Szentmisét templomunkban 8 órakor tartunk

ÉVKÖZI 20. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Péld  9,1-6

Az ószövetségi bölcsességi irodalomban többször is találkozunk a bölcsesség megszemélyesítésével. Úgy mutatják be a bölcsességet, mint személyt, mint egy embert. Egy ilyen megszemélyesítéssel találkozunk a mai ószövetségi olvasmányban, amely a bölcsesség lakomájáról beszél.
Mi, akik az Ószövetséget az újszövetségi kinyilatkoztatás fényében olvassuk, és akik részt veszünk az Egyház életében, ebben az olvasmányban is az Eukarisztia előképét látjuk:
a Bölcsesség Jézus  Krisztus; a ház, amelyet épít, az Egyház (és a templom; régen a templomot is „Egyháznak” hívták; a püspöki templom neve ma is: „székesegyház”),
a lakoma az Eukarisztia ünneplése, a mise, amelyre Jézus  Krisztus megbízásából az Egyház minden vasárnap hív; a kenyér és a bor Krisztus teste és vére. – Az élet, amelyet ezen a lakomán elnyerünk, az örök élet. Az eukarisztikus lakomán is tanít bennünket a bölcsesség: Jézus Krisztus az igeliturgiában megvendégel bennünket az Ő Igéjének terített asztalánál. – De ez a lakoma egyúttal bölcs, értelmes életmódra kötelez és segít. Ez a gondolat, a misének, Eukarisztiának ez a rendeltetése, mindig kifejezésre jut a mise utolsó könyörgésében: amikor vége az eukarisztikus lakomának, mielőtt kimennénk az életbe, kapunk egy útbaigazítást, emlékeztetést: mire kötelez a mai részvétel a Bölcsesség lakomáján, a szentáldozás? Mit tanultam, mit viszek haza a mai miséből?

ZSOLTÁR: 34.

A vallásukat nem gyakorló emberek, olykor szánakozva néznek a vallásosakra, de magunk is hajlamosak vagyunk magunkat sajnáltatni, mert úgy érezzük, hogy vallásosságunk által sok mindenben megrövidülünk: sok mindent nem szabad, amit vallásukat nem gyakorlók megengednek maguknak, ugyanakkor sok mindenre kötelez vallásunk, amire őket nem is kötelezheti.
A mai zsoltár az olvasmánnyal és Evangéliummal együtt arra tanít bennünket, nem kell félnünk, hogy keresztény életünk, vallásosságunk következtében, valamiről lemaradunk, valamiben szűkölködnünk kell. – Aki istentisztelő, nem szűkölködik. – Ezzel ellentétben, akikre gyakran irigykedünk, akik az isteni törvényeket semmibe véve „harácsolták össze” jómódjukat, nyomorba jutnak és éheznek. Az igazi nyomor a bűnös élet, az igaz éhség a lelki táplálék, Krisztus tanításának és testének hiánya. – Mi vagyunk az istenkeresők népe, legalább is annak kell lennünk. Akik Őt keresik, maradandó gazdagságot és táplálékot keresnek és találnak Ki ne óhajtana hosszú életet? – A zsoltáros számára ez a földi élet hosszúsága. Jézus Krisztus azonban testével, lelkünk táplálékával, nem a testi életet akarja meghosszabbítani, hanem örök életet akar adni, – az ember nemcsak  a „hosszú”, örök életre vágyakozik, hanem boldogságot, örök boldogságot is kíván. Ezt ígéri és adja Jézus Krisztus azoknak, akik testét és vérét magukhoz veszik, akik földi életükben is Hozzá, az örök élet forrásához kapcsolódtak. Ez a Krisztussal való közösség nemcsak testének és vérének látható vételében, a szentáldozásban, szentmisében valósul meg, hanem keresztény, „krisztusi” életmódunk által is. Ez pedig abban nyilvánul meg, amivel a zsoltár mai szakasza zárul: nyelvedet óvd a rossztól, fuss a gonosztól, és a jót keresd; kutasd és szolgáld a békességet!

SZENTLECKE: Ef  5,15-20

Az efezusi levél folytatja az intelmeket a keresztény meghíváshoz méltó élettel kapcsolatban. A balga és a bölcs élet ellentétét szépen kifejti Jézus az öt bölcs és öt balga szűzről mondott példabeszédében: a balgák csak a pillanatnak éltek, a bölcsek viszont gondoltak a jövőre is, gondoskodtak olajról, hogy mécseseik ki ne aludjanak. – Ilyen értelemben mondja az Apostol is:
„Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak”. Ez minden bizonnyal vonatkoztatható a küszöbön álló Néró-féle keresztényüldözésre, melynek Szent Pál is áldozata lett, de korunkra és a történelem bármely korszakára, amely nem feltételen kedvezett a krisztusi, keresztény életnek. Maga Jézus is arra int bennünket, hogy értsük meg az idők jeleit. Arra kell törekednünk, hogy megértsük az Úr akaratát. Biztos, hogy ezt nem könnyű mindenkor és életünk minden esetében megértenünk, világosan kivennünk, kihámoz-nunk, mit is akar velünk, velem Isten, különösen a szenvedéssel, a csapások-kal, a halállal? Nehezen értem meg, hogy Isten elsősorban kinyilatkoztatása útján közli: mi az Ő akarata: a tízparancsolatban, Krisztus tanításában. Nem egy esetben azonban értetlenkedem; hiszen olyan szépen mondja a Szent-írás: Isten akarata a ti megszentelődéstek. Én pedig ellenállok ennek a meg-szentelődésnek. – A Mennyei Atya nem akarja, hogy egy is elvesszen a kicsinyek közül. Én pedig nem engedem a Jó Pásztornak, hogy megmentsen.
Különösen figyelmeztet bennünket az Apostol a részegség veszélyére, amely léhaságra vezet. – Noha a szentírás ismeri a bort, mint a vidámság eszközét, az igazi vidámság a Szentlélektől jön. Ahhoz nem kell bortól megittasulnunk. – Majd – ismét a kolosszei levélhez hasonlóan arra figyelmezteti az Apostol címzetteit, hogy énekeljenek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. – Már az ószövetségi hívő is Isten dicséretét tekintette élete céljának és legszentebb hivatásának. Ezért is idegenkedett az alvilágtól, mert ott nincs Isten dicsérete. Isten dicséretében kell az igazi, hiteles, hamisítatlan jókedvnek, vidámságnak megnyilvánulnia.
Befejezésül, megint csak a kolosszei  levélhez hasonlóan, hálaadásra int bennünket az apostol: mindig mindenért – Jézus Krisztus nevében. Nem-csak azért, amiből – legalább is úgy gondoljuk – előnyünk, „hasznunk” származik, hanem mindig mindenért. A há la, hálaadás második énünkké kell, hogy legyen. A Katolikus Egyház életének, az én életemnek csúcspontja és forrása a „jó hálaadás”, az Eukarisztia, ahogyan a Szentmisét nevezzük.
Ezért nem lehet közömbös számomra, hogy ezt együtt ünneplem-e, hálát adva Urunk Jézus Krisztus nevében Istennek, az Atyának, ahogyan Jézus Krisztus is hálát adott, mielőtt megtörte és tanítványainak adta a kenyeret.

EVANGÉLIUM: Jn  6,51-58

Folytatjuk elmélkedéseinket Jézus eukarisztikus beszédéről, amelyben magát mennyből alászállott élő kenyérnek, testét ételnek, vérét italnak mondja.
Bármennyire nélkülözhetetlen földi életünkben a kenyér, a táplálék, nemcsak az éhség, hanem a halál ellen is szeretnénk küzdeni, mert nem pusztán földi életünk ideig-óráig tartó meghosszabbítását kívánjuk – hanem örökké szeretnénk élni. Ezt itt a földi életben nem tudjuk megvalósítani. Ezért Jézus lehetővé teszi számunkra, hogy földi életünk után eljussunk az örök életre. – Ennek feltétele, hogy testével és vérével táplálkozzunk az Oltáriszentségben, földi életünkben. A szentáldozás, Jézus Krisztus testének és vérének vétele közösségbe kapcsol bennünket Istennel, de ugyanakkor embertársainkkal – az Egyházzal is, Ez a közösség az, amit az örök életből itt földi életünkben meg tudunk valósítani, meg tudunk tapasztalni, és ez a közösség maga az örök élet, ez az egyetlen, ami halálunk után is megmarad.
Az örök élet közösségébe csak akkor juthatunk el, ha ezt a közösséget a Szentáldozás által itt a földi életben is igyekeztünk megvalósítani. Ne kívánjuk, hogy Jézus Krisztus egy örökkévalóságon át ránk kényszerítse a Vele való közösséget, amelyet a múlandó földi élet rövid pár évtizedére visszautasítottunk.

BOLDOGASSZON Y ZSONGLŐRJE

1

Lajos király idejében élt Franciaországban egy szegény vásári komédiás. Compiègne-ben született, Barnabás névre hallgatott, és erejének meg ügyességének fogásait mutogatva, járta a városokat.

Vasárnapokon leterített a piactéren egy igen kopott ócska szőnyeget, és odaédesgetvén a gyermekeket meg az őgyelgőket különféle nevetséges beszédekkel – amelyeket egy elaggott zsonglőrtől tanult, s amelyeken egyetlen szót sem változtatott soha -, tagjait természetellenes helyzetekbe ficamította, s orrára egyensúlyban egy óntányért állított. A tömeg eleinte egykedvűen nézte.

De amikor fejjel lefelé két kézen tótágast állva, lábával a levegőbe dobott meg újra elkapott hat, napfényben csillogó rézgömböt, vagy amikor hátrahajolva addig, amíg tarkója sarkaihoz ért, és testét tökéletes kerék-alakban tartva tizenkét kést kezdett dobálni s elkapni, csudálkozás morajlott végig a csődületen, és számos pénzdarab hullott szőnyegére.

Mégis, mint mindazok nagy része, kik tehetségükből élnek, compiègne-i Barnabás is nagy nehezen tengődött.

Arca verejtékével keresve kenyerét, az őt illető résznél többet viselt el az Ádám atyánk vétkéhez tapadt nyomorúságokból.

És még nem is dolgozhatott annyit, amennyit szeretett volna. Hogy szép tudását bemutathassa, miként a fáknak a virágfakasztáshoz, gyümölcsérleléshez, neki is melengető napfény, nappali világosság kellett. Télvíz idején már csak lombjavesztett, tetszhalott fa volt. A fagyos föld pedig kemény volt a zsonglőrhöz. S mint a tücsök, amelyről Marie de France beszél, ő is fázott és éhezett a komisz időben. De mivel a szíve egyszerű volt, békén tűrt bajt, szenvedést.

Sohasem törte fejét a vagyonok eredetén, sem az egyes emberek helyzetének egyenlőtlen voltán. Szilárdan hitte, hogy ha e világ gonosz, a másvilág csak jó lehet, és e reménység támogatta. Nem követte a hitetlen és lator csepűrágók példáját, akik eladták lelküket az ördögnek. Nem káromolta soha Isten nevét; tisztességesen élt, és ámbátor nem volt felesége, nem kívánta meg felebarátjáét, mivelhogy az asszony ellensége az erős férfiaknak, miként az megnyilvánul Sámson történetében, amelyről beszámol a Szentírás.

Valójában keveset gondolt az érzéki vágyakra, s nehezebb volt számára lemondani a kancsóról, mint az asszonyokról. Mert mértékletességgel ugyan, de szeretett inni a meleg időben. Rendes ember volt, istenfélő s a Boldogságos Szűz igen odaadó tisztelője.

Soha nem mulasztotta el, ha szentegyházba lépett, hogy oda ne térdepeljen az Istenanya képmása elé, s így ne fohászkodjon hozzá:

„Úrasszonyom, vegye gondjaiba életemet, amíg csak Isten akarata végét nem szakasztja, s ha meghalok, engedje meg, hogy elnyerjem a paradicsom örömeit.”

2

Nos, egy este, egész napos eső után, amint szomorú szívvel s görnyedt háttal ballagott, hóna alatt ócska szőnyegébe takart tekéivel és késeivel, és valamilyen csűrt keresvén, hogy vacsora nélkül ott lefeküdjék, az országúton egy, ugyanazon irányban haladó szerzetest pillantott meg, és tisztelettel köszöntötte. Mivel egyazon léptekkel haladtak, beszélgetésbe kezdtek.

– Társam – szólt a barát -, honnan van, hogy tetőtől talpig zöldbe öltözött? Talán bizony bolondot játszik valamilyen misztériumban?

– Egyáltalában nem, atyám – felelte Barnabás. – Amiként itt lát, a nevem Barnabás, és foglalkozásomra nézve zsonglőr vagyok. A világ legszebb foglalkozása volna, ha az ember mindennap ehetne.

– Barátom, Barnabás – szólt újfent a szerzetes -, vigyázzon, hogy mit mond. Nincs szebb a szerzetesi állapotnál. Az ember Isten, a Boldogságos Szűz és a szentek dicséretét zengi, s a szerzetes élete szakadatlan zsoltár az Úr tiszteletére.

Barnabás így felelt:

– Atyám, bevallom, úgy szóltam az imént, mint valami tudatlan. Állapota nem hasonlítható az enyémhez, s ámbátor nem érdemtelen dolog, ha az ember egy bot végén egyensúlyozott dénárt hordozva orrán táncol, ez az érdem nyomába sem ér a magáénak. Én is nagyon szívesen énekelnék, miként maga, atyám, mindennap az istentiszteleten s jelesen a szentséges Szűz tiszteletére, kinek különös hódolatot fogadtam. Szívesen lemondanék művészetemről, amelyet Soissontól Beauvais-ig több mint hatszáz faluban és városban ismernek, hogy én is magaménak mondhassam a szerzetes-életet.

A szerzetest megindította a zsonglőr egyszerűsége, s mivel nem nélkülözte a helyes ítélőképességet, felismerte Barnabásban ama jó szándékú emberek egyikét, akikről így szólt a mi Urunk: „Béke legyen velük a földön!” Amiért is így felelt neki:

– Barátom, Barnabás, jöjjön velem, s fölveszem a kolostorba, amelynek perjele vagyok. Aki Egyiptomi Máriát a pusztában vezérelte, az irányította lépteim errefelé, hogy magát az üdvösség útjára vezessem.

Így lett Barnabás szerzetes. A kolostorban, ahol befogadták, a szerzetesek versenyt tisztelték és dicsőítették a Boldogságos Szűzet, s mindegyikük az ő szolgálatába állította mindazt a tudományt, mindazt az ügyességet, amellyel Isten megáldotta.

A perjel a maga részéről könyveket írt, amelyekben az Istenanya erényeit fejtegette a skolasztika szabályai szerint.

Móric testvér tudós kézzel pergamenlapokra másolta át e fejtegetéseket.

Sándor testvér finom miniatűröket festett rájuk. Látható volt ott az Ég Királynője, Salamon trónján ülvén, amelynek lábánál négy oroszlán áll őrt; glóriás feje körül hét galamb röpködött, s Szentlélek hét adománya: a félelem, a jámborság, a tudás, az erő, a tanács, az értelem s a bölcsesség adománya. Aranyhajú hat szűz volt ott kísérőként: az Alázatosság, az Okosság, a Lelkigyakorlat, a Tisztelet, a Szűzesség és az Engedelmesség.

Lábánál két kis meztelen és egészen fehér alakocska térdepelt könyörögve. Két lélek, kik üdvükért esedeztek a mindenható közbenjárásáért, bizonyára nemhiába.

Sándor testvér egy másik lapon Évát ábrázolta Máriával szemközt, hogy egyszerre legyen látható a bűn s a megváltás, a megalázott asszony s a felmagasztalt szűz. E könyvben még meg lehetett csodálni az élő vizeknek Kútfejét, a Forrást, a Liliomot, a Holdat, a Napot s a zárt Kertet, amelyről a himnusz szól, a Mennyország ajtaját és Isten városát – a Boldogságos Szűz képei voltak ott.

Marbodeus testvér láthatóan Mária leggyöngédebb gyermekei közül való volt.

Szüntelenül kőszobrokat faragott, úgyhogy szakálla, szemöldöke, haja portól fehér. A szeme örökkön puffadt héjú és könnyes volt; de előrehaladott korában is erőteljes és örömteli maradt, a paradicsom királynéja szemlátomást istápolta gyermekének öregségét. Marbodeus trónuson ülve ábrázolta őt, feje körül gyöngyös glóriával. S gondja volt rá, hogy köntösének redői beborítsák annak lábafejét, akiről a próféta úgy mondta: „Az én szerelmesem olyan, mint egy zárt kert.”

Néha meg bájos gyermek alakjában ábrázolta őt, aki mintha így szólna: „Uram, te vagy az én Uram! – Dixi de ventre matris meae: Deus meus es tu.„^[2] (Zsoltárok 22. II.)

Költők is voltak a kolostorban, akik legendákat és verses himnuszokat szerkesztettek latinul a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére. Sőt egy picardiai is volt ott köztük, aki Miasszonyunk csodatételeit köznyelv s rímes versekbe foglalta.

3

Látva az egymással versengő magasztalásokat és az alkotások e dús aratását, Barnabás siránkozott saját tudatlansága és együgyűsége miatt.

– Jaj! – sóhajtotta, egyedül sétálva a kolostor árnyéktalan kis kertjében – Mily szerencsétlen is vagyok, hogy nem zenghetem, miként testvéreim, méltóan dicséretét Isten szent Anyjának, kinek szívem gyengédségét fogadtam. Sajnos, faragatlan és műveletlen ember vagyok s nem szolgálhatom Boldogságos Asszonyom sem épületes szentbeszédekkel sem szabály szerint felosztott értekezésekkel, sem finom festményekkel, sem pontosan faragott szobrokkal, sem pedig láb szerint számlált ütemes verssorokkal. Nincs, sajnos, semmim!

Így siránkozott, és teljesen átengedte magát a szomorúságnak. Egy este, hogy a barátok társalkodás közben pihentek, hallotta, amint egyikük elbeszélte egy szerzetes történetét, ki csak az Ave Máriát tudta elmondani. E szerzetest megvetették tudatlansága miatt, de amikor meghalt, öt szál rózsa szökött elő szájából, Mária neve öt betűjenek tiszteletére, és így nyilvánvalóvá vált, hogy szent volt.

Hallgatva ezt a beszélgetést, Barnabás újra megcsodálta a Szűzanya jóságát; de nem vigasztalta meg e boldogságos halál példája, mert szíve tele volt buzgalommal, és egekben lakozó hölgye dicsőségét akarta szolgálni.

Kereste-kutatta módját, anélkül, hogy megtalálta volna, mindennap jobban sanyargatta magát, mígnem egy reggel vidáman ébredve, a kápolnába futott, s egy óránál tovább maradt ott egyedül. Ebéd után újra visszatért oda.

S ettől a perctől fogva naponként a kápolnába ment, amikor az elhagyott volt, s ott töltötte azon idő nagyobb részét, amelyet a többi szerzetes a művészeteknek és a kézmíves mesterségeknek szentelt. Nem volt már szomorú, és nem siránkozott többé.

Felette különös magaviselete felébresztette a szerzetesek kíváncsiságát.

Egymástól kérdezték közösségükben, miért is vonul vissza oly gyakran Barnabás testvér.

A perjel, kinek kötelessége, hogy mindent tudjon szerzeteseinek viselkedéséről, elhatározta: megfigyeli Barnabást magányossága óráiban. Egy szép napon hát, mikor amaz, szokása szerint, bezárkózott a kápolnába, perjel urunk két öreg barát társaságában odament a kápolna ajtajához, hogy hasadékain keresztül megfigyelje, mi történik bévül.

És látták, hogy Barnabás a Szent Szűz oltára előtt fejjel lefelé, tótágast állva hat rézgömbbel és tizenkét késsel zsonglőrködik. Isten szent anyjának tiszteletére végezte mindazokat a mutatványokat, amelyek annak idején a legtöbb elismerést hozták számára. Nem értve meg, hogy ez az egyszerű ember tehetségét és tudását állította így a Szent Szűz tiszteletére, a két öreg szerzetes szentségtörést emlegetett.

A perjel tudta, hogy Barnabás lelke ártatlan; de azt hitte, hogy megháborodott. Már mind a hárman nekikészültek, hogy gyorsan kivonszolják a kápolnából, amikor meglátták, hogy a Szent Szűz lelépeget az oltár fokain, és kék palástja szárnyával letörli zsonglőrje homlokáról a csepegő izzadságot.

Akkor a perjel leborult, és homlokával a kőlapon e szavakra fakadt:

– Boldogok az együgyűek, mert ők meglátják Istent!

– Ámen! – felelte a két öreg, és megcsókolta a földet.

ÉVKÖZI 18.VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Kiv 16,2-4; 12-15

Az Eukarisztia legkiválóbb előképe, amelyre Krisztus is hivatkozik: a manna. A szentírástudósok úgy vélik, valamilyen növény ehető édes pelyhéről van szó – ahogyan a Biblia is jellemzi ezt a csodálatos eledelt. De a hangsúly itt is az üdvtörténeti mondanivalón van: Isten az Ő választott népét a pusztában mannával táplálja. Ő ad neki kenyeret. A pusztai vándorlás – mint a húsvéti esemény folytatása – a keresztség előképéhez tartozik: a választott nép az egyiptomi fogságból szabadult meg a bárány vére árán; mi Krisztus vére árán a bűn rabságából szabadultunk meg; ők a pusztában vándoroltak az Ígéret földje felé; mi a földi életen át zarándokolunk az örök élet felé. Ezen a vándorúton Krisztus bennünket az Újszövetség mannájával, az Eukarisztiával, az Oltáriszentséggel táplál. Ezért az Eukarisztia szorosan a húsvéti misztériumhoz tartozik. Min den vasárnap egyaránt megünnepeljük keresztségünket és az Eukarisztiát. – Az Egyház bűn terhe alatt csak húsvéti áldozásra kötelezi híveit, de ne feledkezzünk meg arról, hogy minden vasárnap húsvétot, Krisztus feltámadását ünnepeljük. Ne legyünk olyanok, mint a választott nép, hogy visszakívánkozunk a rabságba – ők az egyiptomi fogságba, mi a bűn rabságába – azért, mert csak a testi táplálékra, annak előteremtésére és elfogyasztására van gondunk.

ZSOLTÁR: 77.

Jézus szembeállítja önmagát Mózessel, rámutatva, hogy a mannát, az ég-ből szállott kenyeret nem Mózes, hanem Isten adta. A manna testi táplálék volt. Az a mennyei kenyér, amelyet Jézus ad, nem a testi haláltól, hanem a lélek halálától, az örök kárhozattól szabadít meg bennünket. A pusztai vándorlás során Isten táplálékról gondoskodik népe számára. A tábort harmatozó felhő borította el, majd amikor felszállt, valami finom, szemcsés dolog borította a talajt. A választott nép azt kérdezte: mi ez?  – héberül: „man-hu?” Innen ered a manna elnevezés. – Mi lehetett a manna, nem tudjuk. Egyes feltevések szerint, valamilyen növény pelyhe, amelyet a szél magával sodor, és amit ma is használnak édesítésre. Ez a „növénytani” magyarázat azonban hiányos, bizonytalan és nem kielégítő. Közelebb járunk az igazsághoz, ha az esemény üdvtörténeti jelentőségét tartjuk szem előtt: ebben az eseményben Isten gondviselő jóságának megnyilvánulását ismerte fel a választott nép. A gondoskodás legkézzelfoghatóbb jele a táplá-lék. – Hogy az üdvtörténetben ennek az eseménynek milyen nagy jelentősége volt, bizonyítja, hogy nemcsak Mózes könyvében találjuk meg, hanem a zsoltárok közül több is emlékezteti a hívőket erre a csodálatos eseményre. Maga a zsoltár említi, hogy az atyák elmondták a fiaknak, szájról szájra, nemzedékről nemzedékre szállt az  esemény hagyománya, egészen Jézus Krisztusig. – A zsoltár megértéséhez szükséges ismerni a Biblia világképét: az égbolt szilárd mennyezet, amelyen ajtók, nyílások vannak. Isten, amikor esőt, havat hullat, felnyitja ezeknek az ajtóknak nyílásait. Ezeken át hullott a manna is, ami éppúgy, mint az eső, vagy a hó, Isten  gondviselő jóságának jele. – A manna közvetlen Istentől jön, abból a világból, amelyben csak Isten  és az angyalok élnek. Ezért nevezi a Biblia angyalok kenyerének. – Ezek a részletek is híven tanúsítják a zsoltár mondanivalóját: a szent hegy jelentheti a Sinaj-hegyet, ahol Isten a tízparancsolatot adta, de a Sion hegyét, Jeruzsálemet is, a pusztai vándorlás végső célját. – Jézus Krisztusban, aki Isten közvetlen közeléből jött, úgy szállt alá, mint a manna, a mennyei kenyér, Isten nekünk is megmutatta gondoskodását, hiszen örök életre szóló táplálékot adott. – A szentmisében mi is elbeszéljük csodás tetteit, valahány-szor Jézus  szavait ismételjük. Isten szent hegye, ahová bennünket vezet, az Egyház, ahol nekünk a minden törvényt magában foglaló szeretet parancsát adja, de a szent hegy, a mennyei Jeruzsálemet, az örök életet is jelenti, földi zarándokutunk célját.

SZENTLECKE: Ef 4,17.  20-24

Az efezusi levél meghívásunkról beszél: arról, hogy Isten már a világ teremtése előtt, mint választottakat és örökösöket, szent és feddhetetlen életre hívott meg. – Ezért figyelmeztet bennünket az Apostol, hogy ne éljünk úgy, mint a pogányok, akik hiábavalóságokon jártatják az eszüket. – A mi életünknek tehát különböznie kell a pogányok életétől. Ki-ki maga kell, hogy Isten jelenlétében számot adjon arról, különbözik-e élete a pogányokétól?Ezt az életmódot, sőt már életszemléletet, amely a pogányokétól különbözik, Krisztustól kell megtanulnunk: őrá kell hallgatnunk. Az apostol felváltva használja a Krisztus és a Jézus nevet. Tanúságot téve a kettő azonosságáról: az evangéliumok Krisztusa azonos a názáreti Jézussal. A kettő elválasztásamesterséges, erőltetett okoskodás eredménye.

Ettől a Názáreti Jézustól, ettől a Krisztustól kell megtanulnom ezt a krisztusi életet. Ennek lényege pedig, hogy az igazság Őbenne, Jézusban van. Nem a közvéleményben, nem az én pillanatnyi hangulatomban, hanem Őbenne – aki önmagáról mondhatta és mondta: én vagyok az út, az igazság és az élet. – Ez a tanulási folyamat minden bizonnyal nem könnyű, hiszen feladat elé állít: „vessétek le a régi embert eddigi életmódotokkal ellentétben”. – A régihez, megszokotthoz, bejáródotthoz, olykor ösztönszerűen is ragaszkodunk, még akkor is, ha az csalóka vágyakozásaival romlásba dönt. Ez a szakítás fájdalmas is lehet. De ez a krisztusi fordulatnak csak negatív oldala. A kereszténység azonban sokkal több, mint a régivel való szakítás. Jézus Krisztus igazsága a lélekben és érzésekben való megújulás. Tehát nemcsak a láthatóban, külsőben, tapasztalhatóban-, a megújulásnak az egész embert, az emberlét minden mélységét: a lelket és az érzéseket is át kell hatnia.

Magunkra kell öltenünk az új embert, aki Istenhez hasonló, igaz és valóban szent teremtmény. „Akik Krisztusra keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra” – mondja Szent Pál apostol egy másik helyen. Erre utal a keresztség szentségének kiszolgáltatásánál az a szertartás, amelyben a megkereszteltet fehér köntösbe öltöztetik, illetve gyermekkeresztelésnél átadják a fehér ingecskét. Magunkra kell öltenünk az új embert, magát Jézus Krisztust: ez kell, hogy alaptermészetemmé, második énemmé legyen, hogy elmondhassam az Apostollal: Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.
Szent teremtménnyé kell lennem, Istennek szenteltté, mert az is vagyok: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok – mondja az Úr”. Mi pedig hisszük, hogy képére és hasonlatosságára alkotott minket. – Igazaknak kell lennünk, a hamissággal ellentétben, amint Isten, amint Jézus  Krisztus is igaz. Mindezt Jézus Krisztustól kell tanulnunk és megtanulnunk egy egész életen át. Ne idegenkedjünk a tanulástól és tanítástól!

EVANGÉLIUM: Jn 6,24-35

A csodálatos kenyérszaporítás láttán a tömeg Jézust királlyá akarta tenni. – Olyan uralkodó kell, aki kenyérről gondoskodik alattvalóinak, anélkül, hogy ezért meg kellene dolgozni. – Jézus nem múlandó kenyeret akar adni, zért elrejtőzik a tömeg elől. Ám ők kitartóak és Jézus keresésére indulnak. Ezt a pillanatot, helyzetet használja ki Jézus, hogy elmondja beszédét a mennyből alászállott élő kenyérről. Jézus elsősorban a lelki táplálék fontosságára, nélkülözhetetlenségére hívja fel a figyelmet. Ennek a tápláléknak ugyanolyan fontosságot kell tulajdonítanunk, mint a testi tápláléknak. – Nélküle a lelki éhhalál veszélye fenyeget. – A lelki táplálék rendszeres vétele nélkül, a rendszeres vasárnapi szentáldozás nélkül a lelki éhhalál áldozatai leszünk.
Ám ez a táplálék sokkal több, mint az a morzsányi kenyér, az a jelentéktelen kis ostya. Ezzel a kenyérrel táplálkozni annyit jelent, mint Istennek tetsző cselekedeteket végezni, Istennek tetsző keresztény életet élni.

A nép azért keresi Jézust, mert jóllakott, nem, pedig mert csodát – „jelet” látott. Tehát nem fogták fel, amit Jézus tett. Mert Jézus csodái mindig valaminek a jelei. Így nem az a lényeg, hogy tettein csodálkozzunk, hanem, hogy megértsük, mit jelentenek. – A kenyér, amellyel jóllaktak, annak a kenyérnek a jele, amely örök életet ad: ez pedig maga Jézus Krisztus Nem Mózes adta a pusztában a kenyeret, a mannát, hanem Isten. Ehhez a mannához hasonlóan, Jézus is Istentől jön. – Tehát nem újabb csodát, jelet kell keresni, hanem megérteni a jelet. Amikor Jézus  Krisztus Testével, a mennyből alászállott kenyérrel táplálkozunk, ez annak a jele kell legyen, hogy egy olyan életet keresünk, ahol nem lesz éhség és szomjúság, vagyis az örök életet.
– Akik itt ezzel a kenyérrel, az Oltáriszentséggel táplálkozunk a Szentáldozásban, jelét adjuk, hogy Isten tetteit akarjuk végezni, tetszése szerint akarunk élni.

SZENTHÁROMSÁG VASÁRNAPJA.

OLVASMÁNY: MTörv. 4,32-34 39-40

A mai ünnep feltárja nekünk Isten bensőséges, rejtett életét. Ezt az életet, mint egy szeretet-közösséget, az Isteni szeretet közösségének életét mutatja be. A keresztség és keresztény életünk által kapcsolódunk ehhez az isteni közösséghez. De ugyanakkor az Ő választott népe is leszünk, az Újszövetség választott népének, az Egyháznak tagjai. – Az ószövetségi választott néphez hasonlóan (amint ezt az első olvasmány elmondja) Isten bennünket is vezet az élet megpróbáltatásain és küzdelmein át. Ahogyan a választott néppel, úgy velünk is szövetséget köt: ezáltal minket is bevon isteni életébe. Ez az isteni közösséghez való tartozás nem azt jelenti, hogy kivételek vagyunk az élet megpróbáltatásai alól, hanem, hogy a megpróbáltatások, a küzdelmek közt is velünk van Isten. – Ennek az isteni közösséghez tartozásnak egész kézzelfogható dolgokban kell megnyilvánulnia, az egyházközösséggel szemben: a vasárnapi szentmisén való részvétel, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása, vallási ismereteim bővítése, az Egyházközség anyagi támogatása által.

ZSOLTÁR: 33.

Az Ószövetség még nem tud a Szentháromság hitigazságáról olyan alakban, ahogyan azt a hiszekegyben megvalljuk: egy Istenben három személy, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. De Isten már az Ószövetségben kinyilatkozatja alaptulajdonságait, amelyeknek az Isteni Személyek a hordózói. Ezekről hallunk, éneklünk a mai zsoltárban.
Isten alaptulajdonságai: az igazság, a hűség, az igazságosság, és a jóság. – Jézus Krisztus eljövetele előtt a hívő ebből a választott nép története és a próféták tanítása által tapasztalt meg valamit. Ha azonban elfogadjuk, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, a második isteni személy, akkor mondhatjuk, hogy tanításával, működésével és megváltói halálával egyértelműen megismertette velünk Isten igazságát, hűségét, igazságosságát és mindenek előtt jóságát. Isten teremtő, aki saját szavával teremt, ajka leheletével, lélegzetével, Lelkével élteti az egész teremtett világot. – Isten megtestesült Igéje, szava Jézus Krisztus, aki feltámadásával újjáteremt, a lehelet, pedig az Újszövetség felismerése szerint az éltető és megszentelő Szentlélek. Ám Isten nem csak alkotó, teremtő, hanem irgalmas, gondviselő, megmentő, megváltó.
– Ezek a tulajdonságok nem csak a Mennyei Atyára illenek, hanem kiváltképpen a Fiúra, Jézus Krisztusra, a mi irgalmas megmentőnkre, megváltónkra, aki nem csak a csodálatos kenyérszaporításkor mutatta meg, hogy az ínség idején táplál bennünket, hanem testének és tanításának táplálékával viseli gondját az Istenfélőknek, az Egyháznak – nekünk.
– Nemcsak a földi életet adta vissza annak a három halottnak, akiket az Újszövetség említ, és, akik azután ismét meghaltak, hanem halálával és feltámadásával az örök haláltól, kárhozattól ment meg bennünket. Isten megvédi választott népét, szeme rajtunk nyugszik és segít bennünket. Ezt viszont a Szentlélek teszi. Általa van jelen bennünk és közöttünk, az Egyházban, azokban, akik benne bíznak, az Atya gondviselése és a Fiú védelme. A Szentlélek a mi védelmezőnk, megtartónk, vigasztalónk. A zsoltár ezek szerint választ ad a kérdésre: Milyen a mi Istenünk? Nekünk, pedig az imádkozóval együtt kell mondanunk: boldog a nemzet, melyet az Úr örökbe fogadott. Boldog az Egyház, amely a Szentháromság egy Istent a maga Istenének vallhatja.

SZENTLECKE: Róm 8,14-17

A „Népek Apostola”, szent Pál, legimpozánsabb levelével mutatkozik be a birodalom fővárosában, Rómában élő keresztényeknek. Ebben a levélben megtalálhatjuk az Egyház teljes tanítását a Szentháromságról, hiszen az Apostol azzal kezdi, hogy akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Itt tehát a Szentlélekről hallunk, ám ha valakinek fi ai vagyunk, úgy az nekünk Atyánk. Ezért csakis ebben a Lélekben nevezhetjük Istent Atyánknak.
Tudjuk, hogy a keresztség szentségében Isten gyermekei és a mennyország örökösei lettünk. Jézus Krisztusnak, mint a Fiúnak, Isten Fiának társörökösei

– amint erre bennünket a Galatákhoz írt levél is tanít. – Önmagunktól nem nevezhetjük Istent Atyánknak, és önmagunktól nem lehetünk Jézus Krisztus társörökösei. Ezt a Szentlélek műveli bennünk, ez Isten ajándéka. Érthető, ha mindent Isten nélkül, a Szentlélek nélkül akarunk megvalósítani, Istentől függetlenül akarjuk berendezni és élni életünket, nem fogjuk tudni Istent Atyánknak nevezni, ahogyan erre bennünket Jézus tanít.
Ennek az örökségnek azonban feltétele is van. És itt következik ismét Szent Pálnak egy kedvenc gondolata és tanításának alapja: előbb azonban szenvednünk kell Jézus Krisztussal, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. A keresztségben – amelyben gyermekek és örökösök lettünk – Jézus Krisztussal együtt meghaltunk és feltámadtunk. Ez ment meg a félelemtől és szolgaságtól, ez tesz bennünket szabaddá Isten gyermekeinek életére. Így valósulhat meg bennünk a Szentháromság élete: a Szentlélekben nevezzük Istent Atyánknak, Krisztus kereszthalála által leszünk Isten gyermekei és Krisztus társörökösei, szabadok a bűntől és félelemtől.

EVANGÉLIUM: Mt 28,16-20

Jézus tanítása alapján hiszünk a három isteni személyben. Jézus többször beszél az Atyáról és arról, hogy Ő és az Atya egy. A Szentlélekről is tanít Jézus: megígéri az apostoloknak, mint vigasztalót, és mint az Igazság Lelkét. Az a hely, amelyen az Evangélium egyszerre említi a három isteni személyt, a Szentháromságot, ahogyan mi megszoktuk, az, amikor Jézus elrendeli az apostoloknak, hogy tanítsanak minden népet, kereszteljék meg őket az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében. A Szentháromságról szóló tanítás és keresztségünk szorosan összefüggnek. A keresztség által két közösség tagjai leszünk: a Szentháromság isteni  közösségének és az Egyháznak.
Isten élete közösségi élet, mert Isten a szeretet, és a szeretet csak közösségben valósulhat meg, csak a közösségben lehetséges. Ugyanígy keresztségünk és keresztény életünk is csak közösségben bontakozhat ki: a Szentháromság egy Istennel való közösségben és az Egyházközösségben – tekintet nélkül arra, milyen ez a közösség. (Ez a közösség mindig olyan lesz, amilyen én vagyok).
Nem lehetek tagja a Szentháromság isteni közösségének, ha nem vagyok tagja a látható közösségnek, az Egyháznak. Ugyanakkor a Szentháromság isteni közössége, az isteni szeretet közössége kell, hogy az Egyház követendő példaképe legyen.
A keresztség – a keresztvíz és a szertartás mellett – a keresztény életet is jelenti. Mindkettő együttesen eredményezi az isteni életközösségbe, és az Egyházhoz való kapcsolódásunkat, csatlakozásunkat. – A szentségeket titkoknak is nevezzük: számunkra titok marad, hogyan kapcsol bennünket a keresztvíz a Szentháromság közösségéhez. Ám bizonyos, hogy ez a titok nem értelmetlenség, ha keresztény életünkkel kamatoztatjuk a keresztségben elnyert istengyermekség kegyelmét.

Szeretettel várunk kicsiket és nagyokat a jubileumi, 25-ik zenés esti családi hajózásra a Hunyadi hajóra! Részletek a képre kattintva.

HÚSVÉT 6. VASÁRNAPJA

OLVASMÁNY: Ap csel 10,25-26. 34-35. 44-48

Szent Péter apostolnak Joppéban látomása volt: egy kendőt látott, amely-ben különféle állatok voltak, amelyeket a zsidóknak nem volt szabad enni, mert tisztátalanok voltak. Egy hang felszólította, hogy egyen belőle. Ő azonban visszautasította. De a hang bíztatta: amit Isten tisztának nyilvánít, arra te, ne mond, hogy tisztátalan. – Péter ugyanis visszautasította a pogány Kornéliusz megkeresztelését, gondolva, hogy csak zsidók keresztelkedhetnek meg, a pogányoknak előbb a zsidó hitre kell térniük. A látomás után Péter megváltoztatta álláspontját. – Az olvasmány azt mondja, hogy akik a keresztséget kérik, azokban a Szentlélek már megkezdte működését. Tehát az Egyház nem tagadhatja meg a keresztséget tőlük. – De a Szentlélek működésének hatásos kibontakozásához hozzátartozik még valami: az Egyháznak, (nem csak a tanítóhivatalnak, hanem a hívek közösségének) nem szabad megengednie, hogy elkallódjanak, hogy ne találják meg helyüket az Egyházban azok, akiket a Szentlélek a keresztségre indított. Már pedig ahol a szülők – akik a keresztelendő gyermek számára az első hívő közösséget jelentik
– nem élnek az Egyház törvényei szerint, semmi kilátás sincs arra, hogy a Szentlélek a gyermekben hatásosan kifejthesse működését. – Ilyen esetben nem szabad rossznéven vennünk, ha az Egyház elhalasztja a gyer-mek keresztelését, és időt ad a szülőknek, hogy elgondolkodjanak, változtassanak életszemléletükön, életmódjukon az Egyházhoz, a hívők közössé-géhez való viszonyulásukon.

ZSOLTÁR: 98.

A zsoltáros új dalra szólítja fel a jelenlevőket. – A hagyománynak, a rég-múlt idők üdvtörténeti eseményeinek nagy szerepe volt a választott nép val-lásosságában. A legkiválóbb helyet ezek között az Egyiptomból való kivonu-lás, az „exodus” foglalta el. A választott nép, a zsidók, maga Jézus Krisztus is a tizenkét apostollal, a húsvéti vacsorán emlékezett meg róla, és azóta mi keresztények is ünnepeljük a húsvétot – vasárnapról vasárnapra, mi több, napról napra a szentmisében.
Azonban bármilyen jelentős szerep jut a hagyománynak a vallásos életben, így a keresztény vallásban is, az nem lehet csak hagyomány, csak tradí-ció, ahogyan ezt ma is szeretnék  eállítani, akik el akarják homályosítani a keresztény vallás lényegét. – Isten megváltói műve nem csak a múlté, nem csak megemlékezés (remineszcencia, esetleg nosztalgia tárgya), hanem jelen életünk valósága: egy állandóan megújuló valóság. Ezért énekeljük ezt a zsoltárt most, a húsvéti időben, mert Krisztus feltámadásával Isten újból bebizonyította hatalmát (ezt jelenti Isten jobb keze, Isten hatalmas karja), de üdvözítő jóságát is. – Ez az új húsvét, amelyet új énekkel ünneplünk. Isten öröktől van, így hát elgondolásai, szándékai, tervei is öröktől valók. Ezek a tervek, gondolatok azonban az ember számára ismeretlenek, hozzá-férhetetlenek. – Saját erőnkből képtelenek vagyunk azokra rájönni. Ezért Isten maga siet segítségünkre és feltárja előttünk tervét. Nem élőszóban, be-szédben közli velünk, hanem egy történelmi személy és esemény által: Jézus Krisztus megváltói művében. Ebben lesz láthatóvá, tapasztalhatóvá Isten örök terve, amelynek lényege az irgalom és a hűség.
Istennek ezt a tervét minden népnek, a föld minden határának meg kell ismernie. Jézus is parancsban hagyta tanítványainak: „Hirdessétek az Evangéliumot minden teremtménynek!” – Az Evangélium örömhír, Krisztus megváltói halálának és feltámadásának örömhíre, amelyben Isten irgalma és hűsége megnyilvánult.

SZENTLECKE: 1 Jn   4,7-10

Szent János apostol, a szeretett tanítvány ismét a szeretetről beszél.   Az egymás iránti szeretet azért kötelez bennünket, mert Istentől van és Isten maga a szeretet. Ezért Istent csak akkor és az által ismerhetjük, ha szeretjük egymást. Isten megismerése ezek szerint nem elméleti ismeret, nem elmé-leti tudás, hanem a szeretet gyakorlása. Méghozzá azé a szereteté, amely abban nyilvánult meg, hogy Isten elküldte Fiát, hogy általa éljünk. Tehát Isten  szereretete Istennek egy egész konkrét, történelmi, üdvtörténeti eseményben nyilvánul meg, és valósul meg: abban, hogy Isten az Ő Egyszülött Fiát elkül-di, hogy Jézus Krisztusban eljön közénk. – Isten nem az Ő fölöslegéből ad, hanem azt az egyetlent, amivel rendelkezik, az Ő Egyszülött Fiát. Méghozzá azért, hogy általa éljünk. Jézus Krisztus az élet forrása, Ő maga az Élet, aho-gyan búcsúbeszédében az utolsó vacsorán mondja a János – evangélium-ban: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”. Egyedül általa élhetünk, és, ha nem Ő általa élünk az nem nevezhető életnek. Az élet, amelyet Ő ad az élet bősége. Amint maga mondja: „Azért jöttem, hogy életük legyen és, hogy bőségben legyen.”
Arra is rámutat az Apostol, hogy ebben a szeretetben Istené a kezdemé-nyezés. Ő szeret minket és Fiát bűneinkért engesztelésül, küldi. Pont azért küldi Fiát, hogy engesztelő áldozat legyen értünk. Ha nem lennénk bűnö-sök, nem lenne szükség erre az engesztelő áldozatra, Krisztus keresztáldo-zatára, a húsvéti áldozatra, amely lehetővé teszi, hogy a keresztségben meg-tisztuljunk, bűneinktől megszabaduljunk és Isten gyermekei legyünk. – Ez kötelez bennünket a szeretetre, abból tanuljuk meg mi a szeretet, hogy az elválaszthatatlan Jézus Krisztustól és az Ő engesztelő áldozatától.

EVANGÉLIUM: Jn 15,9-17

A mai evangéliumból világos, mit jelent Jézus Krisztus szeretete:
1. Istent, Jézus Krisztust és embertársainkat szeretni annyit jelent, mint megtartani a parancsokat, Jézus Krisztus tanítása szerint élni. A szeretet te-hát sokkal több, mint valami mulandó hangulat. Értelmünk és akaratunk, teljes személyiségünk alárendelése Istennek, Jézus Krisztusnak – embertár-sainknak – az igaz szeretet.
2. Ez a szeretet csak akkor valósulhat meg, ha állhatatosan megmaradunk benne. A szeretet hűséget, kitartást követel tőlünk. – Sajnos ma mintha megfeledkezne a társadalom erről. Az adott szó értékét veszítette. Senki sem akar kötelezettséget vállalni. Ez nem csak a házastársi húségre és a papok húségére vonatkozik – habár ezek a legkirívóbb esetek. Ez vonatkozik a ke-resztségnél tett ígéretekre, – mind a szülők, mint a megkereszteltek esetében.
3. Jézus szeretete, az Isteni szeretet, az igazi szeretet nem riad vissza az áldozatoktól.
– Szélsőséges esetnek, helyzetnek számít, ha azzal kell bizonyíta-ni szeretetünket, hogy másért meghaljunk. Erre azonban soha nem lennénk készek és képesek, ha nem lennénk készek egymásért élni. – Egymásért élni, pedig legalább olyan nagy áldozat, mint egymásért meghalni. Ez gyakran elkerüli figyelmünket. Olykor azt mondjuk, készek vagyunk másokért meghalni
– mivel tudjuk, erre úgy sem kerül sor és ezzel az állításunkkal annyira meghatjuk önmagunkat és embertársainkat, hogy észre sem veszik azt,:  nem vagyunk képesek és készek egymásért élni. Szeretni annyit jelent, mint egymásért élni; egymásért meghalni, az majd magától megadatik.

HÚSVÉT 5. VASÁRNAPJAOLVASMÁNY: Ap csel 9,26-31A mai olvasmányban az Apostolok Cselekedetei ismét elválaszthatatlan közelségben említik Jézust, az Urat (ahogyan Őt a Lukács-evangélium és az Apostolok Cselekedeteinek írója nevezi) és a Szentlelket. Ez újból a húsvét és a pünkösd, a keresztség és a bérmálás szoros egybetartozását idézi em-lékezetünkbe. – Az Egyház Krisztus titokzatos teste; az Egyház lelke, pedig a Szentlélek. Ahogyan a test halott lélek nélkül, úgy az Egyház is halott a Szentlélek nélkül. A Szentlélek építi, gyarapítja az Egyházat; ő egyesíti az Egyház különböző tagjait, ő világosítja meg és kormányozza. – Az Egyház-ban minden Jézus nevében és a Szentlélek erejéből történt és történik. Azok az események is, amelyekről a mai olvasmány beszél (Saul – Szent Pál meg-térése és működése), de az Egyház jelen élete is, amelyben a keresztség és a bérmálás szentsége által a Szentlélek bennünk kifejti működését. Szük-ségesnek tűnik megmagyarázni az olvasmány néhány kifejezését: Damasz-kusz: város Szíriában, a Damaszkuszba vezető úton tért meg Saul – Szent Pál;  hellenisták: görög nyelvű zsidók; Judea, Galilea, Szamaria: Palesztina, zsidó ország vidékei: Júdea délen, Szamaria középen, Galilea északon; Isten félelem: nem az Isten  hatalmától való rettegés, hanem attól való tartás, hogy elveszítjük Isten  barátságát; ez egy sajátságos életmódot eredményez. ZSOLTÁR: 22.A 22. zsoltár magában egyesíti a könyörgést és a hálaadást. Legismertebb a zsoltár első mondata: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” – Jézus utolsó szavai a kereszten a Máté- és Márk-evangélium szerint.Talán meglep bennünket, hogy most a húsvéti időben is ebből a zsoltárból imádkozunk, éneklünk. Maga a zsoltár is rámutat: nincs húsvét nagypéntek nélkül – de fordítva is érvényes; az élet és a halál szerves, elválaszthatatlan egységet alkotnak. A halál „hozzá tartozik az élethez.” – Az imádkozó leg-nagyobb szorongatásában is megtapasztalta Isten jóságát. Fogadalmat tett, és most teljesíti azt. A fogadalom teljesítéséhez hozzá tartozik a hálalakoma, az eukarisztia, amelyben a szegények is részesülnek. Őnekik is meg kell ez által a lakoma által tapasztalniuk Isten gazdagságát. – Ha az Ószövetség ke-retein belül maradunk, és a kívánság: „szívünk mindörökre éljen” csak erre, az evilági valóságra vonatkozik, akkor nem teljesülhet, mert itt a földön nem élhetünk örökké. De, ha Krisztus tanításának és feltámadásának fé-– 76 –nyében értelmezzük, akkor teljesülni fog. – Az imádkozó saját tapasztalatát kiterjeszti, kibővíti minden népre. Mi több, Isten megváltói műve hódolatra kényszeríti még a holtak világát is. – Az ivadékban, az utódban véli az ember tovább élni, látni önmagát. Őnekik is hirdetni kell Isten nagy tetteit: így az imádkozó egybekapcsolja a múltat – „akik a földben alszanak” –s a jövőt, az ivadékokat.Amit a zsoltárban imádkozunk,  éneklünk, az minden misében megis-métlődik: hálalakomára jövünk össze, amelyből a szegényeket is részesíte-nünk kell, és hirdetjük Isten  legnagyobb tettét: Krisztus megváltói halálát és feltámadását. SZENTLECKE: 1 Jn  3, 18-24Szent János, a szeretett tanítvány, a negyedik Evangélium és három le-vél szerzője, Evangéliumában, Jézus búcsúbeszédében és leveleiben is sokat beszél, sokat ír a szeretetről. Tudva, mennyi félreértés lehetséges éppen a szeretettel kapcsolatban, fontosnak tartja tisztázni, hogy a szeretet nem – vagy legalább is elsősorban nem érzelmek kérdése, érzelmek dolga, hanem az akaraté. Ezért int és i  gyelmeztet: ne szóval és nyelvvel szeressünk, hanem tettel és igazsággal. Tetteinkben kell megmutatkoznia szeretetünknek, az igazság pedig a negyedik Evangéliumban Jézus  Krisztus tanításának kulcs-szava. Ezt az igazságot csak akkor ismerhetjük meg, ha megismerjük Istent, Jézus Krisztust. Ezt, pedig azzal valósítjuk meg, hogy tetteink igazak, vagyis életünkben nincs hamisság, nincs álnokság. Tehát az igazságot tenni kell, nem elég ismerni. Életünknek kell igaznak lennie. – Ha szeretetünk nem merül ki szavakban, ha nem érjük be azzal, hogy csak szavakkal szeretünk, hanem azt tettekre váltjuk, erről ismerhetjük fel, hogy az igazságból valók vagyunk-e? – Ezzel nyugtatjuk meg színe előtt a szívünket. – A Szentírás (különösen az Ószövetség) a lelkiismeret helyett gyakran a szív – szót hasz-nálja. Ha tetteink igazak, ha életünk igaz, nem kell nyugtalankodnunk. Ám könnyen előfordulhat, hogy szívünk mégis vádol, mert tudatában vagyunk elégtelen, esendő voltunknak. Az Apostol megnyugtat: nincs okunk szoron-gásra, mert Isten szívünk fölött áll és mindent tud: ismeri szándékainkat, tudja mi múlott rajtunk, mi független tőlünk.Ha szívünk nem vádol, ez felbátorít a bizalomra Isten iránt. Majd Ismét visszatérnek Jézus szavai a János evangéliumból: Bármit kértek, megkapjá-tok tőle. – Könnyen lehetséges, hogy azt mondom: „én sok mindent kértem Istentől, mégsem kaptam meg.” – Az Evangélium esetében elkerüli i gyel-memet Jézus szava: „az én nevemben”, az Apostol levelében pedig: „hisz megtartjuk parancsait, és azt tesszük, ami neki kedves.” Ez jelenti azt: Jézus – 77 –nevében kérni. És mielőtt „reklamálnák”, tanácsos feltennünk a kérdést: va-jon megtartom-e Isten parancsait, azt teszem-e, ami Istennek tetszik, ami előtte kedves? Hiszen ez az a „bármi”, amit Isten megad nekünk: a kegyelem, a segítség, az erő ahhoz, hogy parancsait megtegyem. Az Apostol azt is megmondja, mi Isten parancsa: Hogy higgyünk Fiának Jézus Krisztusnak és szeressük egymást, amint ő parancsolta. Hinni Jézus Krisztusnak – hinni, hogy van örök élet, amelyről Jézus Krisztus nemcsak az Ő szavával, hanem szenvedésével és halálával, az Ő feltámadásával bi-zonyságot tett – ez Isten parancsa. „Őt hallgassátok” – hangzott a Mennyei Atya szózata Urunk színeváltozásakor. – Úgy szeretni egymást, amint Ő pa-rancsolta: „Nincs nagyobb szeretet, mint amikor valaki életét adja barátai-ért” – mondja Jézus búcsúbeszédében, ugyancsak a János-evangéliumban. A szeretet nem retten vissza az áldozatoktól. Sőt az igaz szeretet lényege az áldozat, mint Jézus Krisztus szeretetének is az Ő keresztáldozata a lé-nyege. – Mindezt megint csak azért mondja az Apostol, mert tudja, hogy hajlamosak vagyunk félreérteni, netán félremagyarázni a szeretet fogalmát. Ezért hangsúlyozza a szeretet és a parancsok betartásának elválaszthatatlan kapcsolatát. Aki teljesíti Isten parancsait az Istenben marad és Isten őbenne. Itt is felismerhetjük Jézus szavait, amelyeket a János-evangéliumban a sző-lőtőről és szőlővesszőkről mondott: „Aki bennem marad, bőséges termést hoz”. – A keresztény élet, a Krisztus szavának adott hitel, és a szeretet, amely a parancsok megtartásában van, Jézus  Krisztusban maradást, valami ma-radandót, tartósat, állandót jelent. Nem pillanatnyi lelkesedés, szalmaláng, hanem állhatatosság, kitartás az áldozatok mellett és az áldozatok árán.Mindezt a Lélektől tudjuk, akit Jézus Krisztus adott nekünk, akit búcsú-beszédében – ismét a János – evangéliumban megígért a tanítványoknak. Önmagunktól nem jönnénk rá, hogy krisztusi, keresztény életünkkel mara-dunk meg Jézus Krisztusban. Ehhez a Szentlélek megvilágosító kegyelmére van szükség, amelyet a bérmálás szentségében elnyertünk, és amely ben-nünk működik, ha azt bűneinkkel ki nem oltjuk.EVANGÉLIUM: Jn  15, 1-8Amikor Jézus önmagát a szőlőtőhöz, tanítványait – bennünket, pedig a szőlővesszőkhöz hasonlít, arra i gyelmeztet, hogy a keresztény élet gyü-mölcseit csak akkor tudjuk megteremni, ha közösségben maradunk Vele. Ahogyan a szőlővesszők a szőlőtőből táplálkoznak, úgy kell nekünk is Krisztusból táplálkoznunk. – Tanítása, Testének és Vérének vétele az Oltári-szentségben az éltető nedv, amellyel Ő, a szőlőtő, bennünket, szőlővesszőket táplál és éltet.– 78 –Jézus arra szólít fel, hogy maradjunk benne: a keresztény élet csak akkor lehet gyümölcsöző, ha ezt egy bizonyos állandóság, folyamatosság jellemzi. – Ha csak a pillanatnyi hangulat kapcsol bennünket ideig-óráig Istenhez, Jézus Krisztushoz, az Egyházhoz, közben azonban el-elszakadunk, úgy nem tudjuk megteremni a keresztény élet gyümölcseit. Jézus szavai: „Nélkülem nem tehettek semmit”, megtartja érvényét akkor is, ha úgy tűnik, vagy sokan azt is állítják, hogy nagyon jól megvannak Isten, Jézus Krisztus, vallás és Egyház nélkül. Az, amit így valósítunk meg, sem-mi. – Az értékét minden csak az Istennel, Jézus Krisztussal, Egyházzal való közösség által nyeri.Amikor az Egyháztól való eltávolodásnak, elidegenedésnek vagyunk ta-núi, nem egyszer túl gyorsan arra következtetünk, hogy ez a gonosz lélek „műve”. – Holott az Evangéliumban Jézus Krisztus kifejti, hogy a Mennyei Atya a szőlőműves, aki a szőlővesszőket tisztítja, és a terméketleneket le-metszi. – Így az a folyamat is, amely az Egyházban végbemegy, a tisztulás folyamata is lehet. A vasárnapi szentmisén való részvétel is annak a jele, hogy mint szőlő-vesszők, Krisztusban, a szőlőtőben akarunk maradni, belőle táplálkozunk – hallgatva tanítását, magunkhoz véve testét, és vérét. – Mindennapjainkban, pedig meg kell teremnünk a keresztény élet maradandó gyümölcseit.

HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA.

OLVASMÁNY: Ap csel 4,8-12

A feltámadt Jézus Krisztus, a megdicsőült Úr jelen van az Egyházban, együttműködik vele. Csodajelekkel hitelesíti az apostolok igehirdetését. – Ez az Apostolok Cselekedeteinek kedves és vissza-visszatérő gondolata: az apostolok olyan csodákat műveltek, amilyeneket Jézus Krisztus tett. A leírások néha szinte szóról szóra megegyeznek azoknak a csodáknak elbeszélésével, amelyeket Krisztus földi életében tett, és amelyekről az evangéliumokban olvasunk.
Tudjuk: a testi épség visszanyerése a Biblia felfogása szerint a lelki épség visszanyerésének, a bűnbocsánatnak látható jele. Így kell értelmeznünk a mai olvasmányban említett csodás gyógyulást is. – A testi épség visszaadása látható jele, bizonyítéka annak, hogy a feltámadt Krisztus él, működik, üdvözít – gyógyít: az apostoli Egyházban és az apostoli Egyházon keresztül. A föltámadás a teljes élet forrása: a testi és lelki épségé egyaránt. Krisztus föltámadása tehát nem csak a lélek üdvösségét, hanem a testét is meghozta; a keresztségben az egész ember részese lesz a húsvéti misztériumnak: a test és a lélek egyaránt. Az áldozás előtt, amíg a hívek az „Isten Bárányát” mondják, éneklik, a pap így imádkozik: „Szent Tested és Véred vétele ne váljék ítéletemre és kárhozatomra, hanem jóságodból szolgáljon lelkem és testem oltalmára és gyógyulására”. – Hiszen testünk a keresztség pillanatától a Szentlélek temploma, és tagjainkkal Krisztus titokzatos Testének, az Egyháznak tagjai leszünk. – A temetés is, a keresztény végtisztességadás az emberi testnek, a Szentlélek templomának.Látható módon testünk és lelkünk – az egész ember – Krisztus második eljövetelekor, a teljes megújuláskor jut el a megváltás teljességére – amelyre Krisztus az ő feltámadása által már eljutott, minket, pedig a keresztség szentsége és keresztény életünk által meghívott.

ZSOLTÁR: 118.

Ma visszatérünk a húsvéti hálazsoltárhoz, és az imádkozónak, hálálkodónak egy további tapasztalatával ismerkedünk meg: „Jobb az Istenre bízni magunkat, mint emberek oltalmát várni. Jobb az Istenre bízni magunkat, mint fejedelmek védelmét remélni”. – Életünkben embertársainkra vagyunk utalva, és ők miránk. E nélkül lehetetlen lenne életünk. De a keserű tapasztalat azt bizonyítja, hogy csalódhatunk, és nem egyszer csalódunk is azokban, akikre számítottunk, és, akik ránk számítottak, csalódhatnak bennünk. Törékeny emberi természetünk és a magunk okozta gyarlóságok okozzák ezt a csalódást. – A zsoltáros végletekben beszél: ha előbb nem, halálunk óráján megtapasztaljuk, mennyire jobb Istenben bízni, mint emberekre hagyatkozni.
A zsoltáros számára ez a végső tapasztalat a fontos. Ami közbe esik, nem lényeges. De környezetünk is ezt tapasztalja, amikor lát bennünket meghalni, mennyire bizonytalanok voltak velünk kapcsolatos elvárásai. – Ezt a zsoltárt, mintha maga Jézus Krisztus imádkozná: tanítványai, – akikre az emberek közül hagyatkozott – elaludtak, megfutamodtak, elárulták, megtagadták. Ezért Ő Istenre bízza magát. Akkor is, amikor azzal gúnyolják: „Istenben bízott, hát szabadítsa meg!” – Az Istenben való bizakodás nem követelődzés, hanem meggyőződés, amely szerint Isten hűséges hozzám, akkor is, ha ezt a körülállók, vagy magam, saját sorsomon nem is tapasztalom. – Jólétünk reményében a pozícióban lévő, befolyásos emberek barátságát, a velük való összeköttetést keressük. Ez lesz azután csak igazán a csalódások forrása, amint a hatalmi rendszer, a keret, amelyben ezek az emberek valamit jelentettek, meginog. – Jézus szemben találta magát a hatalmasokkal: Annással, Kaifással, Pilátussal, Heródessel. – Jézus szenvedéstörténete világosan mutatja, mennyire érdemlik meg az ilyenek bizalmunkat. Az üdvösség, hála, Isten házából jön, nem pedig az emberektől. Az eredetileg királynak szánt köszöntés: „Áldott, aki jön az Úr nevében” és a zarándokok üdvözlete: „Megáldunk benneteket….”, miránk vonatkozik, ha az üdvösséget nem emberektől, hanem Istentől várjuk.

SZENTLECKE:1 Jn 10,11-18

A keresztség szentségében Isten gyermekei lettünk. Ez a mennyei Atya szeretetének eredménye. Nemcsak annak hívnak bennünket, hanem azok is vagyunk. Ez arra kötelez bennünket, hogy ne érjük be, hogy csak névleg legyünk keresztény katolikusok, hanem életünkkel is tanúskodjunk istengyermeki voltunk, hivatásunk mellett. Mivel ez az isten-gyermekség az Atyától származik, érthető, hogy ahol nem ismerik Istent, ott az ő gyer-mekeit sem fogják ismerni, vagyis, azok számára teljesen érthetetlen lesz a keresztény élet, Isten gyermekei életének értékei, azt lenézik, nem egy esetben kinevetik. Ahogyan Szent Pál is mondja, ennek az életnek a lényege még nem nyilvánvaló. Majd Krisztus megjelenésekor lesz nyilvánvalóvá, amikor hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, úgy, amint van. – Ez a mi keresztény életünk legnagyobb próbatétele, kihívása:  Isten gyermekeinek életét élni, hozzájuk méltó életet élni, anélkül, hogy látnánk, tapasztalnánk mi ennek az életnek lényege, eredménye – s mivel megszoktuk, hogy úgyszólván mindent a hasznossági elv alapján mérlegeljünk, ítéljünk meg, – ebben az esetben nem látjuk, milyen „haszon” származna abból, hogy úgy élünk, mint Isten gyermekei, értelmetlennek tartjuk ezt az ilyen életet. Ám egész keresztény életünknek alapja a Jézus Krisztus megjelenésébe vetett hit, az ebbe vetett remény. A keresztségben – amelyet a húsvéti időben ünneplünk – Krisztust öltöttük magunkra, hasonlók lettünk Krisztushoz és arra kaptunk meghívást, arra köteleztük magunkat, hogy keresztény életünkkel hasonlóvá válunk hozzá. Éltet bennünket a hit és a remény, hogy dicsőséges eljövetelével beteljesíti ezt a hasonlóságot és nyilvánvaló lesz ez a hasonlóság, amely életünkben csak a hívő számára, éppen Isten gyerekeinek életét élve volt megtapasztalható.

EVANGÉLIUM: Jn 10,11-18

Ezen a vasárnapon lelki hivatásokért imádkozunk és adományainkkal a papnevelést támogatjuk. Ez a vasárnap a lelki hivatások világnapja. Jó pásztor vasárnap az egész Egyházban Jézus önmagát nevezi jó pásztornak. Ez a kép otthonos és ismeretes volt a Bibliát ismerő hívő számára. A pásztorokból álló, félnomád választott nép magát Istent is pásztornak nevezte. Jézus, mint jó pásztor ismeri övéit – de azok is ismerik őt. Jézus életét adja juhaiért, és gondoskodása kiterjed azokra is, akik nem az ő „aklából”valók. Ezt a pásztori küldetést és hivatást Jézus Krisztus az Egyházra bízta, ruházta. Ahhoz, hogy az Egyház és annak pásztorai valóban, mint jó pásztor tudjon viszonyulni a rábízottakhoz, és kész legyen életét adni értük, szükséges, hogy ismerje a rábízott „bárányokat” és azok is ismerjék őt. – Amíg nem jön létre ez az ismeretség, addig a hívek úgy fognak tekinteni pásztoraikra, mint hivatalnokokra, a pásztorok, pedig béresként, mint ügyfelekhez fognak viszonyulni híveikhez.
Amikor lelki hivatásokért – papi és szerzetesi utánpótlásért imádkozunk,azt is kérnünk kell a Jó Pásztortól, hogy valóban ismerjük egymást és az Egyházban ne csak szolgáltató intézményt, lássunk. – Ezzel megkönnyítjük a pásztorok munkáját, megerősítjük őket hivatásukban, hogy attól se riadjanak vissza, hogy életüket adják a rájuk bízottakért. A Krisztusban maradás, valami maradandót, tartósat, állandót jelent. Nem pillanatnyi lelkesedés, szalmaláng, hanem állhatatosság az áldozatok mellett és az áldozatok árán. Mindezt a Lélektől tudjuk, akit Jézus Krisztus adott nekünk, akit búcsúbeszédében – ismét a János – evangéliumban megígért a tanítványoknak. Önmagunktól nem jönnénk rá, hogy krisztusi, keresztény életünkkel maradunk meg Jézus Krisztusban. Ehhez a Szentlélek megvilágosító kegyelmére van szükség, amelyet a bérmálás szentségében elnyertünk, és amely bennünk működik, ha azt bűneinkkel ki nem oltjuk.