OLVASMÁNY: Sir. 24,1-4.12-16

Amit az evangélium – Szt. János evangéliumának „előszava”, bevezető himnusza az Igéről mond, azt mondja nekünk az ószövetségi olvasmány a bölcsességről. Ismerjük az evangéliumnak ezeket a szavait, hiszen nap mint nap ismételjük őket az Úrangyalában: „És az Ige testté lőn, és közöttünk lakozék”.

A bölcsesség és az Ige már kezdetben voltak. Isten bölcsességének műve a teremtés, és szavával, igéjével alkotta a világmindenséget, hiszen csak „szólott és lett”.

Isten azonban azt akarta, hogy ez a bölcsesség végigkísérje választott népét az ő vándorlásának zarándok útján. Majd pedig a néppel együtt letelepedjen a fényes Jeruzsálemi templomban.

Az ószövetségi bölcsesség az újszövetségi igének előképe. A bölcsességhez hasonlóan, az ige is eljött közénk. De felülmúlja a bölcsességet azzal, hogy látható módon, testet ölt, kis gyermekként jön közénk. A mi vándorlásunknak társa lesz, és velünk együtt a mennyei Jeruzsálem felé tart. – Az olvasmány azt mondja, hogy Isten népének közösségében fejti ki tanítását a bölcsesség. Az újszövetségi Isten népe az Egyház. Ebben a közösségben találhatjuk meg az igazi bölcsességet.

A Szentírás tanúsága szerint az a bölcs ember, aki szem előtt tartja az élet végső célját, és a maradandó értékek megszerzésére törekszik. Ahogyan a bölcsesség műve egyaránt a teremtés és a megváltás, úgy emberi alkotásunknak és keresztény életünknek is ugyanebből a bölcsességből kell táplálkoznia. Isten bölcsessége az alapja az emberi bölcsességnek, az emberi bölcsesség által kell tapasztalhatóvá válnia Isten bölcsességének.

ZSOLTÁR: 72

A választott nép élén kezdetben bírák álltak. A nép királya maga Isten volt. Majd később, amikor a választott nép minden szempontból megerősödött, fellendült, a környező országok példájának láttán, maga is királyt követelt. – Ez bűnnek számított, mert magát Istent vetette el ezzel. – Az idők folyamán mégis kialakult egy pozitív kép a királyságról és a királyról az Ószövetségben: a király Isten választottja, kedveltje, – mi több: fia, Isten felkentje, a Messiás „Hrisztosz” (Krisztus), aki Isten különös oltalmát élvezi. – Isten minden hatalmat, és ezzel egyidejűleg saját alapvető tulajdonságait is átruházza a királyra: előtte távoli királyok hódolnak, országa szinte mesébeillő méreteket ölt. De ugyanakkor igazságosan ítél, napjaiban megvalósul a béke; megmenti a hatalmastól a szegényt, könyörül az árván és a szűkölködőn. – Így a király nemcsak hatalmával jeleníti meg Istent itt a földön, nem csak nagyságával hasonlít Istenhez („minden nemzet neki szolgál”), hanem irgalmasságával, igazságosságával, könyörületességével is képviseli Istent az emberek előtt. A zsoltárok egy része – így a mai ünnepi zsoltár is – ilyen minőségben ünnepli a királyt, vagy imádkozik a királyért. – Az a király, az a királyfi, akinek Isten az ítéletet átadja, Jézus Krisztus (ahogyan ezt a János-evangélium is tanítja:

Jn 5,21-29). Őneki hódolnak a nemzetek képviselői, a napkeleti bölcsek, akik királyi ajándékot hoznak neki, tehát elismerik minden nép királyának. – Egyedül Jézus Krisztus az az eszményi uralkodó, aki teljes mértékben megjeleníti Istent és annak királyi hatalmát itt a földön: irgalmassága, békéje, emberszerető jósága által. És mivel ezekben a tulajdonságokban Isten tökéletes képmása itt a földön, azért Isten bírói hatalommal is felruházta, rábízta az ítéletet, ő ítélje meg, vajon mi, akik szintén Isten képmásai vagyunk, hiszen képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, és, akik a keresztségben részesei lettünk Krisztus, a felkent, a messiás-király királyi hatalmának, milyen mértékben valósítjuk meg Isten alapvető királyi tulajdonságait: az igazságosságot és a békét? – Mennyire tudunk könyörületesek lenni szűkölködő, szenvedő, bajbajutott embertársainkkal szemben?

SZENTLECKE: Ef 1,3-6. 15-18.

Az efezusi levél egy áldással kezdődik: az író Jézus Krisztus Atyjának mond áldást, aki Lelkének minden áldásával megáldott bennünket. Ez az áldás nem a légüres térben, a történelemtől függetlenül történik, hanem a történelmi személyben, Jézus Krisztusban, aki a mennyekben van, és akiben Isten a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket. Ez azt jelenti, hogy Istennek már a világ teremtése előtt mindegyikünkkel terve volt, amelyet Jézus Krisztusban valósított meg, aki megtestesülése által egy lett közülünk. Ez a kiválasztás, pedig abban áll, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk. Tehát feladatról, küldetésről, hivatásról van szó, amelynek a keresztség szentségében lettünk részesei. – ez az áldás, amellyel az efezusi levél kezdődik, emlékeztet bennünket Zakariás hálaénekére, a ’benediktusz”-ra, amelyet fia, Keresztelő Szent János születésekor énekelt: „Áldott legyen az Úr, Izrael Istene, mert megmentette és megváltotta népét!” Ott ezt olvassuk, illetve halljuk: „Hogy szentségben és igazságban éljünk”. Isten tervének, eredeti elképzelésének akkor felelünk meg, ha szentségben és igazságban feddhetetlenül élünk.

A történelem folyamán sok vita volt az eleve-elrendelésről, a „predestinációról”, amelyben leginkább az efezusi levélnek erre a helyére hivatkoztak. A legszélsőségesebb nézet szerint az ember semmit sem tehet üdvössége és a kárhozat elkerülése érdekében, nincs szabad akarata, mert örök sorsát Isten már elrendelte. Ha az ellenkezőjét állítaná valaki, az tagadná Isten mindentudását és mindenhatóságát. – Ám ha figyelmesen olvassuk a szentírási szöveget, azt találjuk, hogy Isten szeretetből rendelt el bennünket eleve, méghozzá nem akármire, hanem arra, hogy Jézus Krisztus által fogadott fiakká legyünk és magasztaljuk fölséges kegyelmét. – Tehát nem valami kiszámíthatatlan hatalomtól függő önkényes döntésről, hanem szeretetből történő meghívásról van szó, méghozzá Isten fogadott fiainak életére, Jézus Krisztus által, aki Isten Fia. – A meghívás a keresztség szentségében történt és Isten fölséges kegyelmének magasztalására szól: mint Isten gyermekeinek, fogadott fiainak az a hivatásunk, hogy Isten fölséges kegyelmét magasztaljuk, hogy ezért a „nagy jóért”- a pásztorokkal együtt „a nagy Úr Istent mind áldjuk”. Szeretett Fiában, Jézus Krisztusban ajándékozott meg bennünket. Ez az ajándék indít bennünket a hálára, a keresztény életre, a karácsonyi ajándékozásra.

De az apostol is hálát ad az efezusiakért az úr Jézusba vetett hitükért és a szentek, vagyis a keresztény hívők iránt tanúsított szeretetükért. E kettő elválaszthatatlan egymástól: csak az Úr Jézusba vetett hitünk tud erőt adni ahhoz, hogy egymást gyengeségeink, gyarlóságaink, fogyatékosságaink ellenére is szeretni tudjuk. Másrészt csak akkor mondhatjuk, hogy hiszünk az Úr Jézusban, ha ezt a tevékeny szeretetet gyakoroljuk. Ezt ismét nem tudjuk imádság nélkül megvalósítani, amely felől az apostol biztosítja az efezusiakat. Az imádság nem utólagos dísze keresztény életünknek, hanem annak tápláló gyökere és forrása. – Keresztény hivatásunkat életünk tartalmát, értelmét, célját – a reményt, amelyre Isten meghívott minket, csak az Isteni bölcsesség világosságánál, a kinyilatkoztatás fényénél ismerhetjük fel. Ezt valóban imádságban kell kérnünk. – Ugyanennél a világosságnál (amelyért az apostol is imádkozik) ismerhetjük meg örökségünk, a keresztény élet gazdagságát: a keresztény, krisztusi életet. Soha nem fogjuk annak gazdagságát megtapasztalni; csak akkor fogjuk örömünket lelni a keresztény életben, ha azt nézzük, hogy ez valóban az élet bősége, amelyről Jézus Krisztus beszél: azért jöttem, hogy életük legyen és, hogy bőségben legyen.

EVANGÉLIUM: Jn 1,1-18

Szent János evangéliumának bevezetőjét, prológusát, az Ige himnuszát ismerjük a karácsonyi ünnepi miséről.

Ki kell emelni azt a gondolatot, hogy a test és vér szerinti születés mellett létezik Isten gyermekeinek születése, az Istenből való születés, a keresztségben, vízből és Szentlélekből. Azáltal, hogy Isten Jézus Krisztusban, akinek, mint Isteni gyermeknek születését karácsonykor ünnepeljük, részese lett a mi emberi természetünknek, lehetővé tette, hogy mi is részesei lehessünk az ő Isteni természetének.

Szent János evangéliuma, de levelei is nyomatékkal hangsúlyozzák, hogy Istenhez csak Jézus Krisztus által juthatunk el, mint ahogyan Isten is Jézus Krisztusban jön közénk. Ezt szépen foglalja össze a mai evangélium hosszabbik formájának zárómondata: „Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki”. – az Atya keble az üdvösség, a kinyilatkoztatás tiszta forrása. Ugyanez a János evangélium arról tudósít, hogy a „szeretett tanítvány” az utolsó vacsorán Jézus keblén nyugodott, ami akkor érthető, ha tudjuk, hogy Jézus korában már a zsidók is az asztalnál fekve étkeztek. – Ahogyan az Egyszülött az Atya keblén nyugszik, úgy nyugszik a szeretett tanítvány az Egyszülött keblén, hallgatva annak szíve dobogását, merítve, közvetítve nekünk a kinyilatkoztatás, a kegyelem, az Isten gyermekséget adó keresztség tiszta forrásvizét.

OLVASMÁNY: Szám 6,22-27

Mózes negyedik könyve, a Számok Könyve, az áldásról, mint a papság legkiválóbb feladatáról beszél. Újév napján „áldásos újesztendőt” szoktunk kívánni. Az áldás Istentől jön, az ő tetszésének jele. De mint az olvasmány is mondja, az emberek közvetítik. Istent emberi tulajdonsággal ruházza fel a szent író, amikor azt mondja: „Tekintsen rád, fordítsa feléd arcát!” Az áldás tehát azt jelenti, hogy Isten figyelemmel kíséri az ember sorsát, nem kerüli el figyelmét az ember vergődése, hanem irgalmasan segítségére siet. Az áldás az Isten és ember közötti kapcsolatot jelenti.

Isten áldásának tulajdonították az ószövetségben az anyagi javak bőségét, a termékenységet, gazdagságot, egészséget, hosszú életet. – Mi, mint az újszövetség választott népe tudjuk, hogy mindez a láthatatlan isteni áldásnak látható jele. De az áldás maga, sokkal több, mint a múlandó földi javak bősége.

Az áldás bőségét, teljességét Jézus Krisztus hozta el nekünk az ő születésével. Őt és azt, aki őt világra szülte, Szűz Máriát, áldottnak mondja Erzsébet: „Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse!”

Az áldás ellentéte az átok. Már az ószövetség is arról tanúskodik, hogy az ember maga dönti el, hogy élete áldott vagy átkozott lesz. Isten áldása nem valami varázsige, amely kizárná az ember közreműködését. Tőlünk függ, hogy életünk áldás, vagy átok lesz magunk és embertársaink számára. – Hiszen, ahogyan hallottuk az áldást emberek közvetítik. A következő esztendő egy újabb lehetőséget kínál nekünk: Vajon Jézus mit mond majd nekem az ítéleten: „Jöjjetek Atyám áldottai”- vagy „Távozzatok tőlem átkozottak….”?

ZSOLTÁR: 66

A zsoltárossal együtt könyörgünk Istenhez, mindjárt a polgári év első napján, hogy könyörüljön rajtunk és áldjon meg minket. Ezzel a zsoltárral válaszolunk az Ószövetségi olvasmányra, amelyben az Úr parancsot ad Mózesnek, mely szavakkal áldja meg Áron főpap és fiai a választott népet.

Isten áldása az ő könyörületének jele, az ő ingyenes, kegyelmi ajándéka. Az imádkozó – és a mi – legfőbb kívánságunk, hogy Isten ragyogtassa fel arcát felettünk, csak annak fényében ismerhetjük meg az ő utait, amelyeken járnunk kell, és amelyeket egyébként sötétség és homály borít.

Isten azonban nemcsak arcát ragyogtatja fel fölöttünk, hanem igazságosan ítéli a népeket és vezérli őket a földön. Azon az úton, amelyet arcával beragyogott engednünk kell magunkat vezetni és az ő ítélete alapján megítélni a jót és a rosszat. – Az igazi örvendezésnek és ujjongásnak, amelyre a zsoltár felszólít, csak ez lehet az alapja.

Lehet, hogy akik az imádságon csak a kérő imádságot értjük, szokatlan, hogy egy zsoltáron belül ennyiszer ismétlődik a felszólítás Isten magasztalására és dicsőítésére. De a választott nép ezt tartotta feladatának, élethivatásának. Erre azonban minden nemzetet felszólít, hiszen Isten az egész világ, minden nemzet Ura. Őneki félő tisztelettel tartozunk, ami nem egy kiszámíthatatlan, önkényes hatalomtól való rettegést, szorongást jelent, hanem Isten törvényeinek köteles betartását, mint hálát azért az áldásért, amelyet tőle kérünk, és amely éppen a szövetségi hűség betartásában, a félő tiszteletben valósul meg.

SZENTLECKE: Gal 4,4-7    

Nem lehet pontosan tudni, kik a galaták. A Galaták földjét említi az Apostolok Cselekedetei, Szent Pál apostol második missziós útjával kapcsolatban említi a galaták földjét. A levelet feltehetőleg harmadik misszós útján írta az apostol, a Római levél előtt.

A galata levél központi témája a törvény. Szent Pál hevesen vitatkozik azokkal, akik Krisztus keresztje mellett még valamit szükségesnek tartanak az üdvösséghez, mert akkor Krisztus kereszthalála hiábavaló volt. Ám ahhoz, hogy bennünket kiváltson a törvény alól, alá kellett vetnie magát a törvénynek. Ez kétféleképpen is megvalósult:

– Amikor eljött az idők teljessége, asszonytól született – ez az egyetlen hely, ahol szent Pál utal Jézus édesanyjára, akinek ezért ma Isten anyaságát ünnepeljük; Jézus alávetette magát az emberi természet törvényének;

– alávetette magát a mózesi törvénynek, amikor vállalta a körülmetélkezést.

Jézus Krisztusnak ez az alázatossága, önmaga alárendelése az emberi természet- és a mózesi törvénynek, teszi számunkra lehetővé, hogy Istent Atyánknak szólítsuk, ahogy bennünket erre Jézus Krisztus is tanít és, hogy a mennyország örökösei lehessünk. – ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha vállaljuk azt az engedelmességet, amelyre Jézus Krisztus nemcsak hív, hanem amelyre példát is ad, és amely Ővele együtt az Isten fiúságból, Isten gyermekségből következik és annak feltétele.

EVANGÉLIUM: Lk 2,16-21

A szentlecke arról beszél, hogy Jézus Krisztus asszonytól született és alávetette magát a törvénynek. Ezt beszéli el az evangélium is, amelynek első részét a karácsonyi pásztorok miséjéről már ismerünk: a pásztorok megtalálják Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet, – Mária, az asszony, aki Jézus Krisztust világra hozta, szívébe véste a pásztorok szavait és gyakran elgondolkodott rajtuk.

Nyolc nap után történt, amiről az apostol azt mondja: „alávetette magát a törvénynek”. Ekkor kellett a fiúgyermekeket körülmetélni. Ez Jézus első „útja” a jeruzsálemi templomba, ahol születése után negyven nappal és tizenkét éves korában is ott látjuk. Az egész Lukács-evangélium nagy jelentőséget tulajdonít a templomnak és Jeruzsálemnek: itt kezdődik az üdvtörténet elbeszélése, Zakariás, Keresztelő Szent János történetével, az egész evangélium Jézus útja Názáretből Jeruzsálembe, az Apostolok Cselekedetei, pedig azt Evangélium útja, Jeruzsálemtől „a fold szélső határáig” – Rómáig. Ezt már a gyermekségtörténet előrejelzi.

A gyermek a Jézus nevet kapja – „Isten az üdvözítő”, „Isten az üdvösség”. – Valóban, ahogyan az apostol mondja, nincs üdvösség más névben, csak Jézuséban. Ahogyan Józsue bevezette a választott népet az Ígéret földjére, úgy vezet bennünket Jézus Krisztus az örök élet üdvösségföldjére. „Jézusnak fogod őt hívni, mert ő szabadítja meg népét bűneitől” – mondja az angyal Józsefnek és Gábor arkangyal Máriának: „Jézusnak fogod hívni”. – Ő szabadít meg bennünket is bűneinktől, azáltal, hogy alárendeli magát a törvénynek.

OLVASMÁNY: Sir 3,3-7. 14-17a

A mai első olvasmányban az ószövetségi bölcsesség egy kései könyvéből, Sirák fiának könyvéből hallunk, olvasunk. A Jézus név akkoriban nem volt ritkaság. Az íróról nem sokat tudunk, de amit mond rendkívül időszerű.

Sokat hallunk arról és talán magunk is panaszkodunk, hogy a társadalom alapegysége, sejtközössége, a család került válságba. Ezt nem kell külön bizonygatnunk, magunk is tapasztaljuk. Erről tanúskodnak a feldúlt családi fészkek, a válások, a szerencsétlen házasok, akik közül sokan az alkoholba, az öngyilkosságba menekülnek. Ezt bizonyítja a kiskorú bűnözők egyre növekvő száma.

Az ószövetségi olvasmány örök igazságokat tartalmaz és választ ad a kérdésre, miért van ez így, de egyszersmind azt is megmondja, hogyan változtathatunk rajta:

A szülői tekintély Istentől ered, Isten ajándéka. Ahol hiányzik a szülői tekintély tisztelete, ott alaptalanná válik a szülők elvárása, saját tekintélyük tiszteletben tartását illetőleg.

A keresztény életmódra alapszik a szülők tekintélye, a házasok hűsége, a gyermekek engedelmessége. Ezt a keresztény életmódot már az ószövetség meg tudta körvonalazni: a bűntől való tartózkodás, az engesztelés, a mindennapi ima az alapja. Csak az a család képes fennmaradni, ahol a családtagok kerülik a bűnt, fegyelmezik magukat, – vállalják az önmegtartóztatás különböző formáit, mindennap legalább röviden együtt imádkoznak, vasárnap a nagy-család a keresztény közösség imájába, a misébe is bekapcsolódnak. – Mindannyiunk ereje és képességei megfogyatkoznak öregségünkre. Csak akkor várhatjuk el gyermekeinktől, hogy akkor is megbecsüljenek, ha Isten volt az alapja szülői tekintélyüknek. A 4. parancsolat betartását csak az várhatja el, aki az l.-t és a

3.-at is betartotta.

ZSOLTÁR 128.

Az ember életének alapvető kérdése: hogyan lehetek boldog? Erre a kérdésre a kinyilatkoztatás adja meg az igazi választ. – Jézus is a boldogságról szóló tanítással kezdi beszédét. – A zsoltárokban is megtaláljuk a boldogság kérdését. – A zsoltárok egy külön csoportja, műfaja, az igazi boldogság elérésére oktat. Ezeket nevezzük oktató, vagy bölcsességi zsoltároknak. Nagyon hasonlítanak a Szentírás más oktató könyveire, különösen a Példabeszédek könyvére. – Először is rámutatnak az élet igazi értékeire, majd azok elérésére, megvalósítására oktatnak.

Első pillantásra, hallásra, ellentmondásnak tűnik, amit a zsoltár az Úr félelméről mond: hogyan férhet meg a boldogság és a félelem egymással? Ám, ha az Isten félelmet helyesen értelmezzük, rájövünk, hogy csak az tud bennünket boldoggá tenni. – Istent félni, az Urat félni, annyit jelent, mint óvakodni mindentől, ami megrongálhatja Istennel való barátságunkat. Mert csak akkor lehetünk boldogok, ha vele barátságban vagyunk.

A boldogság másik feltétele az egyenes út: csak akkor tudunk boldogok lenni, ha nincs bennünk semmilyen rossz szándék, álnokság, hamisság. – Ha munkánkat valóban becsületesen végezzük. – Az ilyen életnek a jutalma maga ez a szép élet: a becsületes munka gyümölcse, a boldog családi élet. – Isten nem a másvilágon kezdi jutalmazni keresztény életünket. – Már maga az ilyen életmód, – az, hogy jó és balsorsban egyaránt Istenfélők tudunk lenni, az örök boldogság kezdetét, keresztény életünk jutalmának kezdetét jelenti.

Külön megkapó leírással ecseteli a zsoltár a családi élet boldogságát. Az ószövetségi hívő, aki a kézzelfogható javakban kutatta, vélte felismerni Isten áldását, különösen a „gyermek-áldásban” tapasztalta ezt meg.

Ma az Egyház felelősségteljes szülői hivatásról beszél. Igazán boldog csak az a család tud lenni, amely az élet bőségében leli örömét, a gyermekben Isten áldását látja. – Az istenfélő ember, istenfélő házastársak jutalma: családjuk erényes élete.

SZENTLECKE: Kol 3,12-21

Minden emberhez méltó élet, minden közösség – elsősorban a család életének alapja az irgalmasság, a jóság, a szelídség és a türelem. A Szentcsaládot, mint keresztény családok eszményképét ünnepelve, ezeket az erényeket állítja elénk az apostol. Nem, mintha mindezt nem tudnánk, de tudva, milyen könnyen és gyorsan megfeledkezünk minderről. Ezért fontosnak tartja, hogy részletesen kifejtse, mire is gondol: elsősorban a megbocsátásra gondol, ami a Krisztusba vett hit és az üdvösség lényege, reményünk és keresztény életünk alapja. Ez a megbocsátás Jézus Krisztusban valósult meg. Az apostol nem azt mondja, hogy életünkben majd eljön az az eszményi állapot, amikor senkinek nem lesz panasza a másik ellen. Panaszaink lehetnek jogosak, de gondoljunk arra, hogy ugyanilyen jogos panasza másnak is lehet én ellenem. Ezért az egyetlen járható út, ha úgy bocsátunk meg egymásnak, ahogyan az Úr megbocsátott nekünk, akinek jogos panasza lehet és van mindegyikünk ellen. Gyakran mondjuk: „nem tudok megbocsátani, nem tudom elfelejteni”. Vajon nem tudok, vagy nem akarok, csak a „nem tudok” szebben hangzik. – Miről is van szó? Arról van szó, hogy olykor tévesen azt hiszem, megbocsátani annyit jelent, mint jóváhagyni mások butaságát, ügyetlenségét, – netalán gonoszságát. Pedig ezt senki sem kívánhatja tőlem. De én sem kívánhatom másoktól – főleg pedig nem kívánhatom az Úrtól, Istentől, Jézus Krisztustól, hogy az én esetemben jóváhagyja, ami helytelen, az én bűneimet. De kérhetem és remélhetem, hogy megbocsát. És ez a megbocsátás a szeretet, a tökéletesség köteléke, Krisztus békéje – amelyre meghívást kaptunk, és amelyet nem tapasztalhatunk meg a megbocsátás nélkül.

Mindehhez hozzájárul a hálaadás. Nincs rútabb, elvetendőbb a hálátlanságnál és nincs szebb, mint a hála. Magát a szeretet szentségét, Krisztus testének és vérének szentségét, az Oltáriszentséget „eukarisztiának”, „jó hálaadásnak” nevezzük, mert Jézus Hálát adott, mielőtt megtörte a kenyeret. – Olyan sok mindent magától értetődőnek tartunk életünkben, és az gondoljuk, ezért miért kellene hálát adnunk, és különösen életünkkel, viselkedésünkkel nem feltétlenül ügyelünk arra, hálásak vagyunk -e; vagy hálátlanok. Istent készek vagyunk felelősségre vonni, elszámoltatni, ha baj ér bennünket, de a hálaadásról gyakran megfeledkezünk. – Ez a hálás lelkület csak akkor élhet bennünk, ha bennünk él Isten Igéje, ha hallgatjuk, olvassuk azt, minden gondolatunkat, szavunkat, tettünket ahhoz mérjük. Ennek a hálának a mi énekeinkben, zsoltárainkban, himnuszainkban, – dicséreteinkben kell kifejezésre jutnia, nemcsak a karácsonyi időben, hanem egész életünkön át, ahogyan a zsoltáros mondja: az Úr irgalmát éneklem örökkön örökké. Az ének nemcsak az örömet, a hálaadást fejezi ki; az énekben feloldódnak az indulatok.

A apostol arra is felszólít, hogy tanítsuk és intsük egymást. Nem örülünk feltételen, ha valaki tanítani és inteni akar bennünket. Biztos, hogy ehhez is nagy alázatosságra van szükségünk. Ám nem szabad elkerülnie a figyelmünket annak sem, amit az apostol hozzáfűz: nagy bölcsességgel. A bölcsességgel történő intelem és oktatás soha sem bántó, soha sem „kioktatás”, fennhéjázás jellegű.

EVANGÉLIUM: Lk 2.22-40

A gyermekségtörténetnek az a szerepe az evangéliumban, mint a homlokzatnak az építészetben, vagy a nyitánynak az operáknál. – A székesegyházak homlokzatán megtalálhatjuk a legszebb elemeket, szobrokat, díszeket, amelyek a templom belsejét ékesítik. – Az operák nyitányában felhangzanak a dalmű legismertebb dallamai, amelyek azután az opera folyamán is előadásra kerülnek.

Így a gyermekségtörténetek előadják mindjárt az evangélium kezdetén azt a legfontosabb üzenetet, amelyet az evangélium tartalmaz.

Szent Lukács evangéliumában Jeruzsálem Jézus Krisztus megdicsőülésének és az Apostolok cselekedetében, amelyet szintén Sz. Lukács írt, a Szentlélek eljövetelének, az Egyház születésének helye.

Jeruzsálemnek és a jeruzsálemi templomnak ez a kiváltságos helye Jézus gyermekségtörténetében is kifejezésére jut. – maga az elbeszélés is itt kezdődik, amikor Gábor angyal hírül adja Zakariásnak Keresztelő János születését.- Ugyanígy a Szentcsaládot háromszor is ott látjuk a Gyermek-Jézussal a templomban: születése után nyolc nappal; negyven nap múlva – amikor az agg Simeon karjára veszi a gyermeket, és amikor a tizenkét éves Jézussal Jeruzsálembe zarándokolnak.

Habár a hívők Jézus idejében is tudták, hogy Isten mindenütt jelen van és elsősorban a tiszta szívben akar lakni, jelenlétének különös helye volt a templom, és egyben itt tudták kiváltságos módon átélni az Istennel való találkozást. – A gyermekségtörténet mai elbeszélése, amelyet gyertyaszentelő ünnepéről is ismerünk, szintén bizonyítja: a hívők itt találkozhattak a Gyermekjézusban Istennel.

Az Egyház tanítása szerint, a család is templom, szentély, az Istennel való találkozás helye. – De hogy ezzé legyen, és ez maradjon, nélkülözhetetlen, hogy családjaink a templomban, a hívők közösségében – az Egyház nagy családjában is megvalósítsák az Istennel és emberbarátaikkal való találkozást.

OLVASMÁNY: Iz 52,7-10

Már az Ószövetségben úgy gondolták el Istent, és Ő maga is úgy mutatkozott be, nyilatkoztatta ki magát, mint aki jön, eljövendő. – Ezt az ígéretet Krisztus első eljövetelében, születésében látjuk testi szemeink előtt megvalósulni, és ez élteti bennünk második eljövetelének reményét. – Jézus Krisztusban Isten eljött közénk. Izajás próféta kifejti Isten eljövetelének gyümölcseit:

Szabadulást hirdet és elhozza lelkünknek a békét.

Az igazi, maradandó békét csak a szabadság adhatja meg nekünk. A látszatszabadság, vagy önkény csak békétlenséget szít. – Csak akkor tudunk abban a békében élni, amelyet az angyalok hirdettek karácsony éjszakáján, amelyet Krisztus ígért nekünk, ha szabadok leszünk, ha megszabadulunk bűneinktől. Ezért nincs békés karácsony, szentgyónás, nincs békés élet bűnbánat, megtérés nélkül.

Örömet hirdet, mert eltűnnek a bűn romjai.

A bűn csak pusztulást, rombolást, megsemmisülést tud eredményezni: először szívünkben, lelkünkben, azután családi körünkben, közvetlen környezetünkben, majd világméretekben. – Amíg ezeket a bűn okozta romokat látjuk magunkban, családunkban, környezetünkben, a világon, nem tudunk örülni. – Igazi öröm csak ott lehetséges, ahol eltakarítják a romokat, ahol a szeretet újraépít mindent.

Segítséget hirdet, hogy a nemzetek megismerjék hatalmas erejét.

A magunk erejéből nem lennénk képesek a bűntől megszabadulni, hogy békében élhessünk. A bűn okozta pusztítást helyrehozni, hogy örülni tudjunk. Ezért nyújt Isten segítséget, hogy igazi keresztény életünk tanúságtétele megismertesse a világgal Isten jóságát. Hogy így megismerjék és megszeressék az emberek Istent, Jézus Krisztust a Szentlélekben, és ennek segítségével az Egyházat, egymást is szeretni tudjuk.

ZSOLTÁR: 98.

A választott nép Istent tekinti királyának. A zsoltárok egy része Isten királyi hatalmát dicséri. – Egyes szentíráskutatók szerint volt egy külön ünnep, amelyen a jeruzsálemi templomban megünnepelték Isten trónfoglalását. – Ezek közé a zsoltárok közé tartozik a mai ünnepi mise zsoltára is, amely „új énekre” szólít fel. Isten hatalmának újabb megnyilvánulásához az új ének illik. Isten tehát nem csak egy alkalommal mutatta meg királyi hatalmát, hanem megengedi, hogy azt választott népe újból és újból megtapasztalja.

Hatalmának legújabb megnyilvánulása a Megváltó eljövetele, Jézus Krisztus születése, az Ige megtestesülése. Isten dicsősége, hatalma. Elsősorban emberszeretetében, segítő jóságában nyilvánul meg: Fölénk terjesztette segítő jobb kezét – ahogyan a karácsonyi énekben is kérjük: „Terjeszd fölém kezedet!”

Isten föltárja előttünk örök tervét: Jézus születésében már megmutatkozik, már kis is bontakozik elgondolása, a megváltás terve; az a terv, amely egészen el volt rejtve, most nyilvánvaló lesz és a föld minden határa látni fogja.

Irgalmát és hűségét megmutatta nekünk: irgalmát felénk fordította, amikor fiában, Jézus Krisztusban lehajolt hozzánk, hozzánk fordult; hűsége is Jézus eljövetelében nyilvánult meg, mert őbenne mutatta meg, hogy velünk van.

A zsoltár felszólítja a templomi zenészeket, hogy dicsérjék Istent és ujjongjanak. Ez az ünnepi ének méltó az ő fenségéhez. – De ez a fenség és hatalom, ezek a csodás dolgok Isten irgalmában, hűségében, jóságában mutatkoztak meg.

Isten nagyságának továbbra is meg kell mutatkoznia a mi irgalmasságunkban, hűségünkben és jóságunkban.

SZENTLECKE: Zsid. 1,1-6

A zsidókhoz írt levél szerzője nem mutatkozik be. A levélben több olyan gondolat van, amit megtalálunk Szent Pál leveleiben, azonban az a részletesség, amellyel a levél az ószövetségi, templomi Isten tiszteletről és papságról beszél, Szent Pál számára ismeretlen. A Zsidókhoz írt levél ugyanis ki akarja mutatni, hogy Jézus Krisztus áldozata és papsága tökéletesebb, mint az ószövetségi áldozat és papság, az a szentély – a nem emberkéz alkotta, mennyei, – tökéletesebb, mint a szövetség sátra, illetve a jeruzsálemi templom.

Sőt Jézus Krisztus felette áll az angyaloknak: hiszen ő Isten Fia, Ő Isten képmása, aki hatalmával fenntartja a mindenséget. Őt küldi Isten a világba, miután sokszor és sokféleképen szólt az atyákhoz a próféták által. Jézus Krisztus maga Isten Igéje, akinek első eljövetelével megkezdődött a végső idő.

Jézus Krisztus az ő hatalmát küldetésének köszönheti. Ez pedig a mi megváltásunk. Ő megváltott bennünket a bűntől, mi pedig az ádventi időben és továbbra is igyekszünk bűneinktől szabadulni, amelyeket a keresztség szentségében, az Isten gyermekség, az Isten fiúság szentségében eltörölt, majd helyet foglalt az Isteni fölség jobbján – elvégezve, befejezve az emberek megváltásának művét.

EVANGÉLIUM: Jn 1,1-18

Szent Lukácstól és Mátétól eltérően, Szent János Evangéliuma nem beszéli el Jézus gyermekségtörténetét. A negyedik Evangélium ünnepélyes himnusszal kezdődik, Isten Igéjének dicséretéről, amely, illetve aki már kezdetben volt, Istennél volt és minden őáltala lett. A himnusz csúcspontja, tetőfoka, az a mondat, amelyet az Úrangyalában szoktunk ismételni: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakott’ – „Az Ige testté lőn és miköztünk lakozék”, ami visszhangra talált karácsonyi énekünkben: „Az Ige megtestesült”. – Közöttünk lakott, vagyis felütötte közöttünk hajlékát, sátrát, ami ideiglenes hajlékot jelent, hiszen az egész emberi élet, amelynek Isten, az Ige, Jézus Krisztus, születése által részese lett, múlandó. – Emlékeztet ez bennünket a szövetség sátrára, amely a választott néppel együtt vándorló Isten hajléka. Jézus Krisztusban látható, tapasztalható lett számunkra Isten dicsősége.

Az evangélium beszél a világosság és sötétség ellentétéről, ami Szent János evangéliumában és leveleiben többször előfordul: a világosság Jézus Krisztus – a sötétség a bűn. Ahogyan a Nap legyőzi az éjszakát, úgy oszlatja szét Jézus Krisztus a bűn sötétségét.

A megtestesült Ige övéihez jött, de azok nem fogadták őt be. – „Nem volt számukra hely a szálláson” – hallhattuk az éjféli mise evangéliumában. – Ilyenkor a szívtelen fogadós feletti szörnyülködésünk elfeledteti velünk, hogy ez miránk is vonatkozik, valahányszor bűneinkkel elutasítjuk, kiutasítjuk Istent, Jézus Krisztust szívünkből, lelkünkből, életünkből, valahányszor elzárkózunk előle, a szentáldozás elől, mondván, hogy az Egyház csak a húsvétit írja elő, tehát, ha karácsonykor is megáldozom, az már túlteljesítmény.

Ha viszont befogadom, Isten gyermeke leszek, mint ahogy azzá lettem, amikor a keresztségben Istenből születtem, vízből és Szentlélekből.

Így karácsonykor nemcsak Jézus Krisztust, mint az isteni gyermeket, a Megtestesült Igét ünnepeljük, hanem a magunk születését Isten gyermekeinek életére, hogy megfontoljuk, mire kötelez ez az újjászületés?

OLVASMÁNY: Iz 62,11-12

Az ádventi időben már megtanultuk, hogy Sion leánya Jeruzsálemet jelenti. – Őhozzá szólnak most Izajás próféta szavai is. Örömhírt hirdet: „Jön a Te Üdvözítőd!” – Amit Izajás megjövendölt, amit általa Isten megígért, azt Jézus Krisztusban teljesítette, váltotta valóra. – Talán másként, mint ahogyan azt elképzelték, mert hatalmas uralkodót, erős hadvezért vártak és helyette tehetetlen kisgyermekként jött el. – Isten az ő tervének megvalósításában nem köteles magát tartani az emberi elgondolásokhoz, elképzelésekhez. Éppen a jelentéktelen dolgok által akarja megvalósítani az ember üdvösségét. Ez figyelmeztetés számunkra is: próbáljuk az élet jelentéktelennek tűnő apróságai között is felfedezni, megtalálni Istent: például embertársainkban, akiket lekicsinylünk; például néhány sornyi szentírási szövegben; például az alig egy falatnyi hópehely-ostyában. – Ha nyitott szemmel járunk az életben, találkozunk Istennel, mert a nagy elképzelések nem fogják őt szívünk és értelmünk előtt elhomályosítani. – És ez már magában véve az a jutalom, amelyről a próféta beszél; Krisztust megtalálni, Istent felfedezni – ez Isten fizetsége, ez Krisztus jutalma: itt a földi életben is; és az örökkévalóságban is; hiszen mind a kettőt ez teszi életté, boldogsággá.

A megváltót a megváltottak serege követi: a szent nép. Ez nem más, mint az Újszövetség választott népe, a hívek közössége, az Egyház: mi. A keresztség által csatlakoztunk Krisztushoz, Istenhez. – Nemcsak a húsvét, a karácsony is keresztségünk megünneplése: emlékezés az Isten gyermekségre, az Istentől való születésre – ezt világosan bizonyítja a mai ünnepi mise evangéliuma is. – az Egyház és Krisztus jelenléte kölcsönös: csak ott beszélhetünk Egyházról, ahol jelen van Jézus Krisztus, és Jézus Krisztus az ő jelenlétét az Egyházhoz, a megváltottak közösségéhez kötötte: „Ahol ketten vagy hárman…”

Az igazi boldog karácsony: a Krisztushoz tartozás, az egymáshoz tartozás – ennek felfedezése és megélése – még áldozatok árán is.

ZSOLTÁR: 97. zsoltár

Karácsony ünnepe még a legelfásultabb szíveket is örömre hangolja. Ez az ünnep a meleg, meghitt, bensőséges öröm ünnepe. – A lelki sivárságba, sötétségbe, hidegbe beragyog Isten dicsőségének fénysugara. Annak a dicsőségnek fénye, amelyet az angyalok hirdettek karácsony éjszakáján Krisztus születésekor. Ez a dicsőség az emberek közötti békesség alapja és feltétele. Nélküle minden béketörekvés meddő, hiábavaló. – Amit magunk erejéből képtelenek vagyunk megvalósítani, azt ajándékként meghozza és meghirdeti nekünk egy újszülött gyermek. Ezért kell örvendenie az egész világnak, azzal az örömmel, amelyre a zsoltár bennünket felszólít. (A távoli szigetek az ószövetségi korban ismert világ szélső határát jelentik) Krisztus születésében helyreáll és megvalósul Isten országa, dicsősége.

Talán nem egészen alaptalan a következő ellenvetés: nem sokat látok ebből a fényességből, dicsőségből, és nem látom az öröm különösebb okát, hiszen Jézus Krisztus születése óta nem sokat változott a világ, vagy ha változott, esetleg rosszabb lett.

Erre az ellenvetésre az ad okot, hogy elkerüli figyelmünket a zsoltárnak néhány szava: „világosság ragyog az IGAZRA – JÁMBOROKRA fényesség; örvendezzetek IGAZAK az Úrban…” – Karácsony, Krisztus születésének, a megváltásnak és az egész keresztény életnek örömét csak akkor érezhetjük meg, csak úgy tapasztalhatjuk meg, ha magunk is ilyen életet élünk. Ha ez az életmód hiányzik, idegen számunkra, csak értelmetlenül nézünk azokra, akik még tudnak örvendezni. – Igazán örvendezni csak az igaz, bűnbánatban megtisztult lélek tud. – Csak az ilyen embernek ragyog fel a pásztorokkal együtt Krisztus fényessége, mert az ilyen ember ki AKAR jönni a sötétségből. Aki a sötétségben akar maradni, annak hiába ragyogott föl Krisztus világossága, az lelkileg vak marad. – A jámborság, vagy áhítat ennek a világosságnak keresését jelenti. Ez az Istennel való kapcsolat, amelyet életünkkel és vallásosságunkkal kell megvalósítanunk. Ez nemcsak a boldog karácsony, hanem a boldog élet – magunk és embertársaink boldogságának, örök boldogságának feltétele.

SZENTLECKE: Tit 3,4-7.

A római katolikus karácsony jellegzetessége a három karácsonyi mise: éjszaka, korán reggel (a „pásztorok miséje”) és az ünnepi mise. (A többi esetleges mise is ezekhez alkalmazkodik).

Ahogyan az evangélium az éjszakai mise evangéliumának folytatása, úgy a szentleckében Szent Pál továbbfűzi Tituszhoz írt levelében az éjszakai szentmise gondolatait Isten kegyelme és emberszerető jósága megjelenéséről, amely szent életre kötelez bennünket, mint Krisztus dicsőséges eljövetelébe vetett hitünk hiteles tanúságtételére.

Most azt mondja az apostol, hogy az üdvözítő Isten jósága és emberszeretetének kinyilatkoztatása megmentett minket. Ez a kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban bontakozott ki az ő teljességében. Ezt nem tetteink igaz voltára való tekintettel tette, hanem irgalmasságból. Isten nem várt arra, hogy a világ, az emberiség megváltozzon, hogy tetteink igazak legyenek, hogy akkor nyilvánítsa ki jóságát, mert akkor soha semmi nem lett volna a megváltásból. Éppen azért siet segítségünkre, mert magunk erejéből elégtelenek vagyunk; a betegeknek kell az orvos. Isten Jézus Krisztusban a beteg emberiségnek siet segítségére, a beteg világnak születik meg. Új életet ad, lehetővé teszi az újjászületést a megújulás fürdőjében, a keresztség szentségében. – Karácsonykor Krisztus születését ünnepeljük, aki a megváltás által lehetővé teszi, hogy mi is Isten gyermekeinek életére, a krisztusi, keresztény életre szülessünk. A bérmálás szentsége megerősíti bennünk, a keresztségben nyert kegyelmet, nagykorúságra vezeti bennünk Isten gyermekeinek életét. Kegyelmével lehetővé teszi ezt az igaz életet: azt az életet, amelyben nincs álnokság, nincs hamisság.

Ilyen életet csak akkor tudunk élni, ha osztályrészünk az örök élet reménye, Az a remény, amely Jézus Krisztus első eljövetelekor ragyogott fel számunkra, amely azt mondja nekünk, hogy életünk nem az értelmetlenségbe, a teljes megsemmisülés, hanem a teljesség, az Istenben való beteljesedés felé vezet. Ez a remény keresztény életünk feltétele és ebből, egyedül ebből lesz számunkra a keresztény élet érthető.

EVANGÉLIUM: Lk 2,15-20

A karácsony „kora reggelén”, hajnalán mondandó szentmise evangéliuma, folytatja az éjféli mise evangéliumának elbeszélését. A pásztorok bíztatják egymást, hogy Betlehembe menjenek; az angyal evangéliuma, a hírnök örömhíre valóban indíttatást jelent számukra. Abból, amit hallottak, elhatározás és konkrét cselekedet származik. „Nézzük meg a történteket”, lássuk azt a „dolgot”, amit az Úr hírül adott. – A latin „igének” fordítja, azonban ez az ige sokkal több, mint egy elhangzott szó, hang: ehhez hozzá tartozik az ige tartalma is, amit jelöl: ez pedig a Megtestesült Ige, Jézus Krisztus. – Jézus maga mondja: „Keressetek, és találni fogtok.” A pásztorok megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő kisdedet. Vajon én veszem-e magamnak a fáradságot, hogy Jézus Krisztus, Isten keresésére induljak, vagy mindig csak azon tépelődöm, és azt ismétlem, hogy én nem találtam meg Istent az én életemben? – Az is lehet, hogy nem ott keresem, ahol van: a betlehemi jászolban.

A pásztorok azonban nem tartják vissza maguknak, amit láttak és megtudtak: mindezt elbeszélték. A keresztség szentségében mi is meghívást és küldetést kaptunk, hogy elsősorban hiteles keresztény életünk által – közöljük másokkal, hogy a betlehemi kisdedben valóban megtaláltuk Istent, ahogy az evangéliumból ezt megtudtuk. Bizonyára a mi elbeszélésünk is csodálkozást fog kelteni embertársainkban, a hatalmas Isten a jászolban fekvő kisdedben, Jézus Krisztus jelenléte az élet jelentéktelennek vélt mindennapjaiban. – A hallgatók közül Máriát, Jézus anyját említi név szerint az evangélium: ő szívébe vési a pásztorok szavait, és el-elgondolkodik rajtuk. Ezért tiszteljük mi katolikusok Szűz Mária szeplőtelen szívét, mert azt Isten Igéje tölti el. A mi keresztény életünknek is szívünkben kell kezdődnie, bele kell vésni, és el kell gondolkodnunk azon, amit Jézus Krisztus a pásztorok pásztora mond nekünk. – Így a pásztorokkal visszatérve mindennapi elfoglaltságunkhoz, a mi életünk is Isten dicséretévé lesz, mindazért, amit láttunk és hallottunk az evangéliumban, pontosan úgy, ahogyan nekünk maga Jézus Krisztus megmondta az Egyház szolgálata által.

OLVASMÁNY: Iz 9,2-7

Az éjféli mise evangéliuma, amelyet már gyermekkorunkból ismerünk, szinte szóról szóra követi Izajás próféta jövendölését.

Az éjszaka sötétsége, a bűn rabságára emlékeztet. A hitetlenség és bűnös élet sötét éjszakájára, amelyben mi bűnösök botorkálunk, keresve az élet elveszített értelmét és célját. – ezt az éjszakát beragyogja az Úr dicsősége. A világosság biztonságot, örömet, szabadságot, derűlátást, optimizmust ad az embernek. Ezt jövendöli a próféta, erről beszél az evangélium. Ennek a fénynek ragyogásában találjuk meg Istent és embertársainkat; életünk értelmét és célját.

Ezt a szabadságot, örömet az Isteni gyermek születése hozza meg, akiről az ószövetség csak prófétai homályban jövendöl, de az evangélista világosan mondja: Mária gyermeke, a pólyába takart, jászolba fektetett kisded, maga az Úr, a Megváltó, Jézus . Egy jelentéktelen kicsinység, egy gyermek által valósítja meg Isten az ő megváltói tervét, hogy nagyravágyó szívünket megalázza: hogy megtanítson arra, hogy az élet apróságai között kell megvalósítani keresztény hivatásunkat. A keresztségben kaptuk ezt a hivatást, amelyben újjászülettünk, Isten gyermekei lettünk.

A csodálatos gyermeket, Isten fiát a próféta a béke fejedelmének nevezi. Isten dicsősége és a jóakaratú emberek békessége elválaszthatatlan egymástól. Az Isten parancsai szerinti élet tudja egyedül az igazi békét megteremteni. Az apostol a szentleckében pontosan meg is mondja, hogyan érhetjük el ezt az ígért békét: „Szakítsunk az Istentelenséggel és világias vágyakkal; éljünk szentül és buzgón a világban!”

Azt tapasztaljuk, hogy ezt az eszményi állapotot, ezt a békét magunk erejéből nem tudjuk megvalósítani. Adjuk tovább egymásnak ezt az egyedül maradandó karácsonyi ajándékot.

ZSOLTÁR: 96.

Tudjuk, hogy Isten Jézus Krisztus első eljövetelével, születésével, új szövetségre lép velünk. – Az újszülött Megváltó erre az Újszövetségre emlékeztet minket, akik a keresztségben új emberré lettünk, újjászülettünk Isten gyermekeinek természetfölötti életére.

Az évenként visszatérő karácsony, keresztény életünk állandó megújítására figyelmeztet bennünket. – ezt jelenti az „Új ének” a mai zsoltárban: szakítsunk a régivel, és ahogyan az újszülött Megváltó születését ünnepeljük, úgy magunk is újuljunk meg.

Ez a keresztény megújhodás tanúságtételt jelent. Hiszen a zsoltár arra szólít fel, hogy hirdessük Isten dicsőségét és az ő csodatetteit. – Isten dicsőségének és csodatetteinek a mi tetteinkben, a mi életünkben kell megvalósulnia, ezen kell visszatükröződnie. A zsoltár az egész teremtett világot: eget, földet, tengert, erdőt és mezőt is dicséretre szólítja fel. A természet az ő puszta létezésével dicséri Istent, tesz tanúságot az ő hatalmáról, nagyságáról, dicsőségéről.

Az embert Isten a teremtés koronájává tette: értelemmel és szabad akarattal ruházta fel. Az embert ez a kiválósága arra kötelezi, hogy mindazzal, ami által Isten a többi teremtmény fölé helyezte, emelte: gondolataival, szavaival, cselekedeteivel tegyen tanúságot Istenről. Amikor meggyújtjuk a gyertyákat karácsonyfánkon, ez emlékeztessen Jézus szavaira: „Ti vagytok a világ világossága; úgy világítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsérjék mennyei Atyátokat.” – Ne tévesszen meg bennünket a karácsony: most csak egy újszülött gyermeket látunk, aki azonban azért jön, hogy ítéljen. Egykor eljön látható dicsőségében, amely karácsony éjszakáján csak egy pillanatra ragyogott fel; eljön angyalaival, akiket karácsony éjszakáján csak a pásztorok láthattak és hallhattak – hogy ítéletet tartson. – Vajon éltünk-e karácsonyról karácsonyra, napról napra az újjászületés, a keresztény élet tanúságtételének lehetőségével?

Hogy második eljövetele ne legyen félelmes, hanem kedves, mint ahogyan első eljövetelét ünnepeljük karácsonykor, újuljunk meg lélekben, keresztény életünkkel tegyünk róla tanúságot. Újuljunk meg lélekben.

SZENTLECKE: Tit. 2,11-14

Szent Pál apostol két kedvelt tanítványa Titusz és Timóteus, Kréta illetve Efezus püspöke. Timóteushoz az apostol kettő, Tituszhoz egy levelét őrzi az újszövetségi szentírás. Ez utóbbiból hallunk, olvasunk a karácsonyi éjféli misén. Ez vezet be bennünket a karácsony misztériumának megünneplésébe. Isten üdvözítő kegyelmének megjelenéséről beszél minden ember számára. Krisztus születésekor ez a kegyelem csak a pásztoroknak jelent meg. Ám az Egyház, még mielőtt a karácsonyt ünnepelte volna, már ünnepelte az Úr megjelenését, az epifámiát, amit ma vízkeresztnek hívunk. Jézus Krisztus születése, akiben Isten emberré lett, arra tanít bennünket, hogy szakítsunk az Istentelenséggel, világrajövetele arra oktat, hogy szakítsunk az evilági vágyakkal. Korunk emberei vagyunk, és nem feltétlen szeretjük a tanítást, az oktatást, mert úgy véljük, ez sérti nagykorúságunkat. Pedig, ha Jézus Krisztus tanítványai akarunk lenni, készségesnek kell lennünk a tanulásra. Meg kell tanulnunk, hogyan élhetünk szentül és buzgón és becsületesen ebben a világban. Ezzel mutatjuk meg, hogy várjuk a mi reményünk beteljesedését, Jézus Krisztus második eljövetelét. És ez a remény ad nekünk erőt a Krisztushoz méltó élethez. Ennek a reménynek alapja, hogy Jézus Krisztus önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson és megtisztítson: ennek lettünk részesei az ádventi bűnbánatban és szentgyónásban és leszünk részesei a bűnbánatban minden alkalommal. Ám a megváltás nemcsak a megtisztulásban van. Krisztus követése tevékeny szeretetet, jótettekben való buzgólkodást jelent. Ezt kell gyakorolnunk, de nemcsak karácsonykor, hanem egész életünkön át. Ez által leszünk igazán Isten választott népe, amivé Isten Jézus Krisztus születése és megváltói kereszthalála által tett bennünket.

EVANGÉLIUM: Lk 2,1-14

Az összes evangéliumi részlet, de az összes bibliai szöveg közül minden bizonnyal a legismertebb a karácsonyi éjféli mise evangéliuma, Jézus születéséről. – Ki ne ismerné ezt a történetet, a Gyermekkel, jászollal, Máriával és Józseffel, az angyalokkal és pásztorokkal, Augusztus császár rendeletével? – Minden évben megjelenik szemünk előtt itt a templomban, otthonainkban, számtalan képen, ábrázoláson.

Van ennek a történetnek még mondanivalója számunkra, vagy csak mindennapi életünk szürke hétköznapjainak szokványos darabja?

Nem járunk távol az igazságtól, ha azt állítjuk, a karácsonyi evangélium és az egész evangéliumi tanítás lényege az angyalok énekének kettős üzenete:

„Dicsőség a magasságban Istennek,

és a földön békesség a jóakaratú embereknek!”

Ez a kettő egymástól elválaszthatatlan: nem tudjuk megvalósítani az igazi békét, Isten nélkül, Isten dicsősége nélkül. – A vallási élet: imádság, szentmise nem elhanyagolható díszítő eleme keresztény életünknek. Ez Isten dicsőítése, a maradandó béke alapja, garanciája. Ám egész életünkkel is dicsőítenünk kell Istent.

Az igazi maradandó békét, Jézus Krisztus, az Isteni gyermek születése hozza meg. – A keresztség szentsége által újjászületésünk, az Isten gyermekeinek élete tudja csak megvalósítani.

Az Isteni Gyermek születésének a mi újjászületésünket kell eredményeznie. Ez hozhatja meg nekünk és az egész világnak a békét. – ez által mutatjuk meg, hogy jó akaratú emberek vagyunk, akik ezt a békét kiérdemlik.

OLVASMÁNY: 2 Sám 7,1-5. 8b-11. 16

Az Ószövetség nem csak a jövendölések, prófétai látomások könyve, hanem az ígéretek könyve is. Az, ami az Ószövetségben ígéretként el van rejtve, az valóra válik, beteljesedik az Újszövetségben. Az evangélium szinte szóról szóra idézi az ószövetségi olvasmány szavait. Ez alátámasztja azt a meggyőződést, hogy amikor az evangéliumot írták, az Ószövetséget már Krisztus húsvéti misztériumának fényénél, világosságánál olvasták.

Arról hallunk Dávid történetében, hogy házat akar építeni Istennek. Nátán próféta előbb támogatja Dávid tervét, majd isteni sugallatra lebeszéli. Kicsoda Dávid, hogy Istennek házat építsen? Isten hozta el őt a juhok mögül, ugyanarról a betlehemi legelőről, amelyen, karácsony éjszakáján az angyalok hírül adták a pásztoroknak, hogy megszületett Jézus. Nehogy Dávid kérkedjen hatalmával, nehogy azt gondolja, Isten nélkül bármire is képes. Inkább Isten épít házat Dávidnak. Az uralkodói családot „uralkodóháznak” nevezzük. Ez az uralkodóház, amelyet Isten „épít” Dávidnak, örökké fennmarad. Békességben fog élni és nem kell ellenségeitől rettegni.

Tudjuk, hogy Dávid közvetlen utódain ez a ígéret nem teljesedett be. Jézus Krisztus az a Dávid házából és családjából származó uralkodó, aki meghozza a békét és megment ellenségeinktől. Egyetlen ellenségünk a bűn. Ettől szabadít meg bennünket Jézus Krisztus, aki Dávidnak véréből, tiszta Szűz méhéből születik. És ha ettől az ellenségtől megszabadulunk, békesség lesz szívünkben, lelkünkben. És, ha szívünkben, lelkünkben béke lesz, az kisugároz környezetünkre.

Ezt az életet Isten építi nekünk. Isten nem versenytársunk, hanem munkatársunk; a teremtésben és a megváltásban. Nekünk is Isten munkatársainak kell lennünk a rossz legyőzésében, ami meghozza a békét nekünk és embertársainknak.

ZSOLTÁR: 89.

A választott nép Dávid házából és családjából várta a megígért Felkentet – Messiást. – A zsoltárok közül több erről a Felkentről, az eljövendő Messiás-királyról énekel. Ezért ezeket messiási, vagy királyi zsoltároknak nevezzük. – A mai zsoltár egybekapcsolja az ószövetségi olvasmányt, amelyben az ígéret elhangzik, és az evangéliumot, amely a beteljesedésről beszél. – Isten tehát hűséges: valóra váltja ígéretét. Erről a hűségről énekel a zsoltár, sziklával, „kőszállal” hasonlítva azt össze. – Isten kegyelme szilárd, miként a mennybolt: az ószövetség világában úgy képzelték el a mennyboltot, mint egy szilárd mennyezetet (firmamentum – firmusz=erős, szilárd), amelyre Isten lámpaként felaggatta a világító égitesteket. – Ha Isten, Jézus Krisztus eljövetelében megmutatta, hogy hűséges, ez bennünket is hűségre kötelez. – Minden feszültséget, minden boldogtalanságot a hűtlenség, a megosztottság, a kettősség, okoz. – Az ember csak akkor tud boldog lenni, ha hűséges önmagához. Ha nem hasonlott meg. Nincs két én-je: egy, amilyennek kellene lennie, és egy, amilyen valóban. – Ezt a feszültséget, kettősséget azonban nem tudjuk a magunk erejéből feloldani. – A közénk jövő és bennünk élő Krisztus az, aki enyhíti, javítja. – Belőlünk, emberekből már nagyon kiveszett az igazi hűség: az „ígéret szép szó, ha betartják úgy jó”. – És ez tesz bennünket békétlenekké, boldogtalanokká – akkor is, ha ezt nem ismerjük be.

Isten valóra váltotta Dávidnak tett ígéretét. Az ő hűsége adjon nekünk is erőt a hűséghez, tegyen bennünket is hűségesekké, hogy visszanyerjük lelkünk békéjét és így megtaláljuk a maradandó boldogságot.

SZENTLECKE: Róm 16,25-27

Szent Pál apostol legterjedelmesebb írásából, a római levélből olvasunk ma részletet. Ezt a levelet Szt.Pál harmadik missziós útján, Korintusban írja. Ezzel a levéllel mutatkozik be a birodalom fővárosában élő testvéreknek. – A levél lényege, hogy a Jézus Krisztusban való hitre egyformán meghívást kaptak a zsidók és a pogányok; az üdvösségre mind a zsidóknak, mind a pogányoknak szükségük van, hiszen egyformán bűnösök. Pál „evangéliuma”, a Pál szerinti evangélium a Jézus Krisztusról szóló tanítás, amelyben Istennek hatalmában áll bennünket megerősíteni. Tehát nem magától értetődő, hogy a magunk erejéből ebben kitartsunk és nem is vagyunk ehhez elégségesek. De Istennek ez hatalmában áll, és Isten ezt meg is teszi, hiszen az ő parancsára lett nyilvánvalóvá minden nemzet előtt az a titok, amelyre ősidők óta csend borult, és amelyet Isten parancsára a próféták írásai kinyilatkoztattak Isten eredeti terve most lett nyilvánvaló, vagyis a Jézus Krisztusról szóló tanításban. A kinyilatkoztatás, a Jézus Krisztusban történő kinyilatkoztatás tehát Isten terve szerint történik. A prófétákról és prófétáktól sokat hallhatunk az ádventi időben. Az ádvent annak a hallgatásnak az ideje, amely a próféták jövendölése ellenére körülvette ezt a titkot. Csak azáltal lett Isten elképzelése nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus az Ő megváltói művével beteljesítette jövendöléseiket és minden nemzet előtt ismertté tette ezt a titkot. Csak ez által lehet eljutni a hit befogadására. A hit befogadását tehát Jézus Krisztus kinyilatkoztatása teszi lehetővé. Amikor ezt a hitet kérjük Istentől, tudjuk, hogy ez az Isteni titkok elfogadását jelenti, amely hit nélkül képtelenség. A megváltás műve lényegénél fogva titok. Titok is marad. De ez nem jelenti, hogy értelmetlenség, és hogy Isten kinyilatkoztatása, Krisztus tanítása és az üdvtörténet fölösleges a hit befogadásához. Éppen ebben nyilvánul meg Isten bölcsessége, éppen ezért mondja az apostol és az apostollal mi is: az egyedül bölcs Istennek legyen dicsőség.

EVANGÉLIUM: Lk 1.26-38

Mivel sem a Márk, sem a János evangélium nem beszéli el Jézus születését és gyermekségének történetét, ádvent utolsó hetében viszont egyre inkább ennek megünneplésére irányul figyelmünk, ezért a mai evangéliumot Szt. Lukács könyvéből vesszük, tőle „kölcsönözzük”.

Jól ismerjük az angyali üdvözlet elbeszélését, hiszen az angyal szavait – „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes!” – a legtöbb katolikus naponta több mint ötvenszer is elmondja, elismétli az angyallal, amíg a rózsafűzért imádkozza. – Az Úrangyalában pedig, amit a reggeli, déli és esti harangszóra szokás imádkozni, megismételjük az egész evangéliumi elbeszélést. – Jó tehát tudnunk, hogy a katolikus Egyház Mária tisztelete az Evangéliumra épül, benne van a szentírásban, a Bibliában.

Az angyal hírül adja Máriának Jézus Krisztus fogantatását, megtestesülését a Szentlélek erejéből.

Az angyal-szó hírnököt jelent, a Gábriel, pedig annyit jelent, mint „Az Úr erőssége”.

Isten megvalósítja az üdvösség tervét, de az ember szabad közreműködését kívánja ehhez. – Mária, az emberiség és az Egyház legkiválóbb tagja és így képviselője, szabadon mondja ki válaszát: „Legyen nekem a te igéd szerint”.

Így nekünk is hozzá kell járulnunk szabad akaratunkkal a megváltás megvalósításához. Szabad akaratunkkal kell megvalósítanunk keresztény élethivatásunkat.

Az angyal „kegyelemmel teljesnek” nevezi Máriát. A kegyelem Isten lelki ajándéka, az ő jelenléte bennünk, kapcsolata velünk. Ezt az ajándékot mindannyian elnyerjük a keresztség szentségében. De csak akkor fog bennünk működni, csak akkor tudja kifejteni hatását, ha szabad akaratunkkal és értelmünkkel is hozzájárulunk, lehetővé tesszük ezt. Bűneinkkel elveszítjük a kegyelmet, de a bűnbánatban, így az ádventi szentgyónásban is, visszanyerhetjük azt.

OLVASMÁNY: Iz 61,1-2a. 10-11

A mai ószövetségi olvasmányt ismét Izajás próféta könyvéből olvassuk. Ő az ádvent nagy prófétája, hiszen ő jövendölt legtöbbet az eljövendő Messiásról, akiről majd karácsonykor énekeljük: „Láttuk az ígért Messiást….”

De mit is jelent a „Messiás”- szó? A Messiás héber(zsidó) szó, magyar fordításban fölkentet jelent. Görögül Hrisztosz, latinosan Krisztus, amiből a Krisztus név származik. – A szentolajjal való fölkenés a Bibliában és az Egyház gyakorlatában a hatalomátadás jele. Isten a Szentlélek által a názáreti Jézusnak adott minden hatalmat. Őt kente föl. Tehát Jézus a Fölkent, a Messiás, a Krisztus. Hatalma azonban nem katonai vagy politikai. Éppen ellenkezőleg: a gyógyításban, a szabadításban, az irgalmasság gyakorlásában nyilvánul meg.

A keresztség és a bérmálás szentségében mi is fölkentekké lettünk. Részesei lettünk Krisztus, a Messiás küldetésének, az Ő királyi, főpapi és prófétai hivatásának. Azóta rajtunk is az Úr lelke nyugszik.

A II. Vatikáni zsinat óta sokat lehet hallani, olvasni az általános papságról, amelyről az Egyház világosan kimondja, hogy nem abból áll, hogy a világi hívők a papok szolgálatát pótolják, nem is templomi szereplésre gondol. Hanem, hogy az élet legkülönbözőbb helyzeteiben (mindenek előtt a családban és a munkahelyen) a keresztény élet, az evangéliumi tanítás megélésével, az állapotbeli kötelességek teljesítésével tegyenek tanúságot keresztségükről, melyben felkentekké lettek. (mint király: uralkodjunk a rossz fölött; mint próféta hirdessük Isten jóságát; mint főpap; vállaljuk az élet áldozatait)

A menyegzős köntös, amelyről az olvasmány beszél a megszentelő kegyelmet jelképezi; hitünknek is ki kell sarjadnia a keresztény élet látható cselekedetei által.

 ZSOLTÁR: Lk 1,47-55

Nem csak a zsoltárok könyvében találunk zsoltárokat, vallásos énekeket, dicséreteket, könyörgéseket. – Már a Biblia első fejezete is a teremtést és Teremtőt dicsérő himnusszal kezdődik: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet….” – és az Isten Bárányának dicséretével zárul a Jelenések könyvében a Biblia utolsó oldala. Az egész Szentírást átszövik az éneke, dicséretek, különböző költemények. – Közülük az egyik legkiválóbb Szűz Mária éneke, amelyet akkor mond el, énekel, amikor az angyali üdvözlet után meglátogatja idős rokonát, Erzsébetet. – Ennek az éneknek, a magnifikatnak (magnificat= magasztalja) ősmintáját megtaláljuk az ószövetségben; Anna, Sámuel anyja imádkozza azt, amikor csodálatos körülmények között megszületik fia. – A helyzethasonló, azzal az eltéréssel, hogy Jézus születése még csodálatosabb. – Mindkét asszony – Sámuel anyja az Ószövetségben, Mária, az Újban, megtapasztalják Isten rendkívüli beavatkozását az életbe, történelembe: Isten ez által a csodálatos születés által mutatja meg, hogy valóban ő az üdvözítő. – A hegyi beszédhez hasonlóan megmutatja, hogy az ő szemében egy másik értékrend érvényes, mint a közvélemény által elfogadott. – A hatalmasokkal ellentétben áll Mária, az Úr szolgáló leánya, és Jézus Krisztus, Isten engedelmes szolgája. A szolgát az úrral ellentétben boldogtalannak tartjuk. Az evangélium rámutat, hogy az igazi boldogság mégis abban van, ha készek vagyunk egymásnak szolgálni, egymást elfogadni. – Mária éneke így magában foglalja nyolc boldogság tanítását. – Föl kell figyelnünk arra is, hogy a választott népet Isten szolgájának nevezi. Ezt a gondolatot megtaláljuk Izajás könyvében is, aki Isten szolgáját szintén azonosítja a választott néppel. Az Újszövetség választott népe, pedig az Egyház – mi vagyunk. Az Egyház életében, a mi életünkben meg kell valósulnia Krisztus tanításának, Mária énekének a szolgálatról. – Ha igazán részesei akarunk lenni annak a boldogságnak, amelyre Krisztus tanít, amelyet Mária magasztal, magunkévá kell tennünk, amit a hegyi beszéd, a magnifikát mond a boldogságról.

SZENTLECKE: 1Tessz 5,16-24

Az 1. Tesszalonikai levél a szakértők véleménye szerint az újszövetség legrégibb írása, Szt.Pál tesszalonikai tartózkodása után, az 50-es évek elején kelt. – Az apostol a békesség Istenéhez könyörög, – ismét arról a békéről van szó, amelyet Jézus Krisztus ad nekünk – hogy őrizze meg a címzettek szellemét, lelkét és testét feddhetetlenül Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig. – Szellem, lélek, test az egész embert jelenti. Isten az egész embert teremti, Jézus Krisztus az egész embert váltja meg, őrzi meg, dicsőíti meg eljövetelkor és eljövetelével, amelyre az Egyház az ádventi időben figyelmünket irányítja. Egész emberlétünkkel teszünk bizonyságot az ebbe vetett hitről. – A mai vasárnapot „Gaudete” – örvendjetek, vasárnapnak hívják a filippi levél intelme alapján. Itt a tesszaloniki levélben is azt mondja az apostol: „Derűsek legyetek!” Ez a derű azonban csak akkor lehetséges, ha azt nem árnyékolja be a bűn. Egyébként nem hiteles. – A keresztény élet az imádsághól és a hálaadásból táplálkozik; csak ebből, mint Istennel való szüntelen kapcsolatból érthető. Ezt maga Isten kívánja tőlünk. – Isten Lelke teszi lehetővé bennünk Isten gyermekeinek derűs, imádságos és háladatos életét. Ezért nem szabad, azt bűneinkkel kioltanunk. – A prófétai beszéd, az Egyház szava (hiszen Jézus mondja: ott van nekik Mózes, ott vannak a próféták) az üdvösség ígérete, de ugyanakkor ítélet is: megtanít megkülönböztetni a jót a rossztól, és int, hogy ez utóbbitól óvakodjunk. – Olykor kényelmesebb minden vizsgálódás nélkül amellett döntenem, ami könnyebbnek tűnik. A Lélek, a prófétai beszéd azonban nem arra tanít mi a könnyebb? – hanem mi felel meg Isten lelkének?

Végül ismét felmerül a hűség kérdése: eleget tudok-e tenni ennek a meghívásnak, amelyet a keresztségben kaptam? Az apostol válasza: „Hűséges az, aki meghívott benneteket, ő majd végbe is viszi”. – Tehát Jézus Krisztus, „a hűséges tanú” viszi végbe megváltásunk művét. Az én hűségem válasz erre. Hűséges vagyok-e Istenhez, önmagamhoz (lelkiismeretemhez) és embertársaimhoz – az Egyházhoz?

EVANGÉLIUM: Jn 1,6-8. 19-28

A János evangélium is ismeri Keresztelő János működését. Mi több, olyan részletesen beszéli el, s olyan előszeretettel, hogy a negyedik evangélium íróját a keresztény hagyomány azonosítja Zebedeus fiával, Jakab apostol testvérével, Jánossal, keresztelő János „tanítványával” (Jn 1,34-41 Andrással együtt).

Keresztelő János feladata: tanúságot tenni a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. – Az ádventi idő, hosszú estéivel és éjszakáival a sötétség ideje, amelyben az ember szinte ösztönszerűen keresi a világosságot. – Ez a világosság Jézus Krisztus, aki elűzi a bűn sötétségét. Ennek a világosságnak rajtunk is át kell ragyognia, keresztény életünk jó példájának úgy kell világítania, hogy az emberek ez által megismerjék Jézus Krisztust, Istent, az igazi és örök életet, boldogságot.

A másik feladat, amely Keresztelő János számára és számunkra is közös: Az Úr útjának egyengetése. – Elsősorban arról az útról kell eltávolítanunk a bűn akadályát, amelyen Isten Jézus Krisztusban hozzánk akar jönni, és amelyen mi eljuthatunk hozzá. – Arról az útról is el kell távolítanunk az akadályokat, amelyek Isten t és embertársainkat kötik össze.

Ezek az akadályok a mi bűneink. Az ádventi bűnbánattal, karácsonyi szentgyónással távolítjuk el őket az Istenhez vezető útról.

ÁDVENT 2. VASÁRNAPJA

OLVASMÁNY: Iz 40,1-5. 9-11

A mai evangéliumban Keresztelő János Izajás próféta könyvének második részéből egy prédikációt idéz. Ez a prédikáció, amelyet az ószövetségi olvasmányban hallottunk, Isten megbocsátó irgalmáról szól. Talán ezzel is a bűnbánatra akar bennünket figyelmeztetni az Egyház. Hiszen a bűnbánat nem csak az ádvent, hanem az egész keresztény élet lényegéhez tartozik.
„Készítsétek az Úr útját!” mondja Izajás és Keresztelő János. Már a múlt vasárnapi ószövetségi olvasmányban úgy mutatkozik be Isten, mint aki eljön. Ő az eljövendő. Akinek van Istene, annak van jövője. Aki Isten tetszése szerint él, az mások számára is biztosítja a jövőt. – De ahhoz, hogy Isten közénk jöhessen, utat kell készítenünk számára. Ebből az eljövetelből nekünk is ki kell vennünk részünket. A kereszténység a tevékeny szeretet vallása.- „Minden völgy emelkedjék föl, minden hegy szálljon alá!” – Ezeket a szavakat már az Egyházatyák úgy értelmezték, hogy, ha hiányzik valami a jócselekedetekből, azt meg kell tenni (ezzel töltjük föl a völgyeket) bűneinktől, pedig meg kell szabadulnunk (ezzel hordjuk le a hegyeket). – Kereszténynek lenni tehát nem csak azt jelenti: ”Kerüld a rosszat!”, hanem azt is: „Tedd meg a jót!” – A rosszat csak úgy tudjuk elkerülni, ha gyakoroljuk az irgalmasság tetteit. Innen érthető, hogy az Egyház a megújított liturgia bűnbánati cselekményébe beiktatta ezeket a szavakat: „…és mulasztással.”
Az olvasmány arra is megtanít bennünket, hogy az igazi örömöt ezzel az előkészülettel tudjuk megvalósítani. Így nyilvánul meg előttünk az egyébként elrejtett Isten dicsősége. Így rajzolódnak ki már az ószövetségi jövendölésben a megváltó lényeges tulajdonságai: hatalmas és erős királyunk, jutalmazónk (bíró), jó pásztor.

ZSOLTÁR: 85.

Isten igéjének, üzenetének hallgatása, lényeges része vallásos életünknek, – hiszen, az apostol is mondja: „A hit hallásból jön.” – Ha meg akarjuk hallani Isten üzenetét, csendet kell teremtenünk magunkban és magunk körül. – Erre különösen alkalmas az ádventi idő, a csendes várakozás ideje.
Isten békét ígér az ő népének. A megváltás, váltság lényege a béke: amikor nem zaklat, nem nyugtalanít bennünket a bűn, a gonoszság. – Amikor Isten mindettől megvált, megszabadít bennünket. Ez a váltság, ez a béke az Isten félőkhöz van közel. Csak ők tudják ezt megérezni, megtapasztalni. Istenfélők vagyunk, ha félünk, hogy bűneinkkel elveszítjük Isten barátságát. Ha ez irányítja életünket, ez igazi békét és üdvösséget ad.
Az ég és föld csodálatos találkozásáról beszél a zsoltár, amely Jézus Krisztus eljövetelében valósult meg. – A kezdeményezés Istentől jön, – a mennyből, – de a földnek és lakóinak, – nekünk is meg kell teremnünk a keresztény élet igazi gyümölcsét. A sarjadó Luca napi búza is emlékeztet bennünket erre az üdvösségre, amelynek Isten kegyelme, Krisztus születése nyomán szívünkből kell sarjadnia.
Végül Isten útjáról szól a zsoltár. Ez azt jelenti: Isten úton van, útra kelt felénk, emberek felé. Ha Isten lépteit igazságosság irányítja, a mi lépteinket is ennek kell irányítania.
Ha Istennel találkozni akarunk, az igazságosság útján kell haladnunk.

SZENTLECKE: 2 Pt 3,8-14

Az ádvent – „Úrjövet” – ideje nemcsak Krisztus első eljövetelének, az ő születésének ünneplésére készít bennünket; figyelmünket az Ő második eljövetelére, az ítéletre is ráirányítja, ahogyan az ének mondja:
„Ám arról is megemlékezünk, Bízó szívvel készülünk:
Eljön újra világ végén s megítéltetünk”.
Ám, hogy ez mikor következik be, azt nem tudhatjuk. Maga Jézus tanít bennünket: „Azt a napot vagy órát még a Fiú sem tudja”. (súlyos, és számunkra, akik hisszük, hogy a Fiú egylényegű az Atyával, nehezen érthető szavak). A mai szentlecke Szt. Péter apostol másodi leveléből egy zsoltárhelyre hivatkozva arra tanít, hogy az Úr számára egy nap és ezer esztendő egészen mást jelent, mint a mi számunkra: hiszen Ő örökkévaló – mindig volt, van és lesz. (Ez a szentírási hely különböző spekulációkra adott alkalmat: egyesek úgy ítélték, a teremtés minden napjának megfelel ezer esztendő.
Az apostol Krisztus eljövetelével kapcsolatban elmondja, hogy nem késik ígéretével – hogy t.i. újra eljön, hanem türelemmel viseltetik irántunk, mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen. Ismét kifejezésre jut az ígéret gondolata – hiszen tudjuk: az ádvent az ígéretek valóra váltásának ideje. És újból halljuk, amit a Máté evangélium mond az elveszett bárányról: „Atyám nem akarja, hogy akár egy is elvesszen a kicsinyek közül”. Ezért a türelmes várakozás. Hány ádventet adott már Isten, hogy bűnbánatot tartsunk – s vajon javunkra változtunk-e? Sőt az egész élettel megajándékozott bennünket, hogy bűnbánatban készüljünk eljövetelére. Mire használtuk és mire akarjuk használni életünket? Vagy talán azt mondjuk: az Úr késlekedik. – Az apostol, éppúgy, mint Jézus, tolvajhoz hasonlítja második eljövetelét. De ezzel nem ijesztgetni, hanem ádventi ébrenlétre akar minket tanítani. Ezt abban a meggyőződésben mondja, hogy várjuk és siettetjük az Úr napját – mint a kisgyermekek a karácsonyt. Nem egyszer azért siettetjük, mert Istentől várjuk a megoldást a kilátástalan helyzetekben, de talán azért is, mert szeretnénk látni keresztény életünk, ádventi zarándokutunk beteljesedését.
Azonban, ha Krisztus eljövetelét, Isten országának eljövetelét várjuk, akkor minden egyébnek meg kell semmisülnie. Az új ég és új föld csak akkor valósulhat meg, ha Krisztus ítéletének, szeretetének tüze, amelyre az ádventi gyertyalángok emlékeztetnek, elégetnek mindent, ami értéktelen. Ekkor valósul meg az igazságosság országa. – Hogy valóban ezt várjuk, arról tiszta és feddhetetlen életünkkel tudunk és kell tanúságot tennünk. Az ilyen élet annak a békének feltétele és eredménye, amelyet Jézus Krisztus ad nekünk.

EVANGÉLIUM: Mk 1,1-8

Habár a Márk evangélium kifejezetten előtérbe helyezi Jézus emberi tulajdonságait, mindjárt az első sorban tanúságot tesz Istenségéről: „Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma.” Ugyanakkor Márk az első – és egyetlen, aki Jézus Krisztus megváltói működésének elbeszélését Evangéliumnak nevezi. – Az ő nyomán nevezte el az Egyház a másik három azonos tartalmú könyvet is evangéliumnak.
Az evangélium tehát nem Jézus életrajza, hanem a megváltás örömhíre, amely Jézus Krisztus működésében, tanításában, halálában és feltámadásában valósul meg.
Ennek az evangéliumnak előhírnöke Keresztelő János, akiben beteljesedik a prófétai jövendölés: „Készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!”
Isten nekünk, az Egyháznak is hasonló hivatást szánt, mint Keresztelő Jánosnak. – Ennek nem ruházatunkban vagy táplálékunkban kell megnyilvánulnia, hanem életünkben, amellyel Jézus Krisztus útját előkészítjük, arról a bűnt, mint akadályt elhárítjuk.
Keresztelő János működésének – az evangélium tanúsága szerint nagy hatása volt. (Kiment hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója) – Pedig keresztelő János nem hízelgett hallgatóságának.
Így az Egyház küldetése, a mi küldetésünk is mindenkihez szól. Nemcsak egy kis csoporthoz, amelyben jól érezzük magunkat és tetszelgünk a magunk kialakította, vagy kirajzolt „lelkiségben”, hanem az egész közösségben hajlandók vagyunk kereszténységünket megvalósítani, amelynek tagjait nem magunk ízlése szerint válogatjuk össze.

Az Egyházi- (-liturgikus) év szentírási szakasza szemünk elé tárják és kibontakoztatják Isten Országának titkát, emberi beszédben. Ennek csúcspontját minden bizonnyal az üdvösség Örömhíre, az Evangélium jelenti, amelyben a megtestesült Ige, Jézus Krisztus, aki valóságos ember szólít meg bennünket Egyháza szolgálata által. – Sok értékes vasár- és ünnepnapi homiliáskönyv forog közkézen. A jelen gyűjtemény célul tűzte ki magának, hogy a szentmisék első olvasmányáról és a zsoltárokról is mondjon egy-két szót, miután ez utóbbit a hívők is éneklik, imádkozzák, válaszolva velük a szentmise első olvasmányára és mintegy „ráhangolódva” az evangéliumi részletre.

Az itt lévő homiliák harmincöt év papi szolgálatom alatt hangzottak el: a szabadkai Szent Teréz Székesegyházban, ahol káplán és gimnáziumi tanárként működtem, a kelebijai Apostolok oszlása templomban, amelyet egy ideig oldallagosan elláttam, a kishegyesi Szent Anna plébániatemplomban, ahol ugyanakkor fél évig kisegítettem, az óbecsei Nagyboldogasszony főplébániatemplomban, ahol 15 évig voltam plébános ill. esperesplébános, Budapesten az Adalbertinum kápolnájában, a táltos utcai Szent Kereszt templomban (Budapest, XII. kerület), a budapesti belvárosi Nagyboldogasszony főplébániatemplomban és még sok más helyen, ahová papi szolgálatom szólított. Esperes koromban, különösen pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara dékánjaként nem is gondolhattam az anyag „sajtó-alá-rendezésére”.

Annál nagyobb öröm számomra, hogy most közzé tehetem őket, Isten dicsőségére, és – remélem – a lelkek javára.

2008 Péter és Pál apostolfejedelmek főünnepén, pappászentelésem 35. évfordulóján

Rokay Zoltán

egyetemi tanár

szabadkai Egyházmegyés áldozár