Évközi 4. vasárnap
OLVASMÁNY: Jer  1,4-5.17-19

Jeremiás prófétai meghívásáról hallunk az ószövetségi olvasmányban.
Már születése előtt meghívja Isten Jeremiást, hogy prófétája legyen. – Így az Egyház és mi is egyenként létezünk Isten megváltói tervében, már születésünk, meghívásunk előtt.A prófétához hasonlóan, az Egyháznak, és az Egyház egyes tagjainak, nekünk is hivatásunk, kötelességünk azt hirdetni, amit Isten mond. Természetesen az ellenkezés láttán minket is félelem tölt el, de Isten bennünket is bátorít; Ne félj, ne remegj előttük! – Isten nem azt mondja, hogy nem lesznek ellenségeink, hogy nem lesznek, akik megnehezítik keresztény prófétai küldetésünket, de bátorít, hogy ez ne kedvetlenítsen, ne riasszon vissza bennünket. Az Egyháznak és egyes tagjainak küzdeniük kell, de a küzdelemben nem fogják felülmúlni.Így az Egyház, történelme folyamán, gyakran ellenszenvre és ellenséges magatartásra talál az emberek között, de ez csak megedzi, acélosítja, ellenállóképessé teszi a küzdelemre.Így mi se torpanjunk meg, ha látjuk, hogy elutasítják környezetünkben a szép szót, visszautasítják prófétai küldetésünket, ellenkeznek Krisztus tanításával. Ez inkább erősítsen, eddzen meg bennünket; tegyen ellenállóvá a „jó harcra”, amelyből keresztény prófétai hivatásunknál és küldetésünknél fogva nem vonhatjuk ki magunkat.

Ahogyan biztos, hogy ellenkezni fognak velünk, úgy az is bizonyos, hogy nem fognak bennünket felülmúlni, legyőzni.

ZSOLTÁR: 71.

Figyeljünk fel a bensőséges kapcsolatra, az imádkozó és Isten között, amely a mai zsoltár első kérésében hangzik fel: ne hagyj soha szégyent érnem! A hívő ugyanis úgy véli: az ő szégyene Isten szégyene is, hiszen ő Istenben bízik és ezt a körülállók is tudják.

Ez az érzés mindannyiunk számára ismeretes. A kívülállók, különösen a nemhívők, nagyon is figyelik életünket, mivel mi azt állítjuk, hogy Istenben bízunk: vajon nem hagy-e bennünket cserben Isten, és ha cserben hagy, hogyan szégyenkezünk, és ezt a szégyent hogyan tudjuk elviselni?

A mai zsoltár megtanít bennünket, hogyan győzhetjük le ezt a szorongató érzést, az esetleges megszégyenülés félelmét:- azt kéri Istentől, mentse meg a bűnös kéztől. Tehát elsősorban a bűnt kell kerülnünk, ahhoz, hogy ne kelljen szégyenkeznünk.

Isten a reménye kiskorától, ifjúságától fogva: nehéz a vallásban Istennél menedéket, védelmet keresni, ha már gyermekkorunkban, ifjúságunkban nem tettük magunkévá Krisztus tanítását, nem tanultuk meg idejében mi a hit, az igazi vallásosság szerepe életünkben? – Ha nem értettük, hogy ez nem pótolja, nem helyettesíti az én tevékeny hozzájárulásomat az üdvösség megvalósításához.

Hogy ne kelljen szégyenkeznünk vallásosságunk, kereszténységünk miatt, nélkülözhetetlen Jézus Krisztus tanításának ismerete: legalább olyan mértékben, amilyenben azt vasárnapról vasárnapra hallhatjuk.

Az imádkozó mindmáig hirdeti Isten jóságát: a vallásosságnak, az Isten- hitnek tehát a gyermekkorban kell ugyan kezdődnie, de nem szabad ott megrekednie, hanem végig kell kísérnie az embert egész életén át; ahhoz, hogy ne valljunk szégyent a vallásosságban, egy folytonosság, állhatatosság szükséges. – Egész életünkön át hirdetni kell Isten jóságát.

Az így értelmezett és élt kereszténység, feljogosít bennünket a reményre, és megment a szégyenkezés félelmétől.

Szentlecke: 1 Kor  12,31-13,13

a különböző tagok egységéről, a különböző adományok egységéről szólva tanít bennünket szent Pál az Egyház, Krisztus titokzatos testének egységéről szóló oktatásával. Az apostol nem bocsátkozik vitába ezeknek az adományoknak lehetséges voltáról, és nem akar bíráskodni azok birtokosai között azok nagyobb vagy kisebb kiválóságáról, hanem felszólít, hogy az értékesebb adományokra törekedjünk. Ezért mindennél magasztosabb utat mutat nekünk, ez pedig a szeretet. – A nyelvek adományát nagy és csodálatos dolognak tartották a korintusiak: ám az Apostol szépen megmondja, hogy ez a szeretet nélkül csak zengő érc és pengő cimbalom. Szent Pál, aki leveleiben oly nagy fontosságot tulajdonít a hitnek, hogy megigazulásunkat attól teszi függővé, azt mondja, ha akkora hitem volna, hogy a hegyeket elmozdítsam, de szeretet nincs bennem: mit sem érek. Továbbá, hogy a hit, remény és szeretet közül a szeretet a legnagyobb. – Ám az Apostol azt is szépen elmondja, milyen szeretetről van szó. Ez nem azonos a jótékonykodással, de még a vértanúsággal sem. Jézus Krisztus szeretetéről van szó, amely minden hamisat kizár, mindent kizár, ami nem hiteles, és ahol önző érdekeim is meghúzódhatnak. Amikor annyira második énemmé, alaptermészetemmé válik, hogy nem is gondolkodom, sőt nem is beszélek róla. – Mindent eltűr: nem arról van szó, mit vagyok köteles eltűrni; mindent elhisz: nem naivitásról van szó, hanem Jézus Krisztus szeretetétől, aki megelőlegezte irántunk a bizalmat, bár alapos oka lenne, hogy fenntartásai legyenek, hogy gyanakvó legyen velünk szemben. Szeretetről csak ott lehet beszélni, ahol azt nem mételyezte meg a gyanakvás.

Minden más, még a korintusiak oly kiválónak tartott adományai is múlandók és töredékesek a szeretethez hasonlítva. A beteljesedést, az átmenetet a töredékesből a tökéletesbe szent Pál a gyermekkor és az érett férfikor közötti példával érzékelteti. Nemde úgy mondjuk, hogy „meglett férfi”. Íme ehhez hasonlít a beteljesedés, ahol a szeretet megmarad, és minden egyebet kinövünk.

Így teszi helyre szent Pál apostol a különböző „adományokat”. Amelyekkel olykor talán kérkedtek is a korintusiak. Először is mindez azért van, hogy az Egyháznak, egymásnak szolgáljunk. Az egy test, Jézus Krisztus titokzatos teste magában egyesíti a különböző tagokat és különböző adományokat. Mindezek az adományok múlandóak, ezért arra kell törekednünk, ami örök, ami maradandó. Ez, pedig a szeretet, amelynek útja nem feltétlenül könnyű és amellyel nem dicsekedhetünk, mert akkor megszűnik szeretet lenni.

EVANGÉLIUM: Lk  4,21-30

A názáreti zsinagógában lejátszódó jelenetnek, amelyről elmúlt vasárnap hallottunk és amelyet „sikernek” könyveltünk el, folytatása van. Az első lelkesedést bizonyos „kijózanodás”, fenntartások, szkepszis követi. A názáretiek hitetlenségéről a harmadik evangélium is tud. A hagyomány szerint orvos-szerző ezt a közmondást idézi Jézustól, aki maga is orvos, hiszen bűneinktől hoz gyógyulást:: „Orvos, gyógyítsd önmagadat!” Itt mindannyian ismerünk, miért nem itt teszel csodákat!

Jézus két ószövetségi prófétára hivatkozik, akiknek alakját, a róluk szóló elbeszéléseket a názáretiek jól ismerték: Illés és a száreptai özvegyasszony (akinek olajos korsója nem apadt el és lisztje nem fogyott el) és Illés tanítványa, Elizeus, akinek közreműködésével megtisztult a sziriai Námán. – Mind Námán, mind a száreptai özvegyassszony idegen volt. A két próféta mégis hozzájuk kapott küldetést. A szerző az ő második könyvében részletesen elbeszéli az apostolok küldetését a pogány népekhez. Jézus Krisztusban, akit lakóhelye visszautasít, a pogányok, akiknek helyük és szerepük van az üdvösség tervében, mi mindannyian meghívást kaptunk az Egyházba és az üdvösségre. Jézus Krisztusnak mihozzánk szól a küldetése. Ám ha mi visszautasítjuk, ha mi kételkedünk benne, könnyen megtalálhatja az általunk nem egyszer lenézett „idegeneket”. – A názáretiek heves reakciója a tehetetlen ember magatartása. Ez a magatartás mirólunk is elárulja, elfogadjuk Jézust, vagy visszautasítjuk mondván: „Orvos gyógyítsd önmagadat!”

www.pitypangiskola.hu

Évközi 3. vasárnap

OLVASMÁNY: Neh 8,2-10

Ezdrás főpap emelvényről olvassa a Törvénykönyvet. Ez az emelvény a keresztény templomokban a szószék, vagy az ambó, – az a kimagasló hely, ahonnan a Szentírást olvassuk a szentmise és más Istentiszteletek alkalmával. – Maga az esemény Jézus názáreti fellépésének, de ugyanakkor a Szentmise „igeliturgia”-nevű részének előképe.

Szakaszonként olvassa Ezdrás a Törvénykönyvet, és megmagyarázta, hogy a nép megértse. A Katolikus Egyház minden vasárnapra előírja papjainak, hogy magyarázzák a felolvasott szentírási szövegeket. Ezt a szentírás magyarázást nevezzük homiliának.

Talán felfigyeltünk arra, milyen tisztelettel illette az ószövetségi választott nép a Törvényt. Igazolt tehát, ha mi keresztények is nagy tisztelettel vesszük körül az Evangéliumot, amely a mózesi törvényt messze meghaladja, felülmúlja.

A felolvasás után örömre és lakomára szólítja fel Ezdrás a népet. Ennek a lakomának beteljesedése a szentmise másik főrésze, az Eukarisztia szolgálata: ahol már nem közönséges ételekkel táplálkozunk, hanem az Élet Kenyerével, Krisztus Testével.

De felszólítja a népet arra is, hogy másoknak is juttasson a lakomából és ezáltal mások is, részesüljenek ebben az örömben. Ennek beteljesedését is megtaláljuk az Egyház életének két ősidőktől ápolt mozzanatában: a betegeknek juttatott Oltáriszentség és a perselyezés gyakorlatában, a gyűjtésben a szegények számára. Régente mindkettőt mise után vitték a betegeknek és a szegényeknek, hogy ezek megtapasztalják, mennyire együtt érez velük a vasárnapot ünneplő közösség, mennyire meg akarja velük is osztani örömét és, hogy mennyire a közösséghez tartozóknak tekinti őket az Egyház.

ZSOLTÁR: 19.

A Szentírás a kőtáblákon kívül Mózes törvénykönyvét is ismeri. – A könyv bőr-, pergament-tekercset jelent. Ilyenekből áll a szentírás, így kell értenünk a Szentírás könyveit, a Bibliát. – Ilyenből olvasott fel Ezdrás, és Jézus is, amikor a názáreti zsinagógában felolvasásra jelentkezett.

Ezt a törvényt magasztalja dicséri a mai zsoltár, amely felsorolja ennek a törvénynek kiválóságait: tökéletes, felüdíti a lelket, világos, megtisztít, megmarad…- Mindez alkalmazható, vonatkoztatható a mózesi törvénykönyv tekercsére, de még inkább arra a törvényre, amelyet Jézus Krisztus ad nekünk a szeretet parancsában; ennek a törvénynek alapja az, amit Jézus Izajás próféta könyvtekercséből felolvas: az üdvösség esztendejének kihirdetése.

Ha ezt a törvényt betartom, magamévá teszem, az Úr sziklám és Megváltóm lesz; hagyatkozhatom, támaszkodhatom rá. Ám csak akkor tapasztalom meg a Megváltást, ha ez az isteni, krisztusi törvény áthatja egész életemet: nem csak tetteimnek kell Isten előtt kedvesnek lenni, hanem szavaimnak, mi több, gondolataimnak is. – Az ilyen élet körüli fáradozás eredményezi a meggyőződést, hogy Isten az én megváltóm. Hiszen az ilyen élet által, amely egész mivoltomat: szavaimat és gondolataimat is kedvessé teszi Isten előtt, ez által leszek részese a megváltásnak; ez által építem életemet az Istenbe vetett hit sziklájára. – Egyébként nem lesz számomra gyümölcsöző a megváltás, különben számomra hiába hirdette ki Jézus Krisztus a megváltás esztendejét.

Ha kételkedni kezdek hitünk tanításában, ha kételkedni kezdek a megváltásban, – ha ez a szikla nem tűnik szilárdnak – az annak a jele, hogy keresztény életem ingott meg. Keresztény életemnek, cselekedeteimnek a szikláját mosta valami alá. – Ezen kell változtatnom, ezen kell javítanom. És ahogyan megszilárdulok a keresztény életmódban, úgy fogom visszanyerni hitemet, Istenbe vetett bizalmamat, úgy és olyan mértékben fogom Istenben, Jézus Krisztusban újból felismerni keresztény életem szikla-alapját és Megváltóját.

Szentlecke: 1 Kor 12,12-30

Szent Pál apostol korintusiakhoz írt első levelének, úgy lehet mondani, egyik kulcsszava, központi gondolata a test: az Egyház, mint Krisztus titokzatos teste, a magunk teste és annak tiszteletben tartása és Krisztus teste az Eukarisztiában, a kenyér színe alatt.

Az egy test különböző tagjainak képével, azok különböző feladatáról, de mégis egy testhez tartozásával érzékelteti az Apostol, amit elmúlt vasárnap hallottunk ugyanebből a levélből a különböző adományokról. Egyik tag sem mondhatja a másiknak: nincs rád szükségem! Sőt a különböző tagok együtt örülnek, és együtt szenvednek. Ez az egyházkép nem csak az egybetartozást érzékelteti, hanem arról tanúskodik, hogy az Egyház élő szervezet: mint a test, növekszik, fejlődik, de szenvedhet is. – Az egybetartozás, pedig a tagok sorsközösségéről tanúskodik: az egyik tag dicsősége az egész testté, a szenvedő taggal együtt szenved az egész test.  Az Apostol világosan kimondja: „Ti Krisztus teste vagytok, s egyenként tagjai”.

Majd ismét rátér a különböző adományokra. A rendkívüli adottságokra, amelyek adományok, Isten adományai. Amelyeket a korintusiak nagyon értékesnek tartottak. Ám az Apostol arra int, hogy az értékesebb adományokra törekedjünk. Ezzel nyitja meg az utat annak a tanításnak, amelyet a szeretet himnuszában fog adni. Ezt, a szent Pál apostol leveleiből minden bizonnyal legismertebb részt fogjuk hallani a jövő vasárnapi szentleckében.

EVANGÉLIUM: Lk  1,1-4;  4,14-21

Szent Lukács két könyvet írt: az Evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteit. A címzett Teofil, akiről egyébként semmi közelebbit sem tudunk. Az Apostolok Cselekedeteiben – az egyébként névtelen szerző, olyan hűen írja le szent Pál útjáit, hogy az ő kísérőjének, tolmácsának tartja a hagyomány. Szent Pál levelei említik a Lukács nevet. A kolosszei levél ”kedves orvosunknak” nevezi őt. – Amint a bevezetésből kitűnik, már többen vállalkoztak Jézus működésének leírására, és a címzett már részesült a tanítások oktatásában. A harmadik evangélium rendeltetése, hogy azok megbízhatósága felől meggyőződjön. Az idei évközi időben szent Lukács Evangéliumával ismertet meg bennünket az Egyház. Előbb a bevezető részt hallottuk. Azután, Jézus gyermekségtörténetének elhagyásával, amelyet az ádventi és karácsonyi időben, minden évben hallhatunk, rátér Jézus első nyilvános fellépésének elbeszélésére:

Könyvről van szó az ószövetségi olvasmányban és könyvről az Evangéliumban. Ez utóbbi elbeszélése szépen mutatja, hogy Jézus idejében a zsinagógai istentiszteleten a mózesi törvény könyvein túl, a próféták írásait is felolvasták, valamint, hogy Jézus tudott olvasni.

Izajás könyvét azon a helyen bontja ki, ahol a próféta egyes szám első személyében a Felkentről, Messiásról beszél. Ezt a helyet Jézus önmagára vonatkoztatja. Az ő messiási küldetése az üdvösség, a teljes emberi élet helyreállítása, a szabadulás, megváltás esztendejének meghirdetése. – Jézus Krisztus,  feltámadása után, az Írásokból, így a próféták írásaiból bizonyítja a tizenegynek és a két emmauszi tanítványnak, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, és úgy mehetett be dicsőségébe. – Fülöp diakónus az etióp tiszttartónak Izajás 53 fejezetét értelmezi, amelyet a nagypénteki liturgiából ismerünk: Isten engedelmes szolgájáról.

Irányítsuk mi is figyelmünket, szemünket Jézus Krisztusra, aki a Szentírás könyveiből tanít bennünket és az Egyházra, amikor igyekszik bennünket meggyőzni a tanítás hitelességéről. – Izajás jövendölése a Messiásról, Felkentről – aki a szenvedő Isten szolgája, akit gonosztevők közé sorolnak, végig kísérhető szent Lukács kettős művében, és beteljesedett Jézus Krisztuson.

Sok szeretettel köszöntök mindenkit Rómából:

Kálmán atya

ÉVKÖZI 34. VASÁRNAP.
KRISZTUS KIRÁLY ÜNNEPE
OLVASMÁNY: Dán 7,13-14

A mai vasárnappal véget ér az egyházi, vagyis liturgikus év vasárnapjainak sora. Már elmúlt vasárnap megismerkedtünk Dániel könyvével. Dániel próféta a hagyomány szerint a babiloni fogság idején élt. Isten őt csodálatosan megszabadította az oroszlánok verméből, ahova azért dobták, mert nem akarta betartani a király rendeletét, hanem kitartott az egy Isten imádásában. – Dániel könyvét azonban később írták le, a makkabeus háborúk idején, amikor a megszálló, IV. Antiohusz Epifánesz, Nagy Sándor egyik utóda, véres zsidóüldözést szervezett. Ekkor a hívők visszaemlékeztek a Dánielről szóló hagyományra, az ő jövendöléseire, és ez szolgált vigaszul, támaszul a megpróbáltatások, üldöztetések idején.
A mai olvasmány Dániel egy látomását beszéli el. – Megszoktuk, hogy a Mennyei Atyát, ősz hajú, szakállas aggastyánnak ábrázolják. Ezzel akarjuk kifejezni, hogy öröktől fogva van és örökké lesz. Ez az ábrázolás Dánielnek ebből a látomásából ered.
Jézus Krisztus önmagát Emberfiának nevezi, tehát kiegyenlíti magát azzal, aki a hatalmat ettől az aggastyánt ól, „Ősöregtől” kapja. Ő egy közülünk: emberi a, valóságos ember, de mégis az ég felhőin jön. Az Emberi a címet egyesíti Isten szolgájáéval: az Emberi a azért jött, hogy szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.
A legfontosabb, amit nekünk az olvasmány mond: Ő kapott minden hatalmat. Tehát Istené és az Emberfiáé, Jézus Krisztusé minden hatalom. Nem kell már többé félnünk az emberektől, ahogyan Jézus Krisztus sem félt Pilátustól, hanem bátran tanúságot tett előtte országáról, királyságáról. Nem félt a nagytanácstól: önmagát azonosítja az ég felhőin eljövő Emberfiával.
Dániel látomása bennünket is bátorít, vigasztal: ne féljünk az emberektől. Krisztus kapott minden hatalmat. Keresztény életünkkel mi is bátran tegyünk tanúságot Róla és országáról, amelynek nem lesz vége.

ZSOLTÁR: 93.

Isten fölségét az imádkozó, a természeti erők fölötti uralmában ismeri fel. Mindenhatóságát, a természeti erők megfékezését, megzabolázását, a természeti törvények szilárd alapjaiban mutatta meg. – Ezekből látszik, hogy királyi hatalom illeti meg és királyi trónusa épp ily szilárd. – Ám még ezt is meghaladja Istennek egy további tulajdonsága: ígéretei is igazak és biztosak.
Nemcsak hatalma, ereje szilárd és rendíthetetlen, hanem ugyanígy ígéretei is, amelyeket az embereknek adott.
Isten Jézus Krisztusban valóra váltotta minden ígéretét. Jézus Krisztus maga sem rettent vissza attól, hogy ezekről az igaz és biztos ígéretekről tanúságot tegyen. Ezért királyi trónusa akkor sem rendült meg, amikor már világos volt előtte, hogy Poncius Pilátus halálra fogja ítélni.
A keresztségben mi is részesei lettünk Krisztus királyi hatalmának, Ki-rálynak lenni – ahogyan már erről többször is szó volt – annyit tesz, mint uralkodni. A Teremtő már megparancsolta, hogy hajtsuk uralmunk alá a földkerekséget. Ám olyan mértékben soha sem fogunk uralkodni a természeti erők fölött, mint a Teremtő Isten. – Amit azonban megtehetünk, (mint Krisztus királyi hatalmának részesei), s amit meg is kell tennünk: ígéreteink legyenek igazak és biztosak: szilárdak.  Ez által leszünk teljes mértékben királyi hatalmának részesei, amelyre bennünket a keresztségben meghívott. Ez tesz bennünket rendíthetetlenné, mint Jézus Krisztust, még a hatalommal, a halállal szemben is.

SZENTLECKE: Jel  1,5-8

A Jelenések Könyve az Újszövetség és következésképpen az egész Szent-írás utolsó könyve. Részleteket hallhatunk belőle mindenszentek ünnepén,
a „C”-liturgikus évben a húsvéti vasárnapokon, de más alkalmakkor is. – A könyv szerzője, valószínű a „szeretett tanítvány”, a negyedik Evangélium szerzője, szent János apostol. Az eltérések mellett sok megegyezés ebbe az irányba mutat. A könyv görög elnevezése: apokalipszis: feltárás, a jövendő dolgok feltárása: Jézus Krisztus második eljövetele az Ő és övéi győzelme és megdicsőülése. Jézus Krisztus a hűséges tanú. Ez vigasztalja a vértanúkat, akik tanúságot tesznek Őmellette életükkel és halálukkal. A hűség Isten és az ember szövetségének alapja. Jézus Krisztus mindvégig hűséges volt az Atyához, hozzánk és Önmagához. – Ennek a hűségnek kell megvalósulnia a mi keresztény életünkben is: hűségesnek kell lennünk Istenhez – Krisztushoz, embertársainkhoz és önmagunkhoz, lelkiismeretünk szavához.
Ő az elsőszülött a holtak közül: vagyis elsőként támadt fel a halottak közül és az Ő feltámadásával megkezdődött a mi feltámadásunk is. Az ő halála éppen feltámadása alapján a felől biztosít bennünket, minden esetre, arra ad reményt, hogy életünk nem az értelmetlenségbe, hanem a beteljesedés felé vezet. Mivel legyőzte a halált, mint Isten Fia, valóban a föld királyainak fejedelme. És ez az elsőszülött a holtak közül, ez a föld királyainak fejedelme, szeret minket. Szeretetének bizonyítéka, hogy vérével megváltott minket.
– Amikor azt mondja a szentlecke: Istennek országává tett bennünket, nem földrajzilag körülírható, meghatározható területre gondol, hanem azokra, akik Atyjához tartoznak, és akik Atyja hatalmának, uralmának megvalósulásáért imádkoznak és annak megvalósulása körül, fáradoznak – például az eukarisztikus és mindennapi kenyér közösségében, a megbocsátásban. Ennek az országnak a tagjai a keresztség szentségében papi hivatásban is részesülnek: mindannyiunknak hivatása felajánlani és magunkhoz venni a szentmisében az áldozati adományokat. És itt dicsőítésben tör ki a szent író: Övé a dicsőség és a hatalom örökkön örökké. Ámen. Ezt követi a hűséges tanú, a holtak elsőszülöttjének, a királyok fejedelmének eljövetele az ég felhőin, amint ezt maga is mondta, Dániel könyvére utalva a főpap és a tanács előtti kihallgatáskor. Ez mindenki számára nyilvánvaló lesz: azok számára is, akik átdöfték. Itt világos az összefüggés szent János Evangéliumával, aki elbeszéli a lándzsadöfést, Zakariás próféta szavait idézve: föltekintenek arra, akit átdöftek. Semmi nyomát nem találjuk itt a kárörömnek, vagy hamis triumfalizmusnak. Sokkal inkább a beteljesedés öröme visszhangzik ebből a szövegből, amely még azokat sem hagyja érintetlenül, még azokat is elragadja, akik tevékeny részt vettek Jézus Krisztus kivégzésében. – Ám nemcsak ők, hanem a föld minden népe veri majd mellét: mert ha a történelmi pillanatban nem is voltunk hóhérai, a mi bűnein-kért döfték át; és ahogyan a Lukács-passió elbeszéli, a jelenlévők mellüket verve távoztak. Itt olvashatjuk a második Áment, amely ünnepélyesen zárja le a szakaszt. Az alfa és az ómega a görög a,b,c – az alfabét első és utolsó betűje. A szmirnai egyházhoz intézett levélben, ugyanebben a könyvben Jézus Krisztus önmagát nevezi Elsőnek és Utolsónak, Izajás jövendölése alapján. – Ez nemcsak a két hely szerzőjének azonosságát bizonyítja, hanem Jézus Krisztusét is Istennel, hiszen itt az Úr az Isten mondja önmagáról, amit ott Jézus Krisztus: aki van, aki volt, és aki eljön: a Mindenható. Krisztus, aki hűséges tanú, akit átdöftek, azonossága a Mindenható Úrral, Istennel akkor lesz nyilvánvaló, amikor eljön az ég felhőin.

EVANGÉLIUM: Jn. 18,33b-37.

Valamikor minden Egyházi évben, liturgikus évben ezt az evangéliumi részletet olvasta az Egyház Krisztus Király ünnepén. A liturgikus naptár reformja óta Krisztus Király ünnepe az Egyházi év utolsó vasárnapja. Jézus Krisztus, megkötözve, töviskoronával, bíbor köpennyel a vállán, megostorozva, leköpdösve királynak vallja magát, és tanúságot tesz országáról. Országa, királysága, amelynek eljövetelét a Miatyánkban kérni tanított bennünket, nem e világból való. Ezért is tudja magát Pilátus, a hatalom képviselője előtt, aki önmagát mindenhatónak tekintette, és aki úgy vélte, Jézus kényére, kedvére kiszolgáltatott, királynak vallani. Isten országából, Krisztus országából csak akkor tudunk felfogni, megérteni valami keveset, ha tisztában vagyunk vele, mennyire különbözik ez az ország ez a hatalom az evilágitól, Pilátusétól, az evilági érdekektől és az evilági hatalom fenntartásának eszközeitől. – Fel kell figyelnünk arra, hogy az evangéliumokban Isten országának, Krisztus országának gondolata, Jézus Krisztus erről szóló tanítása, éppen a szenvedéstörténetben, milyen fontos szerepet tölt be, milyen fontos helyet foglal el. A főpap előtt megjövendöli eljövetelét, mint az Ember fiáét az ég felhőin, Pilátus előtt pedig, aki a kételkedő kérdést feltette: „mi az igazság?”, kinyilatkoztatja, hogy király és azért jött a világra, hogy tanúságot tegyen az igazságról. Ám ezzel nem fejeződik be küldetése: mind-az, aki az igazságból való, hallgat Jézus szavára. Ha tehát Jézus Krisztusban új teremtménnyé tettünk, vele meghaltunk és feltámadtunk, az igazságból valók vagyunk, ami arra kötelez, hogy hallgassunk szavára. Ezáltal leszünk az ő királyságának, országának tagjai, amelynek igazságát keresnünk kell, amelynek igazsága a liturgikus – egyházi év folyamán, vasárnapról vasár-napra, ünnepről ünnepre, mi több munkanapokon is kibontakozott lelki szemünk előtt az Evangéliumban, szentleckében, amire a szentmise első olvasmánya és zsoltára előkészített minket.

ÉVKÖZI 33. VASÁRNAP

OLVASMÁNY:  Dán 12,1-3

Az egyházi – „liturgikus”-év a vége felé közeledik. Jövő vasárnappal,

Krisztus Király ünnepével fejeződik be ünnepélyesen. Így a szentmise olvasmányai is a végső időkről beszélnek – hiszen az egyházi évnek, a liturgikus évnek az a feladata, hogy lelki szemünk elé tárja az üdvösség történetét, kezdetétől beteljesedéséig.

A végső időket, az utolsó napokat már az Ószövetség kései könyvei is, amelyek közé Dániel könyve tartozik, mint a szorongattatások idejét mutatják be. De Isten választott népe meg fog menekülni. – Mihály a mennyei seregek vezére fogja őket védelmezni. – Ez a választott nép mi vagyunk, akik a keresztség, de mindenek előtt keresztény életünk által Krisztushoz, Istenhez kapcsolódunk.
A megtorlás és a végső igazságszolgáltatás napja lesz az. Nemcsak az élők, hanem a holtak számára is. – Fölkelnek a föld porából a halottak, majd az egész ember – nemcsak a lélek, hanem a test is elnyeri jutalmát vagy büntetését. Az igazak, akik életük jó példájával a földi életben másoknak is világítottak, másokat a jóra vezettek, most ragyogásukkal ki fognak tűnni. Most lesz nyilvánvalóvá, kinek mi volt az élete.
Ebből az olvasmányból meg kell tanulnunk: ebben az egyetlen földi életben dől el örök sorsunk: hogy örök dicsőségre, vagy örök kárhozatra támadunk-e majd fel? – De a feltámadás, az örök élet hite nélkül, értelmetlen
egész vallásosságunk, mi több: egész életünk. Ezért, ha baj, csapás ér bennünket a földi életben, ne vonjuk rögtön felelősségre Istent: „miért engedte meg?” – Hiszen Isten sem von bennünket felelősségre ebben a földi életben (csak a lelkiismeret szava által). A számadás nem lehet ebben az életben. A számadáskor majd mindenre fény derül.
Ha Isten irgalmas és hosszantűrő, várjuk mi is türelemmel, reménykedve,
jó cselekedetekben buzgólkodva a számadás napját és életünk jó példájának fényével vezessünk másokat is Isten ismeretére.

ZSOLTÁR: 16.

Az egy kehelyből való ivás közösséget, részesedést jelent valakinek va-gyonában, javaiban. Így a választott nép örökségül kapta Istentől az Ígéret földjét, ami az Istennel való közösséget jelentette. – A sors nem valami vak hatalmat, valami önkényes, kiszámíthatatlan erőt jelent, amely játékszer-ként bánik velünk, amellyel szemben tehetetlenek vagyunk. – A sors ebben az összefüggésben és bibliai értelemben annyit tesz, mint sorshúzással kijelölni az örököst és az örökséget. – Isten, szabad döntéssel bennünket jelölt ki örököséül. – Ez az örökség a keresztség szentségében lesz osztályrészünk.
Akkor leszünk a mennyország örökösei. – Ez az örökség, amelyet Jézus
Krisztus az utolsó vacsorán a zsoltár szavaihoz hasonlóan, szintén a kehelyben való részesedéssel tesz láthatóvá, sorsközösséget jelent. Azt jelenti, hogy vele együtt vállalom mindazt, amit az élet magával hoz. Olyan szorosan kapcsolódom Jézus  Krisztushoz, hogy halála az én halálomat, de feltámadása az én feltámadásomat jelenti. – A zsoltárossal együtt ez a gondolat minket is nyugalommal tölt el. Nemcsak az éjszakai alvás biztosítja a pihenést, hanem megtanuljuk a halálban is a Jézus Krisztussal való nagyszombati pihenést felismerni. (szombat= pihenőnap)
Abban a meggyőződésben kapcsolódom Istenhez, Jézus  Krisztushoz, az Egyházhoz, hogy az az út, amelyen ő vezet, a boldogság útja. Megtanulom azt is, mi az igazi boldogság: Isten arcát látni. Itt a földi életben szem előtt tartani akaratát; az örök életben, pedig szemtől szembe látni, akinek akara-tát a földi életben teljesítettem.
Isten erre a boldogságra hívott meg. Ezt a boldogságot csak akkor tapasztalom meg, ha kész vagyok magam is megvalósítani. – Semmi nem tud boldoggá tenni, csak ha Isten útján járok, arcát szemlélem. Lehet, hogy az átlag értékelés ezt boldogtalanságnak tartja. Ez ne zavarjon. Én tudom, hogy ez a boldogság több, mint földi életem néhány rövid évtizede. De még földi életemet is csak a Krisztussal való sorsközösség tudja boldoggá tenni.

SZENTLECKE: Zsid  10,11-14.18

A szentlecke megismétli Krisztus keresztáldozatának egyedi, egyszeri voltát. Ez az egyetlen áldozat eltörölte a bűnöket, míg az előző áldozatok ehhez elégtelenek voltak. Krisztus, bemutatva áldozatát, helyet foglalt az Isten jobbján – amint ezt az evangéliumok is megfogalmazzák. – Már csak arra vár, hogy minden ellensége hódolattal leboruljon lába előtt, amit viszont szent Pál hangsúlyoz leveleiben. Ez a beteljesedéskor fog megtörténni, illetve ez a beteljesedés. Amikor a bűn és annak szerzője, a gonosz lélek ellen küzdünk, mint egyetlen ellenségünk ellen,  Jézus Krisztussal együtt küzdünk.
A győzelem Jézus Krisztusé. Ő már most, sőt földi életében elmondhatta: „Bízzatok, én legyőztem a világot”, valamint amikor a tanítványok örömmel számolnak be neki? „Még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk”: „Láttam a sátánt, mint villám bukott le az égből.”
Jézus Krisztus az Ő egyetlen áldozatával tökéletessé tette a megszentelteket. Bennünket megszentelt az egy keresztség és örökre tökéletessé tett Krisztus egyetlen áldozata. A megszentelt élet gyakorlatai üdvösek és nélkülözhetetlenek a krisztusi, keresztény élet szempontjából, azonban egyedül Krisztus áldozata, amelyet a szentmiseáldozat tesz jelenvalóvá, képes arra, hogy tökéletesek legyünk. Már pedig a tökéletességre kaptunk meghívást:
„Legyetek tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok, aki fölkelti napját jók-ra és gonoszakra, esőt ad az igazaknak és bűnösöknek egyaránt”. – Vajon keresztény életünkben, ebben az irányban haladunk, vagy „leragadtunk” a farizeusok „igaz-voltánál”? – A Lukács-evangéliumban Jézus  szavai még egyértelműbbek: „Legyetek irgalmasok, mint ahogy a ti Mennyei Atyátok irgalmas”. Íme ez az a tökéletesség, amelyet Krisztus áldozata eredményez, kell, hogy eredményezzen bennünk és köztünk.

Jézus Krisztus áldozata által bűneink egyszer s mindenkorra bocsánatot nyertek. Ennek a megbocsátásnak feltétele – ahogyan a Miatyánkban szépen imádkozzuk, hogy mi is megbocsássunk. A keresztségben – esendőségünk-re való tekintettel, a bűnbánat szentségében, a szentgyónásban részesülünk ebben a megbocsátásban.
Az a tökéletesség, amelyről a Zsidókhoz írt levél beszél, a végső beteljesedéskor lesz nyilvánvaló. Ez pedig Jézus  Krisztus egyetlen áldozatával vette kezdetét.

EVANGÉLIUM: Mk 13,24-32

Ahogyan vége felé közeledik a liturgikus-egyházi év, úgy egyre gyakrabban hallunk az Evangéliumban a „végső dolgokról”, az „eszkatológiáról”, Jézus Krisztusnak, az Emberfiának második eljöveteléről.

Múlt vasárnap arról hallottunk, hogy Jézus a jeruzsálemi templomban leült a persellyel szemben, majd a szegény asszony két Fillérjének elbeszélése következett – Ezután Jézus megjövendölte Jeruzsálem pusztulását és a „gyötrelmeket”, amelyek be is következtek Krisztus után 70-ben. Ezt követi a „végső idők” és az Emberi a eljövetelének megjövendölése. Mindez akkor következik be, amikor véget érnek a gyötrelmek. – Az égitestek, amelyeket Isten azért teremtett, hogy az embereknek világítsanak, az embereknek szolgáljanak, többé nem világítanak, sőt lehullanak az égről, mert szolgálatuknak, rendeltetésüknek vége. A világmindenséget összetartó erők megrendülnek, mint ahogyan Krisztus halálakor és feltámadásakor is földrengés támadt a Máté-passió szerint.
„Akkor majd meglátjátok az Emberi  át, amint eljön a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel”. – Az „Emberi át”, aki az ég felhőin jön Dániel könyvéből ismerjük. Kivolta mindmáig titokzatos. Országa a ragadozó vadállatokat váltja föl. Jézus idejében az „Emberi  a” már felségcím lett. Eljövetelét
Jézus önmagára vonatkoztatva megjövendöli a főpap előtt is, nagycsütörtök éjszaka. – Ám tudjuk, hogy Jézus a hatalommal érkező Emberi át, Isten engedelmes és szenvedő szolgájának alakjával egyesítve vonatkoztatja magára.

Hiszen emlékszünk, hogy a Zebedeus fivérek kérése kapcsán mondta: „Az Emberi a nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon másoknak, és életét adja váltságul sokakért”. Dicsősége elválaszthatatlan szenvedésétől és eljövetelének lényege a mi megváltásunk.’Jézus az eljövendő dolgokat, mint eljövetele előjeleit értelmezi. Ezt kell a tanítványoknak is tenniük. Hasonlatot is mond a zöldellő fügefáról, amelynek hajtásából, ellentétben a Judeában elterjedt örökzöld növényektől, meg lehet állapítani a nyár közeledtét. Az ajtóban álló (és kopogtató) Jézus Krisztus az Újszövetség kedvelt képe.

Jézus hallgatósága, a tanítványok, önmagukra vonatkoztatták az „ez a nemzedék” – jelölést. Jézus azonban, hogy megóvja őket a csalódástól, csüggedéstől, két dologra oktatja őket és minket:
egyrészt, hogy azt a napot és azt az órát, senki sem tudja – még a Fiú sem (aki mint bíró jön el –
s egyes magyarázók szerint ki kell zárni a megvesztegetés lehetőségét, vagy hogy belőle kikényszerítsék itt, földi életében az időpont közlését);másrészt, hogy ez semmit sem vesz el annak bizonyosságából, hogy Jézus, az Emberi a újra eljön: „ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak”.

Azért mert nem ismerjük Jézus dicsőséges eljövetelének időpontját, nem jelentheti, hogy nem hisszük, második eljövetelét, amelynek az lesz a célja, hogy angyalai összegyűjtsék választottait a föld szélső határáig a világ négy tájáról. Ez az Egyház nagy, végső megújhodását jelenti. Hiszen Jézus azért jött, hogy összegyűjtse, ami szétszóródott. – Ezt a megújhodást valljuk meg minden hiszekegyben. Addig csak annyit tudhatunk, azt kell tudnunk, hogy itt áll az ajtóban. Ennek a tudatnak kell meghatároznia életemet, az egész Egyház életét.

9:15 Diákmise

10:00 Gyermekjátszóház

Templombemutatás,
agapé, kávé stb

11:00 Szentmise

utána: agapé könyvárusítás

ÉVKÖZI 32. VASÁRNAP

OLVASMÁNY:  2 Kir. 17,10-16

Az ószövetségi olvasmány és az Evangélium is egy-egy szegény özvegyasszonyról szól. Az evangéliumbeli – habár csak két fillért dobott a perselybe – többet adott, mint valamennyi adakozó, mert ez egész megélhetését adta oda. Hozzá hasonlóan a száretai özvegyasszony, aki igen szerényen „vendégeli meg” Illést, utolsó falat kenyerét adva neki, csodálatosan megmenekül az éhhaláltól, és biztosítva van a jövőben megélhetése. A két olvasmányból (ószövetségi olvasmány és evangélium) kihallhatjuk az üzenetet: Istennek és embertársainknak ne fölöslegünkből adjunk. Istennek nem pénzünkre, hanem ránk van szüksége, hiszen az Övéi, az Ő gyermekei vagyunk. De a száreftai özvegy példájából az is kiviláglik, hogy az adakozás, a nagylelkűség nem veszteséget, nem elszegényedést, hanem gazdagodást jelent. Minél nagylelkűbben adakozunk, annál gazdagabbak leszünk – mindenek előtt lélekben. De ez az egyetlen maradandó gazdagság. Nagyon sok függ az igényektől is. A szerény ember szívesen ad, mert nem fél attól, hogy megrövidül. Sajnos azonban sokakat pont a gazdagság tesz zsugorivá, telhetetlenné. – Az Egyház is gyakran tapasztalja: ahol megvan a jó szándék, ott hiányzik a rávaló; ahol megvan a rávaló, ott hiányzik a jó szándék.

ZSOLTÁR: 146.

Az évközi 23. vasárnapon már volt alkalmunk megismerkedni ezzel a zsoltárral, amely Istent, mint a társadalom és élet peremére szorult emberek pártfogóját mutatja be és ünnepli. Ezek pedig: az elnyomottak, az éhezők, foglyok, vakok, a görnyedők, az igazlelkűek, (akik a gonosz társadalomban nem érvényesíthetik jogaikat), a hontalanok, az özvegyek. – Ez utóbbiak miatt kerülhetett a zsoltár a mai mise szövegébe, hiszen mind az olvasmány, mind az Evangélium egy szegény özvegyasszonyról szól. – Ezeknek a bibliai özvegyeknek magatartásában egy végtelen hűség, és ragaszkodás nyilvánul meg, Isten, az Ő prófétája és az Ő háza – a templom iránt. – Az olvasmány és a zsoltár, pedig Isten hűségéről beszél. Az árvák, elnyomottak, özvegyek pártfogásában Isten hűsége nyilvánul meg. A hűség manapság az ismeretlen fogalmak közé tartozik. A változó körülmények, változó hangulatok, a közvélemény állhatatlansága ránk is ha-tással van; ezeknek rovására írjuk, hogy ígéreteinket nem tartjuk be. Nem is szívesen vállalunk kötelezettségeket, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap: meg tudom-e vagy meg akarom-e valósítani, amit ígértem. Érdekes módon azonban, a társadalom, a csalódások, az ellenkező tapasztalat ellenére, mégis bizonyos hűségre alapoz, hűséget feltételez, és ebből indul ki. Feltételezi: ha valaki valamit megígér, azt meg is teszi. Ha nem ebből indulnánk ki, minden kapcsolat, minden kommunikáció megbénulna, – mint ahogyan a hűtlenség következtében meg is bénul a társadalomban.

Isten hűsége Jézus Krisztusban lett teljes mértékben nyilvánvaló. Ő kereszthalálában hűséges volt a Menny ei Atyához és hozzánk, akik a bűn el-nyomottai voltunk – vagyunk. Ez bennünket is hűségre kötelez. Hűségre Istenhez, embertársainkhoz és önmagunkhoz, lelkiismeretünkhöz. – Csak a hűség tehet bennünket boldoggá, minden boldogtalanság forrása a hűtlenség. Amikor mást teszünk, mint, amit lelkiismeretünk mond. Ne tartsunk attól, hogy Isten esetleg hűtlen lesz hozzánk. Az özvegyasszony olajos korsója nem apadt el, lisztes edénye nem ürült ki. – Az evangéliumi özvegyasszonnyal adjuk oda egész megélhetésünket, önmagunkat Istennek – Ő Krisztusban önmagát adta értünk.

SZENTLECKE: Zsid  9,24-28

Ahogyan Jézus Krisztus, az örök főpapnak áldozata tökéletesebb min-den áldozatnál és papsága minden papságnál, úgy az a szentély, amelybe belépett tökéletesebb az emberkéz alkotta szentélynél, amely az előbbinek, a mennyeinek csak előképe. Jézus Krisztus a mennybe lépett be, mint a főpap a szentek szentjébe az áldozat vérével – úgy Jézus Krisztus a saját vérével, hogy közbenjárjon értünk, ahogy a főpap is közbenjárt a népért, ahogyan ezt Mózes és Ábrahám is megtette. – Ám Jézus Krisztus áldozata egyszeri áldozat, amellyel eltörli a világ bűneit. A Zsidókhoz írt levél az ember halálának és megítéltetésének egyszeri voltát hozza fel példának Jézus Krisztus áldozatának egyszeri voltára. Ahogyan a halál és az ítélet – és következésképpen az élet is megismételhetetlen, úgy megismételhetetlen és egyszeri Jézus Krisztus keresztáldozata. Ilyen értelemben a szentmise nem valami más és Krisztus áldozatától eltérő, hanem egy és ugyanazon áldozat, amelyet Jézus Krisztus a kereszten bemutatott, hogy sokaknak bűnét elvegye. – Krisztus mindenkiért meghalt a kereszten, mert Isten akarata minden ember üdvössége. Ilyen értelemben a „sokak” és a „mindenki” ugyanazt jelenti. Hogy azonban Krisztus keresztáldozata kinek válik üdvösségére, az attól is függ, hogy elzárkózom az üdvösség elől, vagy engedem azt magamon, az én egyszeri életemben és halálomban megvalósulni? Ami megdöbbentő, hogy a szentírási szakasz végén nem azt olvassuk – amit elvárnánk – hogy Krisztus másodszor azért fog megjelenni, hogy megítéljen minket, hanem: „azok üdvözítéséért jelenik meg, akik rá várnak”– Először a bűn miatt jelent meg, hogy bűneinket elvegye. Második eljövetelét „reménykedve várjuk”, amint a szentmisében is ismételjük a Szentírás szavait. Az Ő második eljövetele tehát reményünk és üdvösségünk beteljesedése. Az „üdvözítés Krisztus második eljövetelével teljesedik be, amelyre az egész teremtett világ várakozik – ahogyan ezt Szent Pál oly gyakran hangsúlyozza.Az Egyházi, liturgikus év az üdvösségtörténetet, Krisztus tanítását az Isten országáról, a mennyek országáról, és annak kibontakozását állítja szemünk elé. Ahogyan a liturgikus év a vége felé közeledik, ahogyan közeledik Krisztus Király ünnepe, egyre gyakrabban hallunk Krisztus második eljöveteléről, ami a zsidókhoz írt levél szerint is az üdvösség beteljesedése. Vajon várjuk-e a mi üdvösségünket, vajon valóban a mi üdvösségünk-e az amit, amire várunk?Minél inkább ezt várjuk, annál kevésbé van okunk a félelemre, szorongásra, kételkedésre. Bizalommal és reménnyel várjuk, hiszen azok üdvözítéséért jelenik meg, akik rá várnak.

EVANGÉLIUM: Mk 12,38-44

A liturgikus-egyházi év vége felé halad. Isten országa titkának beteljesedése felé tartunk, amely a vasárnapi evangéliumokban fokozatosan bontakozott ki lelki szemünk előtt és a mennyei Jeruzsálemben fog beteljesedni. Jézus Jeruzsálembe érkezik. Tanítványait óvja az írástudók magatartásától. Ennek veszélye nyilván az apostolok esetében is fennáll, a képmutatás hajlama az eredeti bűn által megsebzett emberi természet következtében mindannyiunkban megvan. Az igaz vallásosságnak soha sem szabad elterelnie figyelmünket. Ezért kemény ítélet vár ránk. – Az írástudók felélik az özvegyek házát és közben színleg nagyokat, imádkoznak. – Az „özvegy” – szó képezi az átmenetet és szolgáltatja az alkalmat a szegény özvegy két fillérjéről szóló elbeszélésre az Evangélistának. – Míg a többiek fölöslegükből adtak, ez a szegény özvegyasszony mindenét, egész megélhetését odaadta. Ezt az Egyház nem kívánja tőlünk Jézus Krisztus nevében. Ám az is igaz, hogy mi általában a fölöslegünkből adunk Istennek. Isten viszont azt kívánja, Jézus Krisztus azt várja tőlünk, hogy önmagunkat adjuk oda: lemondva önző érdekeinkről, feltétlen érvényesülni akarásunkról. Mint ahogyan Isten sem az ő fölöslegéből adott nekünk, hanem Egyszülött Fiát ajándékozta nekünk. Jézus Krisztus, pedig önmagát áldozta  fel értünk. Ha valóban nem a fölös-legünkből adunk, hanem nagylelkűen ön magunkat ajándékozzuk Istennek, mindezt bőségesen visszanyerjük és nem fogunk hiányt szenvedni, amint Száreptai özvegyasszonyról szóló történet is elbeszéli a királyok könyvében, mint az evangéliumi elbeszélés előképe.

ÉVKÖZI 30. VASÁRNAP

OLVASMÁNY:  Jer 31,7-9

Jeremiás a babiloni számkivetés idején élt és működött. – „Észak országai” Babilont jelentik, mivel Izraeltől, Palesztinától északra van. Izajáshoz hasonlóan (Évközi 23. vasárnap), Jeremiás is megjövendöli a szabadulást a számkivetésből. Ő is szól arról, hogy lesznek olyanok, akik csak nehezen tudnak haladni a fogságból vezető úton. (sánta, vak, várandós anya). De Isten vezeti őket, és ezért nem botlanak meg. Ő egyenes úton, patakokban gazdag földeken át vezeti őket. Az egyenes út, a patakokban gazdag föld az üdvösséget jelenti. Isten bennünket is kiszabadított a bűn fogságából és parancsainak  útján vezet minket. – A patakokban gazdag föld a kegyelmet, Isten  közelségét, az isteni életet jelenti. Az üdvösség, a kegyelem forrásai a szentségek. Ezekből a forrásokból kell merítenünk, hogy az egyenes úton tudjunk haladni, amely az üdvösségre vezet. Isten Krisztus tanítása által vezet bennünket. Ezt a tanítást az Egyházra bízta, a kegyelmi eszközökkel, a szentségekkel együtt.

ZSOLTÁR: 126.

A babiloni fogságból való visszatérést a választott nép úgy élte meg, mint Isten jóságának, népéhez való hűségének újabb megnyilvánulását; mint a legnagyobb üdvtörténeti esemény, az egyiptomi fogságból való szabadulás megismétlődését. A hívő efölötti  örömét tükrözi, visszhangozza a mai zsoltár, szinte a gyermekded áhítat hangján. – „Olyanok leszünk, mint akik álmodnak”: úgyszólván nem akarja elhinni, hogy ez valóság, már annyira belefásult a fogság nyomorúságába, hogy a hirtelen változás álomnak tűnik.
– A hirtelen fordulat a sírásból a vígságba teljesen álomszerű. Pedig, ami nekünk álomnak tűnik, az a megmentő , megváltó Isten szemében valóság.
Az a tapasztalat, amelyről a zsoltár tanúskodik, megismétlődik mindannyiunk hívő életében: sírás és könnyek között vetünk: ez a földi élet, minden erőfeszítésével, megpróbáltatásával, csalódásával. – Az ujjongás, örvendezés, a kévék, az aratás, az örök élet, örök boldogság. – Keresztény életünk legnagyobb próbatétele, „kísértése”, hogy ebben a földi életben csak a vetést látjuk: az igyekezetet, a fáradozást. – Mindennek értelmét, célját, az aratás adja meg, amelyet azonban nem látunk, amelyet hittel kell elfogadnunk. Hinni annyit jelent, mint ezt az eljövendő aratást elfogadni, de úgy, hogy az határozza meg hívő életünket, a vetés időszakát. – A hit, pedig Isten  ajándéka, kegyelme, amelyet a vízhez hasonlíthatunk, – a nyári esőhöz, amely megújítja a folyókat. Ezért szolgáltatjuk a keresztséget vízzel: ahogyan nincs testi élet víz nélkül, úgy nincs  lelki élet kegyelem, hit nélkül. Ha vállaljuk a hívő életnek ezt a megpróbáltatását, hogy igyekezetünk eredményét nem láthatjuk minden esetben, a zsoltárossal titokban szabad remélnünk, hogy „aratáskor”, Krisztus második eljövetelekor, nemcsak előttünk, hanem mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, milyen csodát művelt velünk Isten: az élet, a bűn fogságával együtt valóságnak tűnt, az örök élet, melyre a halálon át kell eljutnunk, a bűnből való szabadulással álomnak; holott az örökkévalósághoz viszonyítva földi életünk az álom. – A valóság, még, ha álomnak is tűnik, megéri, hogy feláldozzuk érte álmunkat, még akkor is ha azt hisszük, hogy a földi élet a végérvényes valóság.

SZENTLECKE: Zsid  5,1-6

A Zsidókhoz írt levél folytatja fejtegetéseit Jézus Krisztus főpapságáról. Először is elmondja, hogy minden főpap az emberek közül való. Hivatása és feladata, hogy Isten tiszteletében képviselje az embereket: áldozatokat mutasson be a bűnökért. – Mivel az emberek közül van, együtt tud érezni gyengeségeinkkel;  tudatlanságukkal, tévelygéseikkel szemben megértő tud lenni. Előbb azonban saját vétkeiért is áldozatot kell bemutatnia.
Ebben áll, itt van a különbség a többi főpap és Jézus Krisztus között. Mint valóságos ember együtt tud érezni gyengeségeinkkel – amint ezt múlt vasárnap is hallhattuk, olvashattuk a szentleckében; megértő tud lenni velünk, tudatlanok és tévelygők iránt: hiszen ezért oktat, ezért vezet bennünket – sőt felkutatja, vállára veszi és hazaviszi az eltévedt bárányt. Mindenek előtt, pedig kereszthalálának áldozatával képviseli az embereket, bennünket Isten előtt. – Ám önmagáért nem kell áldozatot bemutatnia. És, ha az ószövetségi papi tisztséget nem vállalhatta senki ön magától, csak az, akit Isten meghív – mint Áront, mennyivel inkább vonatkozik ez Jézus Krisztusra, aki Isten Fia, aki az Atyától született, amint ezt a levél a 2. zsoltárból vett idézettel alátámasztja: „Fiam vagy, ma szültelek téged”. – A 110. zsoltárból, pedig ezt a helyet idézi: „Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint”. – Melkizedek, Sálem királya, amint a Teremtés könyvében olvassuk, kenyeret és bort mutatott be, és Ábrahám a választott nép ősatyja tizedet adott neki.
Tehát felette áll Ábrahámnak. – Jézus Krisztus papsága nem Árontól, nem a levitáktól, hanem mint Isten  Fiáé, közvetlen Istentől származik: ezért vonatkoztatható rá a „Melkizedek rendje”, hiszen Melkizedek a Magasságbeli papja, az igazság királya (Melki-szedek) és a béke (Sálem – salom) királya, ahogyan a Zsidókhoz írt levél fejtegeti, értelmezi.Krisztus képvisel bennünket Isten szolgálatában: áldozatot mutat be bűneinkért – Önmagát a kereszt oltárán és megértő irántunk tudatlanok iránt. – Ez nem mentesít bennünket a keresztény, krisztusi élet áldozataitól, sőt erre kötelez bennünket; arra kötelez, hogy tudatlanságunkban engedjük magunkat oktatni Krisztus és az Ő Egyháza által; tévelygéseinkben engedjük magunkat vezetni – és ezt  ne tartsuk megalázónak.

EVANGÉLIUM: Mk  10,46-52

A liturgikus – vagy Egyházi év fokozatosan tárja elénk Isten  országa titkának kibontakozását, ahogyan Jézus  is úton van Jeruzsálem felé, és útközben áthalad Jerikón. Itt az út szélén ül Bartimeus, a vak koldus. A jelenetben először semmi szokatlan, semmi rendkívüli nincs. – Amikor meghallja, hogy a Názáreti Jézus megy arra, így kiáltozik: „Jézus, Dávid i a könyörülj rajtam!”. Nem láthatta Jézust, hiszen vak volt, de elég volt, hogy hallja, hogy arra halad, megvallotta, hogy ez a Jézus Dávid i  a – a megígért utód, akit a választott nép várt, akit ugyanezen a néven ünnepel majd a nép, amikor Jézus virágvasárnap Jeruzsálemhez  ér. – Biztos, hogy a szenvedő, bajbajutott ember nincs semmire tekintettel, nem lehet elhallgattatni és előbb, könnyebben felismeri azt, akiről tudja, hogy segíthet rajta, mint az, akinek nincs szüksége erre a segítségre, aki önmagát elégségesnek tartja. Gondoljunk arra a jelenetre, amikor a vak eldobja köntösét, hogy minél akadálytalanabbul Jézushoz jusson, akitől gyógyulását reméli. – Ezért Jézus látva az ő hitét, hiszen megvallotta, hogy Dávid fia, magához és megkérdezi: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” – Érthető, hogy egy világtalannak egyetlen kívánsága, hogy lásson. Jézus mindössze annyit mond: „Menj, a hited megmentett téged.” Nem hallunk sem kézrátételről, sem nyálról, sem sárról, mindössze a megváltás, megmentés kihirdetését és az elbocsátást.  Ám Bartimeus nem „megy” el, hanem követi őt az úton a Jeruzsálembe vezető úton, amelyen a gazdag nem követte Jézust.

2012. október 24., szerda 12:59

Rómában október 23-án megválasztották  a Püspöki Szinódus Állandó Tanácsának tagjait: a három európai bíboros egyike Erdő Péter esztergom-budapesti érsek, a CCEE elnöke. A tanács két másik tagja Bruno Forte, Chieti-Vasto érseke és Cristoph Schönborn bécsi érsek.

A tanács választott tagjai afrikai részről: Wilfrid Fox Napier, Durban érseke; Laurent Monsengwo Pasinya, Kinshasa érseke; Peter Turkson, az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának elnöke. Amerikai részről: Timothy Dolan New York-i érsek; Odilo Pedro Scherer, Sao Paolo érseke; Santiago Silva Retamales, Valparaiso segédpüspöke. Ázsia és Óceánia képviseletében: Oswal Gracias, Bombay érseke; George Pell, Sidney érseke; Luis Antonio Tagle manilai érsek.

Az újságírókkal folytatott beszélgetés során Erdő Péter bíboros nagy hangsúlyt fektetett Európa új evangelizációjának kérdésére. Megjegyezte, hogy földrészünk ugyan mindig is a leginkább szekularizált része volt a világnak, de rendelkezik a kultúra, a művészet eredendően keresztény ihletésű szépségével. Nagyon fontos a keresztény hit és a művészet közötti kapcsolat, sok szempontból érdemes elgondolkodni rajta.

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke emlékeztetett arra is, hogy a Lisszaboni Szerződés elismeri a vallások szerepét a civil és a közösségi szférában.

Erdő Péter hangsúlyozta továbbá, hogy a hit Európában nincs is annyira rossz helyzetben. Az embereknek nagy szükségük van a hitre, és ez még jobban előtérbe kerül akkor, amikor elkeserednek. Még a babonaságban is fel lehet fedezni az emberek – rossz irányban kibontakozó – spirituális igényét. A nyugati társadalmat elárasztó erkölcsi válság is a spirituális dimenzió újra felfedezésére ösztönöz, hiszen a világi etika nem bír elég meggyőző erővel.

Az evangelizáció ökumenikus jellegéről szóva Erdő Péter hangsúlyozta, hogy az az elképzelés, miszerint a felekezetek közösen evangelizálhatják újra földrészünket, nem elméleti lehetőség, hanem gyakorlati tapasztalat, amelyet a Katolikus-ortodox Fórum sikere is bizonyít. Hozzátette azonban, hogy amíg nincs meg a teljes egység, addig teljes mértékben közös evangelizáció sem lehetséges. A teológiai különbözőségek lehetetlenné teszik ugyan a mindenben közös utat, de ezzel együtt egymást kölcsönösen támogathatjuk, sok szempontból együttműködhetünk az evangelizáció terén – mondta. A társadalmi kérdések szintjén könnyű egy irányba tartani, olyan kérdésekben mint a család, egyház-állam kapcsolata, gazdasági válság.

A Zenit feltette Erdő Péternek azt a kérdést is, mi az uralkodó vélemény a szinóduson a laikusok és a karizmatikus mozgalmak szerepéről az új evangelizációban. A bíboros elmagyarázta: szeretnék, ha a katolikus mozgalmak teljes jogú tagjai legyenek az egyházmegyéknek és a plébániáknak. Ugyanakkor országonként különböző a helyzet, német nyelvterületeken például a mozgalmak nem töltenek be olyan nagy szerepet, mint más országokban. Erdő Péter azt is hangsúlyozta, hogy a katolikus mozgalmak a posztmodern antropológiában gyökereznek. Erős érzelmi töltéssel rendelkeznek, amely gyakran felülkerekedik a kereszténység más hagyományain. Ami igazán számít, az nem más, mint hogy közösségben legyenek az egyetemes egyházzal. A laikusok vitathatatlanul egyre fontosabb szerepet töltenek be az Egyházban, hiszen életükkel tudnak gyakorlati példát mutatni – zárta gondolatait a bíboros.

_{Magyar Kurír}

2012. október 24., szerda 12:59

Rómában október 23-án megválasztották  a Püspöki Szinódus Állandó Tanácsának tagjait: a három európai bíboros egyike Erdő Péter esztergom-budapesti érsek, a CCEE elnöke. A tanács két másik tagja Bruno Forte, Chieti-Vasto érseke és Cristoph Schönborn bécsi érsek.

A tanács választott tagjai afrikai részről: Wilfrid Fox Napier, Durban érseke; Laurent Monsengwo Pasinya, Kinshasa érseke; Peter Turkson, az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának elnöke. Amerikai részről: Timothy Dolan New York-i érsek; Odilo Pedro Scherer, Sao Paolo érseke; Santiago Silva Retamales, Valparaiso segédpüspöke. Ázsia és Óceánia képviseletében: Oswal Gracias, Bombay érseke; George Pell, Sidney érseke; Luis Antonio Tagle manilai érsek.

Az újságírókkal folytatott beszélgetés során Erdő Péter bíboros nagy hangsúlyt fektetett Európa új evangelizációjának kérdésére. Megjegyezte, hogy földrészünk ugyan mindig is a leginkább szekularizált része volt a világnak, de rendelkezik a kultúra, a művészet eredendően keresztény ihletésű szépségével. Nagyon fontos a keresztény hit és a művészet közötti kapcsolat, sok szempontból érdemes elgondolkodni rajta.

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke emlékeztetett arra is, hogy a Lisszaboni Szerződés elismeri a vallások szerepét a civil és a közösségi szférában.

Erdő Péter hangsúlyozta továbbá, hogy a hit Európában nincs is annyira rossz helyzetben. Az embereknek nagy szükségük van a hitre, és ez még jobban előtérbe kerül akkor, amikor elkeserednek. Még a babonaságban is fel lehet fedezni az emberek – rossz irányban kibontakozó – spirituális igényét. A nyugati társadalmat elárasztó erkölcsi válság is a spirituális dimenzió újra felfedezésére ösztönöz, hiszen a világi etika nem bír elég meggyőző erővel.

Az evangelizáció ökumenikus jellegéről szóva Erdő Péter hangsúlyozta, hogy az az elképzelés, miszerint a felekezetek közösen evangelizálhatják újra földrészünket, nem elméleti lehetőség, hanem gyakorlati tapasztalat, amelyet a Katolikus-ortodox Fórum sikere is bizonyít. Hozzátette azonban, hogy amíg nincs meg a teljes egység, addig teljes mértékben közös evangelizáció sem lehetséges. A teológiai különbözőségek lehetetlenné teszik ugyan a mindenben közös utat, de ezzel együtt egymást kölcsönösen támogathatjuk, sok szempontból együttműködhetünk az evangelizáció terén – mondta. A társadalmi kérdések szintjén könnyű egy irányba tartani, olyan kérdésekben mint a család, egyház-állam kapcsolata, gazdasági válság.

A Zenit feltette Erdő Péternek azt a kérdést is, mi az uralkodó vélemény a szinóduson a laikusok és a karizmatikus mozgalmak szerepéről az új evangelizációban. A bíboros elmagyarázta: szeretnék, ha a katolikus mozgalmak teljes jogú tagjai legyenek az egyházmegyéknek és a plébániáknak. Ugyanakkor országonként különböző a helyzet, német nyelvterületeken például a mozgalmak nem töltenek be olyan nagy szerepet, mint más országokban. Erdő Péter azt is hangsúlyozta, hogy a katolikus mozgalmak a posztmodern antropológiában gyökereznek. Erős érzelmi töltéssel rendelkeznek, amely gyakran felülkerekedik a kereszténység más hagyományain. Ami igazán számít, az nem más, mint hogy közösségben legyenek az egyetemes egyházzal. A laikusok vitathatatlanul egyre fontosabb szerepet töltenek be az Egyházban, hiszen életükkel tudnak gyakorlati példát mutatni – zárta gondolatait a bíboros.

_{Magyar Kurír}