ÁDVENT 1. VASÁRNAPJA
OLVASMÁNY: Iz 63,16b-17; 64,1. 3b-8

A mai vasárnappal új Egyházi év kezdődik. Az Egyházi év első szakát, amely a karácsonyt megelőzi, ádventnek, „Úrjövetnek” nevezzük. Nemcsak Krisztus első eljöveteléről emlékezik meg az Egyház, hanem figyelmeztet bennünket második eljövetelére is.
A Miatyánkban Jézus Krisztussal együtt imádkozzuk: „Jöjjön el a te országod!” Az Ószövetség is, amelyből a mai olvasmányt hallottuk, arról tanúskodik, hogy Isten az, aki eljön. Ő az eljövendő. Ugyanez az olvasmány Atyának és Megváltónak nevezi Istent. Az Atya az, aki alkot, és alkotásának gondját viseli. A „megváltó” az ószövetségi törvény szerint és a keleti népeknél általában a legközelebbi hozzátartozó volt, akinek kötelessége volt eladósodott rokonát kiváltani, megváltani.
Isten a mi Atyánk és Megváltónk. Igaz, a mennyekben trónol, szentsége és hatalma meghalad mindent, ami evilági, de eljön közénk. Ő teszi meg az első lépést. Tőlünk függ, elfogadjuk-e ezt a kezdeményezést? Megtesszük-e a lépést feléje? Hogyan? A mai ember már a világűrben jár, de embertársa felé nehezen teszi meg az első lépést. Istentől meg kell tanulnunk, hogy embertársaink felé mi tegyük meg az első lépést. Így közeledünk Istenhez is. A mindennapi élet ezerszám kínálja erre az alkalmat: talán, hogy kibéküljünk valakivel, talán, hogy meglátogassunk egy beteget….
A mai olvasmány még egy fontos gondolatot tartalmaz: Isten és a mennyország lényegénél fogva láthatatlan. – Pál apostol is idézi ezeket a szavakat: „Szem nem látta, fül nem hallotta, szív meg nem tapasztalta….” Gyakran mi is szeretnénk látni keresztény életünk célját, fáradozásaink eredményét. De annak lényegéhez tartozik, hogy a földi életben láthatatlan. Csak jócselekedeteink által lesz látható, csak az Egyház liturgikus élete és a szentségek (mint látható jelek) által lesz tapasztalható. A karácsonyi gyónás, áldozás, ádventi jócselekedeteink tegyék láthatóvá Isten jóságát embertársaink előtt.

ZSOLTÁR: 80.

Az elmúlt három liturgikus év folyamán elmélkedéseinkben megismerkedhettünk az Ószövetség történeti, prófétai és oktató könyveivel. – A mai vasárnappal új liturgikus év kezdődik, az ún. „n”-év, amelynek vasárnapjain, leginkább Szt. Márk és János evangéliumából hallunk majd részleteket. – Az elmélkedések tárgyát azonban a következő három liturgikus évben a zsoltárok fogják képezni. A zsoltárokról fogunk elmélkedni.
Így még teljesebb képet fogunk alkotni az Ószövetségről; de az Újszövetséget is jobban meg fogjuk érteni, hiszen tudjuk, az Újszövetség szívesen idézi a zsoltárokat, és maga Jézus is hivatkozott rájuk, mi több, imádkozta őket.
A liturgiában (szentmisében) az olvasmány és szentlecke, – illetve evangélium között énekeljük, imádkozzuk a zsoltárokat. Ezzel válaszolunk Isten igéjére. – De ugyanakkor a zsoltárok is Isten igéjét tartalmazzák – a kinyilatkoztatás egy részét alkotják. – A zsoltárok különösen alkalmasak arra, hogy gazdagítsák imakincsünket és tanítsanak bennünket saját szavainkkal imádkozni. A zárójel előtt mindig az olvasmányos könyv (lekcionáre), a zárójelben, pedig a héber biblia számozását tüntetjük fel.

Az imádkozó Izrael pásztorának szólítja Istent. Kedves képe ez a Szentírásnak, hiszen a választott nép nagyobbára pásztorokból állott. Az Újszövetség korában is élénk volt még ez a kép, és Jézus is alkalmazta példabeszédeiben, és önmagát is pásztornak nevezte. – De ugyanakkor egy másik képpel is találkozunk a zsoltárban: a választott nép Isten szőlőskertje, ültetvénye. – Az ígéret földjének kananeus őslakossága földműveléssel, szőlőtermesztéssel foglalkozott. A választott nép tőlük tanulta ezt a foglalkozást. Ezt a képet is megtaláljuk Jézus példabeszédeiben, – aki önmagát is szőlőtőnek nevezi.
Mind a két kép: pásztor-nyáj; szőlősgazda-ültetvény ugyanazt az egybetartozást, szoros, elválaszthatatlan, bensőséges kapcsolatot fejezi ki. – Istennek ez a közelsége nem vesz el semmit fenségéből, magasztosságából: „aki a kerubok fölött trónolsz” – mondja a zsoltár. A kerubok szárnyas élőlények a szövetségszekrény, frigyláda tetején: itt volt jelen Isten az ő dicsőségében, hatalmában.
Ehhez a hatalmas, de mégis közeli Istenhez fordul az imádkozó, és fordulunk mi is adventi kérésünkkel: jöjj el! – térj vissza hozzánk! Isten úton van felénk, hogy megváltson, üdvözítsen minket. – Erre saját erőnkből nem vagyunk képesek. De ahhoz, hogy találkozzunk Istennel, nekünk is vissza kell fordulnunk, meg kell térnünk, és a zsoltárral együtt megfogadnunk: nem térünk el tőle.
Ez az ádvent lényege: az Úr jövetele hozzánk, megtérésünk hozzá.

SZENTLECKE: 1Kor 1,3-9

Az apostol szokásos köszöntése, amellyel leveleit kezdi, önmagában is megérdemli, hogy külön elmélkedést szenteljünk neki: kegyelem és békesség! A kegyelem nemcsak Isten ingyenes lelki ajándéka, hanem maga Isten nem kiérdemelt jelenléte, élete, működése bennünk, életünkben. – ezt a kegyelmet, mint megszentelőt a keresztség szentségében nyertük el és az apostol hálát ad ezért a kegyelemért, amelyet a korintusi hívők elnyertek Krisztus Jézus ban. A hála és kegyelem bősége a „jó-hálaadásban”, a „jó kegyelemben”, az eukarisztiában éri el az ő teljességét: itt Jézus Krisztus önmagát adja. Az apostol nemcsak fáradozik a körül, hogy a tanítványok Krisztus megismerésére eljussanak, hanem hálát is ad ezért a kegyelemért, bennünket is tanítva, hogy azt megköszönjük Istennek: az ádvent nem elsősorban a kérések, kívánságok ideje, hanem a hálaadásé. – Ez a kegyelem, amelyet csak Jézus Krisztusban nyerhetünk el, békességet ad. És egyedül ez képes igazi békét, Jézus Krisztus békéjét megadni, amely különbözik attól a békétől, amelyet a világháborúk vagy megalkuvás árán kínál. – Ez a kegyelem nemcsak az apostol kortársait, a korintusiakat, hanem bennünket is gazdaggá tesz minden tanításban és ismeretben. Hiszen e nélkül képtelenek vagyunk bármit is megtudni Istenről, Jézus Krisztusról, arról az életről – az örök életről, amelyről Jézus Krisztus beszél nekünk. Ám, ha ezt megtapasztaljuk, az képessé tesz bennünket a hiteles keresztény életre; az ebben való szilárd kitartás a tanúságtétel egyetlen
lehetősége a mi hitünk mellett, amelynek „tárgya” és célja a földi ádvent zarándokútja idején el van rejtve, de, amíg annak – Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését várjuk, nem nélkülözünk semmilyen kegyelmet, hiszen a szentségek gyarapítják azt bennünk és szükséges segítőkegyelmet is nyújtanak. – Mindennek meg kell erősítenie bennünket, hogy feddhetetlenek legyünk Urunk Jézus Krisztus napján, amelyre az ádventi idő figyelmünket irányítja. – Lehet, hogy olykor szorongás, kétely, kishitűség vesz rajtunk erőt: megadja- e nekünk Isten Jézus Krisztusban azt a kegyelmet, amely ehhez a tanúságtételhez, ehhez a hiteles keresztény élethez szükséges, amelyre a keresztség szentségében meghívott minket. Az apostol bíztat bennünket: „Hűséges az Isten!” – És vajon én hűséges vagyok-e? Ezt a kérdést fel kell tennem, hiszen az ádvent nemcsak a várakozás, hanem az ígéretek valóra váltásának az ideje is. – Isten hűséges, hiszen ideadta nekünk az ő Fiát, valóra váltotta az ígéreteit. – Hogy állok én az ígéreteimmel? Könnyelműen mentesítem-e magam, hivatkozva a megváltozott körülményekre, meg arra, hogy azok is megváltoztak, akiknek az ígéretet tettem, holott csak a magam kényelméről és érdekeiről van szó? – Ez a hűség is Isten ajándéka, amelyet Jézus Krisztusban ad; ő nem lehet hozzánk hűtlen még akkor sem, ha mi hűtlenek vagyunk hozzá, mert önmagát nem tagadhatja meg.

EVANGÉLIUM: Mk 13,33-37

Ma ádvent l. vasárnapja. Ezzel megkezdjük az új Egyházi-liturgikus évet. Ebben a liturgikus évben vasárnaponként leginkább Szt. Márk és János evangéliumából fogunk részleteket hallani.
Márk evangéliuma a legrövidebb: mindössze 16 fejezet. Könyvét valószínű a pogányságból megtért keresztényeknek írja; ezért ritkábban idézi az Ószövetséget, mint Máté, a zsidó szokásokat pedig magyarázza. – Jézus Krisztus és az apostolok emberi vonásait nem szépíti (mint Máté), mert nem kell attól tartania, hogy ezzel hallgatóságát, olvasóközönségét megbotránkoztatná.
– Evangéliumában Jézus igyekszik Istenségét titkolni, ám még a gonosz lelkek is elismerik azt. – Szenvedéséről és haláláról viszont egészen nyíltan jövendöl.

Az ádventi idő nem csak Jézus első eljövetelének ünneplésére, a karácsonyra készít elő minket, hanem az Ő második eljövetelét is emlékezetünkbe idézi. Erről szól a mai evangéliumi részlet hasonlata is, amely a Márk evangéliumban Jézus tanításának befejező része. Ezt már csak szenvedésének és feltámadásának elbeszélése követi.
Jézus eljöveteléről már az első Egyházban két felfogás alakult ki: az egyik, amely szerint nagy jelek (földrengés, háború, üldöztetés előzi meg), a másik pedig, amely szerint váratlanul jön el.
Ez utóbbit tükrözi a mai evangélium. – Jézus célja nem az, hogy eljövetele napja előtt kezdjünk keresztény életet, mert akkor azt úgy is addig halogatnánk, hogy a végén mégsem térnénk meg. Hanem, hogy egész életünkkel készüljünk az Ő eljövetelére.
Azt is érthetően kifejezi az evangélium, hogy miből áll ez az előkészület: mindenki teljesítse a maga feladatát; mindenki éljen keresztény hivatásának megfelelően. Ebből áll a várakozás, az ádvent, a virrasztás.

2014 szeptember 14-én vasárnap 19:15 ünnepi szentmise az esperesi kerület papságával és hívő közösségeivel
Szeretettel hívunk és várunk mindenkit,
Aki tudja adja tovább…

Idén is várjuk szeretettel Önt és kedves családját 2014. május 30-án, pénteken este Zenés esti családi hajózásra 20-22 óráig.

Beszállás 19:30-tól a Batthyány térnél

Jegyek 500 Ft-os áron, Családi jegyek 1500 Ft-os áron kaphatóak.

1. csütörtök
(Szent József, a munkás, Szent Zsigmond, Szent Jeremiás)
ApCsel 5,27-33; Zs 33; Jn 3,31-36
Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akinek mi tanúi vagyunk
2. péntek: SZENT ATANÁZ
ApCsel 5,34-42; Zs 26; Jn 6,1-15
Örömmel távoztak, mert méltók voltak gyalázatot szenvedni Érte
3. szombat: SZENT FÜLÖP ÉS JAKAB APOSTOLOK (ünnep)
1Kor 15,1-8; Zs 18A; Jn 14,6-14
A feltámadt Krisztus megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak
4. vasárnap: HÚSVÉT 3. VASÁRNAPJA
(Szent Flórián, Szent Guidó)
ApCsel 2,14.22-28; Zs 15; 1Pét 1,17-21; Lk 24,13-35
Jézust feltámasztotta Isten, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt
5. hétfő
ApCsel 6,8-15; Zs 118,23-30; Jn 6,22-29
Isten nagy csodákat és jeleket tett a nép között
6. kedd
ApCsel 7,51 – 8,1a; Zs 30; Jn 6,30-35
Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!
7. szerda
(Boldog Gizella, Szent Notker)
ApCsel 8,1-8; Zs 65; Jn 6,35-40
Elmentek, és hirdették Isten igéjét
8. csütörtök
ApCsel 8,26-40; Zs 65; Jn 6,44-51
Ha teljes szívedből hiszel, megkeresztelkedhetsz
9. péntek
(Boldog Gerhardinger Mária Terézia)
ApCsel 9,1-20; Zs 116; Jn 6,52-59
Választott eszközöm ő, hogy nevemet a népek elé vigye
10. szombat
(Szent Jób)
ApCsel 9,31-42; Zs 115; Jn 6,60-69
Az egyház a Szentlélek vigaszával telt el
11. vasárnap: HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA
(Szent Odó, Majolusz, Odiló és Hugó cluny-i apátok, Boldog Salkaházi Sára)
ApCsel 2,14a.36-41; Zs 22; 1Pét 2,20b-25; Jn 10,1-10
Jézust, akit keresztre feszítettek, Krisztussá tette Isten
12. hétfő
(Szent Néreusz és Szent Achilleusz, Szent Pongrác)
ApCsel 11,1-18; Zs 41-42; Jn 10,11-18
A pogányoknak is megadta az Isten a megtérést az életre
13. kedd
(Fatimai Szűz Mária, Szent Szerváciusz, Bogner Mária Margit)
ApCsel 11,19-26; Zs 86; Jn 10,22-30
Az Úr volt velük, ezért sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz
14. szerda
ApCsel 12,24 – 13,5a; Zs 66; Jn 12,44-50
Az Úr igéje növekedett és terjedt
15. csütörtök
(Szent Pachómiusz apát, Szent Zsófia)
ApCsel 13,13-25; Zs 88,2-27; Jn 13,16-20
Dávid utódaiból támasztotta Isten Üdvözítőnket, Jézust
16. péntek
(Nepomuki Szent János)
ApCsel 13,26-33; Zs 2; Jn 14,1-6
Ígéretét teljesítette Isten, amikor feltámasztotta Jézust
17. szombat
(Baylon Szent Paszkál, Szent Alkuin, Boldog Scheffler János)
ApCsel 13,44-52; Zs 97; Jn 14,7-14
Az Úr igéje elterjedt az egész vidéken
18. vasárnap: HÚSVÉT 5. VASÁRNAPJA
(Szent I.János pápa, Szent Erik)
ApCsel 6,1-7; Zs 32; 1Pét 2,4-9; Jn 14,1-12
Kiválasztották azokat, akik telve voltak Lélekkel és bölcsességgel
19. hétfő
(Szent Celesztin pápa majd remete, Szent Orbán)
ApCsel 14,5-18; Zs 113B; Jn 14,21-26
A hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez!
20. kedd
(Sziénai Szent Bernardin)
ApCsel 14,19-28; Zs 144; Jn 14,27-31a
Sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába
21. szerda
(Magellanes Szent Kristóf és vértanútársai)
ApCsel 15,1-6; Zs 121; Jn 15,1-8
Elbeszélték: milyen nagy dolgokat tett velük az Isten
22. csütörtök
(Szent Rita)
ApCsel 15,7-21; Zs 95; Jn 15,9-11
A pogányok közül akar magának népet választani az Isten
23. péntek
(Boldog Apor Vilmos, Szent Dezső)
ApCsel 15,22-31; Zs 56; Jn 15,12-17
A szükséges dolgokon kívül semmi más terhet nem rakunk rátok
24. szombat: SZŰZ MÁRIA, A KERESZTÉNYEK SEGÍTSÉGE
(Lerini Szent Vince)
ApCsel 16,1-10; Zs 99; Jn 15,18-21
Isten rendelt minket oda az evangélium hirdetésére
25. vasárnap: HÚSVÉT 6. VASÁRNAPJA
(Tiszteletreméltó Szent Béda, Szent VII.Gergely, Pazzi Szent Mária Magdolna)
ApCsel 8,5-8; Zs 65; 1Pét 3,15-18; Jn 14,15-21
Rájuk tették a kezüket, és részesültek a Szentlélek ajándékában
26. hétfő: NÉRI SZENT FÜLÖP
ApCsel 16,11-15; Zs 149; Jn 15,26 – 16,4
Az Úr megnyitotta Lídia szívét, hogy figyeljen Pál szavaira
27. kedd
(Canterbury-i Szent Ágoston)
ApCsel 16,22-34; Zs 137; Jn 16,5-11
Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind házad népe!
28. szerda
ApCsel 17,15.22 – 18,1; Zs 148; Jn 16,12-15
Én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül tiszteltek
29. csütörtök
ApCsel 18,1-8; Zs 97; Jn 16,16-20
Pál bizonyságot tett arról, hogy Jézus a Krisztus
30. péntek
(Szent István Jobbja, Szent Johanna)
ApCsel 18,9-18; Zs 46; Jn 16,20-23a
Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok
31. szombat
ApCsel 18,23-28; Zs 46; Jn 16,23b-28
Apolló nagy segítségükre volt azoknak, akik hívőkké lettek

Örömmel tudatom , hogy megszületett unokahugom és keresztlányom 3.gyermeke:

Kisics Marcell

így dédunokáim száma10-re növekedett

Évközi 14. vasárnap

OLVASMÁNY:  Iz 66,10-14 c

A népek nagy zarándoklatáról beszél a mai ószövetségi olvasmány, Izajás könyvének harmadik részéből. Ez a jövendölés nemcsak azáltal teljesedett be, hogy Jeruzsálem három felekezet számára is szent város: a keresztények, zsidók és mohamedánok, és ezért állandóan elözönli a zarándokok folyama – tehát messzi földről jön a zarándokok tömege: az Újszövetségben beteljesedett ez a prófétai jövendölés, mert Jézus, a tanítványait küldi, hogy békét hirdessenek az embereknek; ez a béke azonban többet jelent, mint fegyverszünetet, mint annyit, hogy nincs háború; ez a béke üdvösséget, testi, lelki jólétet, „egész”-séget jelenti.

Izajás könyvének második része a babiloni fogságba elhurcoltakat vigasztalja. De vajon kiket kell a harmadik könyvnek vigasztalni, hiszen most már visszatértek a számkivetésből, fölépül lassan Jeruzsálem is, mi ok a szomorúságra, hogy vigaszra szorulna a választott nép?

A prófétai szó világosan mondja: a szomorúak találják vigaszukat Jeruzsálemben. – Tehát Jeruzsálem felépítésével, azzal, hogy a választott nép visszatért a babiloni fogságból, még nem oldódott meg minden probléma; még mindig lesznek, akik szomorkodnak, akik vigaszra szorulnak az élet különböző megpróbáltatásai között és miatt. Ez azt jelenti, hogy a fogságból való hazatérés, a templom felépítése még nem az üdvösség teljessége; még várni kell arra az állapotra, amikor nem lesz szomorkodás. – De vajon az üdvösség azt jelenti-e – még Krisztus eljövetele után is – hogy nem lesz szükség vigaszra, vagy inkább azt, hogy tudjuk, ki a mi vigasztalónk, és, hogy feladatunknak érezzük, egymást vigasztalni? – Ez sokkal inkább megfelel Krisztus valószerű, élethű és tevékeny szeretetre szólító felfogásának, tanításának, mint az álmodozás egy olyan állapotról, amelyben nincs helye a szomorúságnak. – És végül: vajon azoknak, akiknek mindenük megvan, akik rendezett körülmények között élnek – gyakran jómódban – nincs-e pont akkora szükségük vigaszra, mint a nélkülözőknek? Nincs-e még inkább szükségük arra, hogy valaki rámutasson életük igazi céljára, értelmére?

ZSOLTÁR:  66.

Az imádság lelkületének meg kell újulnia az Egyházban, mert ez élteti a hívő közösséget. Ez a lelkület azonban csak akkor fog megújulni, ha a kérő imádságon túl felfedezzük a legtökéletesebb imádságot: Isten dicséretét. – A zsoltároknak többek között az a rendeltetése, hogy imádkozni tanítsanak bennünket; a zsoltárok könyvében az imaélet felülmúlhatatlan értékű kincseit találjuk.

A mai zsoltár a dicséretek, közé tartozik. – Isten dicséretet érdemel, mert csodásak művei. Az embert is megilleti az elismerés, ha valami rendkívülit alkot. Mennyivel inkább dicséret illeti az egész világ alkotóját:

Ám az ószövetségi hívő számára a legnagyobb csoda az Egyiptomból való szabadulás, amikor az ősatyák száraz lábbal keltek át a Vörös tengeren. – A választott nép évről-évre, húsvétról-húsvétra megünnepelte ezt az eseményt. – Minket a keresztség által a bűn rabságából, szolgaságából mentett meg Isten. Ez az újszövetségi húsvét, amelyet vasárnapról vasárnapra megünneplünk. Isten dicséretet érdemel nemcsak a teremtés, hanem a megváltás művéért is. A zsoltáros tudja, hogy Isten mindezt az emberért teszi. A teremtés is, a megváltás is az emberért van. A mi vallásunk központjában Isten és az ember áll: az ember, mint Isten teremtménye, és az ember, akit Isten megváltott. – „Az ember Jézus Krisztus” – ahogyan Szent Pál apostol mondja, az igazi vallásosság központja. – Ez arra kötelez, hogy a mi életünk központjába is embertársaink kerüljenek. – Csak így kerül életünk központjába Isten, aki azonosította magát az emberekkel: „Amit egynek a kicsinyek közül tettetek, nekem tettétek!”

Az egész világ alkotása, a Választott nép szabadulása mellett, az egyes hívő, az egyes ember saját életében is megtapasztalja Isten jóságát, amikor imáját meghallgatja. – Az imádkozó a zsoltárban nem beszéli el részletesen, miben állott imája meghallgatása, csak annyit mond, hogy Isten nem vonta meg tőle kegyelmét. – Nekünk is egyedül Isten kegyelmét kell kérnünk és akkor biztos mindig meghallgatásra talál kérésünk.

SZENTLECKE:  Gal 6,14-18

A megfeszített Jézus Krisztus áll szent Pál egész igehirdetésének középpontjában. Krisztus keresztjével, a megfeszített Jézus Krisztussal dicsekszik az Apostol. Ez azonban az Apostol és mindannyiunk krisztusi, keresztény életére nézve azt jelenti, hogy számunkra megfeszítették a világot, bennünket, pedig a világnak. Vagyis a világtól függetlenül kell élnünk. A világ számunkra halott. – Mindannyian tudjuk és érezzük, milyen nehéz ezt megvalósítanunk, hiszen ebben a világban élünk és így még elgondolni sem tudjuk, hogyan függetleníthetnénk magunkat ettől a világtól, amelyhez az Apostol tanítása szerint még a választott nép szövetségének testi jele, vagy annak hiánya is tartozik.  Ám, ha az Apostol által meghirdetett szabályt követjük azzal a Krisztus által szerzett választott nép tagjai leszünk. Mint ilyeneknek kívánja szent Pál a békét és irgalmat. Ez nem csak az ilyen életnek az eredménye, hanem ez teszi lehetővé az ilyen életet.

Mi, akik megkeresztelkedtünk, mindannyian titokzatos, de valóságos módon magunkon viseljük Jézus jegyeit, vagyis az ő sebhelyeit, amelyek által megváltott minket. – Lehet, hogy csodáljuk azokat a kiváltságos személyeket, akiknek megadatott, hogy testükön láthatók Krisztus sebhelyei. Tudnunk kell, és hinnünk kell, hogy ebben a kiváltságban mindannyian részesültünk a keresztség szentségében. Lehet, hogy minket viszont azért ér a kellemetlenség, mert ezek a sebhelyek láthatatlanok, keresztény életünk pedig, ha mégoly hiteles, láthatatlan. Ezért nem szabad belefáradnunk, hogy az Úr Jézus Krisztus keresztjével dicsekedjünk.

EVANGÉLIUM:  Lk  10,1-12.   17-20

A Lukács-evangélium, amelynek szerzője a hagyomány szerint nem tartozott a tizenkét apostol közé, az apostolokon túl másik hetvenkét tanítvány kiválasztásáról is tud. Jézus ezeknek is elküldi. Tudjuk, hogy az „apostol” küldöttet jelent. – A szerző, aki az Apostolok Cselekedetét is írta, ismeri az elterjedt, népes Egyházat, amely már Jézus földi működése idején a nagy aratáshoz volt hasonlítható. – A hetvenkét tanítvány előképét megtalálhatjuk Mózes segítőtársaiban és az Ószövetség görög fordításával kapcsolatos legendában a hetvenkét – hatszor tizenkét (a tizenkét törzsnek megfelelő) fordítóról. Jézus úgy küldi őket, mint bárányokat a farkasok közé. Tudja, hogy lesz ellenállás, üldözés. Ebben nem csak az első üldöztetések tükröződnek vissza, hanem Jézus Krisztus, az ártatlan Bárány sorsa is. Mindez azonban nem változtat a tényen: eljött Isten országa. Ha ellenállunk, visszautasítjuk, azzal a magunk felelőssége növekszik, de Isten megváltói tervét nem hátráltatjuk.

A tanítványok beszámolnak sikerélményükről: a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekik! Ha elérkezett Isten Országa, a gonosz hatalmának el kell tűnnie. Ezért mondja Jézus: „Láttam a sátánt: mint villám úgy bukott le az égből. – ahogyan az ének is szépen kifejezi: „A sátánnak országa most dölt le”. – Jézus Krisztus tanítványainak, akik Isten országát hirdetik, semmi sem árthat. – Azonban nem a sátán bukása, hanem az üdvösség, az élet kell, hogy az igazi öröm forrása legyen. Ezt fejezi ki a Dániel- és Jelenések könyvében említett élet könyvére emlékeztető szó: „Annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a „mennyben”. Ez Isten különös, személy szerinti gondoskodását jelenti. Mindannyiunkat nevünkön szólít, és úgy küld.

Évközi 13. vasárnap

OLVASMÁNY: 1 Kir 19,16b.  19-21

Már hallottunk arról, hogy a vasárnapi szentmisék ószövetségi olvasmánya és Evangéliuma gyakran még kifejezésmódjában is megegyezik. – De bármennyire előképe az ószövetségi esemény az evangéliumi történetnek, az Evangélium mindig meghaladja, fölülmúlja, amit az Ószövetség elbeszél. Ez vonatkozik a mai vasárnapra is. Meghívásról hallunk mindkét szentírási részben.

Illés Elizeusra borítja palástját: jelképes prófétai cselekedet ez, amely a prófétai lélek, hatalom, hivatás átadását jelenti: ahogyan rád borítom palástomat, úgy száll rád a prófétai lélek. – Ekéről beszél mindkét bibliai rész. Az ószövetségi olvasmányban Elizeus elégeti faekéjét, és két ökröt megsüt rajta. Tehát áldozati lakomát rendez. – Az egyiptomi fáraó-sírokban, piramisokban, különböző foglalkozásokat, ábrázoló szobrocskákat találtak, többek között szántó földművesekét ekébe fogott ökrökkel. Ez segít nekünk képet alkotni, hogyan nézhetett ki az említett jelenet. – Jézus viszont átvitt értelemben beszél az eke szarváról: „Aki ráteszi kezét és visszatekint, nem méltó Isten országára”. Krisztus követése tehát a régivel való teljes szakítást, és állhatatosságot jelent. Ebben felülmúlja az ószövetségi meghívást. Még jobban kifejezésre jut az ellentét abban, hogy Illés megengedi Elizeusnak, hogy elbúcsúzzon szüleitől. Jézus viszont azt akarja, hogy amint elhangzik meghívása, rögtön, feltétel nélkül kövessük. Még hozzátartozóink, legkedvesebbjeink temetése sem lehet olyan fontos, mint Krisztus követése. – Ez első hallásra, pillantásra, kegyetlennek tűnik, de tudnunk kell, ez a szentírási kifejezésmód érzékeltetni akarja, mennyire egész embert követel Krisztus követése. Mennyire nem tűr halogatást, feltételeket. Ha Őt követjük, legyünk biztosak, minden más ügyes bajos dolgunk megoldást, igazi megoldást fog találni. Mert Jézus igazi követése az egész életet átfogja, az egész életre kiterjed.

ZSOLTÁR: 16.

Az egy kehelyben való részesedés sorsközösséget jelent. Aki valakivel egy kehelyből, pohárból iszik, osztozik sorsában. Részt vállal mindabból, ami az életben éri. –Az Ígéret Földjét sorsolással osztották szét a választott nép törzsei között: Lévi nem kapott birtokot, az ő osztályrésze maga az Úr lett, az Ő jeruzsálemi templomában tett szolgálat. – Nekünk is Isten, Jézus Krisztus jutott osztályrészül: vele iszunk egy pohárból; ha szenvedünk, vele szenvedünk, ha Ő megdicsőült, hisszük, mi is meg fogunk dicsőülni, részesei leszünk dicsőségének.

Istentől jön a jó tanács azok számára, akik Őt választották; ennek a tanácsnak el kell tölteni az egész életet: a lelkiismeret szava által, szívünk mélyén, éjjel nappal – vagyis az élet minden helyzetében tanít bennünket. – A hívőt ez olyan örömmel, nyugalommal és bizalommal tölti el, hogy még a haláltól sem fél. – A zsoltár a halálveszélyből való szabadulásra gondol, mi Krisztus tanítása alapján az örök életre és a feltámadásra, amely által az örök haláltól szabadulunk meg.

A halál ellentéte az élet. – Annak az életnek útja, amelyre Isten tanít bennünket, az örök élet útja, amely a halál ellenére is megmarad; bőséges élet, amelyet Jézus Krisztus ígért. – Elméletileg nehéz bizonygatni az ilyen élet előnyeit, amely mindig a lelkiismeret szavához igazodik. – Ahhoz, hogy azt az örömet, nyugalmat és bizalmat átéljem, amelyet ez az élet nyújt, magamnak is ilyen életet kell élnem. Akkor már nincs szükség bizonyítékra. Magam fogom látni, mit jelent ez. Az ilyen élet maga a boldogság, gyönyörűség, mert lelki szememmel, a hittel, Isten arcát látom.

SZENTLECKE: Gal  5,1.  13-18

Szent Pál kedves témái közé tartozik a szabadság kérdése. Ez a szabadság különbözik attól, amit mi általában szabadságnak tartunk: azt teszem, amit akarok – jobban mondva: ami nekem jólesik. Jézus Krisztus az ő kereszthalála által szerezte meg nekünk az igazi szabadságot. Megszabadított bennünket a bűn igájából és rabságából. Ez a szabadulás arra kötelez bennünket, nehogy ismét a bún igájába, rabságába hajtsuk nyakunkat.

Az Apostol ismételten hangsúlyozza, hogy meghívásunk szabadságra szól, ám tisztában van a félreértés és visszaélés veszélyével a test javára. Ezért szólít fel, hogy ennek a szabadságnak az a célja, hogy szeretetben szolgáljunk egymásnak. –Ez eszünkbe juttatja ugyancsak az Apostol szavait: Jézus Krisztus magára öltötte a szolgai alakot. De Jézus Krisztus szavait is: az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon. És szent Pál, aki egyébként oly szenvedélyesen vitatkozik a törvény ellen, most azt mondja: az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ezt követi intelme a viszálykodás kapcsán, amely nyilván a galaták körében is időszerű volt.

A lélek szerinti élet ad egyedül kilátást arra, hogy ne teljesítsük a test kívánságait. Az Apostol tudatában van annak az ellentétnek, amelyet a test és lélek között mindannyian megtapasztalunk. Ám ebben a feszültségben csak akkor tudjuk megállni helyünket, ha pozitív eszközökkel küzdünk, ha a lélek szerint élünk és engedjük, hogy ebben a lélek szerinti életben a Szentlélek vezessen bennünket.

EVANGÉLIUM:  Lk  9,51-62

Jézus jeruzsálemi útjának jelentőségéről a Lukács-evangéliumban már értesültünk, amikor Jézus gyermekségtörténetéről volt szó. Ahhoz, hogy Galileából Jeruzsálembe jusson, át kellett haladnia az ellenséges Szamaria tartományon. A szamaritánusok a Garizim hegyet tekintették az istenimádás és áldozat helyének, nem pedig Jeruzsálemet – ahogyan ezt a János-evangéliumból is tudjuk, a szamaritánus asszony elbeszéléséből. – Zebedeus fiai, Jakab és János tettre készek, hogy lehívják a villámot az égből, hogy elpusztítsa a szamaritánusok faluját. (Kettejüket a Márk-evangélium szerint „Boanergész”-nek, a mennydörgés fiainak hívta Jézus). – Jézus azonban rendreutasítja őket. A bennük lakó lelkület más, mint Jézus Krisztusé, aki nem azért jött, hogy az embereket elveszítse, hanem, hogy megmentse. Ez az ő szenvedésének és megdicsőülésének célja és lényege. Még a szamarítánusokat is, akiknek vesztét Zebedus fiai siettetnék, akiket viszont Jézus, hallgatóságának nem csekély megbotránkozására, példaképül állít a tíz leprás megtisztításakor és az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben. A missziós parancsban is külön említi Szamariát.

Miután Jézus közölte, mi küldetésének célja és milyen lelkületet feltételez, többen kifejezik készségüket, hogy őt kövessék. De Jézus először is emlékeztet hajléktalanságára – vagyis, hogy az ő követése nem biztosít egzisztenciát; akit Jézus maga szólít meg – hasonlóan Elizeushoz – előbb el akarja temetni atyját. Jézus megszólítása, követése, radikálisabb: nem tűr halasztást, nem ismeri a „családi kötelezettségeket”. – Az eke szarva ismét Elizeus történetére emlékeztet, de azzal a különbséggel, hogy itt Isten Országának szántóföldjéről van szó, és arról, hogy ha visszatekintgetünk, nem vagyunk alkalmasak Isten Országára. Kemény szavak ezek, és nyilván betartásuk, alkalmazásuk bölcsességet igényel. – De egyben fel is szabadít: nem kell visszatekintgetnem, nem kell az esetleges nyomasztó dolgokkal foglalkoznom múltamból. Amint szent Pál is mondja: nem azt nézem, ami mögöttem van, hanem, ami előttem. Jézus Krisztus van előttem, akinek követésére a keresztségben meghívást kaptam. Ő minden szorongástól megszabadít, hiszen nem azért jött, hogy elpusztítson, hanem, hogy megmentsen.

Évközi 12. vasárnap
OLVASMÁNY:  Zak  12,10-11

Zakariás próféta könyvéből olvasunk egy verset a mai ószövetségi olvasmányban. A próféta siratásról és gyászról jövendöl, egy ismeretlen „átdöfött”, „keresztül szegezett” halála miatt. – Azok, akik öt átdöfték, szintén siratják. Az irgalom és az imádság lelke teszi ezt, amelyet Isten kiáraszt rájuk, és így belátják, hogy ez az áldozat, akit átdöftek, ártatlan. Ezért is siratják. – Jósiás király, akit az olvasmány említ, a megiddói csatában halt meg. Ez a király sokat küzdött a bálványimádás ellen. Sokan ellenkeztek törekvéseivel, de amikor meghalt, belátták, milyen jót akart és siratták.

Szent János evangéliuma a megfeszített Jézusra vonatkoztatja ezt a szentírási részletet, akinek oldalát a katona átdöfte lándzsájával.  Magunk életének és az Egyház sorsának változását gyakran a körülmények változásától várjuk. Ehhez fűzünk nagy reményeket. Holott a változás csak akkor várható, ha föltekintünk az Átdöföttre, az Átszegettre, a Megfeszítettre. Egyedül ez a látvány válthat ki bennünk változást. – Ezt a változást Isten idézi elő, amikor kiárasztja ránk az irgalom és az imádság lelkét. A kezdeményezés tehát Istentől jön. A megújhodás az irgalomból és az imádságból áll, ebben rejlik.

Így a mi megújhodásunk és az Egyházé is, mindig attól függ, mennyit imádkozunk és milyen mértékben gyakoroljuk az irgalmasság cselekedeteit. Erre kell tehát törekednünk, ha változást, megtérést, haladást akarunk elérni, tapasztalni magunk életében és az Egyház életében.
ZSOLTÁR: 63.
A Szentírás szívesen alkalmazza a kiszáradt, aszú, esőre vágyakozó föld képét, hogy az Istenkeresés, Isten nélkülözését érzékeltesse. Amilyen ez a föld, olyan a lelkünk, életünk Isten és az isteni kegyelem nélkül. –Az isteni kegyelem az a víz, amely megöntözi, és termékennyé teszi keresztény életünk talaját – a keresztvíz és az isteni kegyelem, amelyet a keresztség által elnyerünk: amely lehetővé teszi bennünk a természetfölötti életet, Isten gyermekeinek életét. – Ez a természetfölötti élet, kegyelmi élet, Isten irgalma adja meg életünk értékét. Ezért mondhatja a zsoltár is: jobb, mint az élet. – Az élet csak akkor jó, ha azt igyekszünk jól élni, jobbá tenni. Ezt, pedig csak Isten erejével tehetjük. – az imádkozó is tudja: az élet lehet jó, de van valami, ami még jobb, amitől az élet jósága függ. – Ezt a jóságot elsősorban a templomban tapasztalhatjuk meg – a zsoltáros tanúsága szerint – a hívek közösségében, Isten jelenlétének kiváltságos helyén: a szentségek és Isten Igéje nem csak az ő hatalmát, hanem jóságát, irgalmát is bizonyítják.

Isten áldása, dicsérete, a hívő egész életét eltölti. A keresztség, amelynek vize megöntözte lelkünket, egész életre szóló hivatást és küldetést jelent. – Életünkkel mindvégig dicsérnünk kell Istent. – Ebben a keresztény hivatásban, életmódban csak akkor fogunk tudni kitartani, ha ez örömet jelent. Ha csak húzódozva teszünk eleget ennek a hivatásnak, előbb utóbb belefáradunk. – Talán, ha környezetünk felfigyel arra, hogy számunkra örömet jelent kereszténynek lenni, ők is vágyódni fognak Isten után, az ő lelkük is szomjazni fogja Istent.
Szentlecke: Gal  3,26-29
Szent Pál apostol igehirdetésének egyik központi gondolata az istenfiúság, amelynek a keresztség szentségében lettünk részesei. Hiszen a keresztségben az Isten Fiát, Jézus Krisztust öltöttük magunkra. A megszentelő kegyelem menyegzős köntöse, a fehér köntös, amelyet az Egyház a keresztségnél átnyújt, vagy amelyet, felnőtt esetében a megkeresztelt magára ölt, ezt jelképezi. Ez az istenfiúság, megszűntet minden különbséget, hiszen, ha a Mennyei Atya gyermekei vagyunk, akkor szükségszerűen egymás testvérei is vagyunk.

Ám azt is tudjuk, hogy a keresztségben a mennyország örökösei is leszünk. Itt szent Pál Ábrahám nevét említi, aki számára nem csak a hit példaképe, hanem hite miatt az ígéretek hordozója is. Az ígéretek, pedig mindig az utódokra vonatkoznak. Ábrahámnak és utódainak az „ígéret földjét” ígérte Isten. Nekünk, akik Jézus Krisztusban Isten fiai lettünk, az örök életet ígéri. Így leszünk a mennyország, az örök élet ígéretének örökösei.
 EVANGÉLIUM:  Lk  9,18-24
Jézus imája a Lukács-evangéliumban fontos szerepet tölt be. A színeváltozás hegyén imádság közben dicsőül meg, az apostolok kiválasztása előtt imádságban tölti az éjszakát, a tanítványok azért kérik, hogy tanítsa őket imádkozni, mert éppen imádkozott. – Ezzel kezdődik a mai evangélium is, ezzel vezeti be a szentíró Péter hitvallását, amelyet a Márk- és Máté evangéliumban is megtalálunk. A hitvallást itt is Jézus szenvedésének megjövendölése követi. Ennek a jövendölésnek hátterében a többi prófétai jövendölés mellett ott lehet Zakariásé, aki Józiás király halálára utal a Megiddói cstában, s amelynek egy mondatát a János evangélium is idézi: „föltekintenek arra, akit átdöftek”. – A jövendölés ellenére sokan gyűltek Jézus köré. Ezért szólítja fel őket – bennünket, akik a keresztségben erre meghívást kaptunk – a kereszthordozásra. Ennek nap mint nap meg kell valósulnia. Minden nap új kihívásokat, újabb keresztet hozhat magával. Ezt minden nap magunkra kell vennünk. – Szent Lukács Jézus szenvedéstörténetében arról beszél, hogy Cirenei Simon Jézus „után viszi” keresztjét. Az élet kényszerhelyzetéből is lehet Jézus követése.

Nem csak az egészséges életösztön, hanem a közhangulat is azt sugallja, hogy a sikeres élet titka a fogyasztás és teljesítmény: mindenáron. És amíg minden áron meg akarjuk mentei ekképpen életünket, pont elveszítjük. Jézus – mint a boldogságról szóló beszédében is, éppen az ellenkezőjére tanít: akkor mentem meg életemet, ha kész vagyok azt őérette elveszíteni. Gyakran csak a magam önzéséből, szűk látóköréből kell valamit elveszítenem – amit úgyis el fognak tőlem venni. Kész vagyok-e ezt Jézusért elveszíteni, keresztemet hordozva „utána menni”?

Évközi 11. Vasárnap

OLVASMÁNY: 2 Sám  12,7-10.13

Dávid király bűnt követett el, amikor elszerette Úrias feleségét, Úriást pedig az első vonalba állította, hogy biztos elessen a harcban. Ezért korholja, feddi őt Nátán próféta. – A próféta feladata, hogy rámutasson a jogtalanságra, felfeddje a bűnöket, hogy belátásra bírja a bűnöst. Ezt többek között azzal éri el, hogy rámutat a bűn elrettentő következményeire, amelyeknek a bűn elkövetése pillanatakor nem vagyunk tudatában. Csak amikor már jelentkeznek bűneink első következményei, döbbenünk rá igazán: vétkeztem.

Dávid – ha nem is közvetlen – de gyilkolt. Ennek következménye a békétlenség, a háborúskodás, az öldöklés, amely végig fogja kísérni uralkodóházának életét. – Ezért, amikor az Ószövetségben (különösen Sámuel 2. könyvében és a Királyok könyveiben) sok gyilkosságról, öldöklésről, háborúkról olvasunk, ne lepődjünk meg, hogyan került ez a Bibliába? – A Szentírás csak elbeszéli mindannak beteljesedését, amit Nátán próféta Dávidnak, mint Isten büntetését megjövendölt. – De, amikor Dávid bevallja bűnét: „Vétkeztem az Úr ellen”, Nátán üdvösséget hirdet neki: „Az Úr megbocsátott … nem fogsz meghalni”.

Jézus küldetése is prófétai: nem hallgathatja el a bűnt, de megbocsátja.

Az ószövetségi ember számára a testi élet volt a legnagyobb, bizonyos értelemben egyetlen érték. Ezért minden büntetés elviselhetőnek tűnik, ha a bűnös életben marad. Hosszú érettségi folyamatra volt szükség ahhoz, hogy a hívő rádöbbenjen: van, ami még a földi, testi életnél is értékesebb; amitől végső fokon a testi élet értékét nyeri. Amikor Jézus megbocsátja a bűnöket (noha olykor a testi gyógyulás a bűn megbocsátásának jele), nem testi épségünket adja vissza, hanem az örök életet kínálja fel.

Az Egyháznak mindenben követnie kell a próféták küldetését: rámutatni a bűnre és annak következményeire; ha kell, megfeddi a bűnöst, de örök életet hirdet a bűnbánóknak.

ZSOLTÁR: 32

         Örömujjongásra szólít fel az imádkozó. – az öröm és hála oka: Isten megbocsátotta bűneit. Igazán boldog csak az lehet, akinek Isten megbocsátott. Amíg nem tisztázta tartozását Istennel, nem nézhet nyugodtan szemébe. – De Istennel szívünkben, lelkünkben, lelkiismeretünk szavában találkozhatunk a legbensőségesebb módon. Amíg itt, szívünk mélyén megosztottak vagyunk, nem lehet lelkünknek nyugalma, nem lehetünk igazán boldogok. A megosztottság, kettőség, álnokság, akadálya minden boldogságnak. – Csak akkor vagyunk boldogok, ha hűek tudunk lenni önmagunkhoz. – Nem lehet azzal elkerülni a felelősséget, hogy elhallgatjuk bűneinket. A megbocsátás első feltétele, a megbocsátás felé vezető első lépés a beismerés, a bűnök megvallása, a gyónás. – Nemcsak az Egyház, a vallás épít erre a tapasztalatra, és szorgalmazza a bűnök megvallását mind az egyéni gyónásban, mind a bűnbánati cselekményben minden szentmise elején, hanem az orvostudomány és kivált a pszichiátria döbbent rá ennek fontosságára: addig nincs gyógyulás, amíg a betegség okozóját, a kórokozót, el nem távolítjuk; – a beteget engedni kell, hogy elbeszélje betegsége történetét, mert ebből az orvos a gyógykezelés szempontjából értékes adatok birtokába juthat, de a beteg is megkönnyebbül. – Ezért érthető, hogy a zsoltáros is elhatározza, hogy lelki gyógyulása, a megbocsátás öröme érdekében, megvallja bűneit.

Okos lenne-e pont manapság, amikor tele vagyunk panaszokkal, és az elszigeteltségtől szenvedünk, amikor boldog boldogtalannak megnyílunk, háttérbe szorítani a gyónást? .- Csak, ha az imádkozóval megtapasztaljuk a bűnvallomás nehézségeit, de örömet is, akkor fogjuk megtapasztalni az egyenes szív örömét, és ezt az örömet, ezt a tapasztalatot másokkal is megosztani.

Szentlecke:  Gal. 2,16.  19-21.

Elérkeztünk a Galata levél központi gondolatához: a hit és nem a törvény tettei szerint való megigazulás tanításához. Ugyanaz az apostol, aki az első korintusi levélben hangsúlyozza, hogy ha szeretet nincs bennem, hiába van akkora hitem, hogy sziklákat mozdítsak el, mit sem érek, most világosan tanítja, hogy a Krisztusba vetett hit által igazulunk meg. Ezt a hitet szent Pál nem a szeretettel állítja szembe, hanem a törvény tetteivel. Azok nem képesek  bennünket megigazultakká tenni, hanem csak Jézus Krisztus kereszthalála, megváltói műve. E nélkül tetteim, jócselekedeteim a jótékonykodás, de nem a Krisztusba vetett hit gyümölcsei.

Keresztény, krisztusi életünk azt jelenti, hogy meghaltunk a törvénynek, nem attól várjuk az üdvösséget, megigazulást. Részesei lettünk Krisztus kereszthalálának, vele együtt meghaltunk. Ezért mondhatjuk szent Pállal: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”. Ez azt jelenti, hogy keresztény életem nem az én érdemen, hanem Jézus Krisztus műve.

Amíg testben élek, Isten Fiának hitében élek, mert hinnem kell, hogy ő él bennem. És bármennyire hangsúlyozza az Apostol a hitet a törvény cselekedeteivel szemben, kimondja: „Aki szeretett engem és feláldozta magát értem”. Ez a szeretet, de csak ez, hatályon kívül helyezi a törvényt, mert sokkal több, mint bármely törvény vagy jócselekedet. E mellett a szeretet mellett, Krisztus kereszthalála, de csakis Krisztus kereszthalála mellett nincs szükség semmilyen törvényre, mert az fölöslegessé tenné Jézus Krisztus kereszthalálát.

EVANGÉLIUM: Lk  7,36-8,3.

Jézus megkenésének történetét mind a négy evangélium elbeszéli. Máténál és Márknál ez egy bizonyos „leprás Simon” – házában történik (akit talán éppen Jézus gyógyított meg) és „egy asszony”-ról van szó. Szent Jánosnál ez az asszony Mária, Márta és Lázár nővére. – Itt a Lukács-evangéliumban egy farizeus házában játszódik le az esemény, akiről utólag tudjuk meg, hogy Simonnak hívják, az asszony, pedig egy bűnös nő, akit mint ilyent ismertek a városban. Jézus lábát könnyeivel öntözte, hajával törölte, csókolta és illatos olajjal megkente. – Magatartása a vendéglátó farizeusban érthető méltatlankodást váltott ki. A naimi ifjú feltámasztása után a nép mint prófétát ünnepli Jézust, most azonban kérdésessé vált a farizeus számára Jézus prófétai volta, hiszen, mint prófétának tudnia kellene miféle nőszemélyről van szó. – Ez adja az alkalmat Jézusnak, hogy elmondja hasonlatát a két adósról. A bűnös asszony sokkal többet tett, mint amennyit vendéglátó házigazdától el lehet várni. Jézus szavaiból az derül ki, hogy az asszony tette már szeretetének válasza a megbocsátásra, amely végig vonul a Lukács-evangéliumon. Itt jelentkezik a kérdés, amelyet a béna meggyógyításának történetéből ismerünk: „Ki ez, hogy még a bűnöket is megbocsátja?” – Jézus a bűnök megbocsátását kimondottan a hitből fakadó szabadulásnak mondja. Jézus tehát nem csak testi betegséget gyógyít, nem csak halottat támaszt föl, mint a próféták: ő a bűnöket is megbocsátja, őbenne nem csak egy próféta jött el, hanem az, akit a próféták megjövendöltek, akinek egyedül van hatalma bűnöket megbocsátani, a gonosz lelkek hatalmát megtörni. A megszabadítottak pedig csatlakoznak a tizenkettőhöz és a bűnös nő nagylelkűségének példáját követve vagyonukból gondoskodnak róla.

Évközi  10. vasárnap

OLVASÁNY:  1Kir  17,17-24

Aki figyelmesen hallgatja, olvassa a vasárnapi szentmisék olvasmányait, észreveheti, hogy az ószövetségi olvasmány és az Evangélium, úgyszólván minden esetben, csodálatos összhangban van egymással: amit az Ószövetségben, mint ígéretet, jövendölést vagy előképet olvasunk, annak beteljesedését, megvalósulását megtaláljuk az evangéliumban. – Gyakran az Evangélium kifejezésmódja is megegyezik az ószövetségi olvasmányéval. – Ez nemcsak azt bizonyítja, hogy az újszövetségi szentírók, jelen esetben evangélisták, ismerték az Ószövetséget, hanem azt is, hogy a Szentlélek sugallatával az Újszövetségben ők is az ószövetségi ígéretek, jövendölések, előképek beteljesedését ismerték föl. Így van ez a mai vasárnap ószövetségi olvasmányával és Evangéliumával is: mindkettőben egy özvegyasszony egyetlen fiának föltámasztásáról van szó. Még a kifejezések is azonosak: „Visszaadta őt anyjának” – olvassuk mindkét szövegben.

Jézus Krisztus prófétai hivatásának tesz eleget, amikor életre kelti a naimi ifjút. – A próféta (mint Illés is) a Lélek embere, akit annyira eltölt az éltető Lélek ereje, hogy ebből másoknak is tud adni: életre tud másokat is kelteni.

Tudjuk, végül az a gyermek is meghalt, akibe Illés lelket lehet, és a naimi ifjú is, akit Jézus Krisztus feltámasztott – hiszen egyik sem él itt közöttünk. De Krisztus Lelke, amelyet belénk lehelt a keresztség által, örök életet ad. És a bűnbánat szentségében, a szentgyónásban újra feltámaszt bennünket Isten gyermekeinek természetfölötti életére.

A keresztségben mi is részesei lettünk Krisztus prófétai küldetésének. Keresztény életünk jó példájával mi is új lelket tudunk lehelni, önteni azokba, akik lelkileg már halottak.

ZSOLTÁR: 30.

          Az olvasmány arról szól, hogy Illés visszahívja az életbe a száreptai özvegyasszony fiát, az Evangélium pedig elbeszéli, hogyan támasztotta fel Jézus a naimi ifjút, egy özvegyasszony egyetlen gyermekét.

Isten az élet és halál Ura. Ezért ad hálát a zsoltárban az imádkozó, amiért az Úr kihozta lelkét – kihozta őt a halál országából. Bár a holtak feltámadásának igazsága későn jelentkezik a kinyilatkoztatásban, a hívő már a halálos veszélyből való szabadulást úgy tekinti, mintha a holtak országából mentette volna ki Isten: „életben tartottak, nehogy sírba szálljak”. Ez azért is fontos az imádkozónak, mert halála, veresége esetén ellenségei ujjongtak volna rajta. (Nem utolsó sorban, mivel így kiderült volna, hogy Isten előtt nem kedves, mert Isten nem törődik ügyével).

A megszabadult, megmenekült hívő isten nevének dicséretére szólítja fel a szenteket, a többi hívőt. Ő, aki veszélyeztetett helyzetében Isten haragját ismerte fel, szabadulása után rádöbben, hogy ez a harag csak egy pillanat, Jósága végigkíséri egész életünket. Az estét reggel, a sírást öröm, Isten könyörülete követi. Ehhez természetesen szükséges ennek a fordulatnak a megtapasztalása. Ám döntő Istennel való kapcsolatunk, vallásosságunk szempontjából, vajon csak a szorongatást, a halált, a könnyeket tapasztaljuk meg, vesszük észre, vagy az Úr irgalmasságát és az örömet is? Illés, de még Jézus sem függesztette fel a „természet rendjét”, vagy „a bűn következményét”: a halál kényszerét. De Jézus Krisztusban eljött közénk a könyörülő Isten, akiben megkezdődött a holtak feltámadása, aki kiszabadít bennünket a holtak országából, sírásunkat örömre fordítja.
Szentlecke: Gal 1,11-19

Szent Pál apostol ismét hangsúlyozza, hogy meghívása és küldetése nem emberektől, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából származik. Ezek után, mint bizonyítékot elmondja, hogy megtérését, meghívását megelőzőleg hogyan tört Isten Egyházának romlására, amint ezt az Apostolok Cselekedeteinek elbeszéléséből is tudjuk.

Isten azonban nem csak Pálnak, hanem Pálban a pogányoknak is kinyilatkoztatta magát. Így lett a pogányok, a „népek” apostola, így juthatott el a megváltás örömhíre, Evangéliuma hozzánk is. Majd azt is elbeszéli, hogy nem hallgatott a testre és a vérre – sőt apostolelődeihez sem ment fel Jeruzsálembe, mintegy hangsúlyozva és kiemelve, hogy meghívását közvetlen Istentől, Jézus Krisztustól kapta. Így hát egyenrangú azokkal az apostolokkal, akiket Jézus Krisztus földi életében meghívott és küldött.

Ám három év múlva fölment Jeruzsálembe, hogy megismerkedjen Péterrel. Így a Galata-levél alapján, amelyben szent Pál elmondja, hogy szembeszállt Kéfással, azaz Péterrel, nem lehet egymás ellen kijátszani az apostolfejedelmeket. Pétert és Jakabot nyilván nem számítja a „testhez és vérhez”, amelyről Jézus is beszél Péternek a Máté-evangéliumban a „kulcsok átadásánál”, hanem fontosnak tartja, hogy név szerint említse őket és, hogy pontosan elmondja, mennyi ideig maradt Péternél.

Jézus Krisztus követésében nekünk sem szabad a testre és a vérre, a magunk hajlamaira, netalán érdekeinkre hallgatnunk, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatására, amelynek letéteményese és hirdetője az apostoli Egyház – egységben Péterrel.

EVANGÉLIUM: Lk  7,11-17

A betegek gyógyításánál a holtak feltámasztása még nagyobb csoda. A három első evangélium elbeszéli Jairus leányának feltámasztását. Szent Lukács ezen túl beszámol az özvegyasszony fiának feltámasztásáról is. Ennek hátterében ott állnak Illés és Elizeus csodáinak elbeszélései, hasonlóképpen, mint a csodás kenyérszaporítás és a leprás megtisztításának történeténél. Jézus már a názáreti zsinagógában hivatkozott Illésre és Elizeusra, akik a pogányokhoz kaptak küldetést. Illés visszahívja az életbe a száreptai özvegy fiát, Elizeus pedig a sunémi asszonyét. Az elbeszéléseket szent Lukács abban is követi, hogy ugyanazt a kifejezést használja, amelyet az ószövetségi történetek: „Átadta őt anyjának” – „ visszaadta őt anyjának”, mint a színeváltozás után megszállottságból meggyógyított fiút „Visszaadta atyjának”. – Jézusnak ebben a csodájában nem csak az ő részvéte és irgalmassága jut kifejezésre, hanem csodatévő ereje is, amely a prófétákét is felülmúlja: elég a halottvivő hordágy érintése és Jézus szava, hogy a halott életre keljen.

Jézus Krisztusban tehát eljött az a próféta, akit annak idején Isten Mózesnek megígért, akinek Illés és Elizeus az előképei, akiben Isten meglátogatja az ő népét – bennünket.