ÉVKÖZI 29. VASÁRNAP

OLVASMÁNY:  Iz 53, 10-11

Már volt alkalmunk megismerkedni a szenvedő Isten -szolgájáról szóló énekkel (Évközi 24. vasárnap, B-év és a virágvasárnapi valamint nagypénteki olvasmány minden évben) – Ma is egy ilyen énekből hallunk az első olvasmányban – mivel az Evangéliumban is Jézus szenvedésének keresztségéről és kelyhéről van szó. – Ezekben az énekekben kezdett ráeszmélni az ószövetségi hívő, hogy nemcsak a gonoszok szenvednek, hanem a jók és az igazak is. Ha ezt a szenvedést Isten kezéből fogadjuk, érdemeket szerezhetünk általa magunk és embertársaink számára-, ahogyan Krisztus szenvedése is érdemszerző: sok nemzetet üdvözít, meglátja hosszú nemzedékek ivadékait. – Krisztus halála hozta meg az életet számunkra. A „sok nemzet” az „ivadékok” mi vagyunk, akik Krisztus érdemszerző halálából a kereszt-ségben újjászülettünk.
Tapasztalatból tudhatjuk, hogy mindazért, ami értékes, meg kell szenved-ni. Amihez olcsón hozzájutunk, amit szenvedés és erőfeszítés nélkül meg tudunk szerezni, az nem maradandó.
De szenvedéseinkkel nemcsak magunk számára harcoljuk ki az élet maradandó értékeit, hanem embertársaink számára is.

ZSOLTÁR: 33.

Hitvallásunkhoz szorosan hozzátartozik, hogy nem akármilyen Istenben hiszünk, hanem a Jóistenben. – Hinni tehát annyit jelent, mint az élet nehézségei, a csalódások, megpróbáltatások ellenére is elhinni, hogy Isten  jó.
Isten jósága az igazságban, hűségben, az igazságosságban és a törvény szeretetében valósul meg, lesz nyilvánvalóvá. – Már hallottunk Istennek ezekről a tulajdonságairól (85. zsoltár) – Igazak az Úr igéi: nincs bennük hamisság; aki betartja őket, nem csalatkozik; tettei hűséggel teljesek: amit megígér, megteszi. Megígérte nekünk a Megváltót, és elküldte Fiát, Jézus Krisztust, aki a kereszthalálban megmutatta hűségét az Atya iránt és irántunk. – Szereti az igazságot: nem lehet megvesztegetni, és a törvényt sem, hiszen törvénye a tízparancsolat, melyet Jézus Krisztus a szeretet parancsában foglalt össze, nem más, mint atyai jóságának, szeretetének megnyilvánulása.
Az Úr szemmel tartja az istenfélők sorsát. Ez a gondviselés, gondoskodás úgy valósul meg, hogy Isten szüntelenül tudatja velünk, tudtunkra adja, hogy képére, hasonlatosságára teremtett bennünket, és ez arra kötelez, hogy mi is igazak, hűségesek legyünk, szeressük az igazságot, a törvényt – a szeretet parancsát. Az istenfélők azok, akik Isten irgalmát várják; akik Őrá támaszkodva, parancsait, törvényét betartva akarják megvalósítani életük boldogságát. – Ezeknek lelkét, vagyis életét megmenti  Isten az örök haláltól, a bűntől; az ínség idején táplálja őket: igéjének és Krisztus testének kenyerével. Lelkünk az Urat várja, mert megvéd minket. Hiába keressük a biztonságot életünkben, szinte a biztosítás megszállottjai leszünk, csak egy valami biztosít védelmet: Isten törvénye, a Krisztus tanítása szerinti élet. Ezt az életet, amelyben Isten gondviselő szeretete megvalósul, amelyben megtapasztaljuk, hogy Isten kegyes szeme rajtunk van, Istentől kell kérnünk; földi életünkben soha nem mondhatjuk: most már megszereztem, most már birtokában vagyok. De a sikertelenségek ellenére, – ugyanis gyakran nem tapasztaljuk, hogy Isten szeme rajtunk nyugodna – mégis bízunk benne. A bizalom lényege éppen abban van, hogy akkor is számítok valamire, amikor annak semmi tapasztalható jelét nem látom. – Ez a várakozás, ez a bizalom olykor megnehezíti keresztény életünket; de éppen ez a keresztény életünk lényege.

SZENTLECKE: Zsid  4,14-16

Jézus Krisztus, az Isten Fia főpapságának kiválósága a zsidókhoz írt levél tanításának középpontja. Ez a kiválóság abban van, hogy áthatolt az egeken. Tehát Jézus Krisztus az Ő főpapi küldetését azzal fejezte be, hogy mint valóságos Isten visszatért oda, ahonnan jött is: a Mennyei Atya dicsőségébe. – Ez segít abban, hogy állhatatosak legyünk a hitvallásban: Jézus Krisztus eljutott oda – előttünk járt – ahová mindannyian meghívást kaptunk. Ám ugyanez a Jézus Krisztus együtt tud érezni gyöngeségeinkkel. Nem abban, hogy hozzánk hasonlóan bűnös lenne, hanem, hogy hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban mentes maradt.
Az Evangéliumokból ismerjük Jézus Krisztus megkísértésének elbeszélését: „Ha Isten Fia vagy, szólj ezeknek a köveknek… ha Isten Fia vagy, vesd le magad … mindezt neked adom, ha leborulva imádasz!” – Ismerjük az Ő utolsó megkísértésének történetét is: „Ha Isten  Fia vagy, szállj le a keresztről!”.
– Tudjuk, hogy a gonosz léleknek min dezen kínálatait, kihívásait vissza-utasította. Ezzel megmutatta, hogy amint Ő sorsközösséget vállalt velünk a kísértésekben, úgy nekünk az a hivatásunk, hogy vele együtt visszautasítsuk a kísértéseket. – az Ő segítségével tehát ellene tudunk állni a kísértéseknek, le tudjuk azokat győzni. Ezért járulhatunk, és ezért járuljunk bizalommal a kegyelem trónjához – Jézus Krisztus ke resztjéhez, hogy irgalmat találjunk, és kegyelmet kapjunk. A bizalom éltet bennünket, hogy a kísértésekben megkapjuk a szükséges kegyelmet, segítséget, hogy Jézus Krisztussal ellene tudjunk mondani a gonosz léleknek, és  ellene tudjunk állni a kísértésekben a bűnnek.

EVANGÉLIUM: Mk 10,35-45

Nemcsak a gazdagság, a hatalomvágy is akadály az Isten országába vezető úton. Jézusnak helyre kell igazítania Zebedeus fiainak, Jakabnak és János-ak – és  mindannyiunknak elgondolását Jézus  Krisztus dicsőségéről. A két testvér (itt nem anyjukkal, mint a Máté-evangéliumban), kiváltságos helyet kívánnak maguknak Jézus  dicsőségében. – Jézus  megmondja mire kell készen lenniök, s mint a rövid Márk – evangéliumban „feltűnően gyakran, itt is szenvedésére utal, amikor a kehelyről beszél, ami nem csak az utolsó vacsora kelyhe, a kereszten értünk ontott vérrel, hanem a szenvedések kelyhére
is a Getszemáni kertből, amelyet Jézus  nemcsak megízlelt, hanem amelyet értünk az utolsó cseppig ki kellett innia; a szenvedés keresztsége, amelyben Jézus  Krisztus a világ váltságáért alámerült. Ebből a kehelyből kell inniuk a tanítványoknak, ebben a keresztségben kell Krisztussal alámerítkezniük, ha tényleg az Ő tanítványai akarnak lenni. – Ám Jézus a számításnak még a lehetőségét is visszautasítja. Nem osztogathatja a helyeket az Ő dicsőségé-ben, mert nem akarja őket a benyújtott igényre osztogatni. – Ehelyett arra oktatja tanítványait, mi is az Ő dicsőségének és a tanítványok hivatásának, küldetésének lényege: ellentétben a hatalmasok versengésével a szolgálat, hiszen Krisztusnak, mint az Izajás könyvében megígért engedelmes Isten szolgájának is az a küldetése, hogy másoknak szolgáljon és életét adja váltságul sokakért, vagyis mindazokért, akik erre nem lesznek méltatlanok.
ÉV

Kedves Testvéreim!

A missziós világnap megtartása idén egészen különleges jelentőséget hordoz. A II. Vatikáni Zsinat kezdetének 50. évfordulója, a Hit évének megnyitása és a Püspöki Szinódus új evangelizációs témája mind megerősítik azt, hogy az Egyház még bátrabb és még buzgóbb elkötelezettséggel akarja folytatni az ad gentes missziót, hogy az evangélium eljusson a föld legvégső határáig.

A föld minden részéről összegyűlt püspökökkel a II. Vatikáni Zsinat ragyogó jele volt az Egyház egyetemességének. Első alkalommal érkezett ilyen sok zsinati atya Ázsiából, Afrikából, Latin-Amerikából és Óceániából. Missziós püspökök és helyi püspökök, nem keresztény népesség közt szétszórtan élő közösségek pásztorai a zsinati ülésen annak az egyháznak a képét jelenítették meg, amely jelen van minden kontinensen, és bemutatták az akkori ún. „harmadik világ” összetett valóságát. Mivel bőséges tapasztalattal rendelkeztek abból fakadóan, hogy fiatal és kialakulóban lévő helyi egyházak pásztorai voltak, és szenvedélyesen terjeszteni akarták Isten országát, meghatározó módon hozzájárultak ahhoz, hogy a zsinat megerősítse az ad gentes evangelizáció szükségességét és sürgető időszerű fontosságát, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház missziós természete az egyháztan középpontjába kerüljön.

Missziós egyháztan

Ez a látásmód ma sem halványult el, sőt gyümölcsöző teológiai és lelkipásztori megfontolásokkal gazdagodott, és megújult időszerűséggel áll előttünk, mert megnövekedett azoknak a száma, akik még nem ismerik Krisztust: „Nagyon sokan vannak még azok, akik várják Krisztust” – állapította meg Boldog II. János Pál a Redemptoris missio kezdetű enciklikában a missziós küldetés állandó érvényességéről, és hozzátette: „Nem pihenhetünk nyugodtan, ha az ugyancsak Krisztus vérén megváltott sok millió testvérünkre és nővérünkre gondolunk, akik úgy élnek, hogy mit sem tudnak Isten szeretetéről” (86). A Hit évének meghirdetésekor én is azt írtam, hogy Krisztus „ma éppen úgy, mint akkor, küld bennünket a világ útjaira, hogy hirdessük evangéliumát a föld népeinek” (A hit kapuja apostoli levél, 7.); ez a hithirdetés, ahogy Isten szolgája VI. Pál az Evangelii nuntiandi kezdetű Apostoli buzdításban megfogalmazta, „az Egyház számára nem fakultatív feladat; nem választhat, hogy óhajtja-e végezni, vagy sem. Az Úr Jézus bízta rá a küldetést, és ő azt akarja, hogy az emberek higgyenek és üdvözüljenek. Az evangélium továbbadása szükséges, egyedülálló, mással nem helyettesíthető” (5.). Magunkévá kell tehát tenni az első keresztény közösségek apostoli lendületét. Bár kicsik és védtelenek voltak, a hirdetéssel és a tanúságtétellel el tudták terjeszteni az evangéliumot az akkor ismert világ minden részén.

Nem meglepő tehát, hogy a II. Vatikáni Zsinat és az egyházi tanítóhivatal ezt követő tanítása különösképpen hangsúlyozzák a missziós küldetést, melyet Krisztus a tanítványaira bízott, és amelyre el kell köteleznie magát Isten egész népének, püspököknek, papoknak, diakónusoknak, szerzeteseknek, világiaknak. Elsősorban a püspökök feladata, hogy gondoskodjanak az evangélium hirdetéséről a föld minden részén, ők a közvetlen felelősei a világban történő evangelizálásnak, úgy is mint a püspöki kollégium tagjai és úgy is mint a helyi egyházak pásztorai. Őket ugyanis „nemcsak az egyházmegye szolgálatára szentelik fel, hanem az egész világ üdvösségéért is” (II. János Pál, Redemptoris missio kezdetű enciklika, 63.), ők a hit hírvivői, akik új tanítványokat vezetnek Krisztushoz (vö. Ad gentes, 20.) és „láthatóvá teszik Isten népe missziós lelkületét és buzgóságát úgy, hogy az egész egyházmegye missziós természetűvé válik” (uo. 38).

Az evangelizálás prioritása

Az evangélium hirdetésének küldetése ezért egy püspök számára nem merül ki abban, hogy odafigyel Isten népének arra a kis darabjára, amit lelkipásztori gondjaira bíztak, és abban sem, hogy saját egyházmegyéjéből fidei donum papokat vagy laikusokat küld misszióba. A püspöknek a helyi egyház egész tevékenységét, minden területét, azaz egész létét és működését be kell ebbe vonnia. A II. Vatikáni Zsinat világosan rámutatott erre, és az egyházi tanítóhivatal azt követő tanítása határozottan megerősítette. Ez pedig azt igényli, hogy az életformákat, a pasztorális terveket és az egyházmegye szervezését állandóan az egyházi létnek ehhez az alapvető dimenziójához igazítsuk, különösen most, állandóan változó világunkban. Ez érvényes a megszentelt élet intézményeire, az apostoli élet társaságaira és az egyházi mozgalmakra is: az Egyházat alkotó nagy mozaik minden alkotórészének tudnia kell, hogy az Úr tőle is kéri az evangélium hirdetését, hogy Krisztust mindenhol hírül adjuk. Mindnyájunknak – lelkipásztoroknak, szerzeteseknek és valamennyi Krisztusban hívőnek, Szent Pál apostol nyomdokain kell járnunk, aki a „pogányokért Jézus Krisztus foglya” lett (vö. Ef 3,1), dolgozott, szenvedett, küzdött, hogy eljuttassa az evangéliumot a pogányok közé (vö. Kol 1,24–29), nem spórolt energiájával, idejével, a rendelkezésére álló eszközökkel, hogy megismertesse Krisztus üzenetét.

Az ad gentes missziónak ma is minden egyházi tevékenység folytonos távlatának és paradigmájának kell lennie, mert az Egyház identitását az Isten misztériumában való hit adja – aki Krisztusban kinyilatkoztatta magát, hogy elhozza nekünk az üdvösséget –, és a küldetés, hogy tanúságot tegyünk róla és hirdessük Őt a világnak, amíg újra el nem jön. Ahogy Szent Pál tette, figyelmeseknek kell lennünk a távollévők iránt, akik még nem ismerik Krisztust és nem tapasztalták meg Isten atyai szeretetét, és tudatában kell lennünk, hogy a missziós együttműködésnek ma új formákat kell öltenie, hogy abba ne csak az anyagi támogatás, hanem az evangelizálásba való közvetlen részvétel is beletartozzon (vö. II. János Pál, Redemptoris missio kezdetű enciklika, 82.). A Hit évének megünneplése és a püspöki szinódus új evangelizációs témája megfelelő alkalmat jelentenek majd, hogy a missziós együttműködés új lendületet vegyen, különösen ez utóbbi tekintetben.

Hit és hírüladás

A sürgető vágy, hogy hirdessük Krisztust, arra is ösztönöz, hogy figyelemmel kísérjük a történelmet azért, hogy észrevegyük az emberiség problémáit, vágyait és reményeit, amelyet Krisztusnak kell begyógyítania, megtisztítania és megtöltenie jelenlétével. Az ő üzenete ugyanis mindig aktuális, a történelem szívébe hatol, és választ tud adni minden embernek a legnyugtalanítóbb kérdéseire is. Ezért az Egyháznak és minden tagjának tudatában kell lennie, hogy „az egyházi misszió végtelen távlatai és a jelenlegi összetett helyzet ma megújult módszereket kérnek abban, hogy hatékonyan tudjuk átadni Isten igéjét” (XVI. Benedek, Verbum domini kezdetű szinódus utáni buzdítás, 97.). Ez mindenekelőtt azt kívánja, hogy megújult személyes és közösségi hittel csatlakozzunk Jézus Krisztus evangéliumához „ezekben az időkben, amikor az emberiség oly mély változásokat él át.” (Porta fidei 6.)

Az evangelizációs lendület egyik akadálya ugyanis a hit válsága, nemcsak a nyugati világban, hanem az emberiség nagy részében, amely ugyanúgy éhezik és szomjazik Istenre, és meg kell hívni, el kell vezetni az élet kenyeréhez és az élő vízhez, mint a szamariai asszonyt, aki Jákob kútjához megy és Jézussal beszélget. Ahogy János evangélista elmondja, ennek az asszonynak a története nagyon sok mondanivalót hordoz (vö. Jn 4,1–30): találkozik Jézussal, aki inni kér tőle, de aztán egy új vízről beszél neki, amely örökre el tudja oltani a szomjat. Az asszony először nem érti, megmarad az anyagi szinten, de az Úr lassan a hit útján elvezeti őt addig, hogy felismeri benne a Messiást. Ezzel kapcsolatban Szent Ágoston megállapítja: „miután [az asszony] befogadta szívébe az Úr Krisztust, mi mást tehetett volna, minthogy ott hagyja korsóját, és szaladjon hírül adni a jó hírt?” (In Ioannis Ev., 15,30). Amikor Krisztussal mint élő személlyel találkozunk, aki szívünk szomját oltja, csak azt a vágyat ébresztheti bennünk, hogy megosszuk másokkal ennek a jelenlétnek az örömét, megismertessük, hogy mindenki megtapasztalhassa. Új lelkesedéssel kell továbbadnunk a hitet, hogy előmozdítsuk azoknak a közösségeknek és országoknak az új evangelizálását, amelyek ősi keresztény hagyományokkal rendelkeznek, de kezdik szem elől téveszteni Istent; elő kell segítenünk, hogy újra felfedezzék a hitből fakadó örömöt. Az evangelizálással való törődésnek nem szabad soha az egyházi tevékenység és a keresztény ember személyes életének peremére szorulnia, hanem határozott jellemzőjének kell lennie annak tudatában, hogy mindannyian az evangélium címzettjei és egyúttal a misszionáriusai is vagyunk. A hírüladás középpontja mindig ugyanaz marad: a világ üdvösségéért meghalt és feltámadt Krisztus kérügmája, Isten szeretetének kérügmája, amely abszolút és totális minden ember számára, és amely abban csúcsosodott ki, hogy elküldte örök és egyszülött Fiát, az Úr Jézust, aki nem tartotta méltatlannak, hogy magára vegye emberi természetünk szegénységét, szeretve és megváltva azt a bűntől és a haláltól, önmaga kereszten való felajánlásával.

Az Istenben való hit – abban a szeretettervben, amely Krisztusban valósult meg –mindenekelőtt ajándék és misztérium, amelyet be kell fogadnunk szívünkbe és életünkbe és mindig meg kell köszönnünk az Úrnak. Ugyanakkor a hit ajándék, amelyet azért kaptuk, hogy megosszuk másokkal; talentum, melyben azért részesülünk, hogy gyümölcsöt hozzon; fény, melyet nem szabad elrejteni, hanem be kell világítania az egész házat. A legfontosabb ajándék, amelyet életünkben kaptunk, és nem tarthatjuk meg saját magunknak.

A hírüladás szeretetté válik

„Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” – mondta Pál apostol (1Kor 9,16). Ez a mondat erősen visszhangzik minden keresztény ember és minden keresztény közösség számára valamennyi földrészen. A missziós lét azoknak a helyi egyházaknak is természetes életformájává vált, amelyek missziós területeken működnek, általában fiatal helyi egyházak, gyakran a közelmúltban jöttek létre, és még saját maguknak is szükségük van misszionáriusokra. A világ minden részéről sok pap, szerzetes, világi hívő, sőt egész családok is ott hagyják hazájukat, saját helyi közösségüket, és más térségek helyi egyházaihoz mennek, hogy hirdessék Krisztus nevét és tanúságot tegyenek róla, akiben az emberiség megtalálja az üdvösségét. A helyi egyházak közötti mély közösség, megosztás és szeretet fejeződik ki ebben azért, hogy minden ember hallhassa és újra hallhassa a jó hírt, amely gyógyulást hoz, és azért is, hogy a szentségekhez, az igazi élet forrásaihoz járulhassanak.

A hit e kivételes, szeretetté váló jele mellett megemlítem a Pápai Missziós Műveket, az egyetemes Egyház missziós együttműködésének eszközét a világban, és köszönetet mondok neki. Tevékenységével az evangélium hirdetése a felebarát segítésének, a legszegényebbek iránti igazságosságnak is eszközévé is válik, oktatási lehetőséget jelent a legeldugottabb falvakban, orvosi ellátást a legtávolabbi helyeken, felszabadítást a nyomor alól, a kitaszítottak helyzetének helyreállítását, támogatást a népek fejlődéséhez, az etnikai megosztottság legyőzését, az élet tiszteletét annak minden szakaszában.

Kedves Testvérek! A Szentlélek kiáradását kérem az ad gentes evangelizációra, és különösen az azt végzőkre, hogy Isten kegyelme által még határozottabban haladjon előre a történelemben. Boldog John Henry Newmannal ezt imádkozom: „Kísérd, Uram, misszionáriusaidat az evangelizációra váró területekre, add ajkukra a megfelelő szavakat, gyümölcsöztesd fáradozásukat.” Szűz Mária, az Egyház Anyja, az evangelizáció Csillaga kísérje az evangélium minden misszionáriusát.

Vatikán, 2012. január 6., Vízkereszt ünnepén

XVI. Benedek pápa

ÉVKÖZI 28. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Bölcs 7,7-11

Salamon imáját halljuk a Bölcsesség könyvéből. Salamon Dávid király fia volt. Gazdagsága mesés volt, bölcsessége közmondásossá vált. Az ő nevével hozza összefüggésbe a hagyomány az egész ószövetségi bölcsességet – tekintet nélkül arra, hogy ő írta-e a Biblia összes oktató könyvét vagy sem. (Ugyanígy fűződik a Törvény Mózes nevéhez, a zsoltárok, pedig Dávidéhoz) Salamon az ő imájában bölcsességért könyörög és azt el is nyeri. Tudja, hogy a bölcsesség Isten adománya, ajándéka. – Az olvasmányból világosan kitűnik a bölcsesség értéke. Minden más gazdagság, kincs, hatalom, értelmetlen a bölcsesség nélkül. Mindez magában véve nem teheti boldoggá az embert. Minden tehetségünk és képességünk a bölcsesség által nyeri el értékét, értelmét. – „Vele együtt kaptam minden javakat.” – Aki nem bölcs, az a gazdagságot, a hatalmat, a befolyást, de még tudását is csak önmaga és embertársai vesztére fordíthatja, mert egyedül a bölcsesség fénye nem alszik ki sohasem. A bölcsesség irányít bennünket mindenben. És ezért, amikor Istentől valamit kérünk, akkor elsősorban a bölcsesség ajándékát kérjük. Vele együtt megkapjuk a Szentlélek többi ajándékát is, mert mindez meg van a bölcsességben, és életünk többi értéke is általa fogja önmagunk és embertársaink javát, üdvösségét szolgálni.

ZSOLTÁR 90.

Isten irgalmáért és kegyelméért könyörög a mai zsoltár. Ez az irgalom és kegyelem abban nyilvánul meg, hogy segít a hivőnek megtanulni józanul gondolkodni. Tehát nem valami lehetetlent, képtelenséget vár Istentől, nem azt kéri, hogy földi élete végtelen legyen, hanem, hogy tisztában legyen annak végességével, és pont ez sarkallja őt hívő életre. A Biblia szerint ez a bölcsesség, ilyen a bölcs ember. – Így mi, Jézus Krisztus tanítványai sem a földi élet örökkévalóságát kérjük, hanem a bölcs gondolkodás-és életmódot, amely az örök életet megszerzi: ez a halál után is megmarad, de most el kell kezdeni megvalósulnia. Ahhoz, hogy mindvégig boldogok legyünk, már életünk hajnalán Isten irgalmára vagyunk utalva; nehéz elgondolni, hogy boldogságunkat leljük a hívő, keresztény, krisztusi életmódban életünk alkonyán, öregségünkben, betegségben, ha a fiatalkorban nem támaszkodtunk Isten irgalmára, és nem osztottuk meg Vele örömeinket, sikereinket. – Ezért kereszteli a Katolikus Egyház és a legtöbb keresztény közösség a gyermekeket, hogy Isten irgalma már életünk hajnalán elárasszon minket, és így mindvégig boldogok legyünk, részünk lehessen Isten gyermekeinek boldogságában. Sem az ószövetségi hívő, sem mi nem vagyunk kivételek az élet megpróbáltatásaitól, a bajoktól és megaláztatásoktól. – Valóban, visszapillantva a múltra, időszerűnek tűnik a zsoltárnak ez a verssora, hiszen az elmúlt év-tizedek a hívő, az Egyház számára gyakran a megaláztatás évei voltak. A zsoltárossal együtt mi sem bosszúállást kérünk: csak vigaszt. A vigasz pedig ezt jelenti: megérteni, hogy nem volt hiábavaló keresztény kitartásunk ezek között a mostoha körülmények között sem. Végül az imádkozó arra kéri Istent, hogy meglássék, Isten ott fényeskedik fiai fölött, hogy szívén viseli sorsukat, tett értük valamit. – Jézus Krisztus kereszthalálában nyilvánult meg, mit tesz értünk Isten. Ám Isten jóságának továbbra is meg kell nyilvánulnia, jelen kell lennie, fényeskednie kell: kezünk műve, munkánk, tevékenységünk, életünk által. Ebből kell megismerniük az embereknek, mi az, amit Isten értünk tesz. Ezért kérjük Isten áldását életünkre, munkánkra, kezünk minden alkotására.

SZENTLECKE: Zsid  4,12-13

Embertársaink elől sok mindent titkolhatunk és sok minden nem is tartozik embertársainkra, éppúgy, mint ahogy miránk sem tartozik sok minden embertársaink „ügyéből”, „dolgaiból”. Egészen más a helyzet Isten szavával, amely eleven és lelkünk mélységeibe hatol, amelyet a szentíró íznek és velőnek nevez. Isten igéje, ez a kétélű kard, amely Jézus Krisztus szájából jön elő, megítéli, vagyis elválasztja, elkülöníti egymástól a szív gondolatait és érzéseit. Mi hajlamosak vagyunk arra, hogy a határvonalat jó és rossz között elmossuk, hogy a jót és a rosszat „összemossuk”. –Isten szava azonban mindezt elválasztja egymástól. – Isten, és Isten szava előtt, az Ő Igéje előtt, a megtestesült Ige, Jézus Krisztus előtt semmi sincs elrejtve: minden föl van fedve előtte. Előtte nem kell színészkednünk, nem kell semmit takargatnunk és nem is takargathatunk előtte semmit. Ez egyrészt szorongással tölthet el bennünket, mert könnyen előfordul, hogy bensőnkben – még ha a legmélyen is – van valami, amit senkinek, még Isten szavának, Igéjének, Jézus Krisztusnak sem akarnánk feltárni. Ez azonban lehetetlen. – Másrészt felszabadító tudat, hogy legalább Isten előtt nem kell takargatnom, nem kell a szerepjátszás fárasztó munkájával törnöm magam.
Mindez azért van, mert Istennek számadással tartozunk. Ha a számadáskor meg tudja ítélni legrejtettebb szándékainkat, úgy most is meg tudja ítélni; most van az ítélet. – Ehhez arra a készségre van szükség, hogy megengedjük Isten szavának, hogy már szándékainkban megítélje, elválassza, mint egy éles kard egymástól azt, ami jó attól, ami rossz. Így magunk is megtanuljuk ezeket elválasztani, megítélni, megkülönböztetni egymástól. Akkor lehet rá reményünk, hogy a számadás könnyebb lesz, hiszen egész életünkben és életünkkel megtanultunk számot adni: Istennek, önmagunknak és embertársainknak – a hívők közösségének, az Egyháznak.

EVANGÉLIUM: Mk 10,17-30

A Márk-evangélium azt mondja, hogy valaki odament Jézushoz és megkérdezte (térdre borulva): „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”. Nem ifjúról van szó, nem írástudóról; hogy az illető gazdag, az is csak a továbbiak folyamán derül ki. Jézust „Jó Mesternek” nevezi. Azzal, hogy Jézus a „jó” jelzővel, mint egyedül Istent, megilletővel minősíti, az jut kifejezésre, hogy ez a „valaki” Őt tulajdonképpen Istennek vallja. – Majd Jézus felsorolja a második kőtábla parancsait. Amikor a kérdező elmondja, hogy mindezt ifjúsága óta megtartotta, Jézus megkedvelte és megmondta, mi az, ami még hiányzik belőle: az evangéliumi szegénység, ami mennyei kincset jelent és Jézus követése. – Velünk is könnyen előfordul (akiket Jézus megkedvelt a keresztség szentségében), hogy amikor követésére szólít fel bennünket, leverten távozunk, mert – jóllehet nincs nagy vagyonunk, de úgy érezzük, Jézus Krisztus követése elvesz tőlünk valamit, megfoszt bennünket valamitől, amit pedig többre becsülünk, mint a mennyei kincset. A gazdag „levert távozását” használja ki Jézus, hogy elmondja tanítását a gazdagság veszélyéről. A tanítványok ezen megdöbbenek, mert a szegénység elkeseredetté teheti az embert, és ezért nem juthat be Isten  országába; most azt kell hallaniuk, hogy a teve könnyebben megy át a tű fokán (nem szükséges különböző magyarázatokat keresnünk; Jézus valami nagyon nehezet akar mondani), mint gazdagnak bejutni Isten országába – mert a gazdagság komoly nehézséget és akadályt jelenthet az odavezető úton, amint ezt szépen kifejezésre juttatja Jézus hegyi beszédének első mondata a szegénységről. „Akkor ki üdvözülhet” – kérdezik joggal a tanítványok, akik az üdvösséget az ember életmódjától: gazdagságtól vagy szegénységtől várták. Jézus rámutat, hogy ember számára ez lehetetlen – mert az üdvösség Isten műve. „Mert Istennek minden lehetséges” – gazdagságunkat éppúgy üdvösségünkre fordíthatja, mint szegénységünket. azután Péter közbeszólása következik: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged”. – Amit a gazdag nem tett meg, azt, mindkettőt megtették a tanítványok: mindenüket elhagyták, de ez nem öncél volt, hanem ehhez hozzájárult Krisztus követése. A lemondást, az önmegtagadást Krisztus követése teszi értékessé, értékké-. – ezt világosan kimondja Jézus, amikor arról beszél, hogy mi lesz a jutalmuk azoknak, akik Őérte és az Evangéliumért hagynak el mindent. Mindezt százszorosan megkapják most ezen a világon – mert mindaz, amink van, amit magunkénak mondunk, ebben a földi életben is csak Krisztus követése által, általa és az Evangélium által nyeri el értékét, bár üldözések közepette – ami nemcsak az első Egyház és a mindenkori Egyház tapasztalatát visszhangozza, hanem Jézus Krisztusra utal elsősorban, – az eljövendő világban, vagyis Krisztus megjelenésekor, eljövetelkor, amit minden Miatyánkban kérünk („Jöjjön el a Te országod”); az örök életet:magát Jézus Krisztust, aki a mi egyetlen gazdagságunk már itt a földön – hiszen minden mást elveszítünk, vagy elvesznek tőlünk; az örök életben, pedig nem lesz más, és nem lesz szükségünk másra, mert Ő lesz minden mindenben.

ÉVKÖZI 27. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Ter 2,18-24

A házasság felbonthatatlanságának kérdése mindig időszerű volt, mivel a házasságban mutatkozik meg talán legjobban, mennyire vagyunk felnőttek, mennyire tudjuk  egymást egymás gyengeségeivel, gyarlóságaival, fogyatékosságaival. Nem szabad tehát csodálkozni, hogy a házastársak közül sokan megkívánják, hogy „kibontakozzanak hőn szeretett hitvesük ölelő karjai közül.” A Teremtés Könyve, a rá jellemző, képekben gazdag kifejezés-móddal világítja meg a házastársak szoros egymáshoz tartozásának eredetét, amikor arról beszél, hogy Isten Ádám bordájából teremti az asszonyt.  – Tehát a férfi  oldalára állítja őt. Ezzel kifejezésre juttat egy meggyőződést, amit a társadalom csak hosszas küzdelmek árán – és nem mindig a kívánt eredménnyel, nem feltétlen nemkívánatos következmények nélkül valósított meg: a házastársak egyenjogúságát. A legősibb bibliai elbeszélés szerint tehát az asszony nincs alárendelve, sem fölérendelve a férfinak, hanem mellé van állítva, az ő oldalára: hogy együtt járja vele az élet útját, hogy együtt küzdjön és küszködjön, de együtt is örüljön vele.
– Figyeljünk fel arra, hogy Isten segítőtársul adja az asszonyt az embernek. Tehát a férj rá van utalva feleségére. A feleség nem játszótárs, még kevésbé játékszer, hanem segítőtárs. Ezzel a Szentírás a legkiemelkedőbb magaslatra emeli a női méltóságot. – Jézus Krisztus a házasságnak ezzel a képével érvel, amikor azt felbonthatatlannak nyilvánítja. A kötetlen, kötelezettség nélküli kapcsolatok tarthatatlanok; ellenkeznek az ember elvárásával és méltóságával: amikor Jézus és az Ő megbízatásából az Egyház fel-bonthatatlannak nyilvánítja a házasságot, és egyetlen más kapcsolatot sem helyesel, akkor nemcsak és nem elsősorban a házasság intézményét védi, hanem az emberi méltóságot. És ehhez a hivatásához az Egyház nem lehet hűtlen. Az Isten által alapított intézményeken nem változtathat, mert azokat Isten az ember üdvösségére létesítette. – Mindannyian nyögjük egy olyan felfogásnak a következményeit, amely nem áll összhangban a Teremtő akaratával, Krisztus és az Egyház tanításával.

ZSOLTÁR: 128.

A mai szentmise igeliturgiájában, (vagy ahogyan egykor hívták: „tanítórészében”) nagyon szépen kifejezésre jut a zsoltár szerepe a misében: a zsoltárral válaszolunk az olvasmányra, de ugyanakkor a zsoltár bevezet az Evangélium üzenetébe. – A mai olvasmány az asszony, a nő teremtéséről szól, az Evangéliumban, pedig Jézus  a házasság felbonthatatlanságáról beszél. Ezt a két szentírási szöveget köti össze a boldog házaséletet dicsérő 128 zsoltár. Ahhoz, hogy a házasság ne csak Krisztus tanítása, hanem a gyakorlati valóság által is felbonthatatlan legyen, szükséges, hogy boldoggá tegye a házastársakat. Ennek a boldogságnak pedig a házastársak kölcsönös megbecsülése és az az alapfeltétele, hogy közösen, mindketten az Úr ösvényein, útján haladjanak. Támogassák, kísérjék egymást a keresztény elvek útján. Ezért nevezi az olvasmány a házastársakat egymás segítőtársának, és ezért beszél a zsoltár a munka gyümölcsének élvezetéről. Tehát a közös fáradozás az, ami a házastársakat egymás segítőtársává teszi, és ez teszi boldoggá a házasságot. A házastársakat Isten egymás mellé állítja: „feleséged, mint a szőlőtő oldalad mellett.” Ez a kifejezés teszi érthetővé az olvasmány – számunkra talán kissé idegenül ható költői képét, mely szerint Isten a férfi  oldalbordájából teremti az asszonyt. A férfi   és a nő, a házastársak tehát egymás mellett állnak; egymás mellett haladnak Isten útján, és egymásra támaszkodnak, mint a szőlő a karóra, vagy a falra, amelyre felfut.
A szépen termő szőlőtő, a gyermekáldás képe arra emlékeztet, hogy a teljes, boldog házasélet ott valósul meg, ahol ezt az áldást nem zárják ki a házastársak. Sokat lehet vitatkozni arról, mire van joga, vagy mit szabad a házasságban a házastársaknak a családtervezés terén. – A zsoltár nem bocsátkozik sem társadalmi, sem erkölcstani, sem egészségtani vitákba. Az imádkozó, a boldog házastárs és szülő tapasztalatát közvetíti, amelyből kihallatszik: az igazi boldog házasélet ott valósul meg, ahol a házastársak nem választják szét a nemi élet és a gyermekáldás örömeit. De a szőlőtő képe Jézus búcsúbeszédét is eszünkbe juttatja: Jézus önmagát szőlőtőnek, a tanítványokat szőlővesszőknek nevezi. – Ahogyan tehát az édesanya, mint a szőlőtő a szőlővesszőnek, életet ad gyermekeinek, úgy leszünk a keresztség, az újjászületés által Isten gyermekei, épülünk bele Krisztus titokzatos Testébe, az Egyházba. A szőlő mellett az olajfa volt az ígéret földjének legelterjedtebb ültetvénye. A Szentírás nem egyszer alkalmazza az olajfa-hasonlatot. Így Zakariás egyik látomásában, a hétágú mécstartó mellett két olajfa áll, melyek olajukkal a mécseseket megtöltik, de ugyanakkor azokból merítenek. – Ez a két felkent: a királyi utód és a főpap. A keresztség szentségében mi is részesei lettünk ennek a fölkenésnek: mint király uralkodnunk kell önmagunkon, a teremtményeken és a bűn felett; – mint papoknak életünkkel kell hirdetnünk Isten igéjét, életünkkel kell tanúságot tennünk, és vállalnunk kell a keresztény élet áldozatait.
Így vesszük körül Jézus Krisztus asztalát, az oltárt vasárnapról vasárnapra, mint a gyermekek a családi asztalt.

SZENTLECKE: Zsid.  2,9-11

A zsidókhoz írt levél szerzője nem mutatkozik be. Sok mindenben megegyezik Szent Pál levelivel – pl. a hitből való megigazulás tanában, vagy amikor szó szerint tejről beszél a kemény étel helyett. Eltér szent Páltól a zsidó istentisztelet, az áldozatok részletes ismertetésében. Ám a levél végén a szerző Timóteusnak, szent Pál tanítványának és munkatársának szabadulásáról értesíti címzettjeit. A levél központi gondolata Jézus Krisztus főpapságának és áldozatának kiválóbbsága az ószövetségi papsággal és áldozattal szemben. Jézus Krisztus kiválóbb, mint az angyalok, törvénye jobban kötelez, mint a mózesi törvény; Ő nem Áron, hanem Melkizedek szerinti  pap, aki fölötte áll Ábrahámnak; nem kell önmagáért áldozatot bemutatnia; egyszeri áldozata mindenkorra érvényes. Ő saját vérével lép be a nem emberkéz alkotta szentek szentjébe, amelynek az evilági, az emberkéz alkotta csak előképe. Ám, mivel Jézus Krisztus valóságos ember, benne olyan főpapunk van, aki együtt tud érezni gyengeségeinkkel.
Ebből érthető meg a mai szentlecke is. Azt halljuk, hogy Jézus, aki kevéssel kisebb az angyaloknál – ahogyan a zsoltár fordítása mondja – a halál elszenvedéséért a dicsőség és nagyság koronáját nyerte el. – Isten irgalmából mindnyájunkért megízlelte a halált. Isten a szenvedésben tökéletesítette azt, akiért, és aki által minden lett. Így lett Jézus Krisztus az üdvösség szerzője, aki Isten számtalan Fiát elvezette az üdvösségre. Tehát az üdvösség, de még magának Jézus Krisztusnak a tökéletessége is, akiért, és aki által minden lett, az  Ő Jézus Krisztus szenvedése által vált tökéletessé.
Jézus Krisztus nem szégyell testvéreinek nevezni minket, hiszen ugyan attól, a Mennyei Atyától vagyunk, mint Ő, Jézus Krisztus. – Ám nagy a különbség köztünk és közte: Ő a megszentelő, mi pedig azok vagyunk, akiket megszentel. – Mégis épp ez által, a megszentelés, az Ő kereszthalála által leszünk igazán gyermekei, Krisztusnak (és egymásnak) testvérei.
Ha Jézus Krisztus, a megszentelő, nem vonakodik bennünket, megszentelteket testvéreinek nevezni, szabad-e  minekünk vonakodnunk attól, hogy embertársainkat testvéreinknek nevezzük, és úgy viszonyuljunk hozzájuk, mint Jézus Krisztus mihozzánk?

EVANGÉLIUM: Mk 10,2-16

A farizeusok Mózesre hivatkozva szeretnék próbára tenni Jézust, amikor Őt a házasság felbonthatatlansága felől kérdezik. Vajon kétségbe vonja-e Mózes és az ő törvényének legnagyobb tekintélyét? – Jézus az Ő válaszában rámutat, hogy van egy még felsőbb törvény, mint Mózesé, ez pedig az isteni rendelkezés. Jézus, mint Isten Fia ezt a törvényt akarja érvényre juttatni, és így helyreállítani azt a rendet, amelyet a teremtő Isten megszabott. A házasság felbonthatatlansága tehát nem emberi, nem is egyházi, hanem isteni törvény.
Aligha véletlen, hogy közvetlen ezt az elbeszélést követi a kisgyermekek megáldásáról és példaképül állításáról szóló történet. – Egyrészt a gyermekek, hacsak a felnőttek még el nem rontották őket, fenntartás, érdek nélkül, gyanakvás és haszonlesés nélkül tudnak szeretni és ragaszkodni. A házasságnak is csak akkor van jövője, ha azt nem mételyezi meg az önzés és a válás gondolata; – másrészt a válás kérdése és a hűtlenség akkor üti fel a fejét, ha a házastársak önzőek; ez pedig szükségszerűen jelentkezik, amint kettejük szeretetéből kizárják a születendő gyermekeket, akik erősítenék köztük az önzetlen szeretet és hűség kötelékét; – és végül a két elbeszélés kapcsolata talán arra is emlékeztetni akarja a házasokat, hogy ne csak önmagukra gondoljanak, hanem arra is, hogy a családi viszálykodás, a hűtlenség és a válás milyen lelki károkat okoz gyermekeik életében.
Ezért kell imádkoznunk, hogy a fiatalok Jézus Krisztus tanítása szerint készüljenek a házasságra, hogy a házastársak hűségben éljenek, felelősség-teljesen tudják vállalni a gyermekáldást és gyermekeiket, mindenek előtt életük jó példájával Isten és embertársaik szeretetére tanítsák, ahogyan ezt a keresztségnél megígérték.

ÉVKÖZI 26. VASÁRNAP

OLVASMÁNY:Szám 11,25-29

Az Újszövetségben két eltérő felfogást találunk arról, hogyan vélekedjünk azokról, akik nem tartanak Jézus  Krisztussal: Máténál: „Aki nincs velem, ellenem van” – Márknál pedig, akinek Evangéliumát túlnyomóan az idei liturgikus „B”-évben olvassuk, egy helyen ezt találjuk: „Aki nincs ellenünk, velünk van”. – Ez abból érthető, hogy Máté a zsidóságból megtért keresz-tényeknek, Márk, pedig a pogányságból megtért keresztényeknek írta Evangéliumát, és ez utóbbinak célkitűzése volt, hogy minél hozzáférhetőbbek  legyenek Krisztus követésének feltételei: elég, ha valaki nincs ellene. – Ezt a felfogást világítja meg az ószövetségi olvasmány is, amikor a két prófétáló férifiről beszél, akik, habár nem mentek a Szövetség sátrához, mégis részesültek Isten prófétai adományában. – Mózes nagylelkűségről tesz tanúságot, és szeretné, ha az egész nép prófétálna. – A keresztségben beteljesedett ez a kívánság, ez a vágy, hiszen, mint már több ízben hallottuk, olvashattuk, prófétai hivatást kaptunk, hogy tudniillik életünkkel hirdessük az Evangéliumot, életünkkel prófétáljunk; az Egyház tehát senkitől nem irigyli a prófétálást, sőt mindenkinek kötelességévé teszi: mindenkinek a maga módján, keretei között, adottságához mérten. Ebben tehát az Egyház követi Mózest és Krisztust: Aki nincs ellenünk, velünk van. – Az Egyház kitart azon tanítása mellett, hogy az Egyházon kívül nincs üdvösség; ha ezt a felfogását feladná, önmagát tenné – nemcsak kér désessé, hanem feleslegessé is. Ebben eleget tesz annak, amit viszont Máténál olvasunk: „Aki nincs velem, ellenem van” – mi, akik megismertük Krisztust, nem tehetünk úgy, mintha nem ismernénk Őt. – Azonban az Egyház, hogy egyetemes küldetésének eleget tegyen, és ne zárjon ki senkit az üdvösségből, azt is tanítja, hogy valamiféleképpen minden ember az Egyházhoz tartozik. Ha másként nem hát jócselekedetei által; vagy legalább jó szándéka által, vagy legalább azáltal, hogy őszinte szívvel keresi az igazságot – az ő vágyával. Az Egyház mindig is vallotta a vágykeresztség érvényességét. És itt a földi életben mindanynyian csak keressük Istent. Egyikünk sem mondhatja, hogy végérvényesen megtalálta.

ZSOLTÁR: 19.

Meggyőződésünk szerint Jézus Krisztus háromféleképpen van jelen köztünk: a kenyér és bor színe alatt, az Evangéliumban – szavai, igéje által, és embertársainkban.
Ennek a jelenlétnek előképe ismeretes volt az Ószövetség számára is. Tudjuk, hogy a tízparancsolat kőtábláit a frigyládában, szövetség szekrényben őrizték. Ez volt Isten jelen-létének látható jele. Amikor a babiloniak le-rombolták a jeruzsálemi templomot, odaveszett a frigyláda. Ettől kezdve a törvény betartása, a tízparancsolat szerinti élet lesz egyre inkább Isten jelen-létének jele. Érthető tehát az a tisztelet és kegyelet, amellyel a választott nép a törvényt körülveszi, övezi. A törvény számára nem terhet, hanem örömet jelent: felüdíti a lelket az Úr törvénye! A kisdedet, gyermeket bölcsességre neveli. Csak az ártatlan tanul belőle. Ugyanakkor meg is tisztít az Úr törvénye, mivel maga is tiszta. – Isten szolgája is tanul belőle: vagyis, akkor értjük meg, ha alázatosak, szolgálatkészek vagyunk. – A hívő attól tart, nehogy akár kis észrevétlen hibáival is megszegje a törvényt. Jól tudja: a nagy bűnt csak akkor tudja elkerülni, ha a hibákat is kerüli. Ehhez ismét alázatosságra van szükség. Ha kevélyek vagyunk, még bűneinket sem látjuk be, hát még hibáinkat.
A törvényt, tízparancsolatot, amelyet Jézus a szeretet parancsában foglalt össze, akkor tudjuk igazán betartani, ha nem azt nézzük: mit veszítünk, ha-nem mit nyerünk ez által. – Ha valóban úgy viszonyulunk hozzá, mint a mai zsoltár: örömet, felüdülést, tisztulást találunk benne; ha gyermeki ártatlansággal, krisztusi alázatossággal hajlandók vagyunk belőle tanulni.

SZENTLECKE: Jak  5,1-6

Egészen Ámosz és a többi próféta feddőbeszédére emlékeztet Szent Jakab kemény intelme, amelyet a gazdagokhoz intéz. – De emlékeztet bennünket Jézus figyelmeztetésére is, hogy olyan kincset gyűjtsünk, amelyet a rozsda nem emészt meg, a moly nem rág meg  és a tolvaj nem lop el. – A Lukács-evangélium pedig a négy boldogságról és négy jajról szóló beszédben közvetlenül Jézus  szavait adja át: jaj nektek gazdagok!
A szociális különbségek nyilván jelen voltak az első Egyházban is. Innen érthető a feddőbeszéd az Újszövetségben, amely szépen kifejezésre jut – ugyancsak a Lukács evangéliumban – a dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédben.
Hogy a visszatartott bér felkiált a Seregek Urához, ismerős az Ószövetségből. Szent Jakab azonban még súlyosabb megfogalmazást alkalmaz: a rozsda tanúul szolgál a gazdagok ellen, szívük et a leölés napjára hizlalják. Amikor a szentlecke azt mondja: „megemészti testeteket mint a tűz”, ez minden bi-zonnyal az utolsó ítéletre, a kárhozat tüzére vonatkozik.
A gazdagok azok, akik szívtelenségükkel elítélték és megölték az igazat. Az „igaz”-jelölés Jézus Krisztusra utal. Ezt még inkább kiemeli, amit a továbbiakban hallunk, olvasunk: „s ő  nem tanúsított ellenállást.” Ez teljes egészében Jézus Krisztusra vonatkozik, aki mint Isten engedelmes szolgája önként vállalta a szenvedést és elnémult, mint a bárány nyírója előtt.
Szívtelenségünkkel mi is Jézus Krisztus életére törünk, s mivel nem tanú-sít velünk szemben sem tapasztalható ellenállást, úgy gondoljuk, nyugodtak lehetünk. Ám amit a szentlecke az ítéletről mond, elsősorban ránk vonatkozik.

EVANGÉLIUM: Mk 9,38-43.  45.  47-48

Jézus tanítványait akarja oktatni. Erre az ismeretlen ördögűzővel való találkozás szolgáltatja az alkalmat. Jézus szavai: „Aki nincs ellenünk, velünk van”, ezen a helyen található ebben a formában. – Máténál és Lukácsnál az ellenkezőjét is olvassuk: „Aki nincs  velem, ellenem van, aki nem gyűjt ve-lem, az szétszór!” – Ez talán azzal magyarázható, hogy a Márk Evangélium címzettei, hallgatósága, a pogányságból megkeresztelkedőkből áll. Ezért missziós jellegű, minden jóakaratú emberhez szól, tekintet nélkül arra, hogy a mózesi törvényt és az ószövetségi vallást ismerte-e, annak tagja volt-e.
A „kicsinyek”, akikről Jézus beszél, az Ő tanítványai. Aki csak egy pohár vizet is ad nekik, azért mert Krisztuséi, meg fogja kapni jutalmát. – Az üdvösség, örök élet, tehát apróságokon múlik. Ám tudjuk, mit jelent egy pohár friss víz, amikor szomjasak vagyunk. Tehát ahogy ez a jelentéktelen dolog nagy jelentőséggel bír földi életünk fenntartása szempontjából, úgy nélkülözhetetlen, hogy az élet apróságaiban Krisztus tanítása szerint éljünk, ha az örök életre akarunk jutni.
Ezután Jézus arról beszél, milyen óriási felelősség terhel, ha megbotránkoztatunk, rosszra tanítunk, Jézus Krisztustól elszakítunk valakit a „kicsinyek”, az Ő tanítványai közül. – Felelősek vagyunk egymásért. A panasz helyett inkább vizsgáljuk meg lelk iismeretünket, mennyiben vagyunk mi okai mások elszakadásának – személyi felelősségükön túl? – Ennek a felelősségnek súlyos voltát érzékelteti Jézus prófétai beszédében a nyakra kötött malomkő és tengerbevetés.
Ám ugyanúgy önmagunkért is felelősek vagyunk. Ezt a súlyos felelősséget viszont a levágott testrészek, és kivájt szem képe emeli ki. – Nem testi csonkításról van szó. A test magában véve jó.- Hanem a rosszal való szakításról.
Arról, hogy szakítanunk kell mindazzal, ami akadályt jelent a Krisztushoz, az Egyházhoz, az örök élethez való tartozásban. Ez a szakítás nem egyszer fájdalmas. Olykor talán fájdalmasabb, mintha testi szakításról, marcangolásról lenne szó. Ha Jézus Krisztushoz akarunk tartozni, nem szabad ettől sem visszariadnunk.

ÉVKÖZI 25. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Bölcs 2,12.  17-20

Szent Márk Evangéliumát úgy szokták jellemezni, mint egy passiót, Jézus szenvedésének történetét, egy rövid előszóval. Valóban, ez a legrövidebb evangélium, amelynek tekintélyes része Jézus szenvedését beszéli el, de az azt megelőző fejezetekben is feltűnően sok szó esik Jézus szenvedéséről, amelyről nyíltan beszél, és amelyet több ízben is megjövendöl – Ezeknek a
jövendöléseknek ószövetségi előképeivel ismerkedünk meg. Múlt vasárnap Izajás próféta könyvéből, most pedig a Bölcsesség könyvéből. – A mai ol-vasmány emlékeztet bennünket az írástudók gonoszságára és káromlására, akik maguk feszítették meg Jézust és akkor csodát követeltek, hogy Isten  szabadítsa meg, ha kedve telik benne. – De nem csak az írástudók gonosz-ságát és az ismeretlen igaz sorsát olvashatjuk ki a mai ószövetségi szövegből, hanem két nagyon elterjedt helytelen vallásos felfogást is, amely úgy látszik akarva nem akarva a magukat hívő katolikusnak tartó emberek közé is be-férkőzött és igen mély gyökeret vert. – Az egyik: a hívőnek nem történhet baja; nem szenvedhet, nem érheti kár, – és talán még az a gondolat is meg-fordul fejünkben, hogy nem is halhat meg. Isten köteles őt védeni; a másik helytelen felfogás: Isten köteles gyakran az emberi gonoszságok közepette csodát tenni, hogy Önmagát és az Ő kedveltjének ügyét igazolja – mert hiszen abból tudjuk meg ki Isten kedveltje, hogy egészséges, kinek van meg mindene, kinek nem kell szenvednie, és kinek nem kell meghalnia.
– Ezt a téves felfogást Krisztus az Ő szenvedésével és halálával cáfolta meg. Isten  nem vette le Őt a keresztről; szégyent kellett vallania ellenségeivel szemben; de ugyanakkor bennünket is bátorít, hogy ha betegek is vagyunk, bajba is jutunk, szenvedünk is, meg is kell halnunk, Isten  mégis szeret bennünket – pont úgy, mit Őt; és ezt a szeretetet majd a feltámadáskor fogja igazolni; addig együtt kell szenvednünk Isten  Fiával – nemcsak a fizikai  kínokat, hanem a megaláztatásokat is, mert itt a földi életben csak keresztény élet-módunkkal tudjuk bizonyítani igazunkat.

ZSOLTÁR: 54.

Noha a Bibliából, mindenek előtt a zsoltárok könyvéből azt tanulhatjuk, hogy a hívő nemcsak a bajban imádkozik, hanem az imádság állandó kapcsolatba fűzi őt Istennel, a szenvedés idején a bajba jutott ember sajátságos módon, szinte sürgető hangon kéri Isten segítségét, beavatkozását. Ezt mindannyian tapasztaljuk. Amikor bajban vagyunk, imádságunk sokkal odaadóbb tud lenni, mint egyébként.
Az ilyen szenvedélyes imák, siralmak közé tartozik a mai zsoltár is. Megértéséhez szükséges ismernünk az ószövetségi ember Istennel való közvet-len kapcsolatát. – Úgy vélte, ha a hitetlenek, gonoszok legyőzik, az Isten szégyene is. Ezért, hogy Isten önmagát is, az Ő hívét is igazolja, segítségére kell sietnie.
A veszély, amelyben az imádkozó Istenhez könyörög, közelebbről ismeretlen. – Hatalmaskodók törnek életére, erőszakot alkalmaznak, Istent nem ismerik.
Az élettapasztalatból ismert helyzet: hiszen valamennyiünkkel előfordul-hat, sokakkal meg is történik, nap, mint nap. – Ha nem is törnek életünkre, de befolyásos emberek igazságtalanul is érvényre tudják juttatni akaratukat a gyengébbekkel, hátrányosabb helyzetben lévőkkel szemben. – Amikor a Biblia hitetlenekről, Istentelenekről beszél, elsősorban nem olyanokra gondol, akik elméletben tagadják Istent, hanem mindenkire, énrám is, ha nem Isten törvénye szerint élek, cselekszem.
Azt is tudjuk, hogy a szegény, nincstelen, tehetetlen volt a gazdagok jogtalanságával szemben. Nem volt ügyvédje, aki pártját fogta volna a gazdagok által megvesztegetett bíróval szemben. Ezért egyedül Istentől várta segítségét.
Jézus Krisztussal együtt mi is az „emberek kezébe kerülünk.”. Vele együtt nemcsak a testi, hanem a lelki szenvedéseket is meg kell ismernünk. Ezt nem kerülhetjük el. Egyet azonban megtehetünk és meg kell tennünk: azok az emberek, akik tőlünk függnek, akik a mi „kezünkbe kerülnek”, ne azt tapasztalják, hogy Istent szem elől tévesztve hatalmaskodunk fölöttük, ha-nem, hogy Isten általunk menti meg őket minden jogtalanságtól.

SZENTLECKE: Jak 3,16-4,3

A szentlecke rámutat, hogy az irigység és az önzés minden zavar- „káosz” oka. A háborúskodás és a veszekedés onnan származik, hogy nem tudjuk elérni, amit a bűnös vágyak alapján kívánunk, és aminek érdekében az ölés-től, harctól és háborúskodástól sem rettenünk vissza, – ahogyan szent Jakab a korunkra is oly jellemző kegyetlen versengést leírja. Ennek a versengésnek a semmi a végeredménye, hiszen az igazi értékeket nem lehet kierőszakolni. Az igazi értékek, Isten ajándéka. Ha pedig azt tapasztaljuk, hogy nem kapjuk meg, amit kérünk, annak az az oka, hogy azért kérjük, hogy bűnös vágyunkban elpazaroljuk; nem azért kérjük, hogy Isten dicsőségére és em-bertársaink javára fordítsuk, hanem valami bűnös céllal. – Az ilyen haszonlesés, kíméletlen nyerészkedés, amely csak önmagát, önmaga és önmaga hasznát keresi örök békétlenséget okoz. Ezzel a békétlenséggel, erőszakkal és önzéssel állítja szembe szent Jakab a felülről (tehát Istentől, nem pedig a mi számításainkból) származó bölcsességet: amely tiszta, békeszerető, mél-tányos irgalom tölti el. – Ki ne ismerné fel Jézus Krisztus tanítását a nyolc boldogságról, azt, amit ott Jézus a tisztaszívűekről és a békességszerzőkről mond? – Ez az isteni bölcsesség, amely eltér minden emberi spekulációtól, amely a haszonlesésre épül.  Ezzel ellentétben, gazdag termést hoz, mert – ismét Jézus szavaira emlékezve – ez az a búzaszem, amely a földbe hull és elhal, hogy bőséges termést hozzon. – Nem részrehajló és nem képmutató – ahogyan szent Jakab jellemzi egészen szent Pál apostol szeretethimnuszára emlékeztető szavakkal. Az önzés ugyanis megmételyezi lelkünket, meghamísítja igazságérzetünket, és képmutatóvá tesz, örökös színészkedésre tanít és kényszerít minket. – Az igazság gyümölcsét már békében is vetik el azok számára, akik békét teremtenek. A békétlenség nem teremhet békét, és nem szolgálhatja annak megteremtését.
Ezt a bölcsességet, ezt a békét állítja szembe Szent Jakab azzal a „zavarral”, békétlenséggel, anarhiával és káosszal, amelyet önző kívánságságaink, elégedet-lenségünk, nagyravágyásunk és irigységün k előidéz bennünk és a világban.

EVANGÉLIUM: Mk 9,30-37

Miután Péter apostol megvallotta, hogy Jézus a Messiás, a Felkent, Jézus több ízben megjövendöli szenvedését. Egyben azonban követésére is felszólít. Jézus Krisztust követni annyit jelent, mint hasonlóvá lenni hozzá, és azon az úton járni, amelyen Ő járt. Ez az út pedig – mint tudjuk a keresztút.
A múlt vasárnapi Evangélium arra tanított bennünket, hogy Krisztus kö-vetése lemondást, önmegtagadást, áldozatot jelent. Ha életünkben csak az a fontos, mit fogunk megvalósítani és elfogyasztani, ezt az életet előbb utóbb, de legkésőbb halálunk óráján el fogjuk veszíteni. – Ha azonban mindehhez nem ragaszkodunk betegesen, hanem hajlandók vagyunk valamit elveszíteni, csak hogy a láthatatlan, de maradandó értékeket megvalósítsuk, meg fogjuk azt találni.
A mai Evangéliumban Jézus arra tanít, hogy követése nem csak önmegtagadást, áldozatot, lemondást, hanem aláza tosságot, szolgálatot is jelent. – A tanítványok, akik Jézushoz tartozásuk folytán tudatában vannak fontossá-guknak, most már csak azon vitatkoznak, hogy közülük, körükön belül ki a nagyobb. – Jézus már kérdésével is megszégyeníti őket. Ezután pedig a közéjük állított gyermek példájával oktat: Ő maga ez a gyermek; nemcsak azért, mert kisdedként született, hanem, mert mindig kicsiny maradt; nagysága pont abban van, hogy alázatos, mindannyiunk szolgája. – Amíg Istent Mennyei Atyának szólítjuk, addig Jézus Krisztus, tekintet nélkül arra, hogy az Atyával egylényegű, a Fiú marad, Isten Fia, engedelmes szolgája minden-kinek, gyermek.
Az evangéliumi részlet elsősorban nem a gyermekáldásról, felelősségteljes keresztény családtervezésről akar beszélni, vagy arra indítani, hogy akinek nincs gyermeke, vagy csak egy-kettő van, vegyen ki magának a lelencházból, hanem mindenek előtt alázatosságra: ne vonakodjunk attól, hogy kicsinyek legyünk, nem pedig mindenáron nagyok. – Mindenek előtt azonban ne ke-rüljék el figyelmünket az élet apróságai, mert ezeken múlik örök életünk, örök boldogságunk. – Amíg csak a nagy dolgokra irányul figyelmünk, amíg nagyok akarunk lenni, ne tévesszük szem  elől Jézus Krisztust, aki kicsiny és gyakran észrevétlenül van köztünk. Fogadjuk be, és vele fogadjuk be Azt, aki Őt küldte.

ÉVKÖZI 24. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Iz 50,5-9a

Az Úr szolgájáról szóló egyik éneket halljuk Izajás könyvéből, amelyet virágvasárnapról ismerünk. Mindmáig nem egyértelmű, ki ez a szolga? Vajon egy konkrét történelmi személy, vagy maga Jákob, Izrael, a Válaszott nép?
Valószínű akkor kerülünk legközelebb az igazsághoz, ha az egyik nem zárja ki a másik értel-mezést: a szolga képviselheti a választott népet is. A mi hit-vallásunk szerint a szolgáról szóló jövendölés Jézus Krisztusban teljesedett be, akinek az Egyház, az újszövetségi választott nép a képmása.A szolga megnyitja fülét Isten az Úr szavára. A „szolga”, a „fiú” (a gyermek) az, aki hallgat, aki engedelmeskedik; Isten szolgája, az Ő szeretett i a, engedelmeskedik Istennek.
Ebből az engedelmességből, hallgatásból, szolgálatból szenvedések, bántalmazások követ-keznek, de a szolga nem hátrál meg, sőt, abban a tudatban, hogy az Úr megsegíti, és nem vallhat szégyent, kihívja vitára, perbe az Ő ellenfelét. Biztos abban, hogy megnyeri a pert, senki sem ítélheti el. Jézus megjövendöli szenvedését, amely abból származik, hogy mint a Fiú, mint a szolga megnyitja fülét, engedelmeskedik. De nem hátrál meg, nem torpan meg, kész vitába szállni ellenfelével, mert tudja, hogy bár a szenve-dés és kereszthalál árán, megnyeri a pert, nem fog megszégyenülni. – Vele együtt nekünk is vállalnunk kell a hátrányos elbírálást, olykor talán a szenvedést is, amiért hallgatunk Isten sza vára, amiért engedelmeskedünk és kiállunk mellette.

ZSOLTÁR: 115.

A zsoltárokon kívül a Biblia más könyveiben is számtalan éneket, imádságot, verset találunk. A mai mise első olvasmánya egy az Isten szolgájáról szóló énekeknek, Izajás könyvéből. – A zsoltár, amellyel az olvasmány-ra válaszolunk, nagyon hasonlít erre az énekre. Hála zsoltár ez, ahogyan mindjárt az első szó is elárulja, amelyben az imádkozó elbeszéli, hogyan hallgatta meg őt Isten. – Vallomásszer ű megnyilatkozással kezdődik: „Hálásan szeretlek téged, Istenem.”

– Ezen kívül a zsoltáron kívül még csak egy, a 18. zsoltár kezdődik így, amely a „Szeretni vágylak” kezdetű éneket sugallta. – Az Ószövetségben inkább azt szoktuk meg, hogy engedelmességről, a parancsok betartásáról, hűségről hallunk. De már ott is, Krisztus előtt is, mindennek alapja a szeretet. – Isten segítő jóságával, megmentő irgalmával megmutatta, mennyire szereti a hívőt, és kimentette az életveszélyből, ame-lyet az imádkozó megrázó képekkel tár  szemünk elé: börtön, bilincs, halál, elmúlás, mélység. Azon kívül a védtelen embernek senki sem sietett segítségére. – Erre a szeretetre az imádkozó saját szeretet-megnyilvánulásával válaszol. Az akkori meggyőződés szerint, Isten nincs jelen a holtak orszá-gában, az alvilágban, a halál után. Tehát a holtak nem láthatják őt. – Ezért örvend a zsoltáros, hogy az élők földjén járhat, vagyis, tovább élhet, és így Istent tovább láthatja.
Az Újszövetség számunkra egy új felismerést tartalmaz: a halál, a bilincs, a börtön, a mélység-alvilág nem a testi elmúlás, hanem a bűn rabsága és ennek következménye, az örök kárhozat. – Ettől szabadít meg bennünket Jézus Krisztus, halálával és feltámadásával. – Nem a puszta, múlandó földi életet adja nekünk vissza, szenvedéseivel, gyötrelmeivel, amelyekből az örömök mellett bőségesen kijut mindannyiunknak, hanem örök életet ad. Halálunk után láthatjuk meg igazán Istent, és járhatunk az élők országában. – Mind-ezt szenvedésével és halálával hozta meg Jézus Krisztus. Ezt a szeretetet csak szeretettel viszonozhatjuk. Olyannal, amilyennel Ő szeretett minket: hogy készek legyünk áldozatot is hozni másokért.

SZENTLECKE: Jak 2,14-18

A jelen részletről elmondhatjuk, hogy szent Jakab levelének szíve, közép-pontja, amelyből az egész levél tanítását meg tudjuk érteni: „Mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, belőle fakadó tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti-e a hite?” – Ha a hitből nem származnak tettek, „magában véve holt dolog”. Ám nagyon oda kell figyelnünk a mondottakra: tettekről van szó, de olyanokról, amelyek hitből fakadnak, a hitből származnak. És hitről van szó, élő hitről, vagyis olyanról, amelyből tettek származnak. Érthető, hogy ha a kettő közül az egyik elkerüli figyel-münket, nem fogjuk megérteni szent Jakab levelének tanítását és azt Lutherrel „szalmázó levélnek” (stroherne Epistel) fogjuk minősíteni.

Szent Jakab – amint az előző részben a gazdagokról és előkelőkről szólt, most a nélkülöző, ruhátlan, éhező testvérről beszél. Ez emlékezetünkbe idézi Jézus példabeszédét a dúsgazdagról és a szegény Lázárról, de éppúgy Jézus beszédét is az utolsó ítéletről, amely végső követ-kezményeiben tárja fel az olyan hit holt voltát, amelyből nem származnak az irgalmasság cselekedetei s ezért nem is nevezhető hitnek. Az egyetlen hiteles bizonyságtétel hitünk mellett a belőle származó cselekedetei. Nem lehetséges az olyan „szerepmegosztás”, miszerint az egyiknek hite van a másiknak cselekedetei. – Ezt érzékelteti a befejező mondat: „Ha tettek nélkül megmutatod nekem hitedet, tetteim alapján én is bebizonyítom neked hitemet”.

EVANGÉLIUM: Mk 8,27-35

Péter apostol megvallja, hogy Jézus a Messiás, a Felkent-Krisztus. Jézus a tanítványok lelkére köti, hogy erről senkinek ne szóljanak semmit. Majd nyíltan megjövendöli szenvedését, megaláztatását, kereszthalálát. – Péter apostol nem tudja ezt sehogy sem összeegyeztetni a Messiásról alkotott képével, elképzelésével: hiszen a Messiás erővel, dicsőséggel és hatalommal jön, hogy győzedelmeskedjen a választott nép ellenségei felett. Jézus, pedig megaláztatásáról és haláláról beszél. Ezért vonja Őt félre Péter és tesz neki szemrehányást. Ám Jézus kemény szavakkal utasítja vissza: távozz tőlem sátán, mert emberi módon gondolkodol, nem pedig Isten tervei szerint. – Jézus megkísértésének elbeszéléséből ismerjük ezeket a kemény szavakat: távozz sátán! Így utasítja vissza Jézus  a gonosz lelket, aki megkísérli rávenni, hogy messiási küldetését csodatevéssel, látványossággal, világ feletti hatalommal valósítsa meg: a köveket változtassa kenyérré, ugorjon le a templom párkányáról, leborulva, imádva tegyen szert a világ feletti hatalomra. Jézus ezzel szemben szenvedésével, mega láztatásával és kereszthalálával akar minket megváltani. Kemény szavai: „Távozz sátán!” hozzánk is szólnak, ha az örök életre lemondás, áldozat, szenvedés nélkül akarunk eljutni. Ezért föl is szólít bennünket, hogy vegyük magunkra keresztünket, és úgy kövessük. Ez a követés nem lehetséges kockázatok nélkül. Ha minden áron biztosítani akarjuk földi életünket, ha mindig azt nézzük, mit veszítünk a keresztény élettel, és mindig félünk attól, hogy valamit elveszítünk, mert ragaszkodunk hozzá – akkor ezzel máris elveszítettük örök életünket, de földi életünk értelmét, tartalmát is, mert állandó rettegésben fogunk élni. – Ha viszont vállaljuk annak kockázatát, hogy valamit látszólag el is veszítünk, ez felszabadít bennünket és így ez által megmentjük életünket.

Szent Kereszt Tmplombúcsu

2012 szeptember 14-én pénteken

8:00-tólszentségimádás

1800 szentóra

1900  Közös búcsúi szentmise, melyet

az Esperesi kerület papjai mutatnak be

szentbeszédet Gulybán Gergely

görög katolikus egyetemi lelkész mondja

ÉVKÖZI 23. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Izajás: 35,4-7a

Izajás, egy a négy „Nagypróféta” közül, megjövendöli az új kivonulást: most nem az egyiptomi fogságból, hanem a babiloni számkivetésből. De a jövendölés hasonlít a kivonulás, exodus elbeszélésére, mert ez volt a válasz-tott nép üdvösségtörténetének legkimagaslóbb eseménye. – Az út a pusztán keresztül vezet, csodálatos gyógyulások, jelek kísérik. Ezt úgy kell értelmez-nünk, hogy a testi-lelki üdvösséget a bűn rabságából való szabadulás hozza meg, Ismét találkozunk a gondolattal: a testi épség a lelki épség jele; amikor lelkünk a bűn rabságában, fogságában, számkivetésében sínylődik, olyan, mint a beteg test. Az isteni kegyelmet jelk épezi, jelenti a víz, a források is, amelyek megöntözik az aszú földet. Ahogyan víz nélkül nincs élet, úgy a kegyelem teszi lehetővé a lélek életét; a kegyelem élteti lelkünket. – Innen érthető, hogy a keresztség szentségét, amely által az isteni kegyelem meg-kezdi bennünk működését, amely által megkezdődik lelkünk élete, vízzel szolgáltatjuk ki. A bűnben élő lélek olyan, mint a kiszáradt föld. Kietlen, terméketlen. De a keresztséget egyúttal a bűnök bocsánatára nyerjük el. Így a mai vasárnap ószövetségi olvasmányát és Evangéliumát, mint a keresztség előképét értelmezhetjük: a babiloni fogságból való kivonulás: szabadulás a bűn rabságából; a csodálatos gyógyulás: a lélek épségének visszanyerése a keresztség és a bűnbánat által; a vízforrás (és Jézus  nyála) a keresztvíz, a ke-resztség, amely lehetővé teszi a lelki életet, gyümölcsözővé teszi keresztény életünket. – A keresztség tehát megszabadít, gyógyít és éltet.

ZSOLTÁR: 146.

Mindenütt találunk a társadalom peremére sodródott, kiszorult embereket. Akár saját hibájukból, akár gyámoltalanságuk folytán, akár igazságtalanság következtében jutottak ide, jelenlétük mindig a társadalom épkéz-láb és a közösség által befogadott tagjait vádolja, és lelkiismeretét akarja felébreszteni, vajon megtettek-e mindent, hogy sorsukon könnyítsenek? –
Senki sem intézheti el ezt a kérdést azzal: saját hibájából jutott ide. Ki az közölünk, aki ezt az ítéletet kimondhatja?
A Biblia, minden mondatában híven tükrözi az életet, a valóságot. Tudatában van, hogy vannak szerencsétlen emberek. Nem elemzi szerencsétlenségük okait. Istent tartja gyámolítójuknak, és ezzel rámutat, ha Isten is támogatja ezeket, anélkül, hogy kérdezné: saját, vagy mások hibájából ke-rültek ide, jutottak erre a sorsra, nekünk is így kell eljárnunk.
Ezért mondja a zsoltár:
Isten az elnyomottnak pártját fogja;
az éhezőnek kenyeret ad;
a foglyok bilincsét feloldja,
a vakokat megvilágosítja;
a görnyedőt felegyenesíti (akár azokról van szó, akik az élet terhe alatt gör-nyednek, akár azokról, akik az igazlelkűség jeléül hajtják meg magukat);
a hontalant oltalmazza;
az árvát gyámolítja,
az özvegyet nem hagyja el,
Amit a zsoltár Istenről mond, azt mondja az Evangélium az Ő Fiáról, Jézus Krisztusról.
Isten királyi hatalma ezekben a tulajdonságokban inkább megnyilvánul, mint dicsőségében. – Egyszersmind a jó uralkodókat is ezeknek a tulajdon-ságoknak kell jellemezniük, ezeknek  a kiválóságoknak kell ékesíteniük. Ő azoltalmazója mindezeknek, Ő a felelős ér tük. Jézus Krisztusban, emberi való-ságunkban is megnyilvánult Isten jósága, amelyből a felsorolt cselekedetek származnak. – Isten bennünket saját képére és hasonlatosságára teremtett.
A keresztség által Krisztushoz lettünk hasonlók. – Ennek a hasonlóságnak abban kell megnyilvánulnia, hogy gyakoroljuk mindazt, amit a zsoltár Is-tenről, az Evangélium az Ő Fiáról, Jézus Krisztusról mond.

SZENTLECKE: Jak 2,1-5

Dicsőséges Urunkba, Jézus Krisztusba vetett hitünk arra kötelez bennünket, hogy ne legyünk személyválogatók: ismét egészen konkrét magatartásnak kell következnie hitünkből a közösség konkrét helyzetére vonatkozólag.
A szentleckében előadottak arról tanúskodnak, hogy már az első Egyházban, az első keresztény közösségben voltak társadalmi, szociális különbségek: az első Egyháznak is voltak gazdag és szegény tagjai. Ám a jómódúak előnyben való részesítése az egyházközösségben részrehajlásról és helytelen gondolkodásról tanúskodik. Azt bizonyítja, hogy szívünkben helytelenül
gondolkodunk. – részrehajlásunk tehát nem külső cselekedeteinkben, ha-nem szívünkben kezdődik. A látszat, a külső nem egyszer megtéveszt bennünket. Az ilyen magatartással, mi több, már gondolkodásmóddal állítja szem-be szent Jakab azt a tanítást, amelyet szent Pál leveleiből is jól ismerünk: „Hát Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, hogy a hitben gazdagok legyenek és örököljék az országot, amelyet azoknak ígért, akik Őt szeretik”. – Ez a hely is fényesen bizonyítja, hogy nem lehet szembeállítani szent Pál és szent Jakab tanítását. – De nemcsak a Népek Apostolának szavait ismerhetjük fel ebből a mondatból; kinek ne jutnának eszébe Jézus szavai a hegyi beszédből, ahol a szegényeknek ígéri a mennyek országát és a szelídeknek a földet, – az Ígéret földjét. A világ gazdagságával áll szemben azoknak a szegényeknek a gazdagsága, akik Istent szeretik. Jé-zus Krisztus egészen másként bírál el bennünket, mint a világ. Akik Istent szeretik, azoknak maga Isten a gazdagsága.

EVANGÉLIUM: Mk 7, 31-37

Amikor az evangéliumok feljegyzik, hogy Jézus betegeket gyógyít, a va-koknak visszaadja látását, a süketek nek hallását, a némáknak beszélőké-pességét, kifejezik meggyőződésüket, hogy elérkezett a messiási korszak,
amelyben a próféták jövendölése szerint mindennek be kell következnie,
vagyis helyre kell állni a fogyatékosság nélküli rendnek, „egészségnek”. –
Mivel a próféták is gyógyítottak, Jézus  beteggyógyításai felülmúlják ezeket,
Jézus  Krisztus tehát több, mint próféta: Ő maga a Messiás, Isten Fia, akiben mindezek a jövendölések beteljesednek. – Jézus  megnyálazott ujjával
gyógyítja meg a süketnémát: ez arra a forrásra emlékeztet, amelyről Izajás
jövendöl, amely új életet fog adni a kiaszott pusztaságnak.
A mai Evangélium beteggyógyítását kezdettől fogva lelki értelemben magyarázta az Egyház: a lelki süketségből és némaságból való gyógyulásra vonatkoztatta.
Lelki süketség elsősorban, ha annyira tele vagyunk magunk gondolataival, hogy képtelenek vagyunk meghallani, amit mások: embertársaink, az
Egyház és lelkiismeretünk szava által nekünk Isten, Jézus Krisztus mond.
– Általában azt halljuk meg, amihez valamilyen érdek fűz bennünket. Erre
vonatkoztatható, amit Jézus mond: „Ahol a te kincsed, ott a te szíved”. –
Amit nagyon akar, azt a különben egészséges nagykorú ember meghallja
és meg is jegyzi: Pl. sérelmeinket. – Ez azt jelenti, hogy ki lehet gyógyulni a
lelki süketségből, ha ezt magunk is akarjuk és érdekeink Jézus Krisztus, az
örök értékek, Isten felé irányulnak.
A süketnémaság oka a süketség, hiszen beszélni úgy tanulunk meg, hogy
halljuk környezetünket. – Így a lelki süketségből kigyógyulva a némaságból
is ki fogunk gyógyulni: vagyis szavainkkal hirdetni fogjuk Jézus Krisztus
tanítását, tanúságot fogunk róla tenni.
Hallani és beszélni. Az egész életben nélkülözhetetlen. A tanulásnál is:
hallgatni az előadást és felelni a vizsgán. Ugyanúgy a keresztény életben is:
– 177 –
meghallani Krisztus szavát, Isten igéjét hirdetni másoknak. Ez a keresztény
élet eredményes vizsgájának kulcsa és záloga.

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Magyarország köztársasági elnöke megbízásából 2012. augusztus 20-a alkalmából Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést adott át

– Bahget Iskander fotóművésznek,
– Eifert János fotóművésznek,
– dr. Fodor Antal koreográfusnak, rendezőnek, Kiváló Művésznek, a Magyar Táncművészeti Főiskola egyetemi tanárának,
– dr. Fülöp Ferenc akadémikusnak, Szegedi Tudományegyetem Gyógyszerésztudományi Kar dékánjának, tanszékvezető egyetemi tanárnak,
– dr. Gábor Miklósnak, a Szegedi Tudományegyetem Gyógyszerésztudományi Kar professor emeritusának,
– dr. Hantos Zoltánnak, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar egyetemi tanárának,
– dr. Hargitay András olimpiai bronzérmes világ- és Európa-bajnok úszónak, a Budapesti Állatkórház szakmai igazgatójának, állatorvosnak,
– dr. Horváth László nyugalmazott főorvosnak,
– dr. Kubassek János geográfusnak, az érdi Magyar Földrajzi Múzeum igazgatójának,
– Kunkovács László Balogh Rudolf-díjas fotóművésznek, néprajzkutatónak,
– dr. Lányi András írónak, filozófusnak, filmrendezőnek, az ELTE Társadalomtudományi Kar egyetemi docensének,
– dr. Mészáros Istvánnak, az ELTE nyugalmazott egyetemi docensének,
– Nyékyné dr. Gaizler Juditnak, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai Kar dékánjának, egyetemi docensnek,
– dr. Oberländer Baruch Bernard rabbinak, a Budapesti Jesiva – Zsidó Tudományok Főiskolája Rabbiképző Szak főigazgatójának,
– Failoni Donatella zongoraművésznek, a Magyar Állami Operaház volt művészeti főtitkárának,
– Prof. dr. Ötvös László Széchenyi-díjas kémikusnak,
– Póka Egon Benedek előadóművésznek, zeneszerzőnek, a Kőbányai Zenei Stúdió Művészeti Szakképző Iskola igazgatójának,
– Révész Sándor előadóművésznek,
– Sáray Lászlónak, a Tokaji Írótábor titkárának
– Székács Vera József Attila-díjas műfordítónak,
– dr. Székely János püspöknek, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar egyetemi docensének,
– dr. Szőnyi Tamásnak, az ELTE Természettudományi Kar egyetemi tanárának,
– Tornai József József Attila- és Babérkoszorú-díjas írónak, költőnek, műfordítónak,
– dr. Virágos Zsoltnak, a Debreceni Egyetem Tudományegyetemi Karok Bölcsészettudományi Kar egyetemi tanárának,
– dr. Zombory Lászlónak, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar egyetemi tanárának.

Magyat Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adtak át

– Albert Zsuzsa írónak, rádiószerkesztőnek,
– Bakos Klárának, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem könyvtárigazgatójának, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete elnökének,
– Banner Zoltán művészeti írónak, művészettörténésznek, költőnek, előadóművésznek,
– dr. Barsi Balázsnak, a Sümegi Sarlós Boldogasszony Ferences Kegytemplom és Kolostor igazgatójának és házfőnöknek, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszék tanárának,
– Bálint Márta színművésznek,
– dr. Benoist György idegsebész szakorvosnak, az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet nyugalmazott főigazgató-helyettesének, főorvosnak,
–Cséve Magdolnának, a Magyar Rádió Archívuma nyugalmazott igazgatójának,
– Dobozi Eszter József Attila-díjas írónak, költőnek, a Kecskeméti Művészeti Óvoda, Általános Iskola, Középiskola és Alapfokú Művészeti Oktatási Intézmény igazgatójának,
– Elek Dórának, a Baltazár Színház rendezőjének, művészeti vezetőnek,
– Erkel Tibor Erkel Ferenc-díjas zenei rendezőnek, nyugalmazott egyetemi docensnek,
– Érdi Tamás zongoraművésznek,
– belgyógyász szakorvosnak, a budapesti Péterfy Sándor utcai Kórház nyugalmazott főigazgatójának,
– Gadóné Kézdy Editnek, az V. kerületi Deák Téri Evangélikus Gimnázium igazgatójának,
– Gergely László rendezőnek, a szarvasi Cervinus Teátrum Regionális Színház művészeti igazgatójának, a Nemzetiségi Színház Szövetség elnökének,
– dr. Hajdu Zsolt szülész-nőgyógyász szakorvos, a Kispesti Egészségügyi Intézet főorvosának,
– dr. Hermann Istvánnak, a pápai Jókai Mór Városi Könyvtár igazgatójának,
– dr. Illésné Dr. Kovács Máriának, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar dékánjának, egyetemi docensnek,
– dr. Kiss Irén írónak, költőnek, irodalomtörténésznek, műfordítónak,
– Kozma István János festő- és iparművésznek,
– dr. Körösényi Andrásnak, az MTA Politikai Tudományok Intézete igazgatójának, az ELTE Politikatudományi Intézet egyetemi tanárának,
– Kujbusné dr. Mecsei Évának, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár igazgatójának,
– dr. Löffler Erzsébetnek, az egri Érseki Vagyonkezelő Központ Könyvtár, Levéltár és Múzeum igazgatójának,
– dr. M. Csizmadia Bélának, a Szent István Egyetem Gépészmérnöki Kar egyetemi tanárának,
Madarász Katalin előadóművésznek,
– dr. Máté Zsolt építészmérnöknek,
dr. Mátyás Ferencnek, az Eszterházy Károly Főiskola rektor-helyettesének, tanszékvezető főiskolai tanárnak,
– Nyerges Attila előadóművésznek, az Ismerős Arcok Zenekar szövegírójának, énekesének,
– Ocskay Gábor Istvánnak, az Alba Volán SC Jégkorong Szakosztály igazgatójának,
– Pataky Attila előadóművésznek, szövegírónak, az EDDA Művek énekesének, frontemberének,
– Perjés Klárának, az MTVA Kossuth Rádió Vasárnapi Újság, az Arcvonások és a Történet hangszerelve műsorok vezető szerkesztőjének,
– dr. Révay Valériának, a Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar tanszékvezető egyetemi docensének,
– R. Törley Mária szobrászművésznek,
– Samu Lászlónak, a Nemzeti Filharmonikusok kürtművészének,
– Simonné dr. Pallós Piroskának, a Kaposvári Egyetem Művészeti Kar tudományos művészeti dékán-helyettesének, egyetemi docensnek,
– dr. Szabó Győző János sebésznek, traumatológusnak és mellkassebész szakorvosnak, az Országos Baleseti és Sürgősség Intézet nyugalmazott főorvosának,
– Szabó Istvánnak, a kecskeméti Piarista Rendház házfőnökének,
– Szigethy Gábor irodalom- és színháztörténésznek, rendezőnek, írónak,
– dr. Szijártó Istvánnak, a Balaton Akadémia elnökének,
– Török Jolánnak, a Nemzeti Táncszínház ügyvezető igazgatójának,
– Várhelyi György szobrász- és éremművésznek,
– dr. Zakar Péter főiskolai tanárnak, a szegedi Gál Ferenc Hittudományi Főiskola dékánjának;

A Magyar Érdemrend lovagkeresztje katonai tagozata kitüntetést dr. Kedves Gyula hadtörténeti muzeológus, fegyvertörténész kapta.

Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adtak át

– Balogh Erika Jászai Mari-díjas színművésznek, az Aranytíz Kultúrház ügyvezetőjének,
– Birtalan Juditnak, a tiszaújvárosi Református Énekkar karnagyának,
–  Bogó Ágnesnek, a Zánkai Gyermek és Ifjúsági Centrum Kht. ügyvezető igazgatójának,-
– Bokor László Lajosnak, a csengeri Ady Endre Gimnázium, Szakképző Iskola és Kollégium igazgatójának,
– B. Szűcs Istvánné, hódmezővásárhelyi nyugalmazott pedagógusnak, a Bessenyei György-díjas  Kankalin Néptáncegyüttes alapítójának, volt művészeti vezetőjének,
– Csiszár Ákosnak, a Kisvárdai Református Egyházközség lelkipásztorának, tiszteletbeli esperesnek,
– Doór Róbertnek, a Magyar Állami Népi Együttes nagybőgőművészének, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Tanszék óraadó tanárának,
– Ember Sándornak, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Kölcsey Ferenc Gyakorló Általános Iskolája igazgatójának,
– Ertl Pálné litéri nyugalmazott pedagógusnak,
– Garai Györgynek, a szentgáli Lőrincze Lajos Általános Iskola és Óvoda igazgatójának,
– dr. Gaskó Béla főmuzeológusnak, a szegedi Móra Ferenc Múzeum általános igazgatóhelyettesének, természettudományi osztályvezetőjének,
– Gazda István esperesnek, a Mezőcsáti Református Egyházközség lelkipásztorának,
– Göőz István Ignácnak, a pátrohai Móricz Zsigmond Általános Iskola igazgatójának,
– Hadijev Janaki Stanislovnak, a Kaposvári Egyetem Egészségügyi Centruma elnökének, osztályvezető főorvosnak,
– dr. Kádár Zoltán nyugalmazott osztályvezető szülész főorvosnak,
– Klein Imrének, a kiskunhalasi II. Rákóczi Ferenc Mezőgazdasági, Közgazdasági és Informatikai Szakközépiskola nyugalmazott igazgatójának,
– Klieber József címzetes apátnak,
– Lázár Tibornak, a XIV. kerületi Szent István Gimnázium igazgatójának,
– Leányfalusi Vilmos orgonaművésznek, a Kalocsai Főszékesegyház karnagyának, kanonoknak,
– dr. Legeza Lászlónak, az Óbudai Egyetem címzetes egyetemi docensének,
– Lukács József üzletembernek, zenésznek, népzenegyűjtőnek,
– Molnár Istvánnénak, a szarvasi Benka Gyula Evangélikus Általános Iskola igazgatójának,
– Ifj. Palcsó Sándornak, a Magyar Állami Operaház játékmesterének,
– dr. Patakiné Barkóczy Ildikó gyógypedagógusnak, a Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola igazgatójának,
– Peleiné Vesza Juditnak, a debreceni Középiskolai Sportkollégium nyugalmazott igazgatójának,
– Petróczi Gábornak, a kazincbarcikai Szalézi Szent Ferenc Gimnázium igazgatójának,
– Rainer Ferencnének, a budajenői Általános Iskola igazgatójának,
– dr. Pintér Antal érsebésznek, a tatabányai Szent Borbála Kórház műtővezető főorvosának,
– Richter Flóriánnak, a Magyar Nemzeti Cirkusz Hortobágyi Károly-díjas artistaművészének,
– Szilasi Alex zongoraművésznek, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kar tanársegédjének,
– dr. Szilágyi Sándornak, az Érd Megyei Jogú Város Önkormányzata Szakorvosi Rendelőintézet, Röntgen Osztály osztályvezető-főorvosának,
– Takács Tamásnak, a Hajdúszoboszlói Református Egyházközség vezető lelkészének,
– Varga Jánosnak, a Debrecen-Nyíregyháza Egyházmegye ibrányi plébánosának, Szabolcsi Főesperesnek,
– Varga Lászlónak, a kaposvári Szent Imre Templom plébánosának, irodaigazgatójának,
– Vargáné Csigás Erzsébet gyógypedagógusnak, a Benedek Elek Óvoda, Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény intézményegység-vezetőjének,
– Vértesaljai László jezsuita szerzetesnek;

Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést adtak át

– Árendás Péter előadóművésznek, a Honvéd Együttes zenei vezetőjének,
– dr. Árkyné Dr. Tóth Máriának, a XIII. kerületi Magyar Hajózási Szakközépiskola és Szakiskola igazgató-helyettesének,
– Bugyi Jánosné gyógypedagógusnak, a szolnoki Liget Úti Általános Iskola, Előkészítő, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény igazgató-helyettesének,
– dr. Bálintné Hübner Juditnak, a pásztói Mikszáth Kálmán Gimnázium, Postaforgalmi Szakközépiskola és Kollégium tanárának,
– Fügediné Kovács Zsuzsannának, a szolnoki Liget Úti Általános Iskola gyógypedagógusának,
– Fülöp Ildikónak, a Miskolci Nemzeti Színház művészeti főtitkárának,
– Holicsné Csejk Gabriella a XII. kerületi Budai Középiskola tanárának,
– Jakab Miklósné igazságügyi jeltolmácsnak,
– Juhos Tibor hangszermesternek, a Rose Hangszerüzlet és Javítóműhely Kft. ügyvezető igazgatójának,
– Kisgergely Máriának, az egri Bornemissza Gergely Szakközép-, Szakiskola és Kollégium igazgató-helyettesének,
– Lakatos Vilmos előadóművésznek, a Mátyás Pince Étterem zenekarvezetőjének,
– dr. Lengyel Erzsébetnek, a Szolnoki Szolgáltatási Szakközép- és Szakiskola Vásárhelyi Pál Közgazdasági, Egészségügyi és Idegenforgalmi Két Tanítási Nyelvű Tagintézmény tagintézmény-vezetőjének,
– Lévai Jánosné katolikus hittanárnak, Kecskemét város önkormányzati képviselőjének,
– Megyeri Józsefnének, a XIII. kerületi PRÍZMA Általános Iskola és Óvoda, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény igazgató-helyettesének,
– Oza Calin koreográfusnak, rendezőnek,
– Pálfalvi Nándor írónak,
– Rémi Tünde táncos-szólistának, a Honvéd Együttes művészeti asszisztensének,
– Soós Sándornak, a Honvéd Együttes alapító tagjának, karnagyának,
– dr. Veresné Nyizsnyik Judit Évának, a debreceni Ibolya utcai Általános Iskola tanítójának,
– Vojtkó Ferencnek, a Debrecen Televízió szerkesztő-riporterének;

Magyar Bronz Érdemkereszt kitüntetést adtak át

– Banda Ádám hegedűművésznek,
– Boskovics Sándornénak, a szigetvári dr. Raksányi Árpád Integrált Szociális Intézmény Időskorúak Otthona gondozónőjének,
– Gera Lajosnénak, a biatorbágyi Boldog Gizella Otthon főnővér-helyettesének,
– Gagyi Évának, a szigetvári dr. Raksányi Árpád Integrált Szociális Intézmény Időskorúak Otthona mentálhigiénés asszisztensének,
– Gyulai Erzsébet Arany Koszorús magyar nóta énekesnek,
– Gyurkóné Kovács Beatrixnak, a XII. kerületi Arany János Általános Iskola és Gimnázium tanítójának,
– István Lajosnak, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár Beszerzési, Üzemeltetési és Vagyongazdálkodási Főosztály vagyongazdálkodási szakmai tanácsadójának,
– Martonné Adler Ildikónak, az egri Balassi Bálint Általános Iskola és Előkészítő Szakiskola tanítójának.