XVI. Benedek pápa február 12-én fogadta az ad limina látogatásukat végző romániai főpásztorokat. Beszédében fontos feladatként jelölte meg a hit megőrzését és továbbadását, a keresztény családok védelmét és támogatását, a keresztény értékek érvényesítést a társadalomban. Kitért az ortodoxok és katolikusok közötti párbeszéd fontosságára is.

A pápa köszöntötte Románia és a Moldovai Köztársaság keresztény közösségeit, amelyeket a múltban nagy megpróbáltatás sújtott. Tisztelettel adózott a püspököknek, papoknak, szerzeteseknek, szerzetesnőknek és világi híveknek, akik az üldöztetés idején rendíthetetlenül ragaszkodtak Krisztushoz és egyházához, sértetlenül megőrizve hitüket.

Utalt rá, hogy a romániai főpásztorok különféle szertartású közösségek élén állnak, amelyeknek mély gyökerekkel rendelkező hagyományai gazdagságukkal a szeretetközösséget szolgálják.

XVI. Benedek köszönetét fejezte ki a romániai főpásztoroknak azért a nagylelkű elkötelezettségért, amellyel szolgálják hazájuk katolikus közösségének újjászületését és fejődését. A hit örökségének megőrzése és továbbadása az egész egyház, de különösen a püspökök feladata. A híveket vezessék el az érett és felelős keresztény hit útjára. Fordítsanak nagy gondot a hitoktatásra, a szentségekre való felkészítésre. Szükség van a Szentírás, a katolikus egyház katekizmusa, az egyházi tanítóhivatal, a II. Vatikáni Zsinat és a pápai enciklikák ismeretének elmélyítésére. A lelkipásztori program nagy elkötelezettséget igényel minden nemzetiségű és szertartású katolikus lelke javát szolgálva. Ehhez pedig szükség van arra, hogy tanúságot tegyenek az egységről, folytassanak őszinte párbeszédet és ténylegesen működjenek együtt. Ne feledjék, hogy az egység elsődlegesen az egyházat vezető Szentlélek ajándéka.

A papságnak szentelt évben a pápa arra buzdította a romániai püspököket, hogy viseljék gondját papjaiknak, akik az Úr szőlejében elsődleges és értékes munkatársaik. Fordítsanak nagy gondot az egyházmegyéikben jelen lévő szerzetesrendekre is.

A papi és szerzetesi hivatások virágzása függ a keresztény családok erkölcsi és vallási egészségétől – hangsúlyozta Benedek pápa. Sajnos napjainkban számos veszély fenyegeti a család intézményét a szekularizált és irányt veszített társadalomban. A katolikus családok, amelyek a megpróbáltatások idején nagy árat fizettek evangéliumi hűségükért, most nem mentesek az abortusz, a korrupció, az alkoholizmus, a kábítószer, vagy az emberi méltósággal ellentétes születésszabályozási eszközök csapásától. Ezekre a kihívásokra úgy lehet válaszolni, ha megfelelő plébániai tanácsadókat létesítenek a családok és a fiatalok lelkipásztori ellátására.

Elő kell segíteni továbbá, hogy a keresztény értékek jelen legyenek a társadalomban. Az egyház jelentősen hozzá akar járulni a kiengesztelődött és szolidáris társadalom építéséhez, feltartóztatva az elvilágiasodás folyamatát. Az ipari és mezőgazdasági rendszer átalakulása, a gazdasági válság, a kivándorlás nem kedveznek a hagyományos értékeknek, amelyeket ismét meg kell erősíteni.

A pápa ezután a katolikusok és ortodoxok közötti testvériség tanúságtételéről szólt. A megosztottság helyet nyissák meg szívüket a kiengesztelődésnek. A Szentatya tudatában van ezen a téren azoknak a nehézségeknek, amelyekkel a katolikus közösségeknek szembe kell nézniük. Reméli, hogy az igazságosság és a szeretet lelkiségének megfelelően találnak megoldást a kérdésekre.

2009 májusában a romániai hívek megemlékeztek Tiszteletreméltó II. János Pál hazájukban tett apostoli látogatásának 10. évfordulójáról. Az isteni Gondviselés lehetővé tette, hogy Péter utóda felkeressen egy többségében ortodox nemzetet, ahol évszázadok óta jelentős katolikus közösség van jelen. A látogatás által felkeltett egység utáni vágy táplálja imáikat, a párbeszédet és közös kezdeményezéseiket. Ma az ortodoxok és katolikusok közötti együttműködés különösen fontos területe Európa keresztény gyökereinek és a keresztény értékeknek a védelme, a közös tanúságtétel a család, a bioetika, az emberi jogok, az erkölcsös közélet, a környezetvédelem kérdéseiben.

Az ortodoxok és katolikusok közötti építő párbeszéd nemcsak hazájuk, hanem egész Európa javát szolgálja – mondta XVI. Benedek pápa, majd apostoli áldásával búcsúzott a romániai főpásztoroktól.

A Szentatya minden évben üzenetet intéz a katolikus hívekhez a nagyböjt kezdetén. XVI. Benedek pápa idei levelét az alábbiakban közöljük.

Kedves Testvéreim!

Minden évben a nagyböjt alkalmával az Egyház arra hív minket, hogy őszintén megvizsgáljuk életünket az evangéliumi tanítás fényében. Ebben az évben az igazságosság gazdag témájában szeretnék néhány gondolatot javasolni, a páli megállapításból kiindulva: Isten igazságossága a Krisztusba vetett hit által nyilvánult meg
(vö. Róm 3,21–22).

Igazságosság: „dare cuique suum”

Először is megállok az „igazságosság” szó jelentésénél, amely a III. századi római jogász, Ulpianus közismert kifejezése szerint a köznyelvben azt jelenti: „mindenkinek megadni, ami megilleti – dare cuique suum”. Valójában azonban ez a klasszikus meghatározás nem pontosítja, mit jelent az, „ami megilleti”, amelyet mindenkinek biztosítani kell. Amire az embernek leginkább szüksége van, az törvény által nem biztosítható számára. Ahhoz, hogy létét teljességgel élvezhesse, valami bensőségesebbre van szüksége, amit csak ingyenesen kaphat meg: azt mondhatnánk, hogy az ember abból a szeretetből él, amit csak Isten adhat meg neki, minthogy saját képére és hasonlatosságára teremtette meg. Természetesen hasznosak és szükségesek az anyagi javak – egyébként Jézus maga is törődött azzal, hogy meggyógyítsa a betegeket, jól lakassa az őt követő tömegeket, és bizonyosan elítéli azt a közömbösséget, ami ma is emberek millióit kényszeríti halálra az élelem, a víz és az orvosság hiánya miatt –, ugyanakkor az „osztó” igazságosság nem adja meg az embernek mindazt, „ami megilleti”. Mennyivel inkább szüksége van ugyanis Istenre, mint a kenyérre. Szent Ágoston megjegyzi: „ha az igazságosság az az erény, amely mindenkinek megadja, ami megilleti…, nem igazságosság az ember részéről az, ami elvonja az embert az igaz Istentől” (vö. De civitate Dei, XIX, 21).

Honnan ered az igazságtalanság?

Márk evangélista idézi Jézus következő szavait, amelyek ahhoz a korabeli vitához kapcsolódnak, hogy mi tiszta és mi tisztátalan: „Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná…, ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat” (Mk 7,15.20–21). Az ételre vonatkozó közvetlen kérdésen túl a farizeusok reakciójában az ember egyik állandó kísértését fedezhetjük fel: egy külső okban azonosítani a rossz eredetét. Sok modern ideológia, ha jól megnézzük, ezt a feltételezést hordozza: mivel az igazságtalanság „kívülről” ered, azért, hogy igazságosság uralkodhasson, elég elhárítani azokat a külső okokat, amelyek akadályozzák ennek megvalósulását. Ez a gondolkodásmód – figyelmeztet Jézus – naiv és rövidlátó. Az igazságtalanságnak, a rossz gyümölcsének, nem kizárólag külső gyökerei vannak; az emberi szívben gyökerezik, ahol a rosszal való titokzatos egyezség csírái rejlenek. Keserűen ismeri el a zsoltáros: „Lásd, én vétekben születtem, már akkor bűnös voltam, mikor anyám fogant” (Zsolt 51,7). Igen, egy mély hajlam az embert törékennyé teszi, és elrontja azt a képességét, hogy közösségre lépjen másokkal. Mivel természeténél fogva nyitott a megosztás szabad áramlására, egy furcsa gravitációs erőt érzékel önmagában, ami a magába forduláshoz és a mások feletti és másokkal szembeni érvényesüléshez vezeti: ez az önzés, az eredeti bűn következménye. Ádám és Éva, a Sátán hazugságától elcsábítva, az isteni parancs ellenére ettek a titokzatos gyümölcsből, és ezzel a Szeretetben való bizalom logikája helyére a gyanakvás és a versengés logikáját helyezték; a Másiktól való elfogadás és bizalommal teli várakozás logikája helyébe a mohó szerzés és önös cselekvés logikáját állították (vö. Ter 3,1–6), melynek eredménye a nyugtalanság és bizonytalanság érzésének megtapasztalása lett. Hogyan tud az ember megszabadulni ettől az önző hajlamtól és megnyílni a szeretetre?

Igazságosság és Sedaqah

Izrael bölcsességének szívében mély kapcsolatot találunk a „gyengét a porból fölemelő” (vö. Zsolt 113,7) és a felebarát iránti igazságosság között. Maga a héber sedaqah szó is, mely az igazságosság erényére mutat rá, jól kifejezi ezt. A sedaqah jelenti ugyanis egyrészt Izrael Istene akaratának teljes elfogadását, másrészt a felebaráttal szembeni igazságosságot (vö. Kiv 20,12–17), különösképpen a szegénnyel, az idegennel, az árvával és az özveggyel szemben (vö. MTörv 10,18–19).
A két jelentés azonban összefügg, mert az izraelita számára a szegénynek adni nem más, mint az Istennek járó viszonzás, aki irgalmas volt ínségben lévő népéhez. Nem véletlen, hogy a törvénytáblák átadása Mózesnek a Sínai-hegyen, a Vörös-tengeren való átkelés után történik. Azaz a törvény meghallgatása feltételezi az Istenben való hitet, aki előbb meghallgatta népének siralmát, és „leszállt, hogy kiszabadítsa az egyiptomiak hatalmából” (vö. Kiv 3,8). Isten odafigyel a szegény kiáltására, és cserébe azt kéri, hogy hallgassák meg őt: igazságosságot kér a szegény
(vö. Sir 4,4–5.8–9), az idegen (vö. Kiv 22,20), a rabszolga iránt (vö. MTörv 15,12–18). Ezért ahhoz, hogy belépjünk az igazságosságba, ki kell lépnünk abból az illúzióból, hogy elég vagyok magamnak, abból a mély bezártságból, amely maga az igazságtalanság gyökere. Más szóval annál is mélyebb „kivonulásra” van szükség, mint amit Isten Mózes által tett, a szív megszabadulására, amit a Törvény szava önmagában nem tud megvalósítani. Van tehát egyáltalán az embernek reménye az igazságosságra?

Krisztus, Isten igazságossága

A keresztény örömhír pozitív választ ad az ember igazság iránti szomjára, ahogy Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében megerősíti: „Most azonban Isten igazsága nyilvánvalóvá lett, függetlenül a törvénytől…, ugyanis a Jézus Krisztusban való hit által nyerik el mindazok, akik hisznek benne; különbségtétel ugyanis nincsen. Mert mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét, s így megigazulnak ingyen az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van, akit Isten rendelt hit által való engesztelésül az ő vére által” (Róm 3,21–25).

Milyen tehát Krisztus igazságossága? Elsősorban a kegyelemből származó megigazulás, amelyben nem az ember az, aki helyrehoz, vagy gyógyítja magát és másokat. Az a tény, hogy az „engesztelés” Jézus „vére” által történik, azt jelenti, hogy nem az ember saját áldozatai szabadítják meg őt bűnei súlyától, hanem Isten szeretetének gesztusa, amely a legvégsőkig megnyílik egészen addig, hogy az emberre szállt „átkot” magára veszi, hogy cserébe az Istennek járó „áldást” adja neki (vö. Gal 3,13–14). De ezzel rögtön egy ellenvetés merül fel: milyen az az igazságosság, ahol az igaz meghal a vétkes miatt, a vétkes pedig cserébe megkapja azt az áldást, ami az igaznak jár? Így ki-ki nem az ellentétét kapja annak, „ami megilleti”? Valójában itt mutatkozik meg az isteni igazságosság, amely egészen más, mint az emberi. Isten, Fián keresztül megfizette szabadulásunk árát, mely tényleg hatalmas ár volt. A kereszt igazságossága láttán az ember fellázadhat, mert az nyilvánvalóvá teszi, hogy az ember nem független lény, hanem szüksége van egy Másikra ahhoz, hogy teljesen önmaga legyen. Krisztushoz megtérni és hinni az evangéliumban valójában ezt jelenti: kilépni a függetlenség illúziójából, hogy felfedezzük és elfogadjuk saját rászorultságunkat, másokra és Istenre, az ő meg-bocsátására és barátságára.

Így érthetővé válik, hogy a hit egészen más, mint egy természetes, kényelmes, magától értetődő dolog: alázat kell annak elfogadásához, hogy szükségünk van arra, hogy valaki Más megszabadítson az „enyémtől” azért, hogy ingyen nekem adhassa az „övét”. Ez kiváltképpen a bűnbánat és az Eucharisztia szentségében történik meg. Krisztus megváltó tettének köszönhetően, mi a „legnagyobb” igazságosságba léphetünk be, amely a szeretet igazságosságát jelenti (vö. Róm 13,8–10), amelyben mindig inkább adósnak, mint hitelezőnek érezzük magunkat, mert többet kaptunk annál, mint amit várhattunk volna.

Ez a tapasztalat megerősíti, és arra ösztönzi a keresztény embert, hogy elősegítse az igazságos társadalom létrejöttét, amelyben mindenki megkapja a szükségeset ahhoz, hogy emberhez méltóan éljen, és amelyben az igazságosságot a szeretet élteti.

Kedves testvéreim! A nagyböjt a szent három napban csúcsosodik ki, melynek során ebben az évben is az isteni igazságosságot ünnepeljük, amely a szeretet, az ajándékozás és az üdvösség teljessége. Azt kívánom, hogy a bűnbánatnak ez az ideje minden keresztény számára valódi megtérés és Krisztus misztériumának mélyreható megismerése legyen, aki eljött, hogy beteljesítsen minden igazságosságot. Ezekkel az érzésekkel, szívből terjesztem ki mindenkire apostoli áldásomat.

XVI. Benedek pápa

1. hétfő

2Sám 15,13-14.30; 16,5-13a; Zs 3; Mk 5,1-20

Bárcsak rám tekintene nyomorúságomban az Úr!

2. kedd: URUNK BEMUTATÁSA (ünnep)

Mal 3,1-4 vagy Zsid 2,14-18Zs 23Zsid 2,14-18Lk 2,22-40

Eljön templomába az Úr, aki után vágyódunk

3. szerda

(Szent Balázs, Szent Anszgár-Oszkár)

2Sám 24,2.9-17; Zs 31; Mk 6,1-6

Nagyot vétettem, ezért bocsásd meg, Uram, szolgád bűnét!

4. csütörtök

(Szent Veronika, Szent Hrabanusz Maurusz, Korzini Szent András)

1Kir 2,1-4.10-12; 1Krón 29,10-12; Mk 6,6-13

Légy erős! Tartsd meg, amit Istened, az Úr rád bízott!

5. péntek: SZENT ÁGOTA

(Szent Adél)

Sir 47,2-11; Zs 17,31-51; Mk 6,14-29

Egész szívvel dalolt Dávid az Úrnak, és szerette Istenét

6. szombat: MIKI SZENT PÁL ÉS VÉRTANÚTÁRSAI

(Szent Dorottya)

1Kir 3,4-13; Zs 118,9-14; Mk 6,30-34

Adj szolgádnak tanulékony szívet!

7. vasárnap: ÉVKÖZI 5. VASÁRNAP

Iz 6,1-8; Zs 137; 1Kor 15,1-11; Lk 5,1-11

Itt vagyok, engem küldj!

8. hétfő

(Emiliáni Szent Jeromos)

1Kir 8,1-7.9-13; Zs 131; Mk 6,53-56

Örömmel építettem neked lakásul házat, örök lakóhelyül

9. kedd

1Kir 8,22-23.27-30; Zs 83; Mk 7,1-13

Uram, Istenem, hallgasd meg a kiáltást és az imádságot

10. szerda: SZENT SKOLASZTIKA

1Kir 10,1-10; Zs 36,5-40; Mk 7,14-23

Áldott legyen Istened, az Úr, aki Izrael trónjára ültetett

11. csütörtök

(A lourdes-i Szűz Mária, Aniáni Szent Benedek)

1Kir 11,4-13; Zs 105,3-40; Mk 7,24-30

Elhajolt Salamon szíve az Úrtól, ezért megharagudott rá az Úr

12. péntek

1Kir 11,29-32; 12,19; Zs 80; Mk 7,31-37

Jeruzsálem városát kiválasztottam

13. szombat

1Kir 12,26-32; 13,33-34; Zs 105,6-22; Mk 8,1-10

Nem tért meg gonosz útjáról Jeroboám

14. vasárnap: ÉVKÖZI 6. VASÁRNAP

(SZENT CIRILL ÉS METÓD, Szent Bálint)

Jer 17,5-8; Zs 1; 1Kor 15,12.16-20; Lk 6,17.20-26

Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik

15. hétfő

Jak 1,1-11; Zs 118,67-76; Mk 8,11-13

Hitetek próbája állhatatosságot eredményez

16. kedd

(Szent Julianna)

Jak 1,12-18; Zs 93; Mk 8,14-21

A világosság Atyjától csak jó adomány származik

17. szerda: HAMVAZÓSZERDA

(A szervita rend hét szent alapítója)

Joel 2,12-18; Zs 50; 2Kor 5,20 – 6,2; Mt 6,1-6.16-18

Szíveteket szaggassátok meg, úgy térjetek meg!

18. csütörtök

(Boldog Fra Angelico)

MTörv 30,15-20; Zs 1; Lk 9,22-25

Eléd adtam ma az életet és a halált, az áldást és az átkot

19. péntek

Iz 58,1-9a; Zs 50; Mt 9,14-15

Ha segítségül hívod az Urat, ezt mondja: Itt vagyok!

20. szombat

(Boldog Marto Ferenc és Jácinta)

Iz 58,9b-14; Zs 85; Lk 5,27-32

Ha kenyeret adsz az éhezőnek, felragyog világosságod

21. vasárnap: NAGYBÖJT 1. VASÁRNAPJA

(Damiáni Szent Péter)

MTörv 26,4-10; Zs 90; Róm 10,8-13; Lk 4,1-13

Az Úr meghallotta szavunkat, és meglátta nyomorúságunkat

22. hétfő: SZENT PÉTER APOSTOL SZÉKFOGLALÁSA (ünnep)

1Pét 5,1-4; Zs 22; Mt 16,13-19

Péter, az előljárótárs, Krisztus szenvedésének tanúja

23. kedd

(Szent Polikárp)

Iz 55,10-11; Zs 33; Mt 6,7-15

Isten igéje véghezviszi mindazt, amit az Úr akar

24. szerda: SZENT MÁTYÁS APOSTOL (ünnep)

ApCsel 1,15-17.20-26; Zs 112; Jn 15,9-17

A sors Mátyásra esett, mire a többi apostol közé sorolták

25. csütörtök

Eszt 4,17n.p.raa-bb.gg-hh; Zs 137; Mt 7,7-12

Uram, más segítőm rajtad kívül nincsen

26. péntek

Ez 18,21-28; Zs 129; Mt 5,20-26

Nem kívánom a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen

27. szombat

MTörv 26,16-19; Zs 118,1-8; Mt 5,43-48

Az Úr szent népe leszel, ahogyan megígérte

28. vasárnap: NAGYBÖJT 2. VASÁRNAPJA

Ter 15,5-12.17-18; Zs 26; Fil 3,17 – 4,1; Lk 9,28b-36

Ábrahám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt

Forrás: https://www.katolikus.hu/igenaptar/201002.html

KARÁCSONY UTÁNI 2. VASÁRNAP.
OLVASMÁNY: Sir. 24,1-4.12-16
Amit az Evangélium – Szt. János evangéliumának „előszava”, bevezető
himnusza az Igéről mond, azt mondja nekünk az ószövetségi olvasmány a
bölcsességről. Ismerjük az Evangéliumnak ezeket a szavait, hiszen nap mint
nap ismételjük őket az Úrangyalában: „És az Ige testté lőn, és közöttünk
lakozék”.
A bölcsesség és az Ige már kezdetben voltak. Isten bölcsességének műve a
teremtés, és szavával, igéjével alkotta a világmindenséget, hiszen csak „szólott
és lett”.
Isten azonban azt akarta, hogy ez a bölcsesség végigkísérje választott népét
az ő vándorlásának zarándokútján. Majd pedig a néppel együtt letelepedjen
a fényes Jeruzsálemi templomban.
Az ószövetségi Bölcsesség az újszövetségi Igének előképe. A Bölcsességhez
hasonlóan, az Ige is eljött közénk. De felülmúlja a Bölcsességet azzal,
hogy látható módon, testet ölt, kis gyermekként jön közénk. A mi vándorlásunknak
társa lesz, és velünk együtt a mennyei Jeruzsálem felé tart. – Az
olvasmány azt mondja, hogy Isten népének közösségében fejti ki tanítását
a Bölcsesség. Az újszövetségi Isten népe az Egyház. Ebben a közösségben
találhatjuk meg az igazi Bölcsességet.
A Szentírás tanúsága szerint az a bölcs ember, aki szem előtt tartja az élet
végső célját, és a maradandó értékek megszerzésére törekszik. Ahogyan a
Bölcsesség műve egyaránt a teremtés és a megváltás, úgy emberi alkotásunknak
és keresztény életünknek is ugyanebből a Bölcsességből kell táp–
35 –
lálkoznia. Isten bölcsessége az alapja az emberi bölcsességnek, az emberi
bölcsesség által kell tapasztalhatóvá válnia Isten bölcsességének.
ZSOLTÁR: 148.
Jeruzsálemet, a szent várost szólítja fel a zsoltár a dicséretre. – Sion a szent
hegy, amelyen Jeruzsálem épült. – Habár az ószövetségi hívő is meg volt
győződve arról, ahogy Isten mindenütt jelen van és elsősorban a tiszta szívben
lakik, – mégis volt az Istennel való találkozásnak egy kiváltságos helye: a
jeruzsálemi templom, ahol a választott nép gyermekei a közösségben különösképpen
átélhették az Istennel való találkozást. – Itt Isten áldása különösen
tapasztalható, bőségesebben árad.
Ez a bőség a békében, a gabona bőségében, és az isteni Ige éltető erejében
nyilvánul meg. Ezt az éltető erőt, élénkséget érzékelteti a zsoltár szava:
igéje gyorsan szökell. -. Karácsonykor Jézus Krisztus születését, az Isteni Ige
megtestesülését ünnepeljük. Ő elsősorban lelki táplálékkal akar bennünket
jóllakatni. A kövér búza, amellyel táplál minket, Testének tápláléka, a
„csöpp búzakenyér”, a „hópehely ostya”.- Ez hozza meg a békét, amelyről a
zsoltár énekel. Az igazi béke az Isten szava, Jézus Krisztus tanítása szerinti
élet. – Hogy ilyen életet tudjunk élni, azzal a táplálékkal kell táplálkoznunk,
amelyet maga Jézus Krisztus rendelt: az Eukarisztiával, Oltáriszentséggel.
Mindez az Egyházban, Isten gyermekeinek közösségében, és kiváltképpen
a templomban, mint ennek a közösségnek otthonában valósul meg:
itt halljuk Isten éltető Igéjét és itt táplálkozhatunk Krisztus testével. Ez az
újszövetségi Jeruzsálem és Sion. Itt gyűlnek össze Isten gyermekei, választottai
– akik annak a meggyőződésnek megfelelően élnek, hogy Isten egész
életükben mindenkor és mindenhol jelen van.
SZENTLECKE: Ef 1,3-6. 15-18.
Az efezusi levél áldással kezdődik: az író Jézus Krisztus Atyjának mond
áldást, aki Lelkének minden áldásával megáldott bennünket. Ez az áldás
nem a légüres térben, a történelemtől függetlenül történik, hanem a történelmi
személyben, Jézus Krisztusban, aki a mennyekben van, és akiben Isten
a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket. Ez azt jelenti, hogy Istennek
már a világ teremtése előtt mindegyikünkkel terve volt, amelyet Jézus Krisztusban
valósított meg, aki megtestesülése által egy lett közülünk. Ez a kiválasztás,
pedig abban áll, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk. Tehát feladatról,
küldetésről, hivatásról van szó, amelynek a keresztség szentségében
– 36 –
lettünk részesei. – Ez az áldás, amellyel az efezusi levél kezdődik, emlékeztet
bennünket Zakariás hálaénekére, a ’benediktusz”-ra, amelyet fi a, Keresztelő
Szent János születésekor énekelt: „Áldott legyen az Úr, Izrael Istene, mert
rátekintett és megváltotta népét!” Ott ezt olvassuk, illetve halljuk: „Hogy
szentségben és igazságban éljünk”. Isten tervének, eredeti elgondolásnak akkor
felelünk meg, ha szentségben és igazságban feddhetetlenül élünk.
A történelem folyamán sok vita volt az eleve-elrendelésről, a „predestinációról”,
amelyben leginkább az efezusi levélnek erre a helyére hivatkoztak. A
legszélsőségesebb nézet szerint az ember semmit sem tehet üdvössége és a
kárhozat elkerülése érdekében, nincs szabad akarata, mert örök sorsát Isten
már elrendelte. Ha az ellenkezőjét állítaná valaki, az tagadná Isten mindentudását
és mindenhatóságát. – Ám ha fi gyelmesen olvassuk a szentírási szöveget,
azt találjuk, hogy Isten szeretetből rendelt el bennünket eleve, méghozzá
nem akármire, hanem arra, hogy Jézus Krisztus által fogadott fi akká
legyünk és magasztaljuk fölséges kegyelmét. – Tehát nem valami kiszámíthatatlan
hatalomtól függő önkényes döntésről, hanem szeretetből történő
meghívásról van szó, méghozzá Isten fogadott fi ainak életére, Jézus Krisztus
által, aki Isten Fia. – A meghívás a keresztség szentségében történt és Isten
fölséges kegyelmének magasztalására szól: mint Isten gyermekeinek, fogadott
fi ainak az a hivatásunk, hogy Isten fölséges kegyelmét magasztaljuk,
hogy ezért a „nagy jóért”- a pásztorokkal együtt „a nagy Úr Istent mind
áldjuk”. Szeretett Fiában, Jézus Krisztusban ajándékozott meg bennünket.
Ez az ajándék indít bennünket a hálára, a keresztény életre, a karácsonyi
ajándékozásra.
De az Apostol is hálát ad az efezusiakért az Úr Jézusba vetett hitükért és
a szentek, vagyis a keresztény hívők iránt tanúsított szeretetükért. E kettő
elválaszthatatlan egymástól: csak az Úr Jézusba vetett hitünk tud erőt adni
ahhoz, hogy egymást gyengeségeink, gyarlóságaink, fogyatékosságaink ellenére
is szeretni tudjuk. Másrészt csak akkor mondhatjuk, hogy hiszünk
az Úr Jézusban, ha ezt a tevékeny szeretetet gyakoroljuk. Ezt ismét nem
tudjuk imádság nélkül megvalósítani, amely felől az Apostol biztosítja az
efezusiakat. Az imádság nem utólagos dísze keresztény életünknek, hanem
annak tápláló gyökere és forrása. – Keresztény hivatásunkat életünk tartalmát,
értelmét, célját – a reményt, amelyre Isten meghívott minket, csak az
isteni bölcsesség világosságánál, a kinyilatkoztatás fényénél ismerhetjük fel.
Ezt valóban imádságban kell kérnünk. – Ugyanennél a világosságnál (amelyért
az Apostol is imádkozik) ismerhetjük meg örökségünket, a keresztény
élet gazdagságát: a keresztény, krisztusi életet. Soha nem fogjuk annak gazdagságát
megtapasztalni, ha abban terhet látunk, ha azon tépelődünk, mitől
– 37 –
foszt meg bennünket. Csak akkor fogjuk örömünket lelni a keresztény életben,
ha azt nézzük, hogy ez valóban az élet bősége, amelyről Jézus Krisztus
beszél: azért jöttem, hogy életük legyen és, hogy bőségben legyen.
EVANGÉLIUM: Jn 1,1-18
Szent János evangéliumának bevezetőjét, prológusát, az Ige himnuszát ismerjük
a karácsonyi ünnepi miséről.
Ki kell emelni azt a gondolatot, hogy a test és vér szerinti születés mellett
létezik Isten gyermekeinek születése, az Istenből való születés, a keresztségben,
vízből és Szentlélekből. Azáltal, hogy Isten Jézus Krisztusban, akinek,
mint Isteni gyermeknek születését karácsonykor ünnepeljük, részese lett a
mi emberi természetünknek, lehetővé tette, hogy mi is részesei lehessünk az
ő isteni természetének.
Szent János evangéliuma, de levelei is nyomatékkal hangsúlyozzák, hogy
Istenhez csak Jézus Krisztus által juthatunk el, mint ahogyan Isten is Jézus
Krisztusban jön közénk. Ezt szépen foglalja össze a mai evangélium hoszszabbik
formájának zárómondata: „Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje,
aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki”. – Az Atya keble az
üdvösség, a kinyilatkoztatás tiszta forrása. Ugyanez a Jánosevangélium arról
tudósít, hogy a „szeretett tanítvány” az utolsó vacsorán Jézus keblén nyugodott,
ami akkor érthető, ha tudjuk, hogy Jézus korában már a zsidók is az
asztalnál fekve étkeztek. – Ahogyan az Egyszülött az Atya keblén nyugszik,
úgy nyugszik a szeretett tanítvány az Egyszülött keblén, hallgatva annak szíve
dobogását, merítve, közvetítve nekünk a kinyilatkoztatás, a kegyelem, az
Isten gyermekséget adó keresztség tiszta forrásvizét.
JANUÁR 6. VÍZKERESZT
OLVASMÁNY: Iz 60,1-6
Izajás próféta könyvének harmadik részéből vesszük az olvasmányt. A
próféta elragadtatással beszél a szent Városról, Jeruzsálemről. A babiloni
számkivetés utáni időből származik ez a szentírási szöveg. Ekkor a választott
nép már más népekkel is kapcsolatba került és rádöbbent, hogy az üd–
38 –
vösség ígérete minden népre vonatkozik. – Ezért beszél a próféta a népek
nagy zarándoklatáról.
A próféta szavai valóban beteljesedtek, mert a pogány népek képviselői,
a napkeleti bölcsek útra keltek és megtalálták a Megváltót; Jeruzsálembe
mind a mai napig a legkülönbözőbb népek tömege zarándokol a világ minden
tájáról.
Azonban a prófétai jövendölés beteljesedését mégis másban kell keresnünk.
Nem csak a választott nép jut el Isten ismeretére, nem csak ő lesz
Jeruzsálem lakója, hanem minden nép. A keresztség által mindannyian
meghívást kaptunk, hogy a mennyei Jeruzsálembe zarándokoljunk. Az Újszövetség
választott népe az Egyház, amely nemzeti, faji, nyelvi hovatartozásra
való tekintet nélkül egybegyűjti az embereket, hogy ahhoz a fényhez,
világossághoz vezesse, amely Jézus Krisztus tanításában felragyogott minden
nép számára.
Jeruzsálemben látható lesz az Úr dicsősége. Keresztény életünk által láthatóvá
kell válnia Isten dicsőségének. Jézus önmagára mondta: „Én vagyok
a világ világossága”. De miránk is, tanítványaira: „Ti vagytok a világ világossága.
Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák
jócselekedeteiteket, és dicsérjék Mennyei Atyátokat”. – A mi keresztény életünk
világosságánál kell az embereknek megismerni a Mennyei Atyát. A mi
tanúságtételünk legyen az a betlehemi csillag, amely elvezeti az embereket
az igazság ismeretére: az egy Egyházba és a mennyei Jeruzsálembe.
ZSOLTÁR: 72
A választott nép élén kezdetben bírák álltak. A nép királya maga Isten
volt. Majd később, amikor a választott nép minden szempontból megerősödött,
fellendült, a környező országok példájának láttán, maga is királyt
követelt. – Ez bűnnek számított, mert magát Istent vetette el ezzel. – Az
idők folyamán mégis kialakult egy pozitív kép a királyságról és a királyról az
Ószövetségben: a király Isten választottja, kedveltje, – mi több: fi a, Isten Felkentje,
a Messiás „Hrisztosz” (Krisztus), aki Isten különös oltalmát élvezi.
– Isten minden hatalmat, és ezzel egyidejűleg saját alapvető tulajdonságait is
átruházza a királyra: előtte távoli királyok hódolnak, országa szinte mesébe
illő méreteket ölt. De ugyanakkor igazságosan ítél, napjaiban megvalósul a
béke; megmenti a hatalmastól a szegényt, könyörül az árván és a szűkölködőn.
– Így a király nem csak hatalmával jeleníti meg Istent itt a földön, nem
csak nagyságával hasonlít Istenhez („minden nemzet neki szolgál”), hanem
irgalmasságával, igazságosságával, könyörületességével is képviseli Istent az
– 39 –
emberek előtt. A zsoltárok egy része – így a mai ünnepi zsoltár is – ilyen
minőségben ünnepli a királyt, vagy imádkozik a királyért. – Az a király, az
a királyfi , akinek Isten az ítéletet átadja, Jézus Krisztus (ahogyan ezt a János-
evangélium is tanítja: Az Atya mindent átadott neki. Jn 5,21-29). Őneki
hódolnak a nemzetek képviselői, a napkeleti bölcsek, akik királyi ajándékot
hoznak neki, tehát elismerik minden nép királyának. – Egyedül Jézus
Krisztus az az eszményi uralkodó, aki teljes mértékben megjeleníti Istent
és annak királyi hatalmát itt a földön: irgalmassága, békéje, emberszerető
jósága által. És mivel ezekben a tulajdonságokban Isten tökéletes képmása
itt a földön, azért Isten bírói hatalommal is felruházta, rábízta az ítéletet, ő
ítélje meg, vajon mi, akik szintén Isten képmásai vagyunk, hiszen képére
és hasonlatosságára teremtett bennünket, és, akik a keresztségben részesei
lettünk Krisztus, a Felkent, a messiás-király királyi hatalmának, milyen
mértékben valósítjuk meg Isten alapvető királyi tulajdonságait: az igazságosságot
és a békét? – Mennyire tudunk könyörületesek lenni szűkölködő,
szenvedő, bajbajutott embertársainkkal szemben?
SZENTLECKE: Ef. 3,2-3a. 5-6
Szent Pál apostol elmondja, hogy a hívők javára, az efezusiak javára részesült
Isten kegyelmi adományában. – A kegyelmi adomány nem öncél, hanem
mások javára részesülünk benne. Ez az adomány Krisztus titka, amelyre
önmagunktól nem jönnénk rá, de Isten kinyilatkoztatása feltárja azt a
Lélek által az apostoloknak és prófétáknak, az Egyháznak és az Egyház által
és az Egyházban mindannyiunknak. – Krisztus titkáról beszél az Apostol,
mert valóban titok és az is marad, hogyan lehet a názáreti Jézus Isten Fia, az
Atyával egylényegű, – hogyan lehet az ő kereszthalálában valóságos módon
elrejtve nemcsak az ő feltámadása, hanem mindannyiunké.
Isten az ószövetségi választott népnek megígérte, hogy az ő öröksége lesz
a föld, – az Ígéret földje. Az Újszövetségben, az Evangélium által a pogányok
is társörökösök, részesei az ígéreteknek és tagjai az egy testnek – az Egyháznak,
Krisztus titokzatos testének. – A betlehemi csillag elvezette a napkeleti
bölcseket Jézus Krisztushoz. Az Evangélium világossága bennünket is elvezet
Krisztus titkának megismerésére, a mi üdvösségünk forrásához. Az
Apostollal együtt ebben is a hűséges Istent ismerjük meg, aki valóra váltja
ígéretét.
– 40 –
EVANGÉLIUM: Mt 2,1-12
Vízkeresztkor az Egyház a kinyilatkoztatás három eseményét, három titkát
ünnepli: Jézus Krisztus megkeresztelkedését, amikor az Atya kijelenti,
hogy Ő az Ő szeretett Fia; a kánai menyegzőre emlékezve, ahol Jézus első
csodájával kinyilatkoztatja Isteni voltát és a napkeleti bölcsekről szóló üdvtörténeti
eseményt, amikor a pogány népek képviselői megtalálják és felismerik
az Újszülött királyban Istent, míg Heródes a gyermek életére tör.
– A nyugati Egyházban Urunk megkeresztelkedésének külön ünnepe van és
vízkereszt teljes egészében a napkeleti bölcsek eseményére összpontosít.
Szent Máté gyermekségtörténetében ez az elbeszélés magában foglalja az
egész evangélium egyik központi mondanivalóját: Isten Jézus Krisztusban
a pogányokhoz fordul. Jézus az Ő nyilvános működését a „pogányok körzetében”,
Galileában kezdi és feltámadása után Galileában adja a küldetést
a tizenegynek – az apostoloknak. – Szent Pállal szólva ezt is „okulásunkra
írták meg”. – Mert ahogyan az ószövetségi választott néptől a pogányokhoz
fordult Isten, úgy megteheti, hogy ha mi nem fogadjuk el az üdvösséget,
másnak kínálja fel, aki megtermi a bűnbánat, a keresztény élet méltó gyümölcsét.
Ugyancsak a Máté-evangélium jellegzetessége, hogy utal és hivatkozik az
ószövetségi jövendölésre, mint itt Mikeás prófétájéra Betlehemről – Ám a
napkeleti bölcsekben beteljesedett Izajás jövendölése is a népek nagy zarándoklatáról
(az első olvasmányban), amelyhez mi is csatlakozunk, hogy Isten
megismerésére, az ő világosságának forrásához eljussunk.
URUNK MEGKERESZTELKEDÉSE
ÉVKÖZI 1. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Iz 42,1-4.6-7
Izajásnak, az Úr szolgájáról szóló egyik énekéből olvassuk a mai ünnep
első olvasmányát. Amikor az evangélisták leírták Jézus megkeresztelkedését,
lelki szemük előtt bizonyára megjelent ez a szentírási szakasz, hiszen
a szolgát Isten az ő kedveltjének nevezi és kiárasztja rá lelkét. Így nagyon
közeli előképe Jézusnak és Jézus keresztelkedésének.
– 41 –
De a további jellemzést is joggal alkalmazhatjuk Jézus Krisztusra. Ő az,
aki tanításával meghozza az igazságot és igazságosságot a népeknek. – Maradandó
igazságosságot csak az Evangélium alapján lehet megvalósítani,
mert az nem a maga igazát keresi, hanem a törékeny nádat és a pislákoló
mécsest akarja megkímélni: tehát egyesíti az igazságosságot és az irgalmasságot.
– Nem hangoskodik ez a szolga; nincs rá szükség, hogy kiabáljon; a
hangos szóra ott van szükség, ahol a beszélő nem biztos a dolgában, és a
hang erejével akarja bizonytani a maga igazát; a jóság csendes, a gonoszság
hangos; ezért is lehet a gonoszságot előbb észrevenni. – Az imádság csendes,
az istenkáromlás hangos. – Nem fárad bele küldetésébe, mint ahogyan Jézus
Krisztus sem fáradt bele, még akkor sem, amikor kilátástalan volt igyekezete.
A távoli szigetek vágyódnak az ő tanítása után: az emberiség sóvárog
Krisztus tanítása után, még akkor is, ha ezt nem ismeri be; – Jézus Krisztusban
kötötte Isten az új és örök szövetséget: az Evangélium világosságával
megnyitja szemünket és kiszabadít a bűn sötétségéből és rabságából.
Urunk keresztelkedésével a magunk keresztelkedését is ünnepeljük. Hivatásunkat
ekkor kaptuk, amely azonos Krisztuséval, Isten hű szolgájáéval:
hirdetni életünkkel az Evangéliumot és jó példánk világosságával Isten ismeretére
vezetni másokat; Isten szolgájához hasonlóan nekünk sem szabad
ebbe belefáradnunk. Nem hangosan, hanem meggyőzően.
ZSOLTÁR: 29
Amikor a zsoltár Isten fi airól beszél, elsősorban a mennyei lényekre – angyalokra
gondol, akik Isten közvetlen közelében állnak. Mi elsősorban Jézus
Krisztusra gondolunk, aki maga nyilatkoztatta ki magáról, hogy Ő a Fiú. De
az Atya szózata is tanúskodott róla a keresztségkor: „Te vagy az én szeretett
Fiam, akiben kedvem telik!”
Jézus Krisztussal, a Fiúistennel együtt mi is Isten gyermekei vagyunk a
keresztség által. – Amit a mai zsoltár a vízről mond, azt jelképesen a keresztvízre
vonatkoztatjuk. Bármennyire veszélyezteti az árvíz, a vízözön az életet,
a víz mégis tisztít és éltet. Ugyanígy a keresztség is: megtisztít a bűntől, és
lehetővé teszi bennünk a kegyelmi életet, Isten gyermekeinek életét.
Isten Igéje adja a keresztvíznek ezt az erőt, amellyel bennünket is gyermekeivé
fogad a Mennyei Atya. Ez az a nagy tett, amelyet Isten végbevisz,
hogy egy természeti erőt, „elemet”, természetfeletti tulajdonságokkal ruház
fel. – Ezért Isten Igéje nélkülözhetetlen kelléke a keresztségnek: a keresztség
kiszolgáltatásánál mindig fel kell olvasni a jelenlevőknek a Szentírásból
– 42 –
– mindig van úgynevezett igeliturgia, igeszolgálat. – Ha felnőttet keresztelünk,
neki kell előbb oktatásban részesülnie, ha gyermeket, szüleinek és
keresztszüleinek kell feltárnunk a keresztség titkának mélységét: hogyan leszünk
keresztény életünk által Isten gyermekei. – Ugyanakkor a szülőknek
és keresztszülőknek ígéretet kell tenniük, hogy gondoskodnak gyermekük,
– keresztgyermekük keresztény neveléséről, hitoktatásáról, mert ezáltal ismerik
meg Isten Igéjét, Jézus Krisztus tanítását. – Itt és ezáltal sajátíthatják el
annak titkát, hogyan lehetnek Isten gyermekei, akiben a Mennyei Atyának
kedve telik.
SZENTLECKE: Tit 2,11-14. 3.4-7.
A mai ünneppel hivatalosan befejeződik a karácsonyi időszak. Szent Pál
apostol Tituszhoz írt levelének mai vasárnapra előírt részletét ismerjük az
éjféli miséről és a pásztorok miséjéről. Vízkeresztkor megünnepeltük Urunk
megjelenését, amely korban régebbi ünnep, mint a karácsony. Urunk megjelenéséről,
üdvözítő kegyelmének megnyilvánulásáról beszél az Apostol,
kedves tanítványának, Titusznak, Kréta püspökének.
Az Úr kegyelmének megnyilvánulása arra tanít, hogy éljünk buzgón e
világban: szakítsunk az evilági vágyakkal és az istentelenséggel. Erre kötelez
bennünket istengyermekségünk, amelyre újjászülettünk, erre kaptunk meghívást
a keresztség szentségében: hogy a Mennyei Atya szeretett gyermekei
legyünk, akikben neki kedve telik. Az életszentség nem egyes különcök sajátos
életmódja. Mindannyiunkat megszentelt az egy keresztség, az Apostol
joggal nevezi a keresztényeket, krisztusiakat „szenteknek”. Mindannyian
erre az életszentségre kaptunk meghívást. A keresztség és a bérmálás szentsége,
a Szentlélek adományainak teljessége, nem csak a megszentelő kegyelmet
adta meg nekünk és gyarapította bennünk, hanem felruházott bennünket
sokféle segítőkegyelemmel is, hogy az életszentségre szóló hivatásnak
meg tudjunk felelni. Ezt az isteni ajándékot kegyelemnek nevezzük, mert
érdemeinktől függetlenül adja nekünk Isten.
Ennek a keresztény, krisztusi életnek, szent életnek ismertetőjele és éltetője,
hogy várjuk Jézus Krisztus dicsőséges eljöttét. Ennek a reményteli várakozásnak
az alapja pedig, hogy Jézus Krisztus önmagát adta értünk, hogy
minden gonoszágtól megváltson és megtisztítson minket. Megváltói halálával
a tevékeny szeretet életére, a jócselekedetekben való buzgólkodásra hív
bennünket.
– 43 –
Így karácsonykor nem csak az Istengyermek Jézus Krisztus születését ünnepeltük,
hanem a magunk istengyermekségét is, amelyre a keresztségben
születtünk.
EVANGÉLIUM: Lk 3,15-16. 21-22.
A mai Evangélium bevezető részét már hallottuk ádventben. Keresztelő
János tanúságát várta a nép, vajon ő-e a Felkent, a Messiás a Krisztus. Erre
a kérdésre válaszol Jézus Krisztus megkeresztelkedésének elbeszélése: Őt a
Szentlélek kente fel hatalommal, amint szent Péter apostol fogalmaz az ő
beszédében; megnyílt az ég és látható alakban, mint galamb szállt le Jézusra.
– Az égből pedig szózat hallatszott, amelyet szent Lukács evangéliuma így
jegyzett fel: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem”. – „Te vagy!”
Nem csak a körülállókhoz szól a Mennyei Atya, hanem az Ő szeretett Fiához,
akivel bensőséges, az egylényegűség elválaszthatatlan kapcsolatában
van. – Mindez akkor történik, miközben Jézus imádkozik – épp úgy, mint
a színeváltozáskor. Így Jézus Krisztusnak ez a kapcsolata a Mennyei Atyával,
ahogyan ezt Joseph Ratzinger, XVI. Benedek pápa kiemeli, akkor lesz
megragadható, amikor Jézus imádkozik: így akkor is mielőtt kiválasztaná
tanítványait, és amikor a tanítványok kérték, hogy tanítsa őket imádkozni.
A mennyei Atya velünk is ilyen bensőséges kapcsolatban van, hiszen a
keresztségben mindannyian gyermekei lettünk. Nekem is azt mondja: „Te
vagy az én szeretett gyermekem”. – Ám ezt a kapcsolatot én is az imádságban,
a Mennyei Atyával való bensőséges beszélgetésben tudom megélni
és megvalósítani. Ez krisztusi, keresztény életemnek nem utólagos kelléke,
hanem alapja és forrása.

Az egyházi- (-liturgikus) év szentírási szakaszai szemünk elé tárják és
kibontakoztatják Isten Országának titkát, emberi beszédben. Ennek csúcspontját
minden bizonnyal az üdvösség Örömhíre, az Evangélium jelenti,
amelyben a megtestesült Ige, Jézus Krisztus, aki valóságos ember szólít
meg bennünket Egyháza szolgálata által. – Sok értékes vasár- és ünnepnapi
homiliáskönyv forog közkézen. A jelen gyűjtemény célul tűzte ki magának,
hogy a szentmisék első olvasmányáról és a zsoltárokról is mondjon egykét
szót, miután ez utóbbit a hívők is éneklik, imádkozzák, válaszolva velük
a szentmise első olvasmányára és mintegy „ráhangolódva” az evangéliumi
részletre.
Az itt lévő homiliák harminchat év papi szolgálatom alatt hangzottak
el: a szabadkai Szent Teréz Székesegyházban, ahol káplán és gimnáziumi
tanárként működtem, a kelebijai Apostolok oszlása templomban, amelyet
egy ideig oldallagosan elláttam, a kishegyesi Szent Anna plébániatemplomban,
ahol ugyanakkor fél évig kisegítettem, az óbecsei Nagyboldogasszony
főplébániatemplomban, ahol 15 évig voltam plébános ill. esperesplébános,
Budapesten az Adalbertinum kápolnájában, a táltos utcai Szent Kereszt templomban
(Budapest, XII. kerület), a budapesti belvárosi Nagyboldogasszony
főplébániatemplomban és még sok más helyen, ahová papi szolgálatom
szólított. Esperes koromban, különösen pedig a Pázmány Péter Katolikus
Egyetem Hittudományi Kara dékánjaként nem is gondolhattam az anyag
„sajtó-alá-rendezésére”.
Annál nagyobb öröm számomra, hogy most közzé tehetem őket, Isten
dicsőségére, és – remélem – a lelkek javára.
2009 Péter és Pál apostolfejedelmek
főünnepén, pappászentelésem
36. évfordulóján
Rokay Zoltán
egyetemi tanár
szabadkai egyházmegyés áldozár

A 2010-es igeliturgikus naptár elérhető!

Közösen készített betlehemünk megtalálható a MOMpark bejáratánál!

Híreink:

• Roráte 6:30-kor, előtte gyóntatás
• december 12-én, szombaton 15 órától Adventi lelki délután lesz, minden kedves testvérünket szeretettel várjuk
• a decemberi igeliturgikus naptár a Bencések holnapján olvasható
• Erdő Péter homíliája Meszlényi Zoltán vértanú püspök boldoggáavatási szentmiséjén