ÉVKÖZI 23. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Ez 33,7-9

Izajás és Jeremiás után, ma Ezekiel próféta könyvéből hallunk egy részletet.
A prófétai hivatás és küldetés egy további nehézségével ismerkedünk meg: a próféta felelős embertársaiért. Nem az a jó próféta, aki mindig az üdvösséget hirdeti, aki jóváhagyja a rosszat, vagy hallgat „a családi béke kedvéért”, hanem, aki felemeli szavát. Mert, ha hallgat, felelős lesz a gonoszságért: „Vétkesek közt cinkos, aki hallgat.” A Választott Népben nagyon élénk volt az egymáshoz tartozás tudata. Nem mondhatta senki, „engem, nem érdekel, mit tesz, hogyan él a másik.” Felelősnek érezték magukat egymásért. De különös felelősség terhelte a prófétát, akinek első és legfontosabb feladata az volt, hogy beszéljen, szóljon, felemelje szavát, ahol szükséges. – Ahogyan már hallottuk, a próféták voltak a választott nép lelkiismerete. – Súlyos feladat volt ez, mert, ha felemelték szavukat, kihívták maguk ellen az emberek haragját. – Ha viszont hallgattak, Isten a nép bűnét is rajtuk kérte számon, mert hallgatásukat úgy értelmezték, hogy jóváhagyják a rosszat. Ezt a súlyos prófétai hivatást az Újszövetségben az Egyház örökölte Jézus Krisztussal együtt. Az Egyház köteles felemelni szavát az erkölcsi helytelenségek láttán. Nem nézheti tétlenül, hogyan rohan erkölcsi vesztébe a társadalom, és sodorja magával az Egyház gyermekeit is. Az Egyház úgy érzi, felelős mindazért, ami a világban történik – olyan mértékben, amilyenben működése, felszólalása lehetséges. Ezért az Egyház nem hallgathat, mert megtagadná saját prófétai, Krisztusi küldetését, és maga is hibássá lenne az erkölcsi helytelenségekért.

– Nem hallgathat az Egyház a házasság helytelen szemléletének láttán sem. Szavát fel kell emelnie a meg nem született élet védelme érdekében is. Fel kell szólalnia az egészségtelen és felelőtlen családtervezés kérdésében, és fel kell ébresztenie a szülők lelkiismeretét gyermekeik keresztény, vallásos nevelése érdekében.

Biztos, hogy az Egyház „népszerűségének” ezek a felszólalások nem minden esetben tesznek jót. De az Egyháznak nem első szempontja a népszerűség, ahogyan Jézus Krisztusé sem az volt, hanem az emberek örök boldogsága. És, akik rossz néven veszik az Egyháztól, hogy ezt a prófétai hivatását gyakorolja, azoknál talán nem egészen alaptalan a kérdés: hisznek-e egyáltalán az Egyházban?

ZSOLTÁR: 95.

Az Egyház mindennap ezzel a zsoltárral kezdi hivatalos imáját, a zsolozsmát, mivel imádságra és Isten imádására szólít fel

Ez, és a vele rokon zsoltárok lelkiismeretvizsgálat szerepét töltötték be a jeruzsálemi templomi istentiszteletben: elbeszélték Isten csodás tetteit a 40 évi pusztai vándorlás folyamán (-átkelés a Vörös tengeren, tűz és felhőoszlop, manna, fürjek, sziklából fakasztott víz) – majd ráolvasták a népre hűtlenségét és türelmetlenségét, mivel gyakran lázadt és zúgolódott Isten, és szolgája Mózes ellen. – Ez bánatra kellett, hogy indítsa a jelenlévő híveket. A pusztai vándorlás két értelemben is próbatétel volt: Isten próbára tette választott népét, vajon hűséges marad-e hozzá, vajon kitart-e mellette a megpróbáltatások idején? A nép viszont próbára tette az Úr türelmét örökös elégedetlenkedésével, kételkedésével, követelődzéseivel.

Földi életünket magunk is úgy értelmezhetjük, mint egy pusztai vándorlást: Isten az életen átvezet minket, és próbára tesz bennünket, vajon az élet nehézségei, megpróbáltatásai ellenére is kitartunk-e mellette? – Ezt a próbatételt csak akkor fogjuk megállni, ha kicsinyhitűségünkkel nem tesszük próbára az Úr türelmét, nem „kísértjük” Istent.

Kiállni ezt a próbatételt, annyit jelent, mint hallgatni Isten szavára és nem elzárni előle, megkeményíteni, szívünket. Meghallani Isten szavát az életmegpróbáltatásai között és ezek által: vajon mit mond nekem Isten az élet egyes eseményei által? Hallom-e szavát az Egyház és embertársaim szava által? – Engedem-e, hogy szava az Egyház által, és embertársaim szava által eljusson szívemhez, változtasson rajtam, hasson rám?

Így kell ennek a zsoltárnak bennünket is bűnbánatra, de ugyanakkor Isten szavának hallgatására indítania.

SZENTLECKE: Róm 13,8-10.

Keresztény, krisztusi életre történő meghívásunk embertársainkkal szemben is kötelez. Mindenkinek csak kölcsönös szeretettel tartozzunk. Amint már az Ószövetség és maga Jézus Krisztus is tanít bennünket, a szeretet parancsa magában foglalja az összes többit. Aki ezt a parancsot teljesíti, teljesíti az összes többit. Minden esetre tudatában kell lennünk, mi a szeretet?

Nem egyéni vonzalomról, rokonszenvről vagy ellenszenvről van szó, amely
alapján embertársainkat osztályozni szoktuk, hanem Jézus Krisztus szeretetéről, aki nem riadt vissza a keresztáldozattól értünk, „amikor még bűnösök voltunk”, tehát emberileg ítélve minden oka meg lett volna, hogy számára ellenszenvesek legyünk. Ez a szeretet a garancia, de legalábbis ez nyújt kilátást arra, hogy ezt az áldozatos szeretetet meg tudjuk valósítani, hogy ne tegyünk másnak rosszat.

A keresztény, krisztusi életben akkor tudok megmaradni és haladni, ha nem azt kérdezem, mit tilt, vagy mit ír elő a törvény, hanem, ha mindig az az elhatározás vezérel, hogyan lehetek hasonló Jézus Krisztushoz, mennyire hasonlít az én szeretetem az Ő szeretetéhez, ahhoz a szeretethez, mely az áldozattól sem riad vissza, sőt, amelynek lényege az áldozat.

EVANGÉLIUM: Mt 18,15-20

Az Evangéliumban Jézus a testvéri feddésről beszél. Ennek gondolatát, és az erről szóló tanítást már Ezekiel prófétánál is megtaláljuk, amint ez az olvasmányban nagyon szépen kifejezésre jut. Jézus tudja, hogy az Egyházban is előfordulhat, hogy testvér testvér ellen vét. Míg úgy tűnik a prófétánál a lélek, az élet megmentése a cél, addig Jézus tanításában arról van szó, hogy megnyerjük testvérünket és így az Egyház, a hívek közössége előre haladjon a jóban, az evangéliumi életben. Ezt csak az „garantálja”, illetve erre az ad reményt, ha tartjuk magunkat a Jézus Krisztus által megadott sorrendhez: először négyszemközt, azután tanúk jelenlétében, végül a hívők közösségének.

– Sajnos olykor mi katolikus hívők sem tartjuk magunkat ehhez a sorrendhez.
Ha hibát, visszásságot látunk, azt előbb szétkürtöljük ország világ előtt, és véletlenül sem annak mondjuk észrevételünket, akire vonatkozik, és akinél javulást szeretnénk látni. Ezzel azt a gyanút vonjuk magunkra, hogy valójában nem testvérünk megváltozása, lelki előmenetele a cél, hiszen ezt úgy tudnánk esetleg elérni, ha neki mondjuk meg, hanem egy kis „csámcsogás” a látott furcsaságokon, netán felebarátunk befeketítése, vagy legalábbis lejáratása. A négyszemközti figyelmeztetéstől talán azért is idegenkedünk, mert attól tartunk, hogy esetleg felebarátunk, testvérünk is veszi magának a bátorságot és bennünket is figyelmeztet a mi hibáinkra. Ennek elfogadásához azonban talán hiányzik belőlem az alázatosság.
A felebaráti figyelmeztetésnek meg kell előznie a kötés és oldás gyakorlását, melyet, mint tudjuk Jézus Péternek már átadott, és most átadja a többi tanítványnak is. Jézus szavai szerint az Egyháznak ez a szolgálata tehát nem pusztán evilági ténykedés, hiszen amit a földön tesz, az a menyben is megvalósul. Végül Jézus az egyetértő ima hatékonyságáról beszél, amelyben nem, vagy legalábbis nem elsősorban és kizárólag a magam javát keresem, hanem másokkal egyetértésben – minden bizonnyal a Mennyei Atya országának eljövetelét, akaratának teljesülését, a kölcsönös megbocsátást kérem, amint Jézus a Miatyánkban tanítja. Jézus azt is megígéri, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, Ő ott van közöttük. Nem szabad, hogy elkerülje figyelmünket ez a részlet: az én nevemben. Jézus nevében együtt lenni annyit jelent, mint az Ő tanítása szerint élni. Így az Egyházat, hívő közösséget összetartó erő: a szeretetteljes testvérei feddés, a kötés és oldás, az egyetértő imádság és mindennek alapja a Jézus Krisztus nevében való együttlét

A győri püspök szentbeszéde augusztus 20-án Budapesten

2011.08.22.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük dr. Pápai Lajos megyéspüspök szentbeszédét, melyet Szent István király ünnepén, augusztus 20-án mondott el Budapesten, a Szent István Bazilikánál.

Főtisztelendő Bíboros Úr, Nuncius Úr, Érsek és Püspök Urak! Sainteté, Altesses impériales, Kedves Paptestvérek, Szerzetesek, Kedves Testvérek!

Egy nyugati TV adásban a riporter egy muszlimmal beszélgetett. Feltette neki a kérdést: „Miért nem illeszkedtek be? Mire ő visszakérdezett: „Mibe? Nektek nincs hitetek, kultúrátok, gyereketek. Nekünk mindez van. Nektek technikátok van, azt át is vesszük.”

Természetesen ebben a tömör megjegyzésben sok a túlzás. De azért nehéz tagadni, hogy van benne valami igazság.

Szent István király 1000 évvel ezelőtt megalapította a magyar keresztény államiságot. Hitet adott, Egyházat szervezett, mindebből megszületett a magyar keresztény kultúra. És most azt kérdezzük: hogyan tovább? Szent István áldott Jobbjával mutatja ma is az utat, hogy visszataláljunk azokhoz az alapokhoz, amelyekre újabb ezer évet lehet építeni.

II. a.) Mindenekelőtt rámutat a szikla-alapra, és ez a mi keresztény katolikus hitünk. Az Evangéliumban hallottuk: az okos ember sziklára épít. „A Szikla pedig Krisztus” (IKor 10,4) olvassuk Szent Pál I Korintusi levelében. A Sziklára épített ház: állja a vihart.

Mivel   több nemzedék nőtt már fel rendszeres vallásos oktatás nélkül, a mai világban a legnagyobb kísértés a közömbösség, és a vallási szinkretizmus. „Mindegy mit hisz, csak higgyen valamiben”, mondják sokszor.

A sokféle vallás léte valóban azt bizonyítja, hogy az emberből kiirthatatlan az Isten utáni vágy. Az ember keresi a Titkot, mert mindenekelőtt ő maga is titok önmaga számára. De az ember istenkeresése is megváltásra szorul. Miközben felismer egy-két igazság morzsát, azt gyakran tévedésekkel keveri össze.

Ám az ember istenkeresésével szemben elindult egy másik irányú keresés is: az Isten is elindult, hogy megkeresse, elérje és megmentse az embert. És ezt a keresést nevezzük úgy, hogy kinyilatkoztatás.

Elindult ez a keresés Ábrahám kiválasztásával, és elérte teljességét az Ige megtestesülésével, Jézus Krisztus jövetelével.

Ahogy II. János-Pál  pápa írta a „Tertio millennio adveniente” kezdetű apostoli levelében: «A keresztény vallásban (…) nem csupán az ember keresi Istent, hanem Isten személyesen jön, hogy önmagáról beszéljen az embernek, és megmutassa a Hová vezető utat. (…) Krisztusban a vallás többé már nemcsak tapogatózó istenkeresés (v.ö.: Ap.Csel. 17,27), hanem az isteni kinyilatkoztatásra adott hívő válasz. Ily módon Krisztus az összes vallás vágyakozásának beteljesedése, s ugyanakkor egyetlen és végső célja. Jézus Krisztus mindennek az összefoglalása (v.ö.: Ef 1,10), s ugyanakkor mindennek a beteljesedése Istenben.» (6.p.)

Így hitünk alapja nem valamilyen szép szokás, hanem maga az Igazság, azaz Krisztus! Ahogy Szent Pál írta a mai leckében: «..megtanultátok, hogy az Igazság Jézusban van.» (Ef 4,21)

Az Ő elfogadása mindig személyes döntést igényel, ami sokszor igen nehéz is lehet, s amit mindig Isten kegyelme előz meg és kísér.

Edit Stein, (Szent Terézia Benedikta O.C.D. nővér) Edmund Husserl tanársegédje volt. Az egyetemi évek alatt elvesztette gyermekkori hitét. 1921-ben a kegyelem beférkőzött a szívébe. Miután egy barátnőjénél kellett szállást kérnie, szobájának könyvespolcán a Kármel nagy megreformálójának, Avilai Szt. Teréznek önéletrajzát találta. Egész éjjel olvasta, és reggel felé így csukta be a könyvet: „Ez az igazság.” 1922. január 1-én megkeresztelkedett.

De Krisztus elfogadásáért neki is meg kellett küzdenie. Édesanyja hívő zsidó volt, akinek fájt, hogy leánya elhagyja ősei hitét. Edit hazament, elkísérte anyját a zsinagógába. Hazafelé jövet anyja megkérdezte tőle: Szép volt a prédikáció? Ő így válaszolt: „Igen”. Anyja folytatta a kérdést: „Akkor elismered, hogy itt is lehet Istennek tetsző életet élni? Teréz így válaszolt: „Igen, amíg az ember meg nem ismer Valakit.” Aki Krisztusban felismerte az Isten Fiát, az Igazságot, az Atya Kinyilatkoztatóját – nem léphet vissza.

Ugyanezt látjuk Szent István életében is, mikor a Jézus Krisztusba vetett hitét mindig meg tudta különböztetni politikai hasznosságtól és emberi vonzalmaktól.

Számunkra is az első: Krisztusra, a Sziklára, az Igazságra építjük életünket. S ez ma sem könnyű. Ma nem a nyílt üldözéssel kell szembenézni, hanem a gúny, a lekezelés, az „ez még ott tart” és hasonló megjegyzésekkel. S ez a magukat hívőnek tartók közé is sajnos begyűrűzik.

Sokan mondják: én hívő vagyok! De mintha abban már nem hinnének, hogy ma is lehet keresztény módon élni.

Gyakran halljuk ugyanis: én hívő vagyok, de nincs időm templomba járni, gyermekeimet szeretném keresztény módon nevelni, de tetszik tudni: az iskola, a TV, a mai világ jobban hat rájuk, fiatalok mondják: készülnék keresztény módon a házasságra, de hiszen úgyis már mindenki együtt él házasság előtt, akkor én miért lógjak ki, és lehetne még sorolni. Aki így beszél, az már döntött: de Jézus Krisztus ellen!

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy fiatalok, fiatal felnőttek körében is él a vágy Isten után, a keresztény élet, az Egyház közössége után.

Ha egy érdeklődő fiatal, – még ha nem is kapott vallásos nevelést, – olyan fiatalok közelébe kerül, akik keresztény módon élnek, elkezd tájékozódni, és sokszor eljut a teljes hitre is. Sőt, elkötelezettsége komolyságával, lelkesedésével megszégyeníti azokat is, akik a hitet, – ha szabad így mondani – készen kapták.

Egy olasz fiatal 20 évesen otthagyta szüleit, elzüllött, börtönbe került. Onnan kikerülve újra folytatta életmódját, drogozott. 1986-ban közölte vele az orvos AIDS-e van, és már az utolsó stádiumban van. Kétségbeesett. Ateista volt és bevallotta: „Szerettem volna imádkozni, de ki tud imádkozni? Az utcán egy szerzetessel találkozott. Megszólította: „Kétségbe vagyok esve.” Az meghallgatta és elhívta: „Gyere velem, szegények vagyunk, de van még nálunk hely egy másik szegénynek.” Ő elment, ott élt, és néhány hónapos csendes megfigyelés után így kiáltott fel a többiek előtt: „Megértettem, hogy Jézus valóban Isten, mert egyedül ha Jézus Isten, az magyarázza meg a ti életeteket. Még hat évig élt a közösségben. Halála előtt, már fekve azt kérte, hogy vegyék fel a szerzetbe, hadd tegye le a fogadalmakat. Letette, és még pár percig élt, mint szerzetes és meghalt. (Angelo Comastri «Dio è amore.« San Paolo Edizioni 2008, 134. lap).

Ezért minden egyébnél fontosabb számunkra hitünknek, az Evangélium örömhírének hiteles továbbadása, ami ma is megérinti az emberek szívét.

b.) Szent István is elsősorban saját példájával, azután törvényeivel, intézményeivel a keresztény hit sziklájára építette népe életét. És ez a hit lassan átjárta, megtisztította és megszentelte kultúránkat, hagyományainkat. Prohászka püspök szerint: „egy nép akkor lesz kereszténnyé, amikor eszményeit keresztelik meg.” És népünk szokásait, hagyományait, értékeit, kultúráját úgy átjárta a kereszténység, hogy annak ismerete nélkül nem is érthető meg igazán. De mint minden emberi tevékenység, a kultúra is megváltásra szorul. Krisztus, aki Tertullianus szerint Igazságnak és nem Szokásnak nevezte magát, meg tud testesülni minden kultúrában, miközben azt megtisztítja és megszenteli.

Az ősi magyar virtust, a küzdő, harci szellemet lovagiassá nemesítette, megszentelve a családot, a munkát, hazát és jövőt teremtett. Templomok, iskolák, apátságok jöttek létre, szentek születtek: a kereszténység megtestesült a magyar kultúrában.

Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak, büszkék lehetünk kultúránkra, hagyományainkra, hőseinkre, szentjeinkre. Kereszténység előtti értékeinkre is tisztelettel tekintünk, – hiszen pont ezeket szentelte meg az Evangélium – de Krisztustól, az Igazságtól semmiféle hamis nosztalgia által nem engedjük magunkat eltávolítani.

Szent István ma is utat mutat nekünk. Kereszténységünknek a mai kultúrában is meg kell testesülnie, hogy jövőnk legyen. S ez ma sem történik másként: a keresztény hit megtisztítja és megszenteli kultúránkat. Csak azt veti el, ami nem fér össze keresztény és valóban emberi értékeinkkel.

Keresztény hitünk az „élet kultúráját” hirdeti, az emberi élet utolérhetetlen méltóságát fogantatásától természetes haláláig. Hirdeti a férfi és nő felbonthatatlan kapcsolatát a házasság szentségében, és a belőle fakadó család pótolhatatlan értékét.

A mi feladatunk, hívő keresztény katolikusoké, hogy jó példával, akár áldozatokat is vállalva éljük meg és hirdessük ezeket az értékeket. Különösen is nagy a felelőssége ezen belül azoknak a testvéreinknek, akik a tömegtájékoztatás szolgálatát végzik.

Az állam feladata pedig az, hogy törvényekkel, hatékony támogatással segítse a családokat, a gyermekvállalás biztonságát, a nevelést és az oktatást, és hogy családbarát környezetet teremtsen.

Mint keresztények elfogadhatatlannak tartjuk a „halál kultúráját”, ahogy II. János-Pál pápa nevezte, és tudjuk, hogy keresztény és magyar jövőnk ebben a hazában csak az élet tisztelete révén lehetséges.

Új Alaptörvényünkben elégtétellel és örömmel ismerjük fel ezeknek az alap-értékeknek deklarálását és azt, hogy végre – hosszú idő után – valóban otthon érezhetjük magunkat keresztényként is a saját hazánkban.

Ugyanakkor kell, hogy legyen bátorságunk szembenézni valós problémáinkkal, nem ülhetünk nyugodtan puskaporos hordón, akár a népesség fogyását, akár szociális és etnikai problémáinkat tekintve.

c.) Végül Szt. István áldott Jobbjával rámutat Krisztus Egyházára, ez az Egyház a mi Édesanyánk, és rámutat a Szűzanyára, Magyarok Nagyasszonyára, aki Anya az Egyházban.

Annyi sok év egyházellenes propagandája ma hozza a rossz gyümölcsöket. A régi ideológiákból semmi sem maradt meg, csak az Egyház-ellenesség. De ezen nem szabad meglepődnünk. Az Úr Jézus tanította a búzáról és a konkolyról szóló példabeszédében, hogy az „ellenséges ember” a történelem minden szakában elszórja a konkolyt, ami így mindig megtalálható az Egyházban a búzával együtt.

Ez jelentheti mindenekelőtt saját bűneinket, mulasztásainkat, és itt a megújulásnak egyetlen útja van: a mindennapi megtérés. Ezt szolgálja a Püspöki Karunk által meghirdetett család-éve, a rendszeres hitoktatás, fiatalokkal, családokkal való foglalkozás, és annak tudatosítása, hogy rendszeres vasárnapi szentmise nélkül, a keresztség-bérmálás-házasság szentségeire való hívő készület nélkül nincs igazi keresztény élet és megújulás.

De a konkoly jelentheti a kívülről jövő nehézségeket is. Ma a világban, – egy nemzetközi konferencia előadásában hallottam – tudatos keresztényellenes üldözés folyik. A statisztikák szerint azok között, akiket vallásuk miatt üldöznek a világban: a 70 %-a keresztény. Van véres üldözés is, terrortámadások sok országban, de jelen van Európában is – csak más formában. Itt azt szeretnék elérni, hogy hitünk, vallásunk szoruljon vissza a sekrestyébe, – mint a kommunista rendszer idején – és legyen kisebbrendűségi érzésünk –hitünk miatt. Jellemző erre a most zajló Madridi Világifjúsági Zarándoklat. Több mint másfél millió fiatal gyűlt össze 220 országból és fogadta leírhatatlan lelkesedéssel a Szentatyát. A magyar média viszont csak arról szólt, hogy párezer ember tüntet a rendezvény ellen. A mi fiataljaink jelezték telefonon, hogy rosszarcú fiatalok próbálnak beléjük kötni, a metróban verekedést kezdeményezni, a szabadság és a másság nevében. Úgy látszik ezek a liberálisok egy dolgot nem bírnak elviselni: a mások szabadságát és tisztatekintetű fiataljaink örömét. De „gyáva népnek nincs hazája”. Tiszteljük mások meggyőződését, de bátran vállaljuk és valljuk meg a sajátunkat, és nem félünk. Tudjuk, hogy aki sziklára építi a házát, azt nem mossa el a szennyes ár.

Keresztény megújulásunkhoz munkásokra is szükség van. Különösen papi és szerzetesi hivatásokra. Ma sokan úgy élik meg a papság megfogyatkozását, mint tőlünk független, kívülről jövő nehézséget. Pedig nem így van. Az Úr Krisztus ma is hív fiatalokat szolgálatára, pontosan annyit, amennyire szükség van. Se többet, se kevesebbet. Csak ezt a hívást Krisztus a keresztény családon, a plébániai közösségen, és a lelkipásztorokon keresztül végzi. Így mindnyájan felelősek vagyunk, hogy akiket hív az Úr Krisztus, meghallják az Ő halk kopogtatását.

Sokan aggódnak ma: vajon az Egyház sikeresen tudja-e megszólítani az embereket, milyen eredménye lesz munkánknak: XVI. Benedek pápától is ezt kérdezték Angliába menet a repülőgépen az újságírók. Ő azt felelte: Nem a siker, nem a százalékok számítanak, csak egy, hogy Krisztus hiteles tanúi legyünk, hogy Őt sugározzuk áttetszően az emberek felé.

III. Kedves Testvérek! Épp ma van 20. évfordulója, hogy II. János-Pál pápa Budapesten járt, és a Hősök Terén misézett. Ma megkérdezhetné tőlünk: Magyarország, mit tettél ez alatt a 20 év alatt a keresztségeddel?

A mai napon Szent István is ezt kérdezheti tőlünk: Magyarország, mit tettél a keresztségeddel?

És mielőtt válaszolni tudnánk, Szent Jobbjával ma is utat mutat: Rámutat a Sziklára, az Igazságra, vagyis Krisztusra, a hitünkből fakadó kultúránkra és értékeinkre, és Jézus Krisztus Egyházára.

És minket is a Boldogasszonyt kérni tanít.

Forduljunk a Szűzanyához, Magyarok Nagyasszonyához a legrégibb Máriás ima szavaival, amelyet egy III. századi egyiptomi papiruszon találtak, amit tehát keresztény őseink már 250 körül imádkoztak így:

„Irgalmasságod alá menekülünk

Istenszülő.

Imáinkat ne vesd el a szükségben,

De szabadíts meg minket a veszélytől,

Egyedül Tiszta, egyedül Áldott.”

Ámen.

(P. Alviero Niccacci o.f.m.: »Sub tuum praesidium« 29-34. lap. In: Nouveaux Cahiers Marials, 28, Novembre 1992.).

ÉVKÖZI 22. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Jer 20,7-9

Jeremiás próféta, szenvedései, üldöztetési miatt szívesen szerepel az Egyház tudatában, mint Jézus előképe.
Amikor Isten meghív bennünket, még nem tudjuk, hogy a keresztény élet prófétai küldetése milyen megpróbáltatásokkal állít bennünket szembe. Így mindannyiunk számára ismert az az élmény, tapasztalat, amely Jeremiás panaszában jut kifejezésre: „Uram, te rászedtél, és én engedtem magamat rászedni, én becsapott vagyok!” – Minden keresztény hivatásban, meghívásban van ebből valami. Isten, Jézus Krisztus először csak hív: „Köves engem!”
– „Akarsz-e tanítványom lenni?” „Vállalod-e a prófétai küldetést?”
– Csak utána, az élet folyamán derül ki, mi mindent követel tőlem az ilyen
életforma. De akkor már nem léphetek vissza, hiszen kimondtam az igent. Istent nem csaphatom be. Ezért úgy érzem, Ő csapott be engem. Különösen korunk felfogása szerint, amely a sok bizonytalanság következtében, teljes biztonságra törekszik, jobb szeretnénk ismerni életünk minden lehetőségét, eshetőségét, és csak akkor kimondani az igent, csak akkor dönteni. Majd, ha biztosan tudom, mi vár rám az életben, és ha biztos leszek abban, hogy ezek közt a körülmények közt keresztény tudok maradni, akkor vállalkozom, keresztény, prófétai hivatásomra. Vajon lehetséges-e az ilyen élet? Van-e teljesen, abszolút biztos élet, amely nem jár szenvedésekkel, és olyan döntés, amelynek következményei teljesen bizonyosak, és amelyeket előre ismerek? A tapasztalat arra tanít, hogy nincs. És a keresztény élet lényege, hogy vállalom Krisztus követését, tekintet nélkül arra, milyen következményeket hoz ez majd magával, milyen körülmények között kell élnem, teljesítenem keresztény életem prófétai hivatását; akkor is, ha úgy érzem, becsapott vagyok.

Ha másként gondolkodom, rám is vonatkozik, amit Jézus Péternek mondott:

„Távozz tőlem Sátán, mert nem Isten tervei, hanem emberi módon gondolkodol.”

ZSOLTÁR: 63.

Az istenhívő lélek nem tud közömbös lenni Istennel szemben. Az Istenbe vetett hit sokkal többet jelent, mint egy természetfölötti lény, természetfölötti valóság elméleti elfogadása, vagy létezésének megengedése. – Vagy vágyódunk Isten után, vagy értelmetlen Istenbe vetett hitünk. Ezt a vágyódást fejezi ki a mai zsoltár, különböző rokon értelmű szavakkal. A hivő mindenek előtt virrasztva keresi Istent. Tehát kész feláldozni kényelmét, nyugalmát, kész áldozatot is hozni, csak hogy Istent megtalálja.
– Ha nem vagyunk készek keresni Istent, ne csodálkozzunk, hogy nem találjuk.

– Maga Jézus mondja: keressetek és találni fogtok!

Az Isten utáni vágy, az egész emberre vonatkozik. Ahogyan az egész világot úgy fejezi ki a Biblia, hogy ég és föld; az egész napot úgy, hogy éjszaka és nappal, úgy az egész embert, amit mi úgy mondunk: én, testemmel és lelkemmel jelöli a Szentírás. – A kinyilatkoztatott hit, a Szentírás, Krisztus és az Egyház tanítása szerinti hiteles vallásosság egyaránt vonatkozik az egész emberre: a testre és a lélekre. – Így a lélek szomjazza Istent, a test pedig eped utána; a szív – ami az egész embert jelöli – vágyódik hozzá. – Jézus boldognak mondja a szomjasakat, akik az igazságot, Istent szomjazzák. A hívő azért teljesít szolgálatot a templomban, hogy meglássa Isten erejét és dicsőségét. – Csak Isten szolgálata által tapasztalhatjuk ezt meg. – Nem mondhatjuk: előbb meg akarok győződni felőle, van-e Isten, és milyen, és majd akkor szolgálok neki. – A szolgálat folytán tehetünk szert Isten megtapasztalására.
– Az imádkozó nem sajnálja ezt a fáradságot: neki Isten többet ér, mint az élet. Minden azon múlik – vallásosságunkban, kereszténységünkben is: mit becsülünk, mit értékelünk többre? – arra soha sem fogjuk sajnálni sem az időt, sem a fáradságot, sem az anyagi áldozatot. – Mivel Isten maga az élet, nem számít költői túlzásnak, amit a zsoltár mond: irgalmad többet ér, mint az élet! – Ez az Isten utáni sóvárgás, kívánkozás azonban nemcsak pillanatnyi hangulat műve: az imádkozó áldást mond Istennek, amíg csak él, és ragaszkodik hozzá. – Ezért telhet be lelke az örök élet dús lakomájával, amelynek kezdete, „előíze” itt a földön a szentmise.

SZENTLECKE: Róm 12,1-2.

Szent Pálnak nem csak a Rómaiakhoz írt levele, hanem egész „életműve” arról szól, hogy a megváltás, üdvösség nem a mi érdemünk, hanem Isten kegyelmi ajándéka. Ez az ajándék, a megváltás, meghívás Isten gyermekeinek életére a keresztségben, krisztusi életre kötelez bennünket. – Ez pedig lehetetlen áldozat nélkül, ahogy Jézus Krisztus is az Ő kereszt-áldozatával váltott meg minket. Ezért szólít fel bennünket, hogy testünket, önmagunkat Istennek tetsző szent áldozatul adjuk, ahogyan Jézus Krisztus is feláldozta értünk testét a kereszten. – Ez a mi „értelmünk” hódolata kell, hogy legyen, valójában lelki áldozat, amely azonban nem értelmetlen, és ha nem értjük, alázattal elfogadjuk. A lélek, értelem, épp úgy, mint a test az egész embert jelöli. Bár értelmünket meghaladja, hogyan származhat Krisztus áldozatából megváltásunk, hogyan lehetünk ennek az áldozatnak részesei, hogyan áldozhatjuk fel magunkat Jézus Krisztussal, ez mégsem értelmetlenség.

Ebből a felszólításból következik a további: ne hasonuljatok a világhoz! A kísértés nagy és a hajlam meg van bennünk és az egész Egyház számára kihívást jelent, hogy azzal a megindokolással, hogy „lépést tartsak” a világ menetével, hogy a korszerűség igényének eleget tegyek, megfeledkezem arról, hogy krisztusi hivatásom másmilyen életre, gondolkodásmódra hívott meg. – Tehát a gondolkodásmódomban is a tökéleteset, az Istennek tetszőt kell keresnem. A gondolkodásmódnak, szívnek, értelemnek ez a megváltozása, áldozatot jelent: lelki áldozatot, az értelem áldozatát, amely minket Krisztus áldozatával egyesít.

EVANGÉLIUM: Mt 16,21-27

Szent Péter hitvallása és a főhatalom átadása után, Jézus többször felhívja a tanítványok figyelmét szenvedésére, halálára és feltámadására. Amíg Messiás-voltát nem engedte meg, hogy a tanítványok hirdessék, szenvedéséről és haláláról, ahogy a Márk-evangélium mondja, egészen nyíltan beszélt.
Péter, aki megvallotta, hogy Jézus a Messiás, az élő Isten Fia, most félre vonja Jézust, és óvva inti, mert a Messiással, Isten Fiával nem tudja összeegyeztetni a szenvedést és a halált, akkor sem, ha Jézus feltámadásáról is beszél. Most Jézus Sátánnak, ”vádlónak”, „gáncsoskodónak” nevezi azt, akit hitvallása miatt Péternek nevezett. Jézus Krisztus tanításának lényege amint erről az Újszövetségben számtalanszor bizonyságot tesz, hogy az Emberfiának – aki az ég felhőin jön, a Messiásnak szenvednie kell, és úgy bejutni a dicsőségébe. Most Péter el akarja Őt ettől téríteni. Ezért mondja Jézus: „botránkoztatsz”, mert emberi gondolkodásmódjával, azt akarja, hogy elbotoljon, eltántorodjon Isten tervétől.
Amit Jézus a továbbiakban mond, azt tűnik bizonyítani, hogy Péterrel együtt nem annyira Jézust akarjuk óvni a szenvedéstől, mint inkább magunkat szeretnénk megkímélni a kereszthordozástól. Márpedig e nélkül nincs Krisztus követése, nincs krisztusi élet, keresztény élet. Ha meg akarjuk nyerni életünket, az emberi dolgokra van gondunk: teljesítmény és fogyasztás, tervezés és szervezés lesz életünk kizárólagos célja. Ezzel elveszítjük életünket, elviselhetetlenné tesszük magunk és embertársaink életét. Ha azonban Krisztusért készek vagyunk azt elveszíteni, megszabadulni az önzés kötelékeitől, megtaláljuk azt az életet, amelyet Jézus Krisztus, a földbehulló vetőmag, mint bőséges termést ad nekünk: az élet bőségét. Befejezésül Jézus, megjövendöli dicsőséges eljövetelét, mint az Emberfiáét
– épp úgy, mint a főpap előtt a szenvedéstörténetben, és megígéri a fizetséget tetteink szerint, épp úgy, mint ahogyan az utolsó ítéletről szóló beszédében mondja, ugyanebben a Máté-evangéliumban.

A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét (polgári tagozata)

Fodor György teológus,
Török József egyháztörténész,

Állami kitüntetéseket adott át augusztus 20-a alkalmából a köztársasági elnök nevében Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes, közigazgatási és igazságügyi miniszter.

A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét vehette át
Balás Béla, a Kaposvári Egyházmegye megyés püspöke
Dr. Osztie Zoltán, a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia plébánosa, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége elnöke,
Dr. Schanda Balázs Tibor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem JÁK dékánja, egyetemi docens,
Dr. Tarjányi Béla, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar tszv. egyetemi tanára,

A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét vehette át
Barlay Tamás, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap vallási főszerkesztője,
Farkas István, a mosonmagyaróvári Piarista Általános Iskola és Középiskola igazgatója,
Hegedűs Endre zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézete zongoraprofesszora,

Jánosa Domokos, a budapest-felsővízivárosi Szent Anna-plébánia plébánosa, pápai káplán,
Dr. Kaulics László, a Miskolci Apostoli Exarchátus főhelynöke,
Kiss György Barnabás, a detroiti Szent Kereszt Magyar Egyházközség plébánosa,
Süllei László, az Esztergom-Budapest Főegyházmegye plébánosa,
Maciej Ludwik Wasilewski, a Telemex-Nowy Styl Zrt. elnök-vezérigazgatója, a Máltai Lovagrend tagja,

Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet vehetett át
Benyus Sándor karmester, a Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakközépiskola zenetanára,
Kiss Iván, a Kaposvári Egyházmegyei esperese, egyházmegyei hitoktatási felügyelő,
Laczkó Gyula esperes, püspöki tanácsos, a csurgói Jézus Szíve plébánia plébánosa,
Dr. Páhy János címzetes esperes, püspöki tanácsos, a nagykanizsai Sarlós Boldogasszony plébánia plébánosa,
Pál Ferenc, az óbudai Kövi Szűz Mária plébánia v lelkipásztora, plébánoshelyettes

ÉVKÖZI 21. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Iz 22,19-23
A Máté-evangélium címzettei a zsidóságból megkeresztelkedettek. Ezért  ez az Evangélium gyakran hivatkozik az Ószövetségre, annak eseményeire és a benne előforduló nevekre (Ábrahám, Mózes, Dávid, Jeremiás), mert a hallgatóság számára mindez ismeretes. A képek, amelyeket a Máté evangélium alkalmaz, nem egyszer szintén megtalálhatók az Ószövetségben. Ez vonatkozik a mai Evangéliumra is, amelyben Jézus a kulcsról beszél. Ennek előképét is megtaláljuk az Ószövetség egy jövendölésében, amelyet a mai olvasmányban hallunk.Ez a jövendölés abból a korból származik, amikor az asszírok Jeruzsálemet  veszélyeztették és a király egyik intézője hűtlen lett, mert az ellenséggel igyekezett szövetkezni, amivel Istent elvetette, mivel a választott nép egyetlen szövetségese Isten. – Ennek az intézőnek helyébe állítja Elijakimot, és a kulcsot, amelyet a hűtlen intézőtől elvett, átadja neki. – A kulcs-átadás mindig hatalomátadást jelent. A Máté-evangélium tanítása szerint ez az eset megismétlődött Jézus korában. A vérszerinti Választott Nép hivatalos képviselői, a jeruzsálemi papság a pogány rómaiakkal szövetkezett. Ezzel hűtlen lett Istenhez, és többé nem tett eleget eredeti hivatásának: hogy az embereknek kinyissa a mennyország ajtaját. – Ezért Jézus elveszi tőlük a kulcsot, a hatalmat, és Péternek adja, aki Őt megvallotta. Nem véletlenül került bele ez a részlet az Evangéliumba. Komoly figyelmeztetés ez számunkra, hogy, ha hűtlenek leszünk, Krisztus tőlünk is elveheti a „mennyország kulcsait”, az örök élet örökségét, és átadhatja másoknak, akik hűségesebbnek bizonyulnak.ZSOLTÁR: 138.
A hívő ember Isten keze alkotásának vallja magát. – Ez elsősorban nem a kiszolgáltatottság, hanem a bizalom jele. Hiszen mindannyian ragaszkodunk ahhoz, megbecsüljük azt és értékeljük, amit megvalósítottunk, alkottunk.– Így az imádkozó erre az ismert érzésre, tudatra hivatkozik Istennél is: ne vesse meg, ne nézze le saját alkotását, különösen, miután az embert saját képére és hasonlóságára alkotta. Isten meghallgatta a hívő imádságát, aki most eljött a templomba, hogy hálát adjon Istennek. – Az angyalok, akikről a zsoltár beszél, valószínű a kiterjesztett szárnyú kerubok a jeruzsálemi templomban. – Lehetetlen, hogy, ha az ember egyszer megtapasztalja Isten jóságát, mellyel meghallgatja, hogy az imádkozó ne merje háláját újabb kéréssel ó megtoldani. Ez pedig: „gyarapítsd az erőt lelkemben!” – Hiszen tudjuk, az élet állandó küzdelem, és amikor megküzdöttünk az egyik megpróbáltatással, nyomban ott a másik, amelyhez új erőre van szükségünk. De itt is újból érvényre jut a tapasztalat és az igazság: csak az alázatosak érzik meg Isten gondviselését; a gőgösek nem is tartanak rá igényt, elzárkóznak tőle, tehát nem érzik meg, nem is becsülik, és nem méltányolják. – Csak, ha beismerjük, hogy Isten alkotásai vagyunk – habár nem akarja, hogy ki legyünk neki szolgáltatva, mégis rá vagyunk utalva, akkor tapasztaljuk meg segítőjóságát, és hogy gyarapítja lelkünkben az erőt.SZENTLECKE : Róm 11,33-36
Szent Pál egy himnusszal, dicsérő énekkel fejezi be tanítását a zsidók és pogányok üdvösségéről, megváltásáról. Valóban kifürkészhetetlenek Isten szándékai, mélységesen gazdag Isten tudása. Az Ő elhatározása, terve és terve megvalósításának útja, számunkra felfoghatatlan. Nem egyszer nagyoneltérnek, különböznek emberi gondolatainktól. Talán arra is készek lennénk, hogy Istennek tanácsot adjunk, hogyan valósítsa meg az üdvösség tervét, a magunk elképzelésének megfelelően. Ám – ahogyan maga az Úr mondja: az én utaim nem a ti utaitok és az én gondolataim nem a ti gondolataitok. Jézus Krisztus is nem egyszer tudtára adta tanítványainak, hogy tanítása az Isten Országáról mennyire különbözik elgondolásuktól, hogy küldetése, amelyhez nem csak hozzá tartozik, hanem annak lényege a kereszthalál, mennyiremás, mint amit mi várnánk és elvárnánk. Ám ez az igazi bölcsesség, Isten bölcsessége, Isten terve, amely nem pillanatnyi „magánboldogságomat” szolgálja, annak elvárását teljesíti, hanem mindenki üdvösségét, megváltását. – Nem mi kölcsönöztünk Neki, hanem Ő adja nekünk ajándékba az Ő  kegyelmét, az örök életet. Az „őbelőle, őáltala és őérte” szavakat mi Jézus Krisztusra, Isten megtestesült Igéjére vonatkoztatjuk, aki Istennel a Mennyei Atyával egylényegű. Hiszen Isten az Ő szavával, az Ő Igéjével – Őáltala teremtette a világot. Ezért Isten, Jézus Krisztus soha sem lehet eszköz, hanem mindig csak cél. A mi üdvösségünk, megváltásunk is az Ő dicsőségét szolgálja, hiszen a teremtés és üdvösség egyazon Isten bölcsességének kifürkészhetetlen szándékánakműve.
EVANGÉLIUM: Mt 16,13-20
Fülöp Cezareája a Genezáreti tótól északra fekszik. Nevét a Heródes-dinasztia egyik tagjáról kapta, aki feltehetőleg alapította is és a római császár iránti hódolatból Cezareájának, a császár városának nevezte el, mint még sok más várost is így hívtak a birodalomban. Azt illetőleg, hogy a Márk-és a Máté-evangélium miért Fülöp Cezareáját említi, mint az esemény színterét, helyszínét, találgatásokra vagyunk utalva. Ennél sokkal fontosabb maga az esemény. Jézus először is megkérdezi, kinek tartják az emberek az Emberfi át? Ez ma is időszerű, hiszen egyrészt gyakran fontosnak tartjuk az emberek véleményét és mi is, ahhoz igazodunk. Másrészt Jézusról ma is annyi különböző vélemény kap szárnyra, oly sok könyvet írnak róla, amelyek körülbelül az Ő kortársai véleményének szintjén vannak, hogy valóban az is időszerű, hogyJézus tőlünk is megkérdezze, hogy mi kinek tartjuk Őt? Jézus azt akarja, hogy a tizenkettőnek és nekünk, az apostoli Egyház tagjainak önálló „véleményünk”, hitvallásunk legyen. Amit ugyanis Péter mond, akinek a Mátéevangéliumban különösen kiváltságos helye van, az nem vélemény, hanem hitvallás. Ez az apostoli Egyház, a Péter utódjával közösségben lévő Egyház

hitvallása.

Erre a hitvallásra válaszol Jézus az Egyház alapításával. Az egész evangéliumi részletet jól ismerjük szent Péter és Pál apostolfejedelmek ünnepéről. A Péter név is innen származik. Ezt a gyenge embert, ezt az egyszerű halászt választja ki Jézus Krisztus, nevezi kősziklának, és őrá építi az Egyházát. Nincs miért kételkednünk, nincs okunk és jogunk ezt a helyet kihagyni az Evangéliumból, vagy kényünkre-kedvünkre félremagyarázni. A pokol kapui, vagyis a pokol ereje nem vesz erőt ezen az Egyházon. Sok ellenségeskedéssel, külső-belső támadásokkal, tagjainak, vezetőinek gyarlóságával kellfelvennie a küzdelmet, de a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Az ószövetségi olvasmányból megtudhatjuk, mit jelent a kulcsátadás és annak elvesztése. Jézus kortársai közül az írástudókat és a farizeusokat feddi, amiért bezárják a mennyek országát az emberek előtt. Ők maguk sem jutnak be oda és másokat sem engednek be. A mennyek országa Jézus Krisztusban jött el, akit Péter apostol megvall, mint az élő Isten Fiát. Ezzel a hitvallással nyílik meg számunkra a mennyek országa, mert ezt nem a test és a vér, nem az emberi okoskodás vagy ügyeskedés, de még csak nem is valami lelki kiválóság, hanem a Mennyei Atya nyilatkoztatja ki. És ezért Jézus Péternek adja a mennyek országának kulcsát. Végül Jézus Krisztus átadja Péternek, mint később a tizenkettőnek a kötés és oldás hatalmát. Amit az apostoli Egyház, Péter és utódja a földön tesz,az a mennyben is megtörténik. Az Egyház nem puszta evilági szervezet és közvetítői küldetése elkerülhetetlen az üdvösség tervében és történetében. Ezért hitvallásunk tárgya. Ezért mondjuk a hiszekegyben: „Hiszek az Egy, Szent, Katolikus és Apostoli Anyaszentegyházban”.Befejezésül ugyanúgy, mint Márknál, Jézus a tanítványok lelkére köti, hogy senkinek el ne mondják, hogy Ő a Messiás. Ez a húsvét és pünkösd előtti időre volt érvényes. Nekünk hivatásunk és küldetésünk, hogy szent Péter apostollal együtt, az emberek véleményétől függetlenül megvalljuk és hirdessük: Jézus a Messiás, az élő Isten Fia. Ezzel nyitjuk meg másoknak és  magunknak a mennyek országát.

AUGUSZTUS 15. NAGYBOLDOGASSZONY
ÜNNEPI MISE

OLVASMÁNY: Jel. 11,19a. 12,1-6a. 10ab

Nagyboldogasszony és mindenszentek ünnepén a Jelenések könyvéből halljuk az ünnepi szentmise első olvasmányát. – Már volt alkalmunk megismerkedni az Újszövetségnek és így az egész Bibliának ezzel az utolsó könyvével. – Kifejezésmódja, képei, jelképei, jelképes számai és évszámai a korabeli olvasónak, hallgatónak érthetők voltak magyarázat nélkül is, és sokat mondtak. Ma azonban a szentíráskutatóknak és lelkipásztoroknak sok fejtörést okoznak abban a fáradozásukban, hogy megfejtsék és megmagyarázzák a híveknek, mit akar mindez a mai embernek, nekünk, énnekem mondani? Ezért ez a könyv sok félreértésnek a forrása lehet, másvallásúak részéről nem egyszer katolikus ellenes hitviták „főfegyvere”.
Ez a könyv a római keresztényüldözések, mégpedig a Domicián császár féle keresztényüldözések idején keletkezett. Célja és szándéka, vigasztalni az üldözést szenvedő Egyházat azzal a dicsőséggel, amelyre az üldözések, megpróbáltatások árán kell eljutnia.
A megdicsőült asszonyban az Egyház kezdettől fogva önmagára ismer, de Máriát, az Egyház első és legkiválóbb tagját és eszményképét, a „kegyelemmel teljeset” is tiszteli.
Ez a dicsőség tehát, amelyre a Boldogságos Szűz Mária, aki földi életében hite és magatartása által legközelebb állt Krisztushoz, már eljutott, osztályrésze lesz az egész Egyháznak: mindannyiunknak, akik a keresztség és keresztény életünk által Jézus Krisztushoz kapcsolódunk a földi életben. Erre a dicsőségre kaptunk meghívást. Tudatában vagyunk-e ennek a hivatásnak?
Igyekszem-e ehhez alakítani életemet? Hiszem-e, hogy ez az Egyház, amelyet csak evilági, emberi valóságában látok, és emberi valóságomban alkotok, azonos azzal a megdicsőült Egyházzal, azzal a napba öltözött csillagkoronás asszonnyal? – Ahogyan az az egyszerű Názáreti Szűz, dolgos és gondos asszony, édesanya, azonos vele?
ZSOLTÁR: 45.
A jobb kéz, jobb oldal, mindig az erőt, hatalmat és a kitüntetést jelenti. Ezért, valakinek a jobbjára kerülni, annyit jelent, mint kitüntetésben részesülni; azt jelenti, hogy- aki jobbjára állít bennünket, megosztja velünk méltóságát, erejét. Ezért mondjuk Jézus Krisztusról, hogy az Atya jobbján foglal helyet, mert Isten megdicsőítette, megosztotta vele hatalmát és dicsőségét, Isten erejében részesítette őt.Mi, amikor királynőről, vagy királynéről hallunk, olvasunk, a katolikus hagyomány alapján azt Szűz Máriára vonatkoztatjuk. – A király jobbján álló, arany ruhába öltözött királynő teljesebb értelmezést nyer, ha benne az Egyházat ismerjük fel: „Azokat, akik Krisztushoz tartoznak”, ahogyan Pál apostol mondja a mai szentleckében. – Krisztus jobbján állni, és királyi, arannyal átszőtt ruhába öltözni, annyit jelent, mint Jézus Krisztushoz tartozni. – Ez a keresztségben valósul meg: Jézus Krisztus, az Ő húsvéti misztériuma (kereszthalála és feltámadása) által részesít bennünket királyi és főpapi hatalmában. – A Jézus Krisztushoz tartozók közül, az Egyház tagjai közül, – közülünk, természetesen Mária volt az első, – nemcsak időrendi sorrendben és nemcsak test szerint, hanem hite és élete alapján, aki legtökéletesebben megvalósította a Jézus Krisztushoz tartozást. Vele együtt mi is meghívást kaptunk arra, hogy életünkkel, egész létünkkel Jézus Krisztus mellé álljunk: gondolatainkkal, szavainkkal és cselekedeteinkkel. – Amilyen mértékben igyekszünk ezt megvalósítani földi életünkben és életünkkel, olyan mértékben lehet rá reményünk, hogy Máriával együtt a mennyei dicsőségben is Jézus Krisztus jobbjára állhatunk.
SZENTLECKE: 1 Kor 15,20-27

Az első korintusi levél és Szent Pál egész teológiájának központi témája: Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása és a mi halálunk és feltámadásunk közötti összefüggés. Egy ember által jött a halál, és egy ember, a „második Ádám”, Jézus Krisztus által jön a holtak feltámadása. Ezt emberi tapasztalatunk is alátámasztja: elég egy ember ahhoz, hogy egy világháborút előidézzen; hiába uralkodna a családban béke és rend, ha egy alkoholistapokollá teszi a család életét. – Így egy ember, az első ember bűne elegendő volt ahhoz, hogy romlásba döntse az emberiséget. – Ám ugyanúgy az ellenkezője is igaz: egy ember nagyon sok jót tehet – ahogyan Jézus Krisztus kereszthalála mindannyiunk üdvösségét, feltámadását meghozta. Ahogyan egy ember egy család, egy közösség – egy hívő közösség életét, arculatát pozitív irányban meghatározhatja. Ezek közé kell nekünk is tartoznunk a Boldogságos Szűz Máriával együtt, aki alázatosságával, szolgáló szeretetével megmutatta, hogyan kell együttműködnünk a megváltás megvalósításában, Jézus Krisztussal, az Emberfiával, Isten alázatos és engedelmes szolgájával.
– Ebben az üdvösség tervében, üdvösség művében mindannyiunk egyformán fontos: egy ember által jöhet a halál, de egy ember által jön a holtak feltámadása is.
Szent Pál azt mondja: mindenki akkor támad fel, amikor sorra kerül. Először Krisztus, majd azok, akik Krisztushoz tartoznak. Alázatosságával, szolgáló szeretetével a Boldogságos Szűz Máriáról mondhatjuk el, hogy Jézus Krisztushoz tartozott elsősorban. Ezért hisszük, hogy testével, lelkével máris részese lett feltámadása és mennybemenetele dicsőségének. Erre kaptunk mi is meghívást a keresztségben: hogy Krisztushoz tartozzunk.
EVANGÉLIUM: Lk 1,39-56

Szűz Mária látogatásának elbeszélését Erzsébetnél, és az Ő dicsérő énekét, a „Magnificat”-ot már ismerjük az ádventi idő szentírási szövegeiből. Nem alaptalan, hogy a Boldogságos Szűz Máriát valóban „Boldogasszonynak nevezzük”, hiszen Erzsébet mondja neki: „Boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesedik, amit mondtak neked”. Maga Mária, pedig így szól: „Lám ezen túl boldognak hirdet minden nemzedék”. Jézus Krisztus is azt mondja Tamás apostolnak: „Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek”. – Az igazi, maradandó boldogság tehát a láthatatlan, de örökkévaló „értékekben”, Istenben, az örök életben, az örök boldogságban van. Szűz Mária önmagát az Úr alázatos szolgáló leányának nevezi, ahogyan Jézus Krisztus sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon másoknak. Ugyanakkor énekével elővételezi Fia tanítását a hegyi beszédben a nyolc boldogságról, illetve négy boldogságról és négy jajról: Isten a hatalmasokat ledönti trónjukról – de fölemeli az alázatosokat; az éhezőket jóllakatja, de üres kézzel küldi el a gazdagokat. – Figyelmünket az igazi boldogságra irányítja. Ezért mondhatja: ezen túl, már most boldognak hirdet minden nemzedék. Már most eljutott arra a boldogságra, amelyre Jézus Krisztus mindannyiunkat meghívott, és ahová a Nagyboldogasszony példáját követve és közbenjárására támaszkodva eljuthatunk.