szentsége. Nem elegendő újjászületni, a keresztény életben növekednünk és haladnunk kell. – Ahogyan az emberi életnek is haladnia kell a gyermekkortól az érettség felé.

OLVASMÁNY: Iz 60,1-6)

Izajás próféta könyvének harmadik részéből vesszük az olvasmányt. A próféta elragadtatással beszél a szent Városról, Jeruzsálemről. A babiloni számkivetés utáni időből származik ez a szentírási szöveg. Ekkor a választott nép már más népekkel is kapcsolatba került és rádöbbent, hogy az üdvösség ígérete minden népre vonatkozik. – Ezért beszél a próféta a népek nagy zarándoklatáról.

A próféta szavai valóban beteljesedtek, mert a pogány népek képviselői, a napkeleti bölcsek útra keltek és megtalálták a Megváltót; Jeruzsálembe mind a mai napig a legkülönbözőbb népek tömege zarándokol a világ minden tájáról.

Azonban a prófétai jövendölés beteljesedését mégis másban kell keresnünk. Nem csak a választott nép jut el Isten ismeretére, nem csak ő lesz Jeruzsálem lakója, hanem minden nép. A keresztség által mindannyian meghívás kaptunk, hogy a mennyei Jeruzsálembe zarándokoljunk. Az Újszövetség választott népe az Egyház, amely nemzeti, faji, nyelvi hovatartozásra való tekintet nélkül egybegyűjti az embereket, hogy ahhoz a fényhez, világossághoz vezesse, amely Jézus Krisztus tanításában felragyogott minden nép számára.

Jeruzsálemben látható lesz az Úr dicsősége. Keresztény életünk által láthatóvá kell válnia Isten dicsőségének. Jézus önmagára mondta: „Én vagyok a világ világossága”. De miránk is, tanítványaira: „Ti vagytok a világ világossága. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsérjék mennyei Atyátokat”. – A mi keresztény életünk világosságánál kell az embereknek megismerni a mennyei Atyát. A mi tanúságtételünk legyen az a betlehemi csillag, amely elvezeti az embereket az igazság ismeretére: egy Egyházba és a mennyei Jeruzsálembe.

ZSOLTÁR: 72

A választott nép élén kezdetben bírák álltak. A nép királya maga Isten volt. Majd később, amikor a választott nép minden szempontból megerősödött, fellendült, a környező országok példájának láttán, maga is királyt követelt. – Ez bűnnek számított, mert magát Istent vetette el ezzel. – Az idők folyamán mégis kialakult egy pozitív kép a királyságról és a királyról az Ószövetségben: a király Isten választottja, kedveltje, – mi több: fia, Isten felkentje, a Messiás „Hrisztosz” (Krisztus), aki Isten különös oltalmát élvezi. – Isten minden hatalmat, és ezzel egyidejűleg saját alapvető tulajdonságait is átruházza a királyra: előtte távoli királyok hódolnak, országa szinte mesébeillő méreteket ölt. De ugyanakkor igazságosan ítél, napjaiban megvalósul a béke; megmenti a hatalmastól a szegényt, könyörül az árván és a szűkölködőn. – Így a király nem csak hatalmával jeleníti meg Istent itt a földön, nem csak nagyságával hasonlít Istenhez („minden nemzet neki szolgál”), hanem irgalmasságával, igazságosságával, könyörületességével is képviseli Istent az emberek előtt. A zsoltárok egy része – így a mai ünnepi zsoltár is – ilyen minőségben ünnepli a királyt, vagy imádkozik a királyért. – Az a király, az a királyfi, akinek Isten az ítéletet átadja, Jézus Krisztus (ahogyan ezt a János-evangélium is tanítja: Jn 5,21-29). Őneki hódolnak a nemzetek képviselői, a napkeleti bölcsek, akik királyi ajándékot hoznak neki, tehát elismerik minden nép királyának. – Egyedül Jézus Krisztus az az eszményi uralkodó, aki teljes mértékben megjeleníti Istent és annak királyi hatalmát itt a földön: irgalmassága, békéje, emberszerető jósága által. És mivel ezekben a tulajdonságokban Isten tökéletes képmása itt a földön, azért Isten bírói hatalommal is felruházta, rábízta az ítéletet, ő ítélje meg, vajon mi, akik szintén Isten képmásai vagyunk, hiszen képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, és, akik a keresztségben részesei lettünk Krisztus, a felkent, a messiás-király királyi hatalmának, milyen mértékben valósítjuk meg Isten alapvető királyi tulajdonságait: az igazságosságot és a békét? – Mennyire tudunk könyörületesek lenni szűkölködő, szenvedő, bajbajutott embertársainkkal szemben?

SZENTLECKE: Ef. 3,2-3a. 5-6

Szent Pál apostol elmondja, hogy a hívők javára, az efezusiak javára részesült Isten kegyelmi adományában. – A kegyelmi adomány nem öncél, hanem mások javára részesülünk benne. Ez az adomány Krisztus titka, amelyre önmagunktól nem jönnénk rá, de Isten kinyilatkoztatása feltárja azt a Lélek által az apostoloknak és prófétáknak, az Egyháznak és az Egyház által és az Egyházban mindannyiunknak. – Krisztus titkáról beszél az apostol, mert valóban titok és az is marad, hogyan lehet a názáreti Jézus Isten Fia, az Atyával egylényegű, – hogyan lehet az ő kereszthalálában valóságos módon elrejtve nemcsak az ő feltámadása, hanem mindannyiunké.

Isten az ószövetségi választott népnek megígérte, hogy az ő öröksége lesz a föld. – Az Ígéret földje. Az Újszövetségben, az evangélium által a pogányok is társörökösök, részesei az ígéreteknek és tagjai az egy testnek – az Egyháznak, Krisztus titokzatos testének. – A betlehemi csillag elvezette a napkeleti bölcseket Jézus Krisztushoz. Az Evangélium világossága bennünket is elvezet Krisztus titkának megismerésére, a mi üdvösségünk forrásához. Az apostollal együtt ebben is a hűséges Istent ismerjük meg, aki valóra váltja ígéretét.

EVANGÉLIUM: Mt 2,1-12  

Vízkeresztkor az Egyház a kinyilatkoztatás három eseményét, három titkát ünnepli: Jézus Krisztus megkeresztelkedését, amikor az Atya kijelenti, hogy Ő az Ő szeretett Fia; a kánai menyegzőre emlékezve, ahol Jézus első csodájával kinyilatkoztatja Isteni voltát és a napkeleti bölcsekről szóló üdvtörténeti eseményt, amikor a pogány népek képviselői megtalálják és felismerik az Újszülött királyban Istent, míg Heródes a gyermek életére tör. – A nyugati Egyházban Urunk megkeresztelkedésének külön ünnepe van és vízkereszt teljes egészében a napkeleti bölcsek eseményére összpontosít.

Szent Máté gyermekségtörténetében ez az elbeszélés magában foglalja az egész evangélium egyik központi mondanivalóját: Isten Jézus Krisztusban a pogányokhoz fordul. Jézus az ő nyilvános működését a „pogányok körzetében”, Galileában kezdi és feltámadása után Galileában adja a küldetést a tizenegynek – az apostoloknak. – Szent Pállal szólva ezt is „okulásunkra írták meg”. – Mert ahogyan az ószövetségi választott néptől a pogányokhoz fordult Isten, úgy megteheti, hogy ha mi nem fogadjuk el az üdvösséget, másnak kínálja fel, aki megtermi a bűnbánat, a keresztény élet méltó gyümölcsét.

Ugyancsak a Szent Máté evangélium jellegzetessége, hogy utal és hivatkozik az ószövetségi jövendölésre, mint itt Mikeás prófétájéra Betlehemről – Ám a napkeleti bölcsekben beteljesedett Izajás jövendölése is a népek nagy zarándoklatáról (az első olvasmányban), amelyhez mi is csatlakozunk, hogy Isten megismerésére, az ő világosságának forrásához eljussunk.