ÉVKÖZI 20. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Iz 56,1. 6-7
Az ószövetségi Választott Nép önmagát tartotta Isten tulajdonának. Igaz, már kezdetben sem volt ez a tudat egészen kizárólagos. Valahogy a világ, az akkor ismert környező népek sem rekedtek ki teljesen Isten barátságából, hiszen ők is – még az ellenséges népek is – végső fokon rokonai, testvérei
egymásnak és Izraelnek. Ez a tudat később elmosódott, elhományosodott,
de a babiloni fogság után, amely időszakból Izajás könyvének 3. része származik, újraéledt, ismét időszerű lett. A számkivetésben Izrael ismét kapcsolatba került idegen népekkel, és amikor hazatért, nagy örömében, a megújuló szövetséget legszívesebben másokra is kiterjesztette volna. – Ez a háttere a mai olvasmánynak, amelyben Isten megígéri, hogy az Ő háza az imádság háza lesz minden nép számára. – Tudjuk, hogy Jézus idejében a jeruzsálemi templomnak egy udvara a pogányok tartózkodási helye volt. Ennek emlékét
őrzi egy kőbevésett fölirat is. – Ez az egyetemes felfogás jut kifejezésre az
Evangéliumban is, ahol a pogány asszonyról hallunk. A Máté-evangélium
a zsidóságból megkeresztelkedettekhez szól eredetileg, és mindig hangsúlyozza
a zsidó nép előnyjogát a pogányokkal szemben. De azt is hangsú-
lyozza: mivel a Választott Nép nem ismerte fel Jézusban Dávid, brahám
fiát, – tehát a Választott Nép megígért felkentjét, Messiását, ezért Isten Jézus Krisztus által új Választott Népet szerez magának a pogányokból: ez az Egyház. Ez az imádság háza minden nép számára.
Az imádságnak nélkülözhetetlen szerepe van az Egyház életében. Ha minden más tevékenységben akadályozva is van az Egyház, az imádság, mint hathatós eszköz mindig rendelkezésére áll. Ez tartja össze, ez hozza közös szándékra a minden népből álló Egyházat. – Kiváltságos helyet foglal el az Egyház életében a legtökéletesebb imádság, a szentmise. Itt különösen a hívek könyörgésében tapasztalhatjuk, mennyire igyekszik az Egyház ezeket az imádságokat úgy megfogalmazni, összeválogatni, hogy bennük minden jelenlevő és távollévő megtalálja saját szándékát, mondanivalóját, találva érezze magát.
ZSOLTÁR: 67.
A Máté-evangélium címzettei a zsidóságból megkeresztelkedettek. Jézus küldetése eredetileg az ószövetségi Választott Néphez szól. Miután azonban ez elvetette, a pogányok lettek az ószövetségi ígéretek örökösei. – Ezért szólítja fel a mai zsoltár a népeket, nemzeteket Isten dicséretére.
Jézus Krisztus azért jött, hogy benne: tanításában, működésében, megváltói művében minden nép felismerje Istent. Őbenne ragyogott föl minden nép, mindenki számára Isten arca. – Ám Istent csak akkor ismerhetjük meg, ha utait is megismerjük, ha megismerjük azokat az utakat, amelyek hozzá vezetnek. Ez pedig a Krisztus tanítása szerinti élet. Tehát nem elmélet, elméleti tudás, hanem maga a valóság. Maga ez az élet az az út, amely az örök boldogságra vezet. Ezen az úton minden ember, minden nemzet eljuthat az örök életre, az örök boldogságra, de csak akkor, ha ez örömet is jelent. Hacsak vonakodva, idegenkedve vonszoljuk magunkat ezen az úton, nem tudunk
soha előbbre haladni, és célunkhoz sem tudunk eljutni. Ezért szólítja
fel a zsoltár örömre és ujjongásra a nemzeteket.
Az Egyháznak ragaszkodnia kell Isten eredeti elgondolásához, mely szerint minden embert meghívott az örök üdvösségre. Ezért, habár minden nép, nemzet, sajátosságát tiszteletben kell tartani, az Egyháznak egyik nemzetet sem szabad előnyben vagy hátrányban részesítenie, különösen, pedig nem egymás rovására. – Isten ítélkezik minden nemzet fölött, de Ő is vezeti őket. Ezért az összes nemzetnek, minden népnek és minden embernek hivatása, rendeltetése Isten dicsőítése.
SZENTLECKE: Róm 11,13-15. 29-32.

Szent Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének tanítása: a zsidók és pogányok üdvössége. Elmúlt vasárnap elmondta aggodalmát és szomorúságát
saját népe miatt, a mai szentleckében a pogányokhoz fordul. Önmagát a pogányok („népek” – ellentétben „a Nép”, választott néppel) apostolának nevezi. Ezt a szolgálatát nagyra tartja, hiszen Jézus Krisztus parancsa minden nép tanítására vonatkozik. Megkísérli megmagyarázni, hogy a zsidók elvettetésének – mivel elvetették az Evangéliumot, az üdvösség történetében, az a szerepe, hogy újrafelvételükig, a pogányok is megismerjék az Evangéliumot.
Elvettetésük által kiáradt a béke a világra, újrafelvételük élet a halálból.
Isten nem bánja meg kegyelmi adományait: azt sem, amit a zsidóknak
adott, de elvetettek, azt sem, amit a pogányok elvetettek, de most irgalomra találtak. A pogányok iránti irgalom eredménye – mint már az Apostol mondotta, az ószövetségi Választott Nép elvetése. De egykor – amikor a pogányok megismerik az Evangéliumot, ők is (az ószövetségi Választott Nép is) irgalomra találnak, mivel mindkettő: zsidók és pogányok ki voltak szolgáltatva az engedetlenségnek, hogy Isten megkönyörüljön rajtuk. Ez azt jelenti, hogy Isten mirajtunk is megkönyörül, de egyben intelem is, nehogy visszaéljünk Isten irgalmasságával, amelyet rajtunk gyakorolt és megmutatott Jézus Krisztus kereszthalálával a keresztség szentségében.
Most mi tartozunk azzal, hogy hiteles keresztény életünkkel példát adjunk azoknak, akik még nem jutottak el Jézus Krisztus ismeretére.

EVANGÉLIUM: Mt 15,21-28

Tirusz és Szidon főniciai kikötővárosok a Földközi tenger partján, a
Genezáreti tótól északnyugatra, pogányok lakta vidék –ahogyan már Jézus nyilvános fellépése elbeszélésének elején mondja szent Máté Evangéliuma.
Itt egy kánaáni asszony jön Jézushoz – amint őt a Máté-evangélium jellemzi, hogy leánya gyógyulását kérje Jézustól. A kánaániak, az Ígéret földjének őslakói pogányok voltak, nem tartoztak „Izrael házához” és a zsidók megvetették őket. – Az asszony leányát a gonosz szellem gyötörte és nyilván nagyon szívén viselte, szívügyének tartotta gyógyulását. Ezért kiáltozott Jézus és az Ő kísérete után. A tanítványok nem remélték, hogy Jézus szóba áll vele. Jézus előbb elutasitja a segítséget – egészen következetesen ahhoz, amit a tizenkettőnek is mondott: „Az én küldetésem csak Izrael elveszett juhaihozszól!” – Ennek különös jelentősége van a Máté-evangéliumban, amelynek címzettjei a zsidóságból keresztelkedtek meg. Jézus Krisztus, a Messiás és a tizenkét apostolból álló újszövetségi Választott Nép, az Egyház, elsősorbanIzrael tizenkét törzséhez kapott küldetést. Az asszony végül Jézushoz jön, és leborulva kéri. Ő, pedig a gyermekek és a kutyák példájával válaszol. Ekkor az asszony kapva kap a hasonlaton és elmondja, hogy a kutyák – valóban kiskutyák, is esznek a lehulló morzsából. Ha már a Választott Népet jelöli Jézus a gyermekekkel és a pogányokat a kutyákkal. Az asszonynak ez a találékonysága, állhatatosságából és hitéből származik. Hite sugallja a választ, és hite segítségével tudja szavait Jézus válaszához fűzni. Jézus ezt látva, talán nem is számítva emberileg nézve erre az ellenvetésre, amely éppen az Ő szavaira épít, mondja ki a szavakat: „Asszony! Nagy a te hited! Legyen úgy,amint szeretnéd!” Jézus két pogány hitét dicsérte meg: itt a kánaáni asszonyét, és hasonlóképpen a kafarnaumi századosét: „Bizony mondom, nem találtam ekkora hitet Izraelben!” Ez fogja a továbbiakban meghatározni a Jézus Krisztushoz tartozást. Nem az, hogy valaki vér szerint a Választott Nép gyermeke, vagy pogány, hanem, hogy amikor valamit nagyon fontosnak tartunk, ez pedig lelkünk gyógyulása, Jézus Krisztus megbocsátó gyógyítása kell, hogy legyen,tudunk-e kitartóak, állhatatosak, „rámenősek” és olyan találékonyak lenni,
mint a kánaáni asszony, aki attól sem retten vissza, hogy Jézus szavaival éljen és azokra hivatkozzon.

ÉVKÖZI 19. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: 1 Kir 19,9a 11-13a

Vallásos életünknek van egy titkos kívánsága: találkozni Istennel! Találkozni Vele ebben a földi életben, ebben az evilági valóságban. Hogy rá tudjak mutatni arra az időpontra, arra a helyre, arra az élményre, amikor és ahol Istennel találkoztam. Ennek a találkozásnak természetesen – úgy gondoljuk – egy érzékelhető, és minél rendkívülibb eseményben kell lejátszódnia. – Ennek a titkos kívánságnak: érzékelhető módon találkozni Istennel, gyakran a vallásos fantázia vadhajtásai, a különböző vélt magán-kinyilatkoztatások az eredményei.
Illés története az Ószövetségben azt bizonyítja, hogy Isten a lehető legkevésbé feltűnő módon, legkevésbé rendkívüli és érzékelhető módon akar velünk találkozni: nem a szélviharban, nem a földrengésben, nem a tűzözönben, – hanem az alig érzékelhető, alig észrevehető csendes szellőben. A nagy imádkozók tapasztalata, hogy Isten a csendben szól az emberekhez.
A csend a legkevésbé feltűnő, de a legbiztosabb találkozási hely, alkalom Istennel. – Talán azért hiányzik a mai ember életéből az Istennel való találkozás tapasztalata, mert életét állandó zaj, látványosság, hangos tömegrendezvények (részben vallási jellegűek) töltik be, de hiányzik életéből a csend.
Isten, és megbízásából az Egyház – nem tud, és nem akar versenyt kiabálni a társadalmi élettel, a kétes értékű reklámokkal és a propagandával. Sem pedig látványos rendezvényekkel nem akar felülmúlni más szervezeteket, csoportosulásokat. – Ehelyett felajánlja nekünk a csendet, mint az Istennel való találkozás legbiztosabb lehetőségét. – Ezért a liturgiában, a szentmisében is, a közös ének, imádság, a szolgálatot teljesítő papság beszéde mellett, a csendnek is érvényesülnie kell:
– a bűnbánati cselekmény előtt, amikor megvizsgáljuk lelkiismeretünket; – a pap felszólítása: „könyörögjünk!” és maga a könyörgés között; – a homilia („prédikáció”) után, hogy elgondolkodjunk azon, amit hallottuk; – áldozás és az áldozás utáni könyörgés között, hogy bensőségesen átéljük találkozásunkat Krisztussal.
ZSOLTÁR: 85.
A mai zsoltár ismét a természet életéből vett képpel érzékelteti az üdvösséget, Isten kapcsolatát az emberekkel. – Az ég és föld, Isten és ember találkozásáról szól a zsoltár.
Az imádkozó előbb felszólítja önmagát: Hadd, halljam, mit mond az én Uram Istenem! – Ahhoz, hogy Isten szavát, üzenetét meghalljuk – a Szentírásból, embertársaink szavából és a lelkiismeret hangjából – csendet kell teremtenünk magunkban, és magunk körül. – Ha állandó zaj, lárma és nyugtalanság vesz körül bennünket, ha ebben élünk, ez tölt el bennünket, soha
nem hallhatjuk Isten szavát. – Az üdvösség csak az istenfélőkhöz van közel, vagyis azokhoz, akik parancsai szerint élnek, akik közelségét keresik. – Ha távol tartjuk magunkat Tőle, érthető, hogy nem tapasztalhatjuk meg az üdvösséget, Isten közelségét. Az istenfélő ember életében valósul meg, amit a zsoltár az isteni tulajdonságok találkozásáról jövendöl: irgalom és hűség egymásra lelnek, csókot vált az igazság és a béke. Csak ahol mind a négy együtt van, ott valósulhat meg az Isten terve szerinti üdvösség: ahol hűtlenség és hamisság uralkodik, ott nem valósulhat meg az igazságosság és a béke.
Az ég a Szentírás kifejezésmódjának megfelelően Isten lakhelye; a föld az emberé. – Ahogyan azonban a föld is csak úgy tud termést sarjasztani, érlelni, ha az égből napot és esőt, harmatot kap, úgy mi is csak úgy tudunk keresztény életet élni, ha elfogadjuk Isten kegyelmét, amely úgy éltet, mint a nap és az eső.
Másrészt hiába a napfény és az eső, ha a talaj nem jó. Ezért Isten kegyelme nem teszi fölöslegessé a magunk hozzájárulását, a magunk igyekezetét, erőfeszítését. – Csak a kettő találkozása termi, eredményezi az üdvösséget.
SZENTLECKE: Róm 9,1-5.
Szent Pál apostol az ő szomorúságáról beszél. Ez összefügg a Római levél központi tanításával: a zsidók és pogányok egyformán meghívást kaptak az üdvösségre. Szent Pál és Jézus Krisztus népe azonban elutasította az Evangéliumot, amelynek szent Pál szenvedélyes hirdetője. Az Apostol inkább kívánja, hogy ő maga legyen átok alatt, csakhogy a Választott Nép elfogadja az Evangéliumot és így eljusson az üdvösségre. Szent Pál szomorúsága mellett lelkiismerete tanúskodik. Ezt a szót az újszövetségi Szentírásban az Apostolok Cselekedetei és az apostoli levelek a görög filozófia szótárából tették magukévá. Az Apostolnak tehát valóban nagy és őszinte a szíve-fájdalma. Fel is sorolja mindazt, ami az üdvösség történetéből a zsidó népé, az ő népéé: az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek (Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob, a Mózessel kötött szövetség) – a törvényadás – vagyis tízparancsolat, és a törvény többi előírása – amelyek nélkül Jézus Krisztus tanítását nem érthetjük meg, az ígéretek, amelyek Jézus Krisztusban beteljesedtek és maga Jézus Krisztus – test szerint. – Jézus Krisztus nevét ugyanazzal a dicsőítéssel áldja, dicsőíti, amely a zsidó imádságokban Istent illeti meg: mindörökké áldott Isten – hiszen Ő mindenek fölött való. Ez azonban, Jézus Krisztus dicsősége az Ő második eljövetelekor fog megnyilvánulni. Akkor fog beteljesedni maradéktalanul a zsidókból és pogányokból meghívott újszövetségi Választott Nép ígérete is.
EVANGÉLIUM: Mt 14,22-33.
A hegyi beszéd, Jézus tanítása a mennyek országáról, a tanítványok meghívása a Genezáreti tó, Galileai vagyis Tibériás tenger környékéhez fűződik. a mai Evangélium csodája is itt történik. Sokat lehetne azon gondolkodni, mit jelent, hogy Jézus elküldi a tanítványokat a csónakban, Ő pedig elbocsátja a népet? – ennél fontosabbnak tűnik, hogy a csodás kenyérszaporítás után, a pusztában – ahogyan a Választott Nép is mannával táplálkozott Mózes napjaiban, Jézus, mint Mózes is, felmegy a hegyre, az Istennel való találkozás kiemelt helyére, hogy „egyedül imádkozzon”. – Ugyanígy töltötte Illés is a Hóreb hegyén az egész éjszakát. További hasonlóság Illés története és az evangéliumi elbeszélés között a szélvihar. Szent Máté címzettei, akik jól ismerték az Ószövetséget, könnyen felfedezték a hasonlóságot.
Ahogyan azonban Illés történetében az Úr nem a szélviharban, hanem a szellőben volt, úgy Jézus is ura viharnak és a háborgó tengernek. A megrémült apostolokat szokásos szavaival bíztatja: „Bátorság, ne féljetek, én vagyok!” – Mint tudjuk, a „ne félj, „ne féljetek” végig kíséri az egész Újszövetséget. Ezek a szavak hozzánk is szólnak, akik az „élet viharzó tengerén” törékeny bárkánkkal evezünk, és amikor észrevesszük, hogy Jézus milyen biztonságosan halad felénk a hullámokon, úgy lehet még jobban megijedünk. Bátorságot nyerve, úgy lehet Péterrel együtt, mi is kérjük Jézust, parancsolja meg, hogy hozzá menjünk a háborgó tengeren. (Mint tudjuk az Evangéliumokban, de különösen Máténál, kiemelt szerep jut Péter apostolnak). – Jézus nekünk is azt mondja: „Jöjj”. Ám az erős szél láttán mi is megijedünk, netalán kételkedni kezdünk: akarhatja-e ezt Jézus? Megteheti-e ezt Jézus? Megtehetem-e ezt a magam erejéből. És amint elkezdek kételkedni, elkezdek süllyedni. Ekkor is szólít Jézus: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Ha Jézus szólít, Jézus hív magához, bár olykor félelmes úton, nem kell félnem. Amikor Jézus beszáll életünk bárkájába, lecsitul a vihar, megnyugszik a tenger. Ekkor leborulunk Jézus előtt és megvalljuk: „Te valóban az Isten Fia vagy”, Péterrel együtt, aki Őt a Krisztusnak, Fölkentnek vallotta és a századossal és többiekkel, akik látták a földrengést és a történteket Jézus Krisztus kereszthalálakor és azt mondták: „Ez valóban Isten Fia volt!”

ÉVKÖZI 18. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Iz 55,1-3

Azt a lakomát, amelyről a próféta beszél, amelyet Isten ingyen rendez népének, az Egyház a csodálatos kenyérszaporítás előképeként értelmezi.

– De, ahogy a kenyérszaporításnál is Krisztus tanításának hallgatásán van a hangsúly, úgy az olvasmányban is arra szólít fel Isten, hogy hallgassunk, figyeljünk szavára, akkor nem fogunk nélkülözni. – A kenyérszaporítás üzenete is ez: ahogyan a testi éhhalál áldozatai lennénk a kenyér nélkül, úgy leszünk a lelki éhhalál áldozatai Krisztus tanítása, Isten Igéje nélkül. Isten ingyen adja ezt a lelki táplálékot, hogy mindenki, még a legszegényebb is megmeneküljön a lelki éhhaláltól. Ezzel emlékeztet bennünket arra, hogy ne a mulandó dolgok körül fáradozzunk, hanem, hogy figyelmünket, erőnket a maradandókra összpontosítsuk.

Gyakran halljuk, hogy a vallásos élet, az elfoglaltság, a mindennapi kenyér előteremtése körüli fáradozás következtében rövidül meg. – „Nem jutott időmből az imádságra, a szentmisére!” – Nagyfokú őszinteséget követel tőlünk, hogy önmagunkkal szembenézzünk és bevalljuk: igazán nem jutott időmből Istenre, a hívők közösségére? Nem részesítettem-e hiábavalóságokat előnyben, és akkor a keresztény életnek ,ezekre a megnyilvánulásaira, ráfogtam: „hiábavalóság, nincs rá időm!”

Isten nem állít nagy követelményeket ahhoz, hogy a maradandó javakat, ezt a táplálékot elnyerjük: csak hozzá kell menni, rá kell hallgatni és szavára figyelni. – Ezt igyekszik az Egyház is megtenni. Figyel Isten szavára, Krisztus tanítására a kinyilatkoztatásban. Egyes tagjaitól is csak ezt kéri. Nem magas követelmény, de legalább ennek eleget kell tennünk. Eljönni, hallgatni, figyelni. Ettől nem mentesíthetjük magunkat, és nem mondhatjuk: miért nem jön Isten, az Egyház énhozzám? – a kényelembe, ahol majd vagy meghallgatom, vagy sem.

Ne sajnáljuk az időt, esetleg jelentéktelen „erőfeszítést” erre. Sokkal több időt, erőt elpazarlunk tényleges hiábavalóságokra!

ZSOLTÁR: 145

A csodálatos kenyérszaporításban Jézus nemcsak Isten mindenhatóságáról tett bizonyságot, hanem gondoskodó szeretetének is tanújelét adta. Hiszen a táplálékról való gondoskodás mindig ennek a jele. – A teremtmények Istentől várják táplálékukat. Az ember azonban nemcsak testi, hanem lelki táplálékot is vár Istentől. Ez a lelki táplálék is Isten kezéből származik, mert az utána való éhséget is Isten ültette az ember szívébe, lelkébe.

Ez a lelki táplálék Isten igazságosságában szentségében és közelségében áll, és csak azok kívánják és tudják értékelni, akik Istent hívják, – akik igaz szívvel kiáltanak hozzá. Akik beteltek, jóllaktak az evilági javakkal, önmagukkal, nem éheznek a lelki ajándékokra, azok azt nem is tudják értékelni, nem tudnak vele mit kezdeni életükben.

Ám ahhoz, hogy megtapasztaljuk a lelki javak hatását, nem elég csak Istenre emelni tekintetünket, hanem igaz szívvel kell Istenhez kiáltanunk. Talán nem egyszer azért nem tapasztaljuk a lelki táplálék – Jézus Krisztus tanításának és teste-vére vételének hatását, mert hiányzik hozzá az igaz szív. Ezért nem kell lekicsinyelnünk az előkészületet a Szentáldozásra: a bűnbánatot és mindenek előtt a szentmisén való részvételt, mert ez segít hozzá hhoz, hogy szívünk igaz legyen és így megtapasztaljuk Isten közelségét, gondoskodását és ajándékainak, a lelki tápláléknak hatékonyságát.

SZENTLECKE: Róm 8,35. 37-39.

A Római levél legismertebb mondata: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Ennek folytatása a mai szentlecke: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől?” Majd az Apostol a továbbiakban felsorolja mindazt, ami embert embertől elszakíthat. Először is a nélkülözés és üldöztetés, szükség különböző formáit, majd pedig azokat az erőket, amelyektől esetleg félünk, vagy talán megszemélyesítjük őket, ami egyébként bennünket elszakít: magasság– mélység, jelenvalók, eljövendők: hiszen jelen gondjaink és a jövőtől való szorongás is eredményezheti ezt. Mindezek nem szakíthatnak el bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban van, mert általa diadalmaskodunk mindezeken. Jézus Krisztus ugyanis kereszthalálával és feltámadásával legyőzte mindazokat az erőket, amelyektől tartanunk kellene, s amelyek elszakíthatnának Isten szeretetétől – Krisztus szeretetétől, mert a keresztség szentsége és keresztény életünk által mindezen győzedelmeskedünk Ővele és Őbenne. Mindez olyan életre kötelez, amely nem szakít el bennünket Jézus Krisztustól. Ez csak akkor lehetséges, ha a szentségek vétele és hiteles keresztény életünk által egyre szorosabbra fűzzük ezt a szövetséget, elszakíthatatlan szövetséget, amelyet velünk kötött.

EVANGÉLIUM: Mt 14,13-21

Jézus tanításából hallottunk részleteket: a mennyek országáról. A hegyi beszédben arról szól Jézus: kik nyerik el azt és milyen feltétel mellett, mint a mózesi törvény hivatott értelmezője, Isten Fia, aki kinyilatkoztatja magát. – Hallottuk Jézus hasonlatait, példabeszédeit a mennyek országának titkáról. Ez után Keresztelő János kivégzése szolgáltatja az okot, hogy Jézus a pusztába, „kietlen vidékre” távozzon. Azonban a tömeg megelőzi, és gyógyulást keres Jézusnál.

Jézus itt a magányos helyen, a pusztában tanítványait bízza meg, hogy adjanak enni a tömegnek: ti adjatok nekik enni! Ez a kijelentés növeli a feszültséget, hiszen a tanítványok számára világos volt, hogy nem tudnak csodát tenni. Ezért megteszik, amit tehetnek: odaviszik Jézushoz az öt kenyeret és két halat. Jézus megtöri a kenyeret és odaadja a tanítványoknak – épp úgy, mint az utolsó vacsorán, az Eukarisztia alapításakor. A tanítványok, pedig kiosztják a nép között. Valóban ők adnak enni a népnek. Ez, és az, hogy tizenkét kosár maradékról beszél az Evangélium valamiképpen az apostoli Egyházat juttatja kifejezésre, amelyre az Eukarisztia kiszolgáltatását és az éhezők ellátását bízta Jézus Krisztus.

Ha figyelmünket arra irányítjuk, hogyan történhetett ez a csoda, semmit sem értünk meg belőle. Ha azonban meglátjuk, hogy itt a kevésből mindenkinek jutott, nem fogunk attól tartani, hogy ha azt a keveset, amink van, megosztjuk másokkal, nekünk nem marad. – Ezt az önzetlen, „önfeledt”szeretetet kell bennünk az Eukarisztiának eredményeznie.

ÉVKÖZI 17. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Kir 6,5. 7-12

Salamon király bölcs szívet, az értelem ajándékát kéri Istentől. A király megtapasztalta, amit mindannyian megtapasztalhatunk: magunk erejéből nem tudunk eligazodni az élet összetett helyzeteiben, különösen a manapság egymással egyre inkább ellentétes erkölcsi felfogások útvesztőjében.

Szemtanúi, szereplői, szenvedő alanyai vagyunk egy igyekezetnek, amelynek célja, hogy az emberek elveszítsék erkölcsi ítélőképességüket, hogy így vakon bekapcsolódjanak a korlátlan fogyasztás ördögi láncolatába, és, hogyaz emberrel mindent végre lehessen hajtatni.

Ebben a helyzetben különösen időszerűvé vált Salamon imádsága, amelyet szinte naponta el kellene mondanunk vele együtt: hogy különbséget tudjunk tenni jó és rossz között.

Mindazok, akik azt hirdetik, hogy nincs különbség jó és rossz között, kivonják magukat, és nem vállalnak velünk felelősséget, amikor az ilyen erkölcsi magatartás következményei ránk zúdulnak.Mi inkább hosszú életet, egészséget, és gazdagságot, valamint „ellenségeink fölötti győzelmet” szoktunk kérni imáinkban. Ezért csalódunk. Mit ér mindez bölcsesség, értelmes szív, helyes erkölcsi ítélőképesség és magatartás nélkül? De ha szívünk értelmes, különbséget tudunk tenni jó és rossz között – és következésképpen a jót választjuk, akkor ez által, minden más elnyeri értékét. Ez adja az értéket az életnek, az egészségnek és a gazdagságnak.

Ezt az ajándékot, az értelmes szív ajándékát Isten biztos mindig készségesen megadja. Ha ezt kérjük, kedves lesz Isten előtt, mert ezzel mindenkinek csak javára lehetünk, embertársaink életét is ezzel tesszük széppé, elviselhetővé.

ZSOLTÁR: 119.

Jézus ugyan nyíltan kimondja, hogy nem azért jött, hogy beszüntesse a törvényt, hanem, hogy beteljesítse, tökéletessé tegye, – kereszthalálával és feltámadásával mégis új fénybe állítja az ószövetségi törvényt. – Különösen Szent Pál apostol, aki kétségbe vonja, hogy a törvénynek önmagában üdvözítő ereje lenne, gyakran adott alkalmat arra, hogy szembeállítsák az Evangéliumot és a törvényt. – Szembeállítás helyett célravezetőbbnek tűnik a törvény helyes értelmezése és értékelése. Ezt találjuk meg a mai zsoltárban. – A hívő szereti Isten törvényét. Ez a döntő. Ha a törvényt nem szeretjük, ha abban mindig terhet, nyűgöt látunk, szabadságunk korlátozásának tekintjük, biztosan nem is fogjuk betartani. – Ám, ha az isteni törvény, amely lényegesen különbözik az emberi törvényektől, számunkra értéket, kincset jelent, törekedni fogunk megszerzésére, megtartására. – Isten parancsait szeretni gazdagságot, nem megrövidülést, elszegényedést, nélkülözést jelent. – Az ember csak akkor lehet boldog, ha önmagához hűséges, ha gyűlöli a hazugság útját. – Erre tanítanak bennünket az isteni parancsok. Isten rendelései csodálatraméltók: előre megmutatják nekünk, hogyan kell a bajt elkerülni, a boldogságot megvalósítani. – Ezáltal tesznek okossá bennünket, kicsinyeket. – Isten törvénye nem öncél, hanem eszköz, útjelző, útmutató az Istenhez – embertársaink és önmagunk boldogsága felé vezető úton.

SZENTLECKE: Róm 8,28-30

Noha magunk nem tapasztaljuk feltétlen, hogy minden a javunkra válna, szent Pál mégis biztat bennünket: az Istent szeretőknek minden a javukra válik! Honnan akkor a félreértés? Ennek két gyökere lehet: vagy csak mondjuk, hogy szeretjük Istent, vagy nem igazán tudjuk, mi az, ami javunkra válik? Lehet, hogy valamit jónak tartunk, valójában azonban nem az. Ezért mindkettőt felül kell vizsgálnunk és elfogadnunk, hogy ha valóban szeretjük Istent, minden a javunkra válik: természetesen nem az általunk megtervezett „sikeres élet”, hanem ami valóban jó: az örök boldogság, az örök élet.

– Nem is lehet másként, hiszen Isten saját elhatározása szerint választott ki minket. Előre ismert bennünket. – Isten mindannyiunkat nevünkön szólítja, hiszen egyenként az Ő teremtményei és gyermekei vagyunk. És eleve elrendelte, hogy Fiának képmását öltsük magunkra. Az eleve elrendelés tehát nem Isten, mint önkényes hatalom kiszámíthatatlan döntése, hanem a mi istenképűségünk elrendelése. Így alkotott bennünket és ez kell, hogy életünk célja legyen. Ami ennek megfelel, az jó, tehát javamra válik, mert ezzel mutatom meg Isten iránti szeretetemet; ami ettől eltér, ezzel ellenkezik az nem jó, tehát ne kívánjam, hogy Isten ebben támogasson, mert ezzel nem Isten iránti szeretetemet mutatom meg. – Istennek ez az elhatározása, rendelése Jézus Krisztus testvéreivé tesz bennünket, mint Isten gyermekeit, akik közül feltámadása által Jézus Krisztus az elsőszülött.

Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta: bennünket a keresztség szentségében; akiket meghívott, azokat igazzá is tette: a keresztség szentségében, Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása által lettünk megigazultakká; és ezáltal máris részesültünk Jézus Krisztus dicsőségéből, akkor is, ha ezt földi életünkben nem tapasztaljuk mindig úgy, ahogyan szeretnénk.

EVANGÉLIUM: Mt 13,44-52

Jézus további három hasonlattal érzékelteti a mennyek országának rejtett, titok jellegét. Az első kettő az elrejtett kincsről és kincskeresőről, kereskedőről szól. A mennyek országa nem csak elrejtett kincs, hanem aki azt értékeli, mindent megtesz annak érdekében, hogy azt megszerezze. A példabeszéd bennünket is a kérdés megválaszolása elé állít: mennyire értékelem a mennyek országát, mit vagyok kész annak elnyerése érdekében megtenni, kockáztatni, esetleg feláldozni?

A halakról szóló hasonlat – hasonlóan, mint a konkolyról szóló – az ítéletről beszél. Ott fogják megítélni, elválasztani, elkülöníteni a javát a hitványtól. A sok különböző hal, amelyről a példabeszéd szól nem annyira a különböző embertípusokra vonatkozik, amelyeket az Egyházban mindig is megtalálhattunk, hanem inkább arról szól, hogy végül is az a döntő, hogy jó minőségű, vagy kivetni való. A jó és a rossz elkülönítése, megkülönböztetése, amelyért Salamon könyörgött. Mind a konkolyról, mind, pedig a halakról szóló példabeszédben az angyalok hajtják ezt végre, mint Isten küldöttei.

ÉVKÖZI 16. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Bölcs 12,13. 16-19

A Bölcsesség könyve az Ószövetség egyik kései írása. Görögül írták az

észak-afrikai Alexandriában élő zsidó szórványban. A katolikus kiadású Bibliákban megtaláljuk.
A szentíró, elmélkedése során felismeri Istennek azt a két alaptulajdonságát,
amelyről az evangéliumi példabeszéd is szól: Isten igazságosságát és
türelmét, irgalmasságát. – Isten hatalmas, erős, és ebből származik igazságossága.-
De ugyanakkor kíméletes, szeretete határtalan. Csak Isten tudja
önmagában tökéletesen egyesíteni ezt a két – látszólag ellentétes tulajdonságot.
Mi emberek hajlamosak vagyunk vagy az egyik, vagy a másik végletre:
vagy igazságosak vagyunk, és akkor könnyen kegyetlenekké leszünk; vagy elnézőek akarunk lenni, és akkor igazságtalanokká leszünk. Isten saját belátása szerint gyakorolja irgalmát és hatalmát. S ezzel bennünket is tanít,

hogy igazak és könyörületesek legyünk, és, hogy ítélete bűnbánatra indítson minket.
Ennek a hivatásnak csak akkor tudunk eleget tenni, ha Istent igyekszünk
megismerni és megszeretni. Ha figyelmesen hallgatunk szavára, Igéjére, és
fürkésszük, vajon melyik végzésével mit akar elérni nálunk?

Az Egyháznak is erre kell törekednie, hogy ezt a két tulajdonságot,
magatartást magában egyesítse, összeegyeztesse, és mindig a megfelelőt
alkalmazza. – Ezt csak akkor tudja majd az Egyház megvalósítani, ha
mindannyiunkban a jóindulat fog felülkerekedni, nem leszünk gyanakvók
és lázadozók, hanem a figyelmeztetések bűnbánatra fognak bennünket indítani, és nem fogjuk rossz néven venni, és úgy vélni, ha az Egyház irgalmasságot gyakorol másokkal, akkor mi megrövidülünk, hogy az irgalmasság az igazságosság rovására van.

ZSOLTÁR: 86.

Az Ószövetséget Isten egy néppel, a Választott Néppel kötötte. Azonbanmár az Ábrahámmal kötött szövetségben megtaláljuk azt a gondolatot, hogyIsten a Választott Nép által minden néppel szövetségre akar lépni. Ugyanezt
a meggyőződést juttatja kifejezésre az első ember teremtésének elbeszélése:
őbenne, az első emberben, minden eljövendő kor minden népével és egyes
emberével szövetségre lép. – Ezt a meggyőződést nem egyszer háttérbe szorította
a vallási és nemzeti kizárólagosság gondolata, amit általában a zsidókat
és az Ígéret Földjét fenyegető veszély váltott ki. – Ám teljesen soha nem
veszett ki az üdvösség egyetemességének meggyőződése, amelyet Jézus az Ő
tanításával és a minden népet maga köré gyűjtő Egyház alapításával újított
meg örökre szóló érvénnyel. – Ezt a meggyőződést juttatja kifejezésre a mai
zsoltár is, amikor azt mondja: „Eljön minden nemzet, amelyet csak alkottál,
imádva borulnak le előtted Uram, és nevedet áldják.”

Az irgalmas, csodatevő és hosszan tűrő Istent azonban csak azok ismerik
meg, csak azok juthatnak el hozzá, akik keresik, akik hívják. – Ő minden
népet meghívott az üdvösségre, az Ő ismeretére, de ez senkit sem mentesít
attól, hogy maga is megtegye a lépést Isten felé. – Istent hívni, pedig annyit jelent, mint neki tesző életet élni, nem kizárni és nem visszautasítani Őt. – Ha nem hívjuk, ha elzárkózunk és visszautasítjuk, bármennyire hív Ő bennünket,
ismeretére, a Vele való szövetségre soha sem jutunk el.

SZENTLECKE: Róm 8,26-27

Nemegyszer megtapasztaljuk és panaszkodunk is, hogy nem tudunk
imádkozni. Ezen nem szabad meglepődnünk, hiszen a helyes imádság nem
a mi ügyességünktől, valamiféle „praktikáktól” függ, mert a Lélek maga könyörög
bennünk, amint az Apostol mondja emberi szóval ki nem fejezhetőfohászkodással, vagy ahogyan a templomi ének fogalmaz: „a Szentlélek Úristen
sóhajtozván bennünk, mondhatatlan szavakkal ezt sóhajtja bennünk.”
A mi imánknak tehát teljesen egybe kell forrnia a Szentlélek szavaival és
engednünk kell, hogy a Szentlélek szóhoz jusson bennünk. A Szentléleknek
„második énünkké” kell lennie, mert csak az Ő fohászai nevezhetők imádságnak.
Ezt a segítséget nyújtja nekünk Isten Lelke, ez nyújt kilátást arra,
hogy az imádságunk helyes lesz. Isten ugyanis ismerni fogja kívánságainkat,
mert ezek nem a mi önző kívánságaink lesznek, hanem a Lélek kívánságai.
Ezeket a kívánságokat Isten is ismeri, aki a szíveket vizsgálja. Ezért engednünk
kell, hogy a mi szívünk, a mi lelkünk mélyét a Szentlélek töltse be. Ő a
mi szándékainkat, kívánságainkat is úgy fogja alakítani, hogy azok Istennek
tetszők legyenek. Szándékainkat sem kell külön feltárni, mert Isten tetszése
szerint jár közben a szentekért – értünk.

EVANGÉLIUM: Mt 13,24-43

Jézus példabeszédekben tanítja a népet, hogy ezzel is beteljesedjen az Írás,
amint ezt szent Máté Evangéliuma előszeretettel hangsúlyozza. Így hivatkozik
itt is egy zsoltáridézetre, amelyet zsidó címzettei bizonyára ismertek:
Példabeszédekre nyitom ajkamat,
S hirdetem, mi rejtve volt a világ kezdetétől.
A magvetőről szóló példabeszédet követi a vetés közé hintett konkoly, és
a mustármag példabeszéde, majd a kovászról szóló hasonlat. Mindhárom
a mennyek országának titok voltáról, rejtett növekedéséről és működéséről szól. – A konkolyról szóló példabeszéd azonban még egy titkot kifejezésre
juttat: ez a gonoszság titka, amely együtt növekszik és érlelődik a vetéssel, a
mennyek országával. Úgy lehet, mindannyiunkban meg van a hajlam, hogy nekilássunk kitépni a konkolyt. A gazdának, az Emberfiának, Jézus Krisztusnak azonban más a szándéka: az aratásig együtt kell növekednie mindkettőnek.
És talán ez a szerencsénk. Mert a gazda türelmes velünk szemben.
– Az aratás, mint Jézus magyarázatából tudjuk, az ítélet napján lesz. Nem itt
és most, a mi földi életünkben. Akkor fogják a kettőt elkülöníteni egymástól.
A példabeszéd magyarázata egy utalással fejeződik be Dániel könyvére.
„Az igazak ragyogni fognak, mint a nap Atyjuk országában”.
A mennyek országának titokzatos növekedését illusztrálja a mustármagról
szóló példabeszéd. A „terebélyes fa” és az ágai között pihenő madarak
Ezekiel próféta jövendölésére utalnak és az Egyházhoz gyülekező népekre
vonatkoztatható.
Végül a kovász és a tészta hasonlata az emberiségben, világon jelen lévőés rejtetten, titokzatosan, de valóságosan működő mennyek országát állítja
lelki szemünk elé.
Mivel a mennyek országa – és annak kezdete itt a földön, az Egyház –
misztérium, titok, ezért Jézus is hasonlatokkal, példabeszédekkel érzékelteti
annak lényegét. Így magunk is akkor fogjuk közelebbről megérteni a menynyek országáról és az Egyházról szóló tanítást, ha ezzel tisztában leszünk, és figyelemmel hallgatjuk Jézus példabeszédeit, hasonlatait, amelyek ebből a titokból, misztériumból valamit magukban hordoznak.

ÉVKÖZI 15. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Iz 55,10-11

Izajás könyvének 3. részéből halljuk, olvassuk a mai ószövetségi olvasmányt.

– A Szentírás az esőhöz, hóhoz hasonlítja Isten igéjét. Ezért hullik, hogy termékennyé tegye a földet – szívünk szántóföldjét. Ez a költői kép emlékeztet a magvetőről szóló példabeszédre is, amelyet az Evangéliumban hallunk.

Isten valóban bőven hullatja termékenyítő Igéjének esőjét szívünk szántóföldjére. – Minden vasárnapi szentmisében, de a köznapi miséken is 2-3 szentírási olvasmány is elhangzik, amire a zsoltárral válaszolunk. A misét, a szentségek kiszolgáltatásának szövegét át és átszövik a szentírási idézetek. Legtöbb templomi énekünk bibliai ihletésű; Isten igéjével búcsúzunk halottainktól, és más szentelmények (hamvazás, barkaszentelés) kiszolgáltatásánál is felhangzik az Egyházban Isten Igéje. – Ezt illetőleg tehát nem panaszkodhatunk aszályra, szárazságra.

Itt azonban ismét felmerül a mi felelősségünk kérdése: vajon meghozza-e gyümölcsét az Isten Igéjének ez az áldásos esője az én szívemben, az én lelkemben? Engedem-e, hogy ez az eső mélyre hatoljon bennem, vagy csak felületesen locsolgatja, permetezi életemet, és nemtörődömségem, elfoglaltságom, könnyelműségem következtében nem érleli meg a várt termést? Üdvösségem, megváltásom tehát tőlem is függ. Istennek ebben a feladatban is munkatársa, nem pedig versenytársa vagyok, de nem zárja ki és nem teszi feleslegessé az én tevékeny hozzájárulásomat sem.

Ezen a téren az első gyakorlati tennivaló, hogy részt vegyek a vasárnapi szentmisén, hogy figyelmesen hallgassuk a szentírási részleteket és az ehhez fűződő magyarázatot

(„homiliát” – prédikációt), hogy a templomból kijövet feltegyük magunkban a kérdést: miről szólt az Evangélium, szentlecke, olvasmány (esetleg a Szentírás melyik könyvéből volt); hogy otthon hét közben is olvassuk a Szentírást, és minden este, a lelkiismeretvizsgálatban feltegyük a kérdést: milyen termést, milyen gyümölcsöt érlelt bennem a mai napon Isten Igéjének esője?

ZSOLTÁR: 65.

A zsoltárok összekötik az olvasmányt az Evangéliummal. A zsoltárral válaszolunk az olvasmányban elhangzottakra, de ugyanakkor bevezet minket az Evangélium gondolatvilágába, mondanivalójába. – Ez különösen szépen kifejezésre jut a mai szentmisében. Az első olvasmány Isten szavát, a vetőmagot érlelő esőhöz, az Evangéliumot, pedig a vetőmaghoz hasonlítja. – A zsoltár is a vetésről és az ezt öntöző esőről, mint Isten ajándékáról beszél. Érthető, hogy a földművelő és állattenyésztő társadalomban az ember Isten gondoskodását az alkalmas időjárásban és a bőséges termésben, az élet bőségében ismeri fel. – Isten azonban sokkal több, mint egy jól működő öntözőberendezés felelős kezelője. – A hívő számára mindaz, ami a természetben történik, és amit Isten mulandó földi életünk fenntartására ad, sokkal több, mint a testi táplálék: a vetőmagban Jézus Krisztussal együtt, mindig a szívünkbe hulló Isten Igéjének kézzelfogható képét kell látnunk. A sarjadó vetés, a keresztény élet növekedését, gyarapodását, a jócselekedetekben való érlelődést kell hogy jelentse; az eső Isten éltető kegyelmére, a keresztvízre emlékeztet, amely megszentel bennünket, lehetővé teszi bennünk a szívünk szántóföldjébe hullott Isten Igéjének, a vetőmagnak életét és érlelődését; – ez az isteni eső, csapadék, amellyel a keresztségben egész életünkre megöntözött bennünket, hogy a keresztény élet méltó, bőséges gyümölcsét tudjuk teremni.

Amikor a szárazság, az aszály csapását tapasztaljuk, ne csak azon sopánkodjunk, hogy nem lesz testi táplálékunk; juttassa ez eszünkbe: ilyen az én lelkem is Isten kegyelme nélkül; ilyen kiaszott, kiszáradt a bűnös lélek, amely nem tud kellő termést hozni, mert visszautasítja Isten kegyelmének éltető öntözését.

SZENTLECKE: Róm 8,18-23

Az örök életre, örök dicsőségre kaptunk meghívást. De akkor hogyan tekintsük

ennek az életnek a szenvedéseit? Ezekről mondja szent Pál, hogy nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amelynek részesei leszünk. Az Apostol nagyon jól tudja, hogy ezt nem könnyű elfogadni. Ezért mondja el a továbbiakat az egész természet sóvárgását a szolgai állapotban és Isten fiainak megnyilvánulását Isten dicsőségében, a szabadság megnyilvánulását. Mert amikor ez rajtunk beteljesedik, akkor az egész teremtett világ megszabadul a szolgai állapotból. De mi magunk is, akik a Lélek csíráját magunkban hordozzuk, sóhajtozva várjuk a fogadott fiúság megvalósulását – hiszen ennek már részesei lettünk a keresztség szentségében, amikor Isten gyermekei lettünk. Testünk megváltását várjuk, hiszen a megváltás, az üdvösség az egész emberre vonatkozik: testére, lelkére. Azt hittel elfogadjuk, hogy a Lélek csíráját hordozzuk bensőnkben, de a test gyengeségét, gyarlóságát, törékenységét megtapasztaljuk nap, mint nap: ez világosan tudtunkra adja, hogy megváltásunk, testünk megváltása majd Krisztus dicsőségének és Isten fiai – vagyis a mi megnyilvánulásunkkor fog beteljesedni.

EVANGÉLIUM: Mt 13,1-23

Jézus a Genezáreti tó partjáról tanítja a tömeget. Onnan szép kilátás nyílik a galileai szántóföldekre, a vetésekre, a mező liliomai és az ég madarai is ott vannak, amint azokat megtaláljuk Jézus hasonlataiban, példabeszédeiben.

Az első és legismertebb példabeszéd a magvetőről szól. Mi már mindannyian ismerjük a példabeszéd értelmét és jelentését, és úgy lehet, csodálkozunk hogy, a tanítványok nem értik azt, megfeledkezve arról, hogy mi már Jézus magyarázatát is ismerjük. – Azon is csodálkozunk, amikor Jézus azt mondja: „Akinek van, annak még adnak, hogy még több legyen, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van”. Akiket Jézus Krisztus meghívott és hívó szavát követik, azok megismerhetik a mennyek országának titkait.

Mivel titokról van szó, Jézus hasonlatokkal érzékelteti, példabeszédek segítségével bontakoztatja ki annak lényegét. – A példabeszédek sem segítenek az értetleneknek és értetlenkedőknek. A „meg ne térjenek, hogy meggyógyítsam őket” az Izajás-idézetben nem Jézus Krisztus szándéka, nem Isten akarata, hanem megállapítás: mi magunk vagyunk, akik nem akarjuk a megtérést és a gyógyulást. Ehhez fűződik, hogy sok igaz és próféta szerette volna látni és hallani, amit a tanítványok látnak és hallanak. Az igazak, a próféta és a tanítványok jutalmáról már hallottunk. Most nyilvánvaló lesz a tanítványok kiválóbb volta az igazakkal és prófétákkal szemben, mert ők szemtől szemben láthatják Jézus Krisztust, az Isten Fiát.

Ezután Jézus megmagyarázza példabeszédét. Ennek alapján nem egyszer mi is elég gyorsan készek vagyunk arra, hogy az embereket osztályozzuk: ennél az útfélre esett – tehát nem törődik Isten igéjével; annál nem tudott gyökeret verni, amannál elfojtották a gondok és örömök Isten igéjének vetőmagját.

Lám énnálam bőséges termést hozott! – Pedig mindannyian tartozhatunk

valamennyi kategóriába. A vetőmag Isten igéje, a magvető Jézus Krisztus: a termés tehát a talaj – szívem, életem termőföldjének minőségétől fog függeni.

ÉVKÖZI 14. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Zak 9,9-10
Az eljövendő Messiásról, felkentről beszél az olvasmány. Isten általa küldi el nekünk békéjét. Sion leánya – Jeruzsálem, az Egyház, a mi közösségünk előképe. – Az igazi béke Isten ajándéka. A Messiás szamárháton jön. Ez azt jelenti, hogy békét akar kötni, mivel a ló harci állatnak számított, és ha a hírnök lóháton jött, az azt jelentette, hogy hadüzenetet hoz. A szamár szegénységet is jelent. A Messiás szegényen közelít hozzánk. Nem hatalommal, erővel, gazdagsággal akarja megvalósítani küldetését. Mindenütt a jóindulatra számít.
Az igazi békének Istentől kell jönnie, mert az emberi békeszerződések mindig magukban hordják az elégedetlenséget, a bosszú és a visszavágás veszélyét. Ezért ez nem számíthat igazi békének. Az igazi béke, amelyet Isten a Felkent – Messiás, Krisztus által küldött el, különbözik ettől a békétől. Maga Jézus is mondja: „Az én békémet adom nektek …,” amilyent a világ nem adhat”. – Ennek a békének bennünk kell kezdődnie; ez a tiszta szív, a megváltott lélek békéje. Ám, ennek a békének megvalósítása tőlünk függ. A mi jó szándékunkon múlik. Ezt nem pótolhatja semmi. Istennek, Jézus Krisztusnak és az Egyháznak semmilyen eszköz nem áll rendelkezésére, amellyel ezt kierőszakolhatná, kikényszeríthetné. Az Egyház is – Krisztushoz hasonlóan – teljesen szegényen jön közénk. Noha mi vagyunk ráutalva Istenre, Ő kéreget, Ő kéri, fogadjuk be, tegyük magunkévá békéjét.
ZSOLTÁR: 145.
Jézus a zsoltárok nyelvén, azok szótárával magasztalja Istent, áldja a Mennyei Atyát.
– Hasonló dicséretet mondunk mi is a mai zsoltárban. A dicséret mindenek előtt Isten nevét illeti. – A név a bibliai felfogás szerint hordozójának jellemét, lényét fejezi ki. Valakit néven szólítani annyit jelent, mint őt ismerni. – Amikor a tízparancsolat tiltja Isten nevének hiábavaló említését, nem annyira az Őt érő méltatlanságtól, tiszteletlenségtől óv – ez a Biblia számára elképzelhetetlen volt – hanem a környező népek helytelen, babonás felfogásától, mely szerint, ha valaki birtokában volt Isten nevének, azt ismételgette, ezzel hatalmába keríthette az istenséget és rákényszeríthette, hogy teljesítse kívánságát. – A bibliai Istennek, a mi Istenünknek, tulajdonképpen nincs neve; Ő Jahve, aki van; az, aki népével van, velünk van, mellettünk áll. Az imádkozó hívő mindennap dicséri Istent. Isten dicsérete, mint az imádság legfontosabb formája, nem lehet csak pillanatnyi hangulat eredménye, műve. Az imádságnak át kell hatnia egész életünket, létünket, mindennapi valóságunkat. – Ha nem így gyakoroljuk Isten dicséretét, ez előbb utóbb feleslegesnek és haszontalannak fog tűnni. Mindennapi dicséretében az imádkozó felsorolja Isten tulajdonságait, amelyekért Őt dicséret illeti: a kegyelmet, irgalmat, jóságot, türelmet, majd Isten hatalmának hirdetésére szólítja fel műveit.
– A teremtett világ puszta létezésével teszi ezt. Nekünk, embereknek életünkkel kell hirdetnünk Isten hatalmát és jóságát. Ezért a keresztény élet, az imádság, mindig tanúságtételt
is jelent. Életünkkel kell Őt dicsőítenünk.

Ám Istent nemcsak hatalma, nagysága miatt illeti dicséret. Kivoltát azáltal nyilatkoztatja ki elsősorban, hogy támaszt nyújt a botladozóknak és fölemeli, akit megaláztak. Jézus is ezért dicséri és magasztalja a Mennyei Atyát. Nekünk is ezért kell Őt dicsérnünk: mi vagyunk a botladozók, akiket fölemel, bűneinkkel önmagunkat aláztuk meg.
SZENTLECKE: Róm 8,9.11-13.
A keresztség szentségében elnyertük Isten Lelkét, a Szentlelket, a bérmálásban, pedig megerősítette bennünk ugyanez a Szentlélek a megszentelő kegyelmet, és megerősített bennünket, hogy a keresztségben nyert hivatásnak  megfelelően, a Lélek szerint éljünk.
– Isten, aki a Szentlélek által feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, a mi testünket is életre kelti. Tehát a keresztségben Krisztushoz kapcsolódva, ami Ővele történt, az rajtunk is megismétlődik. Isten Lelkének működése bennünk, meghívásunk a Jézus Krisztussal való feltámadásra, arra kötelez, hogy ne test szerint éljünk. Ahogyan az Apostol fogalmaz, nem tartozunk ezzel a testnek. Ezt szent Pál nem csak a korabeli filozófiákkal szemben fogalmazza meg, hanem korunk felfogásával ellentétben is, amely nem sugallja, hanem ránk akarja kényszeríteni a test szerinti életet, mint helyeset, mint egyedül elgondolhatót és egyedül lehetségeset.
Ennek az ellenkezőjét vallani, arra törekedni és azt megvalósítani, nem egyszer ma is nagy erőkifejtést, ellenállást kíván tőlünk. Ezért szent Pál az elképzelhető legsúlyosabb szavakkal int bennünket: ha a test szerint élünk, biztosan meghalunk – hiszen a test feltámadását is a Lélek hatalma tudja megadni. Egyedül ez képes életet, örök életet adni, amilyet nekünk Jézus Krisztus az Ő kereszthalála és feltámadása által szerzett, amilyenre – amelyre a keresztség szentségében meghívást kaptunk.
EVANGÉLIUM: Mt 11,25-30.
Jézus felüdülésről és megnyugvásról beszél. Erre mindannyiunknak szüksége van. Van, aki ezt most a nyaralás idején valóban üdülésformájában is megengedheti magának. Jézus felszólítása azonban mindenkihez szól, aki elfáradt és az élet terhét hordozza.
Az evangéliumi részlet a Mennyei Atya, Jézus Krisztus Atyjának magasztalásával kezdődik, Jézus, mint Isten Fia az ég és föld Urát Atyjának szólítja. Azért magasztalja, mert „ezeket” Isten országának, a mennyek országának titkait, azt, hogy Ő valóban Isten Fia és, hogy Benne eljött a mennyek országa, elrejtette a bölcsek és okosak elől és kinyilatkoztatta a kicsinyeknek.
A „bölcsek” valószínű nem a görög bölcseket jelenti, hanem az írástudókat
és mindazokat (adott esetben minket is), akik azt gondolják, hogy okosabbak
mint mások, hogy a mennyek országáról többet tudnak. Ezek elől rejtve marad a mennyek országa. A kicsinyeknek, megvetetteknek, lenézetteknek nyilatkoztatja ki Jézus Krisztusban, aki a legkisebb a mennyek országában és mindannyiunk szolgája.
Ezt követi egy részlet, amely hasonlóan, mint a múlt vasárnap a János evangéliumra emlékeztet, ami arról tanúskodik, hogy mennyire megőrizték az újszövetségi Írások Jézus szavait. „Az én Atyám mindent átadott nekem”.
Jézus tehát mint a Fiú egészen világosan és egyértelműen ismét Atyjának nevezi Istent. Majd: „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni”. – Ez az Atya és Fiú bensőséges kapcsolatát, elválaszthatatlan egységét juttatja kifejezésre. De amellett is tanúskodik Jézusnak ez a szava, hogy az Atya, az ég és föld Ura, Isten megismerése nem lehetséges Jézus Krisztus kinyilatkoztató közvetítése nélkül. Nem a magunk okoskodása révén ismerjük meg az Atyát és jutunk el hozzá, hanem csakis Jézus Krisztus által, aki által Isten szól mihozzánk. Jézus megkönnyebbülést ígér, míg a farizeusok elviselhetetlen terhet raktak az emberek vállára, de a kis újukkal sem mozdítottak, könnyítettek rajta. Ám Jézus sem könnyelmű életre hív, és nem is kecsegtet a gondtalan élet ígéretével: amint leveszi vállunkról az élet gondjainak terhét, a saját terhét s igáját helyezi vállunkra. Erről az igáról elmondhatja, hogy édes és erről a teherről, hogy könnyű, mert ez az Ő igája, az Ő terhe, amelyet együtt hordoz velünk és mi is együtt hordozzuk Vele. Ez az egyetlen hely a Szentírásban, ahol Jézus az Ő szívéről, a szelíd és alázatos szívről beszél, amelytől tanulnunk kell, amellyel ezt a terhet és igát hordoznunk kell. – A tanulás alázatosságot és készséget követel. Ezt a készséget kell megtanulnunk a szelíd és alázatos szívű Jézustól. Ez fogja meghozni lelkünk igazi nyugalmát, amelyet az a szelíd és hűséges király hozott meg, akiről Zakariás próféta jövendölt, Sion leányának, Jeruzsálemnek, az Egyház előképének.

július 1. 0:00

ÚRNAPJA.

KRISZTUS TESTÉNEK ÉS VÉRÉNEK ÜNNEPE

OLVASMÁNY: Mtörv. 8,2-3 14b-16a

A választott nép életében felejthetetlen volt a negyvenéves pusztai vándorlás emléke.
– Mózes, halála előtt, mielőtt a Választott Nép elfoglalta volna az Ígéret Földjét, még egyszer a nép emlékezetébe idézi ezt a felejthetetlen negyven évet, amely Mózes szavai szerint szándékos próbatétel volt Isten részéről. Csak itt a nélkülözések, és megpróbáltatások közepette tanulhatta meg a nép, hogy ami Istentől jön az értékesebb, mint az étel, amiért gyakran annyira fáradozunk, hogy még Istenről, az örök életről, lelkünkről is megfeledkezünk. Tehát az éhség is szándékos próbatétel volt, hogy a választott nép megtanuljon Istenre tekinteni, megtanulja Isten szavát, Isten Igéjét mindennél többre becsülni. – Isten ebben a próbatételben sem volt kegyetlen, és gondoskodott ételről és italról, hogy Választott Népe éhen-szomjan el ne vesszen. – A sziklából fakasztott víz a keresztség, a manna, az égből szállott kenyér, pedig az Eukarisztia, az Oltáriszentség előképe.

A mi földi életünk is próbatétel. Néha hosszabb, mint negyven év, néha rövidebb. Ez egy egyszeri nagy vizsga ideje, melynek folyamán meg kell nyilvánulnia szándékunknak, életünk révén meg kell annak mutatkoznia Isten és embertársaink előtt. A földi élet vándorútjának megpróbáltatásai bennünket is megtaníthatnak arra, hogy tekintetünket, szívünket, szándékunkat Isten felé emeljük.

(Ha már a bőség, jólét nem tudott minket erre megtanítani, hanem inkább elfeledtette velünk Istent.)

De Isten a mi életünk vándorútján is gondoskodik táplálékról: ez Isten Igéje – emberi szóban. A Biblia. – De ezen túl maga a megtestesült Ige is, amelynek a manna az előképe: Jézus Krisztus, a föld és a szőlőtő termésében és az emberi munka gyümölcsében: a kenyér és bor színe alatt. Ezt a táplálékot nyújtja nekünk Isten az Egyház által minden eukarisztikus ünneplésben, misében. Itt táplál bennünket Igéjével (igeliturgia – „tanító rész”: olvasmány, zsoltár, szentlecke, Evangélium, homilia – „prédikáció”) és a mennyből alászállott kenyérben Krisztus testével (Eukarisztia szolgálata – „áldozati rész”: felajánlás, átlényegülés
– „Úrfelmutatás”, áldozás).

ZSOLTÁR: 148.

Sion hegyén épült Dávid király városa, az 1. Jeruzsálem. Később Jeruzsálem legmagasabb pontját nevezték el Sionnak. Itt áll a hagyomány szerint az utolsó vacsora terme, ahol először hangzottak el annak a Titoknak szavai, amelyet ma ünneplünk: Vegyétek, egyétek, ez az én Testem, vegyétek, igyátok, ez az én vérem. – Érthető, hogy a mai ünnep zsoltára Siont, Jeruzsálemet szólítja fel dicséretre.

A felszólítást a megindokolás követi: Isten békét ad, búzával jóllakatja népét, de ugyanakkor elküldi szavát, igéjét, amellyel tanít bennünket. – Mindhárom értéket megtaláljuk az Oltáriszentségben, az Eukarisztiában: itt köt szövetséget, békét Isten az emberrel, és kötelezi őt olyan életre, amely szívében és környezetében is békét teremt és tart. – Itt adja a búzakenyérben, az Oltáriszentségben Jézus Krisztus saját testét és vérét táplálékul. – Ám mindez csak akkor érthető, és csak akkor éltet bennünket, ha szavát, igéjét is meghallgatjuk, amely minden alkalommal, minden szentmisének tanító részében, igeliturgiájában elhangzik. – Az Oltáriszentség, a „kövér búza”, mindig a lelki táplálékra emlékeztet: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istentől származik. – Ha elveszítjük igényünket a lelki táplálék iránt, ha csak a testi táplálékra irányul figyelmünk, soha nem fogjuk megvalósítani a békét, mert az csak azért kell majd, hogy zavartalanul folytassuk az evilági javak előteremtése körüli kíméletlen harcot – keresztényhez nem illő módon és eszközökkel. Nekünk azonban, mint az Újszövetség Választott Népének kinyilatkoztatta, és kinyilatkoztatja Isten az Igéje által, mi az igazi béke, melyik az örök életet biztosító kenyér; ha e körül a táplálék körül, ennek a kenyérnek előteremtése körül fáradozunk, mi is elnyerjük az Ő békéjét.

SZENTLECKE: 1 Kor 10,16-17

Szent Pál apostol korintusiakhoz írt első levele, a Kr. utáni ötvenes évekből tartalmazza az utolsó vacsora legrégebbi elbeszélését – ha tudjuk, hogy az első három Evangéliumot jelenlegi formájában valószínű Kr.u. hetvenben írták. – Szent Pálnak ezt az elbeszélését ismerjük a nagycsütörtöki esti miséről. Most, amikor az Oltáriszentségben ismét a feltámadt és megdicsőült Jézus Krisztust ünnepeljük, újból emlékezetünkbe idézzük az Apostol szavait: a kehely, amelyet megáldunk Krisztus vérében részesít, a kenyér, amelyet megtörünk Krisztus testében részesít. Az Eukarisztia, a szentáldozás tehát egybekapcsol, összeköt bennünket Jézus Krisztussal, Istennel, hiszen a kenyér valóban Jézus Krisztus teste és a bor valóban Jézus Krisztus vére. Ám ugyanakkor egymással is közösségbe kapcsol bennünket, Jézus Krisztus Titokzatos Testébe, az Egyházba, amelynek tagjai vagyunk. A kettő elválaszthatatlan egymástól: az egy test közössége csak Krisztus testének vétele által valósulhat meg; Krisztus testében és vérében csak is az Egyházban részesülhetek, nem pedig attól függetlenül, azon kívül, valami „magánvallásosságban”, „magánkereszténységben.”

Az első Korintusi levél (egyik) kulcsszava a test: Jézus Krisztus Teste és Vére az Eukarisztiában, Krisztus Titokzatos Teste, az Egyház és a mi testünk, a Szentlélek temploma. – Innen érthető, hogy szent Pál bennünket, akik az egy kenyérből részesülünk egy testnek és egy kenyérnek nevez. Az egy kenyér a sok megőrölt búzaszemből készül, ez a búzaszem Jézus Krisztus, akinek a földbe kellett hullania, hogy megteremje üdvösségünket. Így a szenvedés és feltámadás titka, az Eukarisztia titka is.

EVANGÉLIUM: Jn 6,51-58.

Szent János Evangéliuma nem beszéli el az utolsó vacsorán az Eukarisztia, Oltáriszentség alapítását. A csodálatos kenyérszaporítás elbeszélése után azonban közli Jézus nagy eukarisztikus beszédét, amelyet a kafarnaumi zsinagógában mondott el.

Ebben a beszédben Jézus önmagát mennyből alászállott, élő kenyérnek nevezi, hiszen a Mennyei Atyától szállott alá, épp úgy, mint a manna, amelyet az atyák ettek a pusztában. Ám a kettő között az a különbség, hogy aki azt a kenyeret eszi, amelyet Jézus ad, az örökké fog élni, mert ez a kenyér Jézus Krisztus teste, a világ életéért. – Az Ő teste valóban étel és az Ő vérevalóban ital.

Ha valaki nem eszi Jézus Krisztus testét, és nem issza az Ő vérét, abban nem lesz élet. Aki elzárkózik az Eukarisztia, az Oltáriszentség vétele, a szentáldozás elől, abban nem lesz élet.

– Aki viszont eszi Jézus Krisztus testét és issza az Ő vérét, annak örök élete van, és Jézus Krisztus feltámasztja őt az utolsó napon. A feltámadás tehát annak az örök életnek a beteljesedése,amelyet már most elnyerünk, ha Krisztus Testének és vérének szentségével táplálkozunk a szentáldozásban. – Itt ismét Jézusnak szent János Evangéliumából ismert szavait halljuk: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne.”.

Ez a Jézus Krisztusban maradás és az Ő megmaradása bennünk, amint ez az „Ó szentséges, ó kegyelmes” kezdetű énekben is kifejezésre jut, szent János Evangéliumában Jézus beszédeiben szintén visszatérő gondolat, amitJézus többek között a szőlőtő és a szőlővesszők hasonlatával érzékeltet. – Ugyanígy a küldetés gondolata is: „Amint engem az élő Atya küldött” és Jézus élete az Atya által: Jézus Krisztus az Atya által él és aki „Jézus Krisztust eszi” az Jézus Krisztus által él. – Így valósul meg a mi kapcsolatunk Jézus Krisztusban, az Eukarisztia vételében a Mennyei Atyával. Ezek az Eukarisztia vételének, a Szentáldozásnak gyümölcsei:

– Az örök élet és a feltámadás;

– A Jézus Krisztusban maradás és az Ő megmaradása bennünk;

– A Jézus Krisztus általi élet.

Ilyen lelkülettel kell ünnepelnünk az Oltáriszentséget. Az úrnapi körmenet arra emlékeztet bennünket, hogy Jézus Krisztus az Atyától jött és az Atyához tér vissza és az Eukarisztia által a Mennyei Atyához kapcsol bennünket.