„Vigília-mise”
EVANGÉLIUM: Lk  24,1-12

Miután bőségesen hallhattuk Isten igéjét az ószövetségi üdvrendban a húsvéti virrasztáson és az Apostol intelmét, felhangzik a húsvéti örömhír, az evangélium. Az asszonyok és az üres sír történetét mindegyik evangélista elbeszéli, hiszen ez az újszövetségi üdvtörténet csúcspontja, a mi hitünk és hívő életünk alapja. A feltámadt Jézus Krisztusról szóló jó hír nélkül egész keresztény életünk értelmét és alapját veszíti. A ragyogó ruhába öltözött „két férfi” szent Lukács evangéliumban ezzel kezdi szavait: „Miért keresitek az élőt a halottak között?” – Mintha nekünk mondanák: Miért keresitek Jézus Krisztust, Istent, az Életet a holt dolgok között, a magatok önző érdekei és elképzelései között, amelyek veletek együtt halálra vannak ítélve? Ne itt keressük a boldogságot, amelyet mindannyian keresünk, mert itt nem fogjuk megtalálni. Csakis ott találhatjuk meg, ahol a feltámadt, élő Jézus Krisztus van. – Majd hivatkoznak Jézus jövendölésére, hogy a bűnösök kezére kellett kerülnie, akik fölfeszítik, de harmadnapra feltámad. – Már hallhattunk arról, hogy a Lukács -evangélium az irgalmasság és megbocsátás jó híre. A „bűnösök”, mi magunk, akiknek megváltására Jézus Krisztus meghalt, „kiemelt” helyet foglalnak el a harmadik evangéliumban. – Az asszonyok hírt visznek a tizenegynek és a többieknek – az Egyháznak, minekünk, ahogyan ezt a többi evangélista is elmondja, amikor beszámol az üres sírról és Jézus Krisztus feltámadásának jó híréről, Evangéliumáról. Abban is megegyeznek, hogy az apostolok az asszonyok beszédét „üres fecsegésnek” tartották. De abban is, hogy a történetben Péter apostol különös helyet foglal el. Míg szent János arról értesít, hogy Péter és „a másik tanítvány” együtt futott a sírhoz, itt csak Péterről hallunk. A kettő nem zárja ki egymást, de Péter neve mindkét elbeszélésben megtalálható. Ezért nem alaptalan, amit mi katolikusok szent Péterről és az utódjáról, Róma püspökéről, a pápáéról vallunk. – Péterrel együtt menjünk a megdicsőült, feltámadt Jézus Krisztus sírjához. Lehet, hogy előbb mi is csak csodálkozni fogunk, de ez a csodálkozás a Feltámadt Jézus Krisztussal való találkozásban hitté lesz, ha az Élőt valóban nem a holtak között keressük.

Húsvét
OLVASMÁNY: Ap Csel  10,34a.  37-43

Jézus Krisztus feltámadásáról, a húsvéti misztériumról, az Egyház igehirdetése révén értesülünk. Az apostolok igehirdetése, tanúságtétele számunkra a húsvéti örömhír egyetlen forrása, amelyet később az evangélisták leírtak, hogy Jézus kortársainak és a szemtanúk halála után se apadjon ki az örömhírnek ez a forrása. – Érthető tehát, hogy a húsvéti vasárnapokon az Apostolok Cselekedeteiből fogjuk olvasni, illetve hallani az első keresztény közösség életének elbeszélését: hogyan tettek az apostolok és társaik szavakkal és életükkel tanúságot Krisztus feltámadásáról.

Húsvét vasárnapján, de már az azt bevezető húsvéti virrasztáskor, különös ünnepélyességgel emlékezünk meg keresztségünkről, amellyel bekapcsolódtunk Krisztus megváltói művébe. – Érthető tehát, hogy Péter apostol beszédét, Krisztus keresztelkedésének elbeszélésével kezdi: Krisztus keresztsége a Megváltó első „megjelenése”, „epifániája” volt. – Péter beszéde az Egyház első „epifániája”, „megjelenése”. – A húsvét (keresztségünk) és a pünkösd (bérmálásunk) szoros egybetartozását bizonyítja ez. – Ez Péter apostol szavaiban is kifejezésre jut, amikor arról beszél, hogy Isten felkente a Názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal.”

Van még egy „kulcsszava” a mai olvasmánynak: a bűnök bocsánata. Ez nemcsak azt bizonyítja, hogy az Apostolok Cselekedeteinek és a Lukács-evangéliumnak azonos a szerzője( ez utóbbi, melyet az idei liturgikus évben olvasunk, a megbocsátás és irgalmasság örömhíre), hanem emlékeztet bennünket arra, hogy, ahogyan Jézus tanításának lényegét képezi a megbocsátás, úgy az Egyház  a „kijelölt tanúk – vagyis mi” a megbocsátás által tud szavahihetően tanúskodni Krisztus feltámadásáról és a mi keresztségünkről – melyet a bűnök bocsánatára nyertünk el.

HÚSVÉT. ÜNNEPI MISE
OLVASMÁNY: Ap.csel  10,34a, 37-4
Szent Péter apostol beszéde tanúságtétel Jézus Krisztus feltámadásáról, amit mi keresztények húsvétkor ünneplünk. Ezt a beszédet Kornéliusz házában tartotta, akit megkeresztelt, de mihozzánk is szól, akik húsvétkor megújítjuk keresztségi ígéreteinket.- Az Apostol beszéde elmondja Jézus egész tevékenységét attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: hogyan kente fel őt Isten Szentlélekkel. Jézus a Felkent, a Messiás, a Krisztus. Isten hatalommal ruházta őt fel. Ezért, ahol megjelent, ahol megjelent benne Isten Országa, ott a gonosz hatalma megszűnt, amit az ördögtől megszállottak meggyógyítása bizonyít. Jézus működését ebben az egy mondatban foglalja össze szent Péter: „ahol csak járt jótetteket vitt végbe.”- Az apostolok tanúi ennek is és Jézus Krisztus halálának és feltámadásának is: hiszen ő egyike az előre kijelölt tanúknak, akik Krisztus feltámadása után együtt ettek, és együtt ittak vele. – Valóban, a Jézus Krisztus feltámadásáról szóló evangéliumi beszámolók több esetben arról értesítenek, hogy a feltámadt Úr együtt étkezik a kiválasztott tanúkkal, tanítványokkal. – Amikor az Újszövetségben étkezésről, kenyérről van szó, az az Eukarisztiára, Oltáriszentségre, a szentmise megünneplésére, szentáldozásra utal: itt szentségre, a szentmise megünneplésére, szentáldozásra utal: itt étkezünk együtt a feltámadt Úrral, mi, a keresztségben előre kijelölt tanúk. – Küldetésünk tehát tanúságtétel arról, hogy Jézus Krisztus az, akit Isten az élők holtak bírájául rendelt. Erről minden próféta tanúságot tesz – mondja szent Péter. A tanúságtétel lényege pedig, hogy aki hisz Jézus Krisztusban, elnyeri bűnei bocsánatát. – Maga a keresztség is a bűnök, megbocsátását jelenti. De a nagyböjti szentgyónás és a bűnbánat szentsége általában ezt nyújtja nekünk. Ez a Lukács evangélium és az apostolok Cselekedeteinek kulcsszava, Jézus Krisztus küldetésének lényege.
ZSOLTÁR: 118
Az Ószövetségben csak a kései könyvek ismerik a feltámadás gondolatát, hitigazságát. Ezeket a könyveket a nagy szorongatások idején írták, amikor a választott népből sokan vértanúhalált haltak. – A jelen élettől, a földi élettől nem volt mit várni a eljövendő világhoz, korszakhoz fűződött a hívő minden reménye. – A feltámadás hittitka, olyan alakban, amilyenben azt mi valljuk a újszövetségi kinyilatkoztatás, Jézus Krisztus tanításának és feltámadásának alapján, a Bibliában újdonságot jelent. Tudjuk azonban, hogy Isten fokozatosan nyilatkoztatja ki magát, és ennek a fokozatos kinyilatkoztatásnak az okmánya a Szentírás, a Biblia mindkét könyve: Az Ószövetség és az Újszövetség.

Így az Ószövetségben is sok helyzetet találunk, amelyet az Újszövetség fényében olvasva a feltámadásra és az örök életre vonatkoztathatunk. Ezek elsősorban azok a helyek, amelyek arról beszélnek, hogy Isten megmenti a hívőt a haláltól, kimenti őt a halál birodalmából, az „alvilágból”. Már az életveszélyből, az ellenséges támadástól való szabadulás, a halálos betegségből való gyógyulásban is sokat megtapasztalhatunk Isten jóságából, örökké tartó irgalmából, abból, hogy „jobbja felemelt minket.” – Jézus Krisztus feltámadása azonban feltárta a feltámadás és az örök élet látóhatárát.

A feltámadásba vetett hit szikráját, csíráját, előképét még inkább azokban az ószövetségi szövegekben kell keresnünk, amelyek Isten szövetségéről beszélnek, énekelnek: ezek annak a meggyőződésnek adnak hangot, hogy ez örök szövetség. Ha pedig a szövetség örök érvényű, a szövetségeseknek is örökké kell élniük: Isten azért részesít minket örök életében, hogy velünk kötött szövetsége örökké fennmaradjon.

Isten első szövetségese egyszülött Fia Jézus Krisztus, aki értünk az új és az örök szövetség vérét ontotta. – Ennek a szövetségnek a keresztségben leszünk részesei. Itt részesülünk Krisztus húsvéti misztériumában: halálában és feltámadásában. – A keresztségben jön létre a szövetség Isten és közöttünk. Ekkor hív meg bennünket Isten az örök életre, hogy örök jóságát és örök irgalmasságát megtapasztalhassuk.

VAGY:

ZSOLTÁR: 118.

A 118 zsoltár a legismertebb hálaének. – Az imádkozó felszólítja a templom udvarán összegyűlt híveket, adjanak hálát az Úrnak. – Isten jóságát és irgalmát az egész választott nép megismerte, megtapasztalta a húsvéti eseményben, amikor Isten erős kézzel kivezette őt az egyiptomi fogságból. – Az újszövetségi választott nép mi vagyunk, akiket Krisztus az ő húsvéti titka által, halálával és feltámadásával, mint az igazi húsvéti bárány megszabadított, kimentett a keresztség által a bűn rabságából. – Ezeket az üdvtörténeti eseményeket idézik lelki szemünk elé a húsvéti virrasztás liturgiájának szövegei és cselekményei. Ez az esemény a húsvéti öröm forrása. Isten jósága és örökké tartó irgalma, hálára indítja a választottakat. Nehéz meghatározni, miben mutatkozik meg ez a jóság és irgalom. Ezt mindenkinek egyénileg kell megtapasztalnia, élete nehéz körülményei ellenére is. Az imádkozó meg is tapasztalja: „Az Úr jobb keze hatalmas csodát művelt!”. – A jobb kéz mindig az erőt, hatalmat jelenti. „Az Úrnak jobbja fölemelt engem!” Ez a kifejezés lehetővé teszi, hogy a bűnbe esett ember fölemelésére vonatkoztassuk („amikor elestem, fölemeltél”).

– Azoknak az öröme, tapasztalata hangzik ki ezekből a szavakból, akik húsvétra elfogadták az Úr felemelő jobbját, megünnepelték a megtérést, az Istennel való kiengesztelődést: akik a bűnbánat szentséghez járultak, meggyóntak húsvétra. – Szinte kitörésszerűen mondja az imádkozó: „Nem halok meg, hanem élek” ez nem vonatkozhat a testi életre és halálra. Még Jézus Krisztus sem mondhatta magáról: nem halok meg!

Ez csak arra az életre vonatkozhat, amely a halál ellenére, a halálon keresztül is megmarad, amelyet a húsvéti misztérium által visszakapunk: az örök életre, amely felett a halálnak már nincs hatalma. Arra az életre, amelyet Krisztus halála és feltámadása hozott, amelynek keresztségünk és keresztény életünk által leszünk részesei.

A „kő”, alapkő, inkább szegletkő: az épületek szegletéhez a legjobb minőségű köveket válogatták, mert itt találkoztak a falak: ha az ostromban ezt a pontot eltalálták, az egész épület összedőlhetett. – A hasonlat először az ószövetségi választott népre vonatkozott, amelyet ellenségei elvetettek; majd Jézus  önmagára vonatkoztatta a gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszédben. – Mivel Isten „házáról” van szó Péter apostol és az efezusi levél az „Egy-ház” épületére vonatkoztatja, amelynek alapja Jézus Krisztus. Ő tartja össze az egész épületet. A hasonlat mondanivalója pedig: hitünk és keresztény életünk alapja Jézus Krisztus. A közvélemény és a közhangulat gyakran kineveti, elveti ezt az alapkövet, de Isten mégis őt választja. (Erkölcsi kérdésekben nem dönthet a többség. Egy cselekedetnek önmagában kell hordania értékét, vagy értéktelenségét).

SZENTLECKE: Kol 3,1-4

A húsvét Krisztus feltámadásának, hitünk legnagyobb, de alapvető titkának ünnepe. Ezt az üdvtörténeti eseményt nem szabad a múltba utalnunk és úgy vélnünk, hogy jelen életünkben pusztán a megemlékezés tárgya, hanem tudnunk kell, ahogyan ezt szent Pál apostol nyomatékkal és oly gyakran hangsúlyozza, hogy Krisztus feltámadása az én krisztusi, keresztény életemre nézve is „jelent valamit”, mi több annak alapja, amely nélkül az lehetetlen.

A feltámadás a fentiekre, az örökkévalókra irányítja figyelmünket: Krisztusra, az Isten jobbján. Ennek a krisztusi életnek lényege, hogy evilági elfoglaltságainkból: akár örömet, akár fájdalmat jelentenek számunkra, fölemeljük tekintetünket Jézus Krisztusra. Ez nem menekülést jelent földi életünk valóságától, hanem éppen ez teszi lehetővé, hogy ez a földi élet is elnyerje az ő igazi értelmét, értékét; hogy az elviselhető legyen embertársaink és magunk számára.

Úgy lehet, azt mondjuk, hogy én ebből az életből, ebből a feltámadt Jézus Krisztusból semmit sem látok. És valóban: maga az Apostol is mondja, hogy ez az élet Krisztussal Istenben van elrejtve. – Könnyen lehetséges, hogy nem tapasztaljuk, mert nem is keressük ennek az életnek érzékelhető jelét; ám amint ilyen életet élünk, amely az odaföntiekre irányul, abból táplálkozik, azt azonnal megtapasztaljuk magunk – és főleg embertársaink, felebarátaink.

Ez az élet Krisztussal együtt Istenben van elrejtve. Krisztus, mint valóságos Isten, az ő megtestesülése és halála, amelyben nemcsak az ő feltámadása és örök élete van elrejtve, hanem a mienk is, valóban titok. – De ez a titok Jézus Krisztussal együtt meg fog jelenni. Amikor Krisztus újra megjelenik, vele együtt nyilvánvaló lesz a mi krisztusi, keresztény életünk is, amely földi életünkben valóság volt, de csak a hit számára látható és hozzáférhető, érzékelhető.

vagy: 1 Kor 5,6b-8

Az apostol a kovászról, tésztáról beszél és húsvéti bárányról, Jézus Krisztusról beszél. A zsidó nép Krisztus és szent Pál korában már együtt ülte a kovásztalan kenyerek és a húsvét, az egyiptomi fogságból való szabadulás ünnepét, amikor az elfogyasztott bárány vére megmentette az elsőszülött fiúkat a haláltól. Ezt a húsvéti bárányt kovásztalan kenyérrel fogyasztották. Erre az ünnepre minden kovászt és kovászosat el kellett távolítani a házból. Ezt használja föl az apostol figyelmeztetésként, hogy távolítsunk el lelkünkből, életünkből mindent, ami régi és Jézus Krisztusban, az új húsvéti Bárányban újuljunk meg. Jézus Krisztusnak az Újszövetség Húsvéti Bárányának keresztáldozata megtisztít, megújít és megvált bennünket a romlottság és gonoszág régi kovászától. Bennünket az Újszövetség kovásztalan kenyerével megtisztít és megújít. – Valahányszor az Újszövetség húsvéti lakomáját, az Eukarisztiát, a szentmisét ünnepeljük, Krisztusnak az újszövetségi húsvéti báránynak áldozata újul meg, amely megtisztít, de feltételezi is lelkünk tisztaságát.

EVANGÉLIUM: Jn 20, 1-9

A két tanítvány együtt fut Jézus sírjához. A sírt üresen találják, a halotti leplek ott vannak összehajtva. Ennek láttára hisznek.

Vajon, ha a két tanítvány egy másik üres sírt látott volna, vagy ha nekünk másnak az üres sírját mutatnák, elhinnénk-e, hogy az feltámadt? Nem valószínű. A mi számunkra is csak Jézus Krisztus üres sírja, az ő halotti leplei bizonyítékok feltámadása mellett.

Arra a részletre is fel kell figyelnünk, hogy a feltámadt Úr csak azoknak jelent meg, csak azok találkozhattak vele, akik húsvét előtt is, kereszthalála előtt is hozzá tartoztak, vele tartottak.

Jézus Krisztus feltámadása üdvösségtörténeti esemény. Megváltói jelentősége, ereje csak azok számára van, akik hozzá tartoznak. A keresztség szentsége által Jézus Krisztushoz kapcsolódtunk. Így húsvétkor nemcsak Krisztus feltámadását ünnepeljük, hanem a magunk keresztségét is.

A feltámadás nem csak Jézus Krisztuson valósult meg, hanem azokban is, akik hozzá tartoztak. – Ezért jelenthetett számukra az üres sír, a halotti leplek bizonyítékot.

A tanítványokkal együtt mi sem akárkinek, valakinek a sírjához sietünk, valakinek a feltámadásában hiszünk, hanem Jézus Krisztuséban.

Azonban számunkra is csak akkor lesz elhihető Jézus Krisztus feltámadása, ha a megújulás, a feltámadás bennünk is megvalósul. Húsvétkor felszítjuk a keresztség kegyelmét, megújítjuk keresztségi ígéretünket és keresztény életünket, hogy a tanítványokkal együtt hinni tudjuk Krisztus feltámadását.

Ferenc pápa homíliája

Ferenc pápa köszönetet mondott az Úrnak, hogy Szent József, az egyetemes Egyház védőszentje ünnepén kezdheti meg péteri szolgálatát. Utalt arra, hogy ez a nap elődje névnapja is, akivel egységben van az imádságban, egymás kölcsönös szeretetében és elismerésében.

A köszöntések után, amelyek során külön üdvözölte a többi keresztény felekezet képviselőit, a zsidó és más vallású közösségeket, a felolvasott evangéliumi részről elmélkedett. „József erre fölébredt álmából és úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta. Magához vette feleségét” (Mt 1,24). Isten küldetést bízott Józsefre, hogy legyen őrző, Mária és Jézus őrzője – itt II. János Pál szavait idézte –, és az Egyház őrzője is: „Szent József, amilyen szeretetteljesen viselte gondját Máriának, és amilyen örömmel szentelte magát Jézus Krisztus nevelésének, ugyanígy oltalmazza és őrzi annak Titokzatos Testét, az Egyházat, melynek előképe és példája maga a Szent Szűz.” (Redemptoris Custos 1.)

Ferenc pápa elmondta, hogyan is gyakorolja József ezt a szolgálatot: alázatosan, csendesen, ugyanakkor teljes hűséggel akkor is, amikor nem ért mindent. Állhatatos szeretettel áll Mária mellett egészen addig az evangéliumi jelenetig, amelyben  a 12 éves Jézust a jeruzsálemi templomba vezeti. Ott van Mária mellett az örömteli és a nehéz pillanatokban és a názáreti hétköznapokban.

A Szentatya elmagyarázta, hogyan élte meg József ezt az őrzői hivatást: folyamatosan Istenre figyelt, fürkészte a jeleit, készségesen vállalta, hogy nem saját, hanem Isten tervét valósítja meg. Ugyanezt kéri Isten Dávidtól: nem ember által épített házat akar, hanem azt, hogy hűséges legyen a Szavához. Maga Isten építi a házat, Szentlelkével megjelölt, élő kövekből. „József őrző, mert tudja Istent hallgatni, engedi, hogy az ő akarata vezesse, és éppen ezért érzékenyebb a rá bízott emberek iránt, képes realizmussal olvasni az eseményeket, figyel arra, ami körülveszi, és meg tudja hozni a legbölcsebb döntéseket” – sorolta a pápa. Látjuk, milyen készségesen válaszolt József Isten hívására, és azt is látjuk, hogy a keresztény élet központja Krisztus. „Őrizzük meg Krisztust az életünkben, hogy megőrizzünk másokat, megőrizzük a teremtett világot!” – figyelmeztetett.

Majd kiterjesztette ezt a felelősséget, amely nem csupán a keresztények, hanem minden ember felelőssége. Megőrizni a teremtett világot, ahogyan Assisi Szent Ferenc tette, azt jelenti, tisztelni Isten minden teremtményét és a környezetet, amelyben élünk. Részletesen beszélt egymás őrzéséről: „Őrizni az embereket, gondoskodni mindenkiről, minden emberről, szeretettel, különösen a gyermekekről, az öregekről, azokról, akiknek élete a leginkább törékeny, és akik gyakran szívünk peremére szorulnak. Gondoskodni egymásról a családban: a házastársak kölcsönösen őrzizzék egymást, a szülők pedig gondoskodjanak gyermekeikről, majd idővel a gyermekek váljanak szüleik őrzőivé. Őszintén megélni a barátságokat, ami azt jelenti, kölcsönösen megőrizzük egymást a bizalomteli közelségben, a tiszteletben, a jóban. Lényegében minden az ember őrzésére lett bízva, ez a felelősség mindenkit érint. Legyetek Isten ajándékainak őrzői!”

Ezt követően elmondta, mi történik, ha nem élünk ezzel a felelősségünkkel: a szív érzéketlenné válik. A történelem minden korszakában vannak Heródesek, akik rombolnak, halált hoznak, elcsúfítják az ember arcát.

Ferenc pápa ezután azokhoz fordult, akik felelős szerepet töltenek be gazdasági, politikai vagy társadalmi téren, és szólt minden jóakaratú emberhez is: legyünk egymás és környezetünk őrzői; ne hagyjuk, hogy a pusztítás és a halál jelei kísérjék utunkat a világban. Ahhoz, hogy másokra vigyázhassunk, saját magunkat is gondoznunk kell! A gyűlölet, az irigység, a gőg beszennyezik az életet! Őrködnünk kell érzelmeinken, szívünkön, mert onnan indulnak ki a jó és a rossz szándékok: azok, amelyek építenek és azok, amelyek pusztítanak! Ne féljünk a jóságtól, a gyengédségtől!

A gondoskodás, az őrködés mások felett jóságot igényel, azt kéri, hogy a jóságot gyengédséggel éljük meg – hangsúlyozta a pápa. Szent József lelkéből is nagy gyengédség árad, amely a lélek erejét mutatja, azt, hogy képesek vagyunk másokra figyelni, mások iránt részvéttel lenni.

Aztán elmondta: Szent József ünnepével együtt ünnepeljük Róma új püspöke, Péter utóda szolgálatának kezdetét. Jézus Krisztus hatalmat adott Péternek. Háromszor kérdezte őt szeretetéről, majd háromszor szólította fel: legeltesd bárányaimat. Az igazi hatalom a szolgálat. A pápának is egyre inkább előre kell haladnia abban a szolgálatban, amelynek ragyogó csúcspontja a kereszten van.

Szent Józsefhez hasonlóan ki kell tárnia karját, hogy megőrizze Isten egész népét, szeretettel és gyengédséggel fogadja be az egész emberiséget: különösen a legszegényebbeket, a leggyengébbeket, a legkisebbeket, azokat, akikről Máté ír a szeretetről szóló utolsó ítélet kapcsán: akik éheztek, akik szomjaztak, akik idegenek, mezítelenek, betegek voltak, börtönben raboskodtak (vö. Mt 25,31–46).

Ezt követően Ferenc pápa a második olvasmányról beszélt, amelyben Szent Pál Ábrahámról szól, aki „a remény ellenére is reménykedve hitt” (Róm 4,18). Szükségünk van arra, hogy megpillantsuk a remény világosságát, és saját magunknak is reményt adjunk! Őrizzük meg a teremtett világot! A reményünk Isten látóhatárára nyílik, amit Krisztus nyitott meg számunkra, és arra a kősziklára épül, ami Isten.

Kérte: őrizzük meg Jézust Máriával, őrizzük meg az egész teremtett világot, őrizzünk meg mindenkit, különösen a legszegényebbet, őrizzük meg saját magunkat. Mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy felragyogtassuk a remény csillagát: őrizzük meg szeretettel mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk!

Végül Ferenc pápa ezekkel a szavakkal fejezte be homíliáját: „Kérem Szűz Mária, Szent József, Szent Péter és Pál apostolok, Szent Ferenc közbenjárását, hogy a Szentlélek kísérjen el szolgálatom során, nektek pedig azt mondom: imádkozzatok értem! Ámen.”

Magyar kurir.hu-ról

Magyar Kurír

Nagyböjt 5. vasárnapja

OLVASMÁNY: Iz 43.16-21

A nagyböjt a katekumenek számára az előkészület ideje. Húsvét éjszakáján keresztelkedtek meg, ekkor lettek részesei Krisztus halálának, temetésének és feltámadásának, ekkor születtek, – vagy születnek újjá vízből és Szentlélekből. – Azok számára pedig, akik már megkeresztelkedtek ez szintén előkészületi idő, mert húsvét éjszakáján megújítjuk keresztségi fogadalmunkat.- ennek az előkészületi időnek olvasmányai mind a keresztségre emlékeztetnek bennünket. Izajás próféta a választott nép emlékezetébe idézi, hogy az üdvösségtörténet két legnagyobb eseménye: az egyiptomi fogságból való kivonulás és a teremtés pont a vízhez kapcsolódik: Isten kivezeti választott népét száraz lábbal a Vörös tengeren át, a teremtésnél pedig Isten elválasztja a vizeket és így lehetővé teszi az életet. – Ez a prófétai üzenet egy sorsdöntő pillanatban hangzott el, amikor a választott nép egy új kivonulásra készült: a babiloni fogságból. – Isten bennünket is kivezetett a keresztség szentsége által az eredeti bűn rabságából, de azóta is újból és újból alkalmat ad nekünk, különösen a nagyböjti időben, hogy bűneink fogságából kiszabaduljunk az „újjászületés szentségei” (kiengesztelődés, szentgyónás, eukarisztia- szentáldozás) által. De ennek a feltétele, hasonlóképpen, mint a választott nép történetében: ne emlékezzünk a múltra: vagyis ne kívánkozzunk vissza a bűn rabságába, fogságába, még akkor sem, ha ez szertefoszló délibábjaival kecsegtet bennünket. – Isten megadja nekünk az újrakezdés lehetőségét, ha azt mi is elfogadjuk, és készek vagyunk a régivel szakítani; készek vagyunk elfogadni Isten kínálatát, ajánlatát, javaslatát, még akkor is, ha annak következményeit nem látjuk egészen pontosan, a bűnben viszont otthonosan, biztonságban éreztük magunkat. – Isten utat készít választottainak a pusztában: az élet pusztaságában tanításával nekünk is utat mutat Krisztus; múlt vasárnap ételről, táplálékról volt szó az olvasmányban; ma arról beszél a próféta, hogy Isten csodálatos forrást fakaszt népe számára: ez a keresztség és Krisztus tanítása, amely lelki szomjunkat oltja.

ZSOLTÁR: 126

Már több ízben hallottuk, imádkoztuk ezt a zsoltárt Sion foglyainak hazatéréséről. – Most a nagyböjti időben, amikor a keresztségre, illetve a keresztség megújítására készülünk, különösen időszerű ez az ének: a babiloni fogságból való szabadulás az egyiptomi kivonulás megismétlése, ezt, pedig az Egyház kezdettől fogva úgy értelmezte, mint a bűn rabságából való szabadulást az újszövetségi „Vörös Tengeren”, a keresztvízen át. Ez az a hatalmas dolog, amelyet az Úr művelt velünk, és ami örömünket igazolja, amiről a húsvéti virrasztás öröméneke beszél: Jézus Krisztus halálával és feltámadásával megmentett bennünket a bűn rabságából. –A megkereszteltek is megtapasztalhatják ezt az örömet, amikor a húsvéti bűnbánatban megtisztulva megújítják keresztségüket.

A zsoltár isten jóságát a nyári esőhöz hasonlítja, amely megújítja a kiszáradt folyókat. – A szárazság, aszály, pusztaság a bűn. – Az isteni kegyelem, a keresztvíz megöntözi lelkünket, a bűnbánat fürdője megtisztítja szívünket, és ismét lehetővé teszi a kegyelmi életet, hogy a keresztény élet gyümölcseit, a jócselekedeteket megteremhessük.

Ám a keresztelendőknek és megkeresztelteknek tudniuk kell: a keresztény élet, a bűntől való szabadulás, a feltámadás örömét, Jézus Krisztus szenvedése és halála – verejtéke, könnyei és vére tette lehetővé számunkra. – Ilyen vetés volt szükséges, hogy a feltámadás aratása megvalósuljon. – Akik a keresztségben Krisztushoz kapcsolódunk, megtapasztaljuk a földi élet, a keresztény élet vetésének keserűségét szomorúságát: könnyek között, sírva vetünk, hiszen a vetőmagnak – nekünk – Jézus Krisztussal együtt a földbe kell hullanunk. – Ám bármennyire csak a vetést tapasztaljuk földi életünkben, hisszük és reméljük az örök élet, a feltámadás aratását.

SZENTLECKE: Fil  3,8-14.

A filippieknek írt levél legismertebb szakaszát, a Krisztus – himnuszt, Krisztus alázatosságáról és felmagasztalásáról, virágvasárnap fogjuk hallani. A mai szentleckében arról beszél az Apostol, hogy Krisztus Jézus ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartott, szemétnek tekintett és elvetett, hogy Krisztust elnyerhesse, és hozzá tartozhasson. Számunkra nagyon erősnek Tűnnek ezek a szavak. A mi életünkben ugyanis Jézus Krisztusnak, Istennek úgy lehet megvan a „helye”, de úgy gondoljuk sok minden más is elfér mellette. Jézus Krisztushoz, az Ő elnyeréséhez nem ragaszkodunk feltétlen és kizárólagosan: úgy gondoljuk, rajta kívül másra is építhetünk, főleg önmagunkra. Ez által azonban nem válhatok megigazulttá, ez mind ahhoz tartozik, amit az Apostol törvénynek nevezne, mert Jézus Krisztuson kívül minden a törvény alá tartozik. – A megigazulás Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása által valósult meg. Ennek lettünk részesei a keresztség szentségében. Ám ahhoz, hogy feltámadásának erejét megismerjem, közösséget kell vele vállalnom a szenvedésben. Mint hívő keresztény, nem vagyok, és nem lehetek kivétel az élet szenvedéseitől, ám tudom, hogy Jézus Krisztussal együtt szenvedek. Nem azt nézem, ami mögöttem van, hanem ami előttem: tudom, hogy még szenvedéseim sem az értelmetlenségbe, hanem a beteljesedésbe vezetnek. A bűnbánat szentsége éppen azt teszi lehetővé, hogy az előttem álló üdvösségre figyeljek, ne múltam felett tépelődjem és sajnáltassam magam. A nagyböjt előttünk álló szakasza erre emlékeztet, amikor egyre többet beszél Krisztus szenvedéséről és újjászületésünk szent titkairól és lehetőségeiről.

EVANGÉLIUM: Jn. 8,1-11

Ma szent János Evangéliumából hallunk részletet. A bűnökről és bűnösökről lévén szó: menj, de többé ne vétkezzél – egészen szent Lukácsra emlékeztet. Sokan nem is tudják, hogyan került a János-Evangéliumba. Ám ha tudjuk, hogy szent János Jézus útjait írja le a jeruzsálemi ünnepekre, akkor ez az elbeszélés sem lesz idegen az ő Evangéliumában, hiszen az Olajfák Hegyéhez és a jeruzsálemi templomhoz kötődik.

A helyzet világos és egyértelmű (a vádlók számára): az asszonyt házasságtörésen érték. (Hogy a másik fél, a férfi hol van, arról hallgat a történet, hiszen ő a vádlók szerint, büntetőjogi szempontból nem játszik szerepet). Nem az asszony megkövezése, a törvény által előrelátott méltó megbüntetése a kérdés, hanem Jézus próbatétele: mit mond Jézus egy olyan helyzetben, amelyet a Mózesi törvény egészen világosan és egyértelműen „szabályoz”. Ha pedig tartja magát a törvényhez, hol marad a Jézus Krisztus által meghirdetett irgalmasság? Vajon kimond-e Jézus egy halálos ítéletet („megáldja-e az Egyház a fegyvereket”?) Jézus lehajol és ír. Hogy mit írt a földre nem tudjuk, azonban a vádlók reakciójából sejthetünk valamit – mert azok egymás után eloldalogtak Jézus felszólítása után. Senki sem ítélte el az asszonyt. Ha a vádlók nem ítélték el, miért ítélné őt el Jézus? – Ezért én se vessek másra követ, mert nem vagyok bűn nélkül. Helytelen azonban az a következtetés, hogy Jézus jóváhagyja a bűnt. Hiszen világosan mondja: ne vétkezz többé! Jézus Krisztus – és szolgálata által az Egyház megbocsát, de a bűnt nem hagyja jóvá. Ez pedig nagy különbség!

2013. március 22.  péntek

17:30 keresztút a templomban

2013 március 23. szombat

15:00 Keresztút az Andrássy úton,

szentmise a Hősök terén

2013 március 24

Virágvasárnap

szentmisék: 8; 9:15 (diák) körmenet; 11 és  18 énekes passió

2013 március 28

Nagycsütörtök

18:00 az utolsó vacsora miséje

2013. március 29.

Nagypéntek

15:00  Keresztút

18:00 Az Úr szenvedésének ünneplése

2013 március 30.

Húsvét vigíliája (szombat)

17:00  Húsvéti vesperás és körmenet

21:00 Húsvéti vigília szertartás

2013. március 31

Húsvétvasárnap:

szentmisék: 8(ételszentelés); 9:15; 11     és 18

2013. április 1.

Húsvéthétfőn: szentmisék:   8 és 18

Keresd a honlapon:

https://cursillo.hu/customPages/cursillo?subSiteId=1

Nagyböjt 4. vasárnapja

OLVASMÁNY: Józs 5,9a. 10-12

Józsue könyve elbeszéli, hogyan ünnepelte a választott nép az Ígéret Földjének küszöbén a húsvétot. De arra is fény derül ebből az olvasmányból, hogy az ünneplést ekkor bővítette ki egy továbbival: a kovásztalan kenyér, az első termésből készült kenyér ünnepével. Ekkor szűnt meg a mannahullás, mert a vándorló nép hazára talált, és Isten a továbbiakban a nép tevékeny munkája által akarja választott népét megajándékozni a mindennapi kenyérrel. – Az egyiptomi fogságból való szabadulás keresztségünk előképe. Az Igére Földje pedig az örök életé. – De a keresztség (és bérmálás, mely a keresztséggel összefügg, mert ennek megerősítése) után mindjárt ott találjuk az Oltáriszentséget, a kovásztalan kenyeret, amellyel a húsvéti vacsorán Krisztus egyrészt, mint mannával, égből szállott szent kenyérrel, másrészt, pedig mint az Ígéret Földjének, az örök életnek kenyerével, lakomájával táplál minket. – Keresztségünk legcélravezetőbb megújítása a nagyböjti bűnbánat és megtérés, amelynek azonban egész életünkre ki kell terjednie. Hogy ez a megtérés, bűnbánat mennyire összefügg az Eukarisztiával, az Oltáriszentséggel, a szentmise lakomájával, azt az Evangélium bizonyítja legjobban, amely arról beszél, hogy a tékozló fiú atyja, örömében, hogy fia hazatért ünnepi lakomát rendez. – Krisztus is ünnepi asztalt terít a szentmisében, nekünk, ha valóban bűnösöknek valljuk magunkat, akiknek szükségünk van megtérésre. – A nagyheti szertartások, mi több, az egész egyházi, liturgikus év csúcspontja, tetőfoka a keresztségi fogadalom  megújítása húsvét éjszakáján. Amikor, miután a bűnbánat szentségében – a húsvéti szentgyónásban – megvallottuk bűneinket, és eleget tettünk a nagyböjti felhívásnak az önfegyelmezésre, ellene mondunk a bűnnek és megvalljuk hitünket Istenben, Krisztusban, a Szentlélekben, az Egyházban és az örök életben. – De ez mindig annak a lakomának a keretében történik, azzal a lakomával fejeződik be, amelyet a feltámadt Krisztus a szentmisében, mintegy az Ígéret Földjének, az örök boldogságnak küszöbén számunkra rendez.

ZSOLTÁR: 34

Gyakran olvassuk, halljuk az „Eukarisztia”-szót, mint az Oltáriszentség, szentmise megjelölését. Ez a görög szó „jó hálaadást” jelent. – Jézus, mielőtt megtörte a kenyeret, hálát adott, áldást mondott. – A hálaadást általában hálalakoma követte. Erre emlékeztet bennünket ez a lakoma, amelyet a tékozló fiú atyja rendezett, és amelyre a zsoltár hív bennünket: „ízleljétek és lássátok”. – Isten jóságát tehát nem csak láthatjuk, nemcsak hallhatunk róla a kinyilatkoztatás, Biblia, vagy a hívek elbeszéléséből, hanem meg is ízlelhetjük.

Amit a mai hálazsoltárban a megszabadult szenvedő elmond, minden további nélkül alkalmazható a keresztségre és a bűnbánatra, amelyre most a nagyböjti időben készülünk: a bűnbánatban az Úrhoz fordulunk, és itt megtapasztaljuk, hogy meghallgat minket: ha töredelmesen feltárjuk bűneinket, a gyóntató által valamit megtapasztalhatunk ebből a meghallgatásból. – A bűnbánat által szabadít meg bennünket Isten az egyetlen bajtól, és minden baj gyökeréről: a bűntől. – Minden kíntól és szenvedéstől megszabadulunk, mert a lelki szenvedéseket és kínos helyzeteket a bűn eredményezi. Ha bűneinkből megszabadulunk, felszabadulunk a szégyenérzettől is. – Ezt csak akkor tudjuk megérteni és átélni, ha magunk is megízleljük Isten jóságát: nem zárkózunk el a húsvéti nagyböjti bűnbánat, gyónás elől. – ezt a tapasztalatot nem szabad visszatartanunk! El kell mondanunk másoknak! Másokat is biztatnunk kell a zsoltár szavaival: „Ízleljétek és lássátok, mily jó az Isten hozzánk!” – Jöjjetek ti is nagyböjti bűnbánatra, engesztelődjetek ki Istennel, embertársaitokkal, saját lelkiismeretetekkel, utána, pedig a szentáldozás húsvéti lakomájában még jobban megtapasztalhatjátok, testileg, lelkileg ízlelhetitek Isten jóságát.

ZSOLTÁR: 34

Gyakran olvassuk, halljuk az „Eukarisztia”-szót, mint az Oltáriszentség, szentmise megjelölését. Ez a görög szó „jó hálaadást” jelent. – Jézus, mielőtt megtörte a kenyeret, hálát adott, áldást mondott. – A hálaadást általában hálalakoma követte. Erre emlékeztet bennünket ez a lakoma, amelyet a tékozló fiú atyja rendezett, és amelyre a zsoltár hív bennünket: „ízleljétek és lássátok”. – Isten jóságát tehát nem csak láthatjuk, nemcsak hallhatunk róla a kinyilatkoztatás, Biblia, vagy a hívek elbeszéléséből, hanem meg is ízlelhetjük.

Amit a mai hálazsoltárban a megszabadult szenvedő elmond, minden további nélkül alkalmazható a keresztségre és a bűnbánatra, amelyre most a nagyböjti időben készülünk: a bűnbánatban az Úrhoz fordulunk, és itt megtapasztaljuk, hogy meghallgat minket: ha töredelmesen feltárjuk bűneinket, a gyóntató által valamit megtapasztalhatunk ebből a meghallgatásból. – A bűnbánat által szabadít meg bennünket Isten az egyetlen bajtól, és minden baj gyökeréről: a bűntől. – Minden kíntól és szenvedéstől megszabadulunk, mert a lelki szenvedéseket és kínos helyzeteket a bűn eredményezi. Ha bűneinkből megszabadulunk, felszabadulunk a szégyenérzettől is. – Ezt csak akkor tudjuk megérteni és átélni, ha magunk is megízleljük Isten jóságát: nem zárkózunk el a húsvéti nagyböjti bűnbánat, gyónás elől. – ezt a tapasztalatot nem szabad visszatartanunk! El kell mondanunk másoknak! Másokat is biztatnunk kell a zsoltár szavaival: „Ízleljétek és lássátok, mily jó az Isten hozzánk!” – Jöjjetek ti is nagyböjti bűnbánatra, engesztelődjetek ki Istennel, embertársaitokkal, saját lelkiismeretetekkel, utána, pedig a szentáldozás húsvéti lakomájában még jobban megtapasztalhatjátok, testileg, lelkileg ízlelhetitek Isten jóságát.

Szentlecke: 2 Kor 5,17-21

A korintusiakhoz írt második levelet az első korintusi utáni időre helyezhetjük, szent Pál harmadik missziós útjára.

Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása nem a régi felületes felújítása, vagy helyreállítása. Ő megszűnteti a régit, és valami új valósul meg, amit Isten visz végbe. – Ennek kell történnie mivelünk is: nagyböjtben és egész életünkben. Engedni, hogy Isten megszüntesse bennünk, életünkben a régit, a bűnöset, és megvalósítsa az újat: az ő gyermekeinek életét. Ez már megtörtént a keresztség szentségében, amikor a régi ember meghalt és eltemették és új teremtménnyé lettünk. Ismerve gyarló, esendő természetünket, Jézus Krisztus által, a bűnbánat szentségében, szentgyónásban ismét részesei lehetünk ennek a kiengesztelődésnek. Mi több, megtörténik, amit mi emberek el sem tudunk gondolni: Isten nem tartja számon bűneinket. Ezt a kiengesztelődést Jézus Krisztus, miránk, az Egyházra bízta, ami nem csak a feloldozás hatalmát jelenti, hanem azt is, hogy nekünk, magunknak is keresnünk kell az alkalmat a kiengesztelődésre: Istennel és embertársainkkal.

Számunkra úgy lehet idegen a bibliai kifejezés: Isten „bűnné” tette Jézus Krisztust, aki bűnt nem ismert, hogy általa „Isten igazságossága” legyünk. – Ő annyira magára vette bűneinket, annyira a „bűn hordozója” és engesztelő áldozata lett, hogy már ő maga is bűnné lett; mi viszont ez által olyan mértékben megigazulhatunk, igazakká lehetünk, hogy mi magunk „Isten igazságossága” leszünk, mert a bűnnek már nem lesz helye bennem, életemben.

EVANGÉLIUM: Lk 15,1-3.  11-32

A farizeusok és írástudók rossznéven veszik Jézustól, hogy szóba áll a bűnösökkel, sőt, együtt eszik velük. Lehet, hogy hozzájuk hasonlóan mi is rossznéven vesszük ezt Jézustól, nem gondolva, hogy mi vagyunk ezek a bűnösök, én vagyok az, akivel Jézus bűneim ellenére szóba áll, sőt együtt eszik velem, az eukarisztikus lakomán. Ezért mondja el Jézus három példabeszédét,: az elveszett bárányról, az elveszett drahmáról és a tékozló fiúról – vagy amint újabban szokás nevezni: az irgalmas Atyáról. – De úgy is lehetne mondani: a féltékeny testvérről. Mert hiszen Jézus azt akarja mondani, ha nem tudom, hogy én vagyok az a fiú, akit bűneim ellenére, amikor hazatérek az atyai házba, megtérek, a Mennyei Atya szeretettel fogad, sőt az eukarisztiában lakomát rendez számomra, hanem azt gondolom, hogy tökéletes vagyok, nincs szükségem megtérésre, a bűnösök azok mások – értelmetlenkedve fogok állni és nézni, épp úgy, mint a tékozló fiú testvére. – Tudjuk, hogy szent Lukács evangéliumában különös hangsúlyt kap a megbocsátás, irgalmasság. Ő jegyezte fel nekünk Jézus szenvedéstörténetében a megtérő gonosztevőről, „jobb” latorról szóló részletet is. Mindezt csak akkor tudom megérteni, ha tudom, hogy én vagyok ez a bűnös. Akkor nagyon is fogok örülni annak, hogy Jézus szóba áll velem, sőt együtt étkezik.

Az atya fia elébe siet, nyakába borul és megcsókolja. Ilyen lelkülettel kell lennünk a bűnbánat szentsége, szentgyónás iránt: tudva, hogy a Mennyei Atya elénk siet. – Lehet, olykor mi is olyan mélypontra süllyedünk, mint a tékozló fiú, de Isten ezt is fel tudja használni arra, hogy a bánat felébredjen bennünk.

Az ünneplő ruha, az isteni kegyelem menyegzős köntöse, amelybe bennünket a keresztségben öltöztetett, de amelyet bűneinkkel elveszítettünk, de a bűnbánatban visszanyerünk. A gyűrű az istengyermekséget jelenti: azt, hogy újból a mennyország örökösei leszünk. Az örömlakoma, pedig az eukarisztikus vendégség, az örök élet lakomájának elővételezése az Egyházban.

A bűn által halottak lettünk. De a keresztségben Krisztussal együtt meghaltunk és új életre – Isten gyermekeinek életére támadtunk. Isten emberszerető jósága ezt újból lehetővé teszi a bűnbánat – kiengesztelődés szentségében.

Ez az öröm nem csak a magam kis, szűk öröme, mint ahogyan a Jézus Krisztus által meghirdetett boldogság sem a magunk magánboldogsága. Akkor tudok igazán örülni, ha annak örülök, hogy minél többen visszataláltak, hazataláltak az idei nagyböjtben az atyai házba, az Egyházba.

Nagyböjt 1. vasárnapja

OLVASMÁNY: Mtörv  26,4-10

A nagyböjti idő előkészít bennünket üdvösségünk legnagyobb ünnepére: a húsvétra. – De nemcsak Krisztus feltámadásának ünnepét értjük húsvéton, hanem keresztségünk ünneplését is, amely által részesei lettünk Krisztus megváltói művének: halálának és föltámadásának. – A mai ószövetségi olvasmány, felszólítja a választott nép fiait, hogy, amikor majd áldozatot mutatnak be az Ígéret  Földjének első terményeiből, beszéljék el az ószövetségi üdvösség történetét: hogyan kerültek a választott nép fiai Egyiptomba, hogyan sínylődtek itt a kegyetlen rabságban és, hogyan szabadította ki őket Isten csodálatos módon a fogság földjéről. – A választott népnek tehát minden szertartásához, minden vallásos cselekményéhez egy elbeszélésnek, egy magyarázatnak kellett fűződnie: tudnia kellett mit miért tesz, minek mi a jelentése az ő vallásosságában. – Így kell ennek lennie az Egyház életében: nem elegendő csak gépiesen gyakorolni a vallásos cselekményeket; tudnunk kell elmondani, megmagyarázni, elbeszélni, melyik szertartás mit jelent, melyik vallásos cselekmény hogyan jeleníti meg üdvösségünk történetét. – Az Ószövetséghez hasonlóan, mi is megemlékezünk most a nagyböjti időben a mi üdvösségünk kezdetéről: hogyan szabadított ki bennünket Jézus Krisztus a keresztség szentsége által az eredeti bűn rabságából, fogságából; de, hogy ez ne csak Krisztus halálának és a mi keresztségünknek mint egy elmúlt eseménynek az ünneplése legyen, az Egyház pont ezek által a nagyböjti olvasmányok által, melyekkel egykor a keresztelendőket, katekumenenket készítette fel a keresztségre, melyet húsvét éjszakáján szolgáltattak ki nekik, most arra emlékeztet, hogy a bűnbánat szentsége, a szentgyónás és a vezeklés által újból és újból felkínálja nekünk a szabadulás lehetőségét a bűn rabságából. – az üdvtörténet eseményeinek elbeszélése ma is lényeges része vallásosságunknak és keresztény életünknek: hiszen az Eukarisztiában, a szentmisében vasárnapról vasárnapra, mi több naponta elbeszéljük, hogyan szabadított és hogyan szabadít meg bennünket Krisztus a bűn rabságából, amikor elbeszéljük az utolsó vacsora eseményeit, ezeket a szavakat ismételve: „a bűnök bocsánatára”.

ZSOLTÁR: 91

Jézus megkísértésénél a gonosz lélek, mint a Szentírás ismerője lép fel. – A Bibliából vett idézetekkel akarja Jézust Megváltó helyett nevetség tárgyává tenni. Többek között a 91. zsoltárt is idézi: „Angyalainak parancsolt felőled, hogy kőbe ne üsd lábadat.” – Valójában arról van szó, hogy Jézus Krisztus kortársaival együtt gyakran magunk is helytelen képet alkotunk a Megváltótól, és arról, hogyan köteles Isten a megváltottakról gondoskodni.

A mai zsoltár tényleg arról beszél, hogy Isten gondját viseli azoknak, akik hűek Istenhez és benne bíznak. – Felsorolja az élet veszélyeit, vadállatokkal és mesebeli szörnyekkel személyesíti meg az emberre leselkedő veszélyt, támadást. Az Úr megvédi mindettől azokat, akik nevében bíznak.

A nagyböjt az előkészület ideje: a keresztelendők számára, akik húsvét éjszakáján részesülnek az Istengyermekség szentségében. – Azok számára pedig, akik már megkeresztelkedtek, a lelki megújhodás, a keresztségi ígéretek megújításának ideje. – A keresztények, „krisztusiak”, akik Krisztushoz kapcsolódtak, egyek lesznek vele. – Mi vagyunk, akik Istenben bízunk, akik hozzá fordulunk. Mi Isten oltalmában élünk, az Ő Egyszülött Fiával, akiről tudjuk, nemcsak testi kínokat, hanem kísértést is szenvedett velünk együtt. – A kísértővel, Sátánnal együtt nem szabad helytelenül értelmeznünk a mai zsoltárt, amely szerint kivételek lehetünk az élet megpróbáltatásai alól. Krisztussal együtt nekünk is szenvednünk kell. – Lehet, hogy pillanatnyilag csak az élet apróbb kellemetlenségeit kell elviselnünk, vagy a magunk vállalta nagyböjti gyakorlatokban kell kitartanunk; a kereszténység, Krisztushoz tartozás lényege, hogy a szenvedések, megpróbáltatások ellenére is hisszük: nem érhet el a gonosz, én Isten oltalmában élek. – Csupán ezáltal a meggyőződés által és a belőle fakadó magatartás által különböznek a megkereszteltek azoktól, akik nem ismerik Krisztust. Erre kell a mai zsoltárnak megtanítania a keresztelendőket és azokat, akik már megkeresztelkedtek, akik már vállalták, hogy Krisztushoz kapcsolódnak a szenvedésben és kísértésben.

Szentlecke: Róm  10,8-13

A Rómaiakhoz írt levél szent Pál legmonumentálisabb írása. Zsidók és pogányok üdvösségéről szól. Ezzel mutatkozik be a Népek Apostola a birodalom fővárosában élő keresztény közösségnek, „egyháznak”. Ebből a levélből olvassuk, halljuk az idei nagyböjt első vasárnapján a szentleckét. Mózes ötödik könyvét, a Második törvénykönyvet (Duteronómiumot) idézi az Apostol: „Közel van hozzád a tanítás, ajkadon és szívedben”. Tehát nem hozhatom föl kifogásul, hogy „nem tudtam”, „nem hallottam róla”, „távol volt tőlem”. Ez a hit tanítása, amely egyformán vonatkozik a szívre és a szájra: nem lehet a kettőt egymás ellen kijátszani, mondván: fontos, ami a szívemben van, vagy fontos mit vallok. A kettő együtt alkotja hívő létünket, tesz bennünket hívővé: „a szívbeli hit megigazulásra a szájjal való megvallás, pedig üdvösségre szolgál”. A kettőnek összhangban kell lennie: a nagyböjti megújhodásnak valóban szívünkben kell kezdődnie – ahol egészen én vagyok, ahol leginkább én vagyok, de ennek kifejezésre kell jutnia az élőszóban való megvallásban is. A hit, kereszténység nem csak a szív dolga, ahol csak Isten számára látható, hanem a hitvallásé is, amely szavunkban hallható. – az ilyen hitből származik, erre vonatkozik az Írás szava: „Senki sem vall szégyent, aki őbenne hisz”.

Az egy Úr (Jézus Krisztus) megszüntet minden különbséget, minden ellentétet: még a zsidók és pogányok közöttit is. Kegyelmének bőkezűségét, azt, hogy nem vallunk szégyent, akkor érjük el, ha a nagyböjtben és egész keresztény életünkben megújítjuk szívünket és megvallásunkat.

EVANGÉLIUM: Lk 4,l-13

Ismerjük Jézus megkísértésének történetét szent Máté evangéliumából, amely szent Lukács elbeszélésére nagyon hasonlít és szent Márk egészen rövid beszámolóját a vadállatokkal és angyalokkal. Mi az tehát, amit szent Lukács leírásából itt külön ki kell emelni, azon túl, hogy nem köveket, hanem „követ” említ?

Mindenek előtt fel kell figyelnünk a sorrendre: Máténál kövek, templom párkánya, magas hegy; itt Lukácsnál: kő, magas hegy, templom párkánya. – Egyesek ebből Jeruzsálem és a templom kiemelt helyére és jelentőségére következtetnek szent Lukács evangéliumában, amiről már volt alkalmunk hallani. Hiszen a szent város Jézus Krisztus küldetésének célpontja: itt fogja elszenvedni kereszthalálát és ez lesz feltámadásának, mennybemenetelének színhelye (az Olajfák hegyén) és innen indul útjára az Egyház az első pünkösdkor. – Most a nagyböjt elején, amikor a keresztelendők megkezdik előkészületüket a beavató szentségek felvételére, mi pedig keresztségi ígéreteink és keresztény életünk megújítására, az Evangélium Krisztus kereszthalálára és a gonosz feletti győzelmére emlékeztet, akinek ellen mondtunk, és ellene mondunk Jézus Krisztussal. Ez a harmadik, a siker kísértése a legsúlyosabb. Ha sikerül a próbatétel, akkor valóban igaz, amit Krisztus önmagáról és mi őróla vallunk. Ha nem sikerül a „kísérlet”, hitvallásunk magánügy, egyetemes érvényessége nincs. Ha mégis kitartunk amellett, hogy a megváltás egyetemes érvényű: fundamentalisták vagyunk.

Ez alól a próbatétel alól tehát mi sem lehetünk kivételek, akik Krisztussal együtt meghaltunk (a bűnnek) eltemetkeztünk (a keresztvízbe) és feltámadtunk Isten gyermekeinek életére.

Fel kell még figyelnünk az evangéliumi szakasz zárómondatára szent Lukácsnál: „Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust”. – A gonosz léleknek nem sikerült letérítenie Jézust az Ő útjáról, eltéríteni szándékától. Ám, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy megfeszítésekor a gonosz lélek szavaival gúnyolták: „Ha Isten Fia vagy szállj le a keresztről!” – a „Ha Isten Fia vagy” azt mutatja, hogy egy kísérletről, próbatételről van szó: ha Jézus ennek nem tesz eleget, az összes többi, beleértve az ő feltámadását is „mythosz”, illetve a hívő közösség szerzeménye. Ezt a kísértést, ezt a próbatételt is meg kell élnünk Jézus Krisztussal: volt-e értelme az én egész (többé-kevésbé) hiteles keresztény életemnek? Mi lesz, ha a halál után nincs semmi? Mi lesz, ha az élet nem a teljesség, a beteljesedés, hanem az értelmetlenség, a megsemmisülés felé vezet?

Tudnunk kell, hogy a gonosz lélek bennünket is csak egy időre hagy el, de a megkísértéseket Jézus Krisztussal együtt szenvedjük el.

Nagyböjt 2. vasárnapja

OLVASMÁNY: Ter 15,5-12.  17-18

Az ősegyházban a nagyböjti idő volt az előkészület ideje a katekumenek számára, akik húsvét éjszakáján részesültek a keresztség szentségében, mintegy magáévá téve az egyház szent Pál apostol szavait: „akik megkeresztelkedtetek, meghaltatok és eltemetkeztetek Krisztussal, hogy új életre támadjatok!” – Az Egyház szorgalmazza a katekumenátus újraélesztését: részben rákényszerítik a körülmények: amennyiben egyesek szüleik hanyagsága vagy más keretadottságok következtében felnőttkorukban ismerik meg Krisztus tanítását és ekkor akarnak csatlakozni az Egyházhoz, részben pedig, hogy a már megkereszteltekben is tudatosítsa, elmélyítse az Istengyermekséget és az Egyházhoz tartozást. – De mi is történt tulajdonképpen a keresztség szentségében? A válasz igen egyszerű: Isten új szövetséget kötött velünk. Ennek az új szövetségnek az előképei azok, amelyeket Isten a választott néppel több ízben is kötött, ismét és ismét megújított. Ezért érthető, hogy a nagyböjti időben az Egyház a vasárnapi szentmisék olvasmányaiban a hívők lelki szemei elé tárja ezeket az üdvtörténeti eseményeket, hiszen ez volt a „hittan” a katekumenek számára, ez a lelki oktatás a mi számunkra, akik a bűnbánat és az eukarisztia, a szentgyónás és a szentáldozás által akarjuk megújítani ezt a szövetséget.

– Az Ábrahámmal kötött szövetség egy egész sajátságos szertartás által történik: a kettédarabolt áldozati állatok között végigvonul egy tüzes kemence. – Ez azt jelenti, hogy Isten a két egymástól távolálló szövetségest egybekapcsolja, egyesíti. A ragadozó madarak, amelyeket Ábrahámnak le kellett hessegetnie, a kedvezőtlen körülmények, a bűnök, a zavaró tényezők, amelyek el akarják rontani, meg akarják hiúsítani a szövetséget Isten és ember között. – Isten ígérete az utódok sokaságáról és a nagy kiterjedésű országról az Újszövetségbe valósul meg: az egyház, az újszövetség választott népe a hívők közössége, amely a keresztség szentsége által születik, betölti az egész földkerekséget. Húsvét éjszakáján de egész éven át is, a Krisztusban hívők sokasága csatlakozik a keresztség szentsége által az Újszövetség választott népéhez.

ZSOLTÁR: 27

A Tábor hegyén a tanítványok megpillanthattak valamit Isten dicsőségéből, fényességéből, világosságából. – Ennek a világosságnak kellett beragyognia az előttünk álló utat, amelyet Krisztussal együtt kellett járniuk: a keresztutat. – Isten nekünk is világosságunk. Habár a keresztség arra kötelez, hogy Jézus Krisztussal együtt járjuk az élet keresztútját, mégis felragyogott nekünk Krisztus világossága, ahogyan ez a húsvéti virrasztás elején kifejezésre jut a húsvéti gyertya világossága által. Krisztus világossága eloszlatja a félelem és a kétely éjszakáját. A húsvéti virrasztás elején felragyogó húsvéti világosság fényénél újítjuk meg keresztségi ígéreteinket.

Kereszténynek lenni, annyit jelent, mint Isten arcát keresni. Ezt viszont úgy kell értenünk, hogy bármit teszünk, abban a meggyőződésben tesszük, hogy Isten jelenlétében történik – Minden igyekezetünk végső célja Isten; mindig fel kell tennem a kérdést: vajon most szem előtt tartom-e Istent, Isten arcát?

Isten arca itt a földi életben csak lelki szemünk, a hit számára hozzáférhető. Talán olykor belefáradunk Isten arcának keresésébe. Úgy érezzük, elrejtette előlünk arcát, eltaszított magától. – Ezért van szükségünk az állhatatosságra, kitartásra, hogy akkor is szilárd lélekkel hagyatkozzunk Istenre, amikor éppen nem érezzük közelségét. – Ezért nélkülözhetetlen az örök életbe vetett hit: hisszük, hogy Isten jóságát majd az élők földjén látjuk meg. – Mi az Újszövetségre támaszkodva a mennyországra gondolunk, amikor ezt halljuk, mondjuk. – Ám az eredeti ószövetségi értelmezés erre, a jelen életre gondol: itt, ebben az életben kell meglátnunk Isten jóságát. – Nem helytelen ez az értelmezés sem: hiszen ebben az életben kell keresnem Istent. S ha ezt megteszem, már meg is láttam jóságát, mert Isten jósága magában az Istennek tetsző életben van.

A keresztény életnek van még egy nélkülözhetetlen kelléke: a tanúságtétel. – Ezt így fejezi ki a zsoltár: – „Társaimnak szívesen mondom rólad: törekedjetek meglátni arcát!”
– A nagyböjtben mi is mondjuk el ezt testvéreinknek: törekedjetek a bűnbánat, nagyböjti gyónás, húsvéti szentáldozás által meglátni Isten arcát. – Ha közösen keressük, könnyebben találjuk meg.

SZENTLECKE: Fil 3,17-4,1

A filippiekhez írt levélből már több részlet ismerős számunkra: ádvent harmadik vasárnapjától („Örvendjetek…”) virágvasárnapról (Krisztus alázatossága és engedelmessége), azt is tudjuk, hogy a filippiek különösen szent Pál szívéhez nőttek: „örömömnek és koronámnak” nevezi őket. Az Apostol példája követésére szólítja fel őket – és minket. Vajon az én keresztény, krisztusi életem szolgálhat-e követendő példaként másoknak? Most, a nagyböjti időben mindent meg kell tennem, hogy szent Pállal ugyanezeket elmondhassam. Vagy énrám is az vonatkozik, amit az Apostol könnyek között mond: „Sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei”? S amit a továbbiakban mond, nagyon is ráillik fogyasztó társadalmunk felfogására és a magunk körül, netán önmagunkban is tapasztalható erkölcsi eltévelyedésre, amely fenntartás nélkül dicsekszik azzal, ami az ember gyalázatára válik. Sajnos az ilyen gondolkodásmód olykor észrevétlenül magával ragad, azt magunkévá tesszük, anélkül, hogy az Evangélium fényében elbírálnánk. – Ezért irányítja, most a nagyböjti időben az Apostol figyelmünket a mennyei hazára, arra a hajlékra, amelyet Péter akar készíteni Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, amiből a színeváltozáskor valamit megtapasztalhatott a három választott tanú.

Ezt a változást gondolkodásunkban, életünkben, csak Jézus Krisztus hajthatja végre azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vetett. – Ő testünket is átalakítja, amely törékeny, múlandó, alá van rendelve a halálnak. – A nagyböjtben keresztségünk megújítására készülünk. Ez által lettünk hasonlóak Krisztushoz: halálában és temetésében, ez tesz hozzá hasonlóvá bennünket a feltámadásban is.

EVANGÉLIUM: Lk 9,28b-36

Ahogyan nagyböjt első vasárnapján minden évben Jézus megkísértéséről szól az Evangélium, úgy nagyböjt második vasárnapján Urunk színeváltozásáról hallunk minden évben. Ám itt is fel kell figyelnünk szent Lukács evangéliumának sajátosságára: Jézus azért megy fel a hegyre, hogy imádkozzon a három tanítvánnyal. – Arca imádság közben teljesen átváltozott. A Lukács evangélium nagy súlyt fektet arra, hogy Jézus egylényegűsége, az Atyával való elválaszthatatlan kapcsolata, mindenek előtt akkor nyilvánul meg, amikor Jézus imádkozik. Ez történik működésének döntő pillanataiban: a keresztelésnél, a tanítványok kiválasztásánál; mielőtt imádkozni tanítaná őket. Így itt is: imádkozik és ez az imádság, elváltoztatja Őt. – Ő az Atya választottja, mondja a Lukács evangélium. Mi is a Mennyei Atya választottai vagyunk a megváltás és a keresztség által. A mi esetünkben is az imádságban valósul meg ez a kapcsolatunk a Mennyei Atyával. Ezért különösen a nagyböjti időnek kell a bensőséges imádság időszakának lenni. Most többet kell imádkoznunk, buzgóbban kell gyakorolnunk az irgalmasság tetteit, hogy az újjászületés szentségei által – a keresztség, illetve a szentgyónás és szentáldozás által Isten választottainak életére jussunk. Az imádságban tapasztalhatjuk meg, milyen jó együtt lennünk Jézus Krisztussal: a megdicsőülés hegyén, az imádság hegyén a Krisztussal való együttlét sátoros ünnepén. – Vajon azt mondjuk: Uram, jó nekünk itt lennünk, vagy idegen és unalmas számunkra az imádság, az együttlét Jézus Krisztussal?

Fel kell még figyelnünk arra, hogy szent Lukács azt is elmondja, hogy Jézus Mózessel és Illéssel – a törvény és a próféták, minden ígéret képviselőivel Jézus haláláról beszélgetnek. Ebben a megváltói halálban fog beteljesedni mindaz, amit a törvényben és a prófétáknál megírtak. Ez az út vezet arra a dicsőségre, amelyből a tanítványok valamit megtapasztaltak, amikor felébredtek. Jézusnak Jeruzsálemben kell elszenvedni kereszthalálát és bejutni ebbe a dicsőségbe, amely őt ezen a szent hegyen imádság közben, út közben Jeruzsálem felé beragyogta.

2013. február 24-én, vasárnap az esti 18:00 szentmisén

Iváncsics Tamás és zenekara szolgál, szentmise után lemezbemutató koncert.

szeretettel hívjuk Híveinket és az érdeklődőket.

Évközi 5. vasárnap

OLVASMÁNY:  Iz 6,1-2a, 3-8

Múlt vasárnap Jeremiás próféta meghívásával ismerkedtünk meg, ma pedig Izajás próféta meghívásának elbeszélését hallottuk az ószövetségi olvasmányban.

Az elbeszélés egy részét minden misében ismételjük: „Szent, szent, szent…” („Szent vagy….”). – A próféta előbb idegenkedik a küldetéstől: tisztátalan ajkú, és a nép is tisztátalan ajkú, amelynek körében él. – Egy angyal, szeráf, azonban csodálatosan, üzsökkel megtisztítja ajkát, és így alkalmassá teszi az igehirdetésre. Erre is emlékeztet a misének egy mozzanata: a pap, mielőtt felolvasná az Evangéliumot, megkezdené prófétai küldetésének legszentebb feladatát, amíg a hívek az Evangélium előtti alleluját, vagy verset éneklik, az oltár előtt meghajolva így imádkozik: „Tisztísd meg Uram szívemet és ajkaimat, hogy méltóképpen hirdethessem Szent Evangéliumodat!”

Izajás próféta meghívásának története az apostolok meghívásának előképe. Mindkettőben kifejezésre jut Isten hatalma (dicsősége; a csodálatos halfogásban megnyilvánuló mindenhatósága); az ember elégtelensége prófétai hivatásához, küldetéséhez (a próféta ajkának tisztátalansága; Péter bűnössége); és végül mindkét elbeszélésből kihallhatjuk, hogy Isten teszi alkalmassá meghívottjait a prófétai küldetésre: megtisztítja a próféta ajkát, Pétert pedig bíztatja: „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel …”- Mi vagyunk Izajás, mi vagyunk Péter: a tisztátalanok, a bűnösök, akiket az Úr meghívott és küld, hogy életünkkel hirdessük Evangéliumát, hogy emberhalászok legyünk.

ZSOLTÁR: 138.

A hívőt az a meggyőződés élteti, hogy Isten mindenütt jelen van: dicsősége betölti a mennyet és a földet. – Az Istennel való találkozásnak, beszélgetésnek, az imádságnak van mégis egy kiváló helye: a templom. – Ez különösen vonatkozik a hálaadó imára. Amikor hálásak vagyunk, úgy érezzük, valamit kellene, illene tennünk, hogy ezt kifejezzük. A jóság hálára „indít” – tehát valahová el kell indulnunk, el kell mennünk, hogy ezt kifejezzük. – Amikor megtesszük a néhány lépést a templom felé, ezzel hálánkat fejezzük ki. – Ezért ad hálát az imádkozó a mai zsoltárban, a templomban. Az angyalok színe előtt teszi ezt, ami emlékeztet bennünket a jeruzsálemi templom kiterjesztett szárnyú kerubjaira. – A földi templom azonban Isten mennyei lakhelyének csak képe. Ezért amikor az imádkozó a templomot, angyalokat említi, Isten jelenlétébe helyezi magát.

A templom egyben a hívek gyülekező helye. Az imádkozó előttük ad hálát, hogy így tanúságot tegyen Istenről – az egész világ: „a földminden királya” tudomást szerezzen Isten irgalmáról, gondviselő jóságáról, amelyet az imádkozó megtapasztalt, amikor Isten meghallgatta.

Isten az ő tanításáért érdemel dicséretet. Ez a tanítás szabadít meg az ellenségtől, ez által segít Isten. Az isteni tanítás mindig meg akarja előzni, akadályozni a rosszat, a bűnt. Meg akar bennünket óvni ettől az ellenségtől. – Istent akkor kell segítségül hívni, mielőtt döntenénk, amikor választanunk kell, hogy megmutassa mi a helyes, nem pedig, amikor már elkövettük a bűnt és kezdjük tapasztalni annak nem kívánatos, súlyos következményeit.

Isten kezének alkotása vagyunk. Erre hivatkozik a zsoltár is. Isten nem vet meg bennünket, gondja van ránk. Ennek bizonyítéka éppen, hogy tanításával meg akar bennünket óvni a rossztól. – Ez a gondviselő jóság indítson bennünket is hálára; ez a hálaadás legyen mindig tanúságtétel is.

Szentlecke: 1 Kor  15,1-11.

A korintusiakkal együtt mi is elfogadtuk az Evangéliumot. Hogy mennyire tartunk ki benne szilárdan, majd Isten elbírálja. Azonban az Apostol a korintusiakat is inti, akikről azt mondja, hogy szilárdan kitartanak az evangéliumban, hogy csak akkor nyerik el az üdvösséget, ha megtartják úgy, ahogyan az Apostol hirdette nekik.

Mindannyiunkban megvan a hajlam, hogy azt mondjuk: elfogadtam az evangéliumot, de azért szeretném Krisztus tanítását a saját magatartásomhoz igazítani, alakítani, alkalmazni. Ezért vonatkozik énrám, miránk is, ami a korintusiakra: ahogy hirdettem nektek.

Ezek után elmondja az Apostol az Evangélium lényegét: Krisztus meghalt bűneinkért az Írások szerint és feltámadt, az Írások szerint, ahogyan a hitvallásban mondjuk. Jézus Krisztus kereszthalálában és feltámadásában beteljesedtek az Írások. Már nem kell másra várnunk. – Ennek az örömhírnek tanúi az apostolok, a apostoli Egyház, akik közül Pál kiemelt helyen említi Pétert. Majd az ötszáz testvér után Jakabot és önmagát, aki ugyan közvetlen az apostolok után említi magát, és apostolnak nevezi, hiszen őt is Jézus Krisztus, a feltámadt és megdicsőült Úr hívta meg, de elvetéltnek, utolsónak tartja magát, mert előzőleg üldözte az Egyházat.

Az Apostol, aki tudja, hogy sokat dolgozott az Egyházért, ám mindezt Isten kegyelme művelte, amely ugyanaz, mint a többi apostolban. Így mi is Isten kegyelméből vagyunk, amik vagyunk. De szent Pál példáját követve nekünk sem szabad sajnálnunk a fáradságot az apostoli munkában, hogy bennünk se legyen hatástalan Isten kegyelme, amelyet a keresztség szentségében elnyertünk s a szentségek gyarapítanak.

EVANGÉLIUM: Lk  5,1-11

A csodás halfogás a Genezáreti tavon vagy Galileai tengeren alkotja az első tanítványok meghívásának hátterét. Jézus először is tanítja a népet, Simon bárkájából. Azután felszólítja Simont, hogy vesse ki hálóját. – Mint a János-evangéliumban Jézus feltámadása után, úgy itt is Simon a csodás halfogás „főszereplője” a tanítványok közül. És ahogyan ott, úgy itt is Simon  vallomásával fejeződik be a történet. –Itt a csodás halfogás indítja Simont a bűnvallomásra. Jézus Krisztus hatalma szembesíti őt gyarlóságával, elégtelenségével. Kéri Jézust, menjen el tőle. Amikor Jézus hozzánk jön, nekünk is ilyen alázattal kell Őt fogadnunk. Lehet, hogy mi nem leszünk tanúi az ő hatalmának, az ő csodatevő erejének, de ez nem jelenti, hogy a mi bárkánkba nem száll be. A Lukács-evangélium sokat beszél az irgalmasságról,  megbocsátásról. Ezt csak akkor tudom megérteni, ha ugyanolyan bűnbánó lelkülettel közeledem hozzá, mint Simon.- Szent Lukács Jézus szenvedésének történetében elmondja, hogy Jézus tekintete találkozott Péterével, amikor megszólalt a kakas. Jézus tekintete, nem pusztán a kakas kukorékolása indította bűnbánatra.

Ez a bűnbánó lelkület volt a feltétele annak, hogy Jézus emberhalásszá tegye Simont. Vele és utódjával, a pápával együtt Jézus Krisztus bennünket is emberhalászokká tesz: hiteles keresztény életünk példájával, Isten országába, az Egyházba kell gyűjtenünk az embereket. Nehéz és gyakran hiábavalónak látszó feladat. – Ám Jézus meghívása olyan erővel bír, hogy a meghívottakat készségessé teszi arra, hogy mindenüket elhagyják és kövessék Jézust.