Erdő Péter
diakónus- és papszentelési szentbeszéde

SZENTHÁROMSÁG VASÁRNAPJA.
OLVASMÁNY: Kiv 34,4b-6.8-9
A Szentháromság hitünk titka. Ez azonban nem jelenti, hogy semmi köze
hívő életünkhöz, és, hogy nem kell róla az Egyháznak beszélni. – A világ
teremtése semmiből, Krisztus megtestesülése, feltámadása, jelenléte az Oltáriszentségben és második eljövetele pont ilyen titok, de azért az Egyház
vasárnapról vasárnapra, mi több napról napra hirdeti őket, és hirdetésüket
az Atya, a Fiú és a Szentlélek – a Szentháromság nevében kezdi. – Isten titokzatosságát akarja kiemelni a mai ószövetségi olvasmány is, amikor a sinaikinyilatkoztatásról beszélve felhőt említ, amelyben az Úr leszállott. A felhő mindig valami titokzatosat jelent, hiszen nem láthatunk át rajta, eltakar. De már maga a hegy is Isten titokzatosságát jelzi, mivel nehezen megközelíthető, csak kiváltságosak számára hozzáférhető hely, és ezért minden vallásban az Istennel, a természetfölöttivel való találkozás kiváló helye. Ugyanakkor ez a hatalmas, félelmetes, titokzatos Isten: kegyes, hosszan-tűrő, jóságos és irgalmas. – Így nemcsak a Teremtő hatalmának, hanem a Megváltó jóságának, emberszeretetének, velünk való közösségének,
minket Istennel és egymással egyesítő erőnek is hordozója. Ő maga ez a jóság és közösség, egyesítő erő. – Isten tehát nemcsak Atya, hanem Fiú és Szentlélek is, ahogyan mi már Krisztus tanítása alapján kifejezetten valljuk.
– Az Ószövetségben Mózes ezt csak halványan, felhőbe burkoltan, előképként
tapasztalta meg. De már ez elegendő volt ahhoz, hogy kérje Istent, maradjon
tulajdon népével és járjon vele. Ez a kérelem Krisztus – majd pedig a
Szentlélek eljövetelében be is teljesedett. Hiszen az Atya és a Fiú a Szentlélek által jár együtt az Újszövetség – olykor szintén keménynyakú népével – velünk, az Egyházzal. Mózessel együtt mi is azt kérjük, legyen és járjon velünk, valahányszor imánkat és munkánkat az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kezdjük.
ZSOLTÁR: Dán 3
Énekeket, himnuszokat, dicséreteket és imádságokat nemcsak a zsoltárok
könyve tartalmaz. Megtalálhatjuk őket a Biblia, Szentírás más könyveiben
is. – Igy a mai „zsoltár” Dániel könyvéből származik, annak a három ifjúnak
énekéből, akiket a király tüzes kemencébe vetett, mert nem akarták imádni
az általa felállított szobrot, de akiknek nem ártott meg a tűz, hanem a lángokba  föl- s alájárkálva dicsőítették Istent.
A dicséret „Atyáink Istenének” nevezi az Urat. – A Választott Nép ősatyjai:
Ábrahám, Izsák és Jákob, megtapasztalták Isten gondoskodását, aki csodálatos módon vezette életüket; a Választott Nép Mózes vezetésével, a húsvéti eseményben átélte Isten szabadító jóságát. – Isten tehát megmentő, megtartó, megváltó, aki számon tartja az egyes embert, Választott Népét és az egész emberiséget. Jézus Krisztus megváltói művében tapasztalhattuk meg, menynyire jelen van Isten a történelemben: egy történelmi személy, Jézus Krisztus által valósítja meg szövetségét, az üdvösség tervét az emberekkel.
Isten dicsőségének szent helye a templom. Habár a választott nép tudta,
hogy Isten mindenek előtt a tiszta szívben lakik, és nem szorul emberkéz
alkotta hajlékra, a jeruzsálemi templom mégis az Istennel való találkozás
kiváltságos helyét jelentette. – A templom utáni vágy akkor lett igazán
égető, miután azt a Választott Nép a babiloni fogság által elvesztette,
Nabukodonozor pedig lerombolta. Számunkra a templom sokkal többet jelent, mint egy épületet: ez a nem emberkéz alkotta Egyház, a hívek közössége, amely itt egybegyűlt: ezáltal leszünk igazán Isten képmásai, aki maga is a három isteni Személy, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek élő szeretetközössége.
Isten letekint a mélységbe, de ugyanakkor az égbolt fölött uralkodik. Isten
tehát mindent betölt, Számára nincs áthidalhatatlan szakadék a magasság és
a mélység között. A magasság Isten fönséges voltát, isteni természetét jelenti;
a mélység az emberekkel való közösséget a földön. Köztünk való jelenléte
nem ítéletének, hanem irgalmának jele. – Az ítéletet mi magunk mondjuk ki
önmagunk felett, szabad akarattal választva a jó és a rossz között.
SZENTLECKE: 2 Kor 13,11-13.
Szent Pál örömre, tökéletesedésre, egyetértésre és békére buzdítja címzetteit
és minket.
Ennek a békének és egyetértésnek alapja és forrása a szeretet és a békeIstene. Az, ami szent Pál köszöntésében mindenkor kifejezésre jut: Jézus Krisztus, a mi Urunk kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége.
A Szentháromság közösségének, életének tehát meg kell, hogy feleljen a
hívők közösségének élete. Minket, akiket az Atyaisten, a Fiú és a Szentlélek
nevében kereszteltek meg, arra hívott meg Isten Jézus Krisztusban, hogy ezt
a közösséget életünkben és életünkkel megvalósítsuk. Erre kell emlékeztetnie
bennünket a mai ünnepnek, a keresztvetésnek, a szenteltvíznek, az Atya,

a Fiú és a Szentlélek dicsőítésének. Ahol nincs kegyelem, Isten lelki ajándéka, kapcsolata velünk, jelenléte bennünk, ott nincs szeretet és nincs közösség. Ezért az Egyház csak a Szentháromság közösségében és közössége által maradhat fenn és él, maradt fenn, várva beteljesedését Krisztus második eljövetelében.
EVANGÉLIUM: Jn 3,16-18

Áldozócsütörtökön, Urunk mennybemenetele ünnepén hallottuk Jézus

parancsát, hogy a tanítványok az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kereszteljenek. Ez hiteles evangéliumi szöveg, amely a Szentháromság háromisteni személyét megnevezi.Az idén Szentháromság ünnepén, szent János Evangéliumából hallunk részletet, Jézus Nikodémussal folytatott beszélgetéséből, az egyik minden bizonnyal legismertebb újszövetségi hely ez: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda”. Isten tehát az Atya, Jézus Krisztus, pedig az Egyszülött Fiú. Isten nem akarja, hogy valaki is elvesszen azok közül, akik benne hisznek. Bár szent János Evangéliumában negatív értelme van a „világnak”, most mégis azt halljuk, hogy Isten szereti a világot, és Fiát adja érte. – A világ minden rosszasága ellenére, Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa a világ. Ez Isten szeretetéből származik, a Szentlélek pedig a szeretet Lelke. – Ám ennek az a feltétele, hogy higgyünk Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában. Az ítéletnem kívülről jön, hanem a hitetlenséggel vonjuk magunkra ezt az ítéletet.
Mi, akik a keresztségben Isten gyermekei lettünk, arra kaptunk meghívást,
hogy higgyünk Jézus Krisztusban, Isten Fiában. Akkor nem ítéletet vonunk magunkra, hanem részesei leszünk Jézus Krisztus üdvösségének.

Vasárnap: 8; 11 és este 6

hétköznap:               este 6

Pünkösdhétfőn:       este 6

Szent István ünnepén: 8;  11

ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK

URUNK MENNYBEMENETELE

OLVASMÁNY: Ap.Csel. 1,1-11

Az első Teofilnak írt könyv, amelynek említésével az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélését kezdi Szent Lukács, az ő Evangéliuma. Ez az Evangélium Jézus útját beszéli el Názárettől Jeruzsálemig. Ezen az úton Jézus Isten országáról beszél. Az Apostolok Cselekedetei viszont Isten Országa örömhírének „útjáról” beszél „Jeruzsálemtől a föld végső határáig”.

Jézus megjelenik az apostoloknak, együtt étkezik velük és megígéri a Szentlelket. – A feltámadt Úr az étkezést részesíti előnyben, mind az Eukarisztia, a szentmise megünneplése az a hely, az az alkalom, ahol a feltámadt Úrral találkozhatunk. – Egyben Jézus megalapítja a legrégibb „kilencedet”, hiszen tíz nap múlva, a húsvét utáni ötvenedik napon, pünkösdkor fogják a tanítványok elnyerni a Szentlelket.

A tanítványok megértették, hogy ez az utolsó találkozás földi életükben a feltámadt Úrral. Ezért most már haladéktalannak tűnik Izrael országának megújítása, – noha Jézus Isten országáról beszélt földi tartózkodása idején.

Amit Jézus a tanítványoknak mond, ránk is vonatkozik: nem a mi dolgunk, hogy ismerjük az időpontokat; ellenben kötelességünk és küldetésünk, hogy „a föld végső határáig” tanúi legyünk Jézus Krisztusnak: elsősorban hiteles keresztény életünkkel. Ehhez abból kell erőt merítenünk, amita két fehérruhás férfi mondott az apostoloknak: „Ez a Jézus … úgy jön el

ismét, ahogyan most szemetek láttára a mennybe ment”.

ZSOLTÁR: 47,2-9

Isten „felemelkedéséről” szól a zsoltár: Az Úr az égbe emelkedik harsonaszó mellett. Ezt könnyű volt Jézus Krisztus mennybemenetelére vonatkoztatni, aki elfoglalta helyét a mennyben az Isten jobbján. – Fölemelkedni a mennybe és a magasságban elfoglalni a dicsőség helyét, annyit jelent, mint fölötte állni a népeknek, uralkodni a nemzetek fölött. Ez beteljesedett Jézus Krisztus mennybemenetelében, hiszen Ő is uralkodik az egész világ fölött:neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön. A zsoltárt a jeruzsálemi templom valamely ünnepére vezették vissza, ahol sok lépcsőn kellett felmenni a felső udvarba, az oltárhoz, vagy a szentek szentjébe. Ez arra késztette a hívőt, hogy a galileai férfiakkal, az apostolokkal együtt mi is az égre emeljük tekintetünket, hiszen földi életünk minden pillantásával Jézus Krisztust keressük, mivel Őtőle reméljük üdvösségünket.

Ez természetesen nem mentesít bennünket a mindennapi élet realitásával – olykor brutalitásával való szembesüléstől és azoktól a feladatoktól, küzdelmektől, amelyek Jézus Krisztus második eljöveteléig ránk várnak, ránk hárulnak – netalán ránk nehezednek.

SZENTLECKE: Ef 1,17-23

Az Apostol a bölcsesség és a kinyilatkoztatás lelkét kéri könyörgésében címzettei számára. Ez segíti megérteni meghívásukat és reményüket.

Isten az Ő erejét és hatalmát, amely reményünk alapja, Jézus Krisztuson mutatta meg, mégpedig az Ő feltámadásában és mennybemenetelével. Jézus Krisztus mennybemenetelében, miután Isten jobbján foglalt helyet, az is nyilvánvalóvá vált, hogy Ő az Egyház feje, az Egyház, pedig Krisztus (titokzatos) teste, ahogyan ezt szent Pál nagy előszeretettel hangsúlyozza leveleiben. Elgondolkodtató, amit az Apostol mond: ez az Ő teste és teljessége annak, aki mindent mindenben betölt. Az Egyház ezek szerint Jézus Krisztustól várja beteljesedését, hivatása és küldetése pedig, hogy valóban folytassa és történelme folyamán őbenne teljesedjen be (számunkra) Jézus Krisztus üdvözítői műve, Isten üdvözítő terve velünk, emberekkel.

Ezért mondhatjuk, hogy a test, az Egyház, oda kapott meghívást reménységében, ahová a Fő – Jézus Krisztus eljutott dicsőségben. Ennek a hivatásnak kell eleget tennünk keresztény életünkkel.

Vagy: Zsid 9,24-28; 10,19-23

Az egész Zsidókhoz írt levél alapgondolata, hogy Jézus Krisztus főpapsága kiválóbb az ószövetségi főpapok szolgálatánál: hiszen Ő főpap, aki áldozatot mutat be, és maga az áldozat is a kereszt oltárán.
Jézus Krisztus az Ő vérével a nem-emberkéz-alkotta, mennyei szentélybe,az örök dicsőségbe lép be, amit a mai napon, mennybemenetelekor ünneplünk.Az Ő megváltói műve ugyanolyan bizonyos, mint ami emberlétünkbenlegbiztosabb, a mi halálunk.Krisztus vére a rossz lelkiismerettől, bűntudattól tisztít meg bennünket, nem csak a külső tettektől, mint az áldozati állatok vére. Tudjuk, hogy a „lelkiismeret” – szó a görög bölcseletből származik. Hasonlóan, mint a szív,engem, magamat jelöl, ahol leginkább én vagyok. A megtisztulásnak itt kell végbemennie, megvalósulnia.Jézus Krisztus saját testén keresztül nyitotta meg nekünk az örök életre vezető utat a keresztáldozatban, arra a dicsőségre, ahová Ő már mennybemenetelekor eljutott.

A reménységben való kitartásra hűsége ad nekünk okot. Ez az alapja a mi reményünknek. Ez azonban bennünket is hűségre kötelez: Isten iránt, embertársainkkal és lelkiismeretünkkel szemben. Csak így lehet reményünknek valós alapja, így különbözik az ábrándtól.

EVANGÉLIUM: Mt 28,16-20

Szent Márk és Lukács Evangéliumától és az Apostolok Cselekedeteitől eltérően, szent Máté Evangéliuma nem beszéli el Jézus mennybemenetelét, de elmondja, hogy feltámadása után a tizenegy – az angyal és Jézus rendelkezésének megfelelően, amelyet az asszonyoknak húsvétvasárnap adott, elment Galileába, „fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket”. Galilea szent Máté Evangéliumában külön hangsúlyt kap: ez a pogányok, a „népek” lakta vidék, ahol amint ugyancsak szent Máté hangsúlyozza, Jézus az Ő nyilvános működését megkezdte. – Az ószövetségi Választott Nép tizenkét törzse helyébe lép az apostoli Egyház, a népekből álló Újszövetségi Választott Nép.

Jézus minden nép megkeresztelésére és tanítására ad parancsot a tizenegynek. Az Egyház egyetemes: minden népet, „nemzetet” magába fogad és foglal. Ám a keresztelés az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében és a tanítás elválaszthatatlan egymástól: akár megelőzi az oktatás a keresztséget – felnőttek esetében – akár követi azt a gyermekek keresztelésekor. Jézus a tanítás tartalmát is meghatározza: mindannak megtartása, amit Jézus parancsolt a tanítványoknak. Az apostoli Egyháznak is ez a feladata és az apostoli Egyház tanításának is ez kell, hogy a tartalma legyen.

Jézus, aki minden hatalmat megkapott „az égen és a földön”, biztosítja tanítványait, biztosít minket, az Egyházat, hogy velünk van, velünk lesz a világ végéig. A Máté-evangélium tehát nem Jézus távozását, Jézus visszajöttét, hanem velünk maradását hangsúlyozza: ez a keresztségben és a tanításban valósul meg és kell megvalósulnia. A tanító Egyház hűtlen lenne küldetéséhez, ha nem így tenne és mi is hűtlenek lennénk, ha mást várnánk, másként járnánk el.

ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK

URUNK MENNYBEMENETELE

OLVASMÁNY: Ap.Csel. 1,1-11

Az első Teofilnak írt könyv, amelynek említésével az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélését kezdi Szent Lukács, az ő Evangéliuma. Ez az Evangélium Jézus útját beszéli el Názárettől Jeruzsálemig. Ezen az úton Jézus Isten országáról beszél. Az Apostolok Cselekedetei viszont Isten Országa örömhírének „útjáról” beszél „Jeruzsálemtől a föld végső határáig”.

Jézus megjelenik az apostoloknak, együtt étkezik velük és megígéri a Szentlelket. – A feltámadt Úr az étkezést részesíti előnyben, mind az Eukarisztia, a szentmise megünneplése az a hely, az az alkalom, ahol a feltámadt Úrral találkozhatunk. – Egyben Jézus megalapítja a legrégibb „kilencedet”, hiszen tíz nap múlva, a húsvét utáni ötvenedik napon, pünkösdkor fogják a tanítványok elnyerni a Szentlelket.

A tanítványok megértették, hogy ez az utolsó találkozás földi életükben a feltámadt Úrral. Ezért most már haladéktalannak tűnik Izrael országának megújítása, – noha Jézus Isten országáról beszélt földi tartózkodása idején.

Amit Jézus a tanítványoknak mond, ránk is vonatkozik: nem a mi dolgunk, hogy ismerjük az időpontokat; ellenben kötelességünk és küldetésünk, hogy „a föld végső határáig” tanúi legyünk Jézus Krisztusnak: elsősorban hiteles keresztény életünkkel. Ehhez abból kell erőt merítenünk, amita két fehérruhás férfi mondott az apostoloknak: „Ez a Jézus … úgy jön el

ismét, ahogyan most szemetek láttára a mennybe ment”.

ZSOLTÁR: 47,2-9

Isten „felemelkedéséről” szól a zsoltár: Az Úr az égbe emelkedik harsonaszó mellett. Ezt könnyű volt Jézus Krisztus mennybemenetelére vonatkoztatni, aki elfoglalta helyét a mennyben az Isten jobbján. – Fölemelkedni a mennybe és a magasságban elfoglalni a dicsőség helyét, annyit jelent, mint fölötte állni a népeknek, uralkodni a nemzetek fölött. Ez beteljesedett Jézus Krisztus mennybemenetelében, hiszen Ő is uralkodik az egész világ fölött:neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön. A zsoltárt a jeruzsálemi templom valamely ünnepére vezették vissza, ahol sok lépcsőn kellett felmenni a felső udvarba, az oltárhoz, vagy a szentek szentjébe. Ez arra késztette a hívőt, hogy a galileai férfiakkal, az apostolokkal együtt mi is az égre emeljük tekintetünket, hiszen földi életünk minden pillantásával Jézus Krisztust keressük, mivel Őtőle reméljük üdvösségünket.

Ez természetesen nem mentesít bennünket a mindennapi élet realitásával – olykor brutalitásával való szembesüléstől és azoktól a feladatoktól, küzdelmektől, amelyek Jézus Krisztus második eljöveteléig ránk várnak, ránk hárulnak – netalán ránk nehezednek.

SZENTLECKE: Ef 1,17-23

Az Apostol a bölcsesség és a kinyilatkoztatás lelkét kéri könyörgésében címzettei számára. Ez segíti megérteni meghívásukat és reményüket.

Isten az Ő erejét és hatalmát, amely reményünk alapja, Jézus Krisztuson mutatta meg, mégpedig az Ő feltámadásában és mennybemenetelével. Jézus Krisztus mennybemenetelében, miután Isten jobbján foglalt helyet, az is nyilvánvalóvá vált, hogy Ő az Egyház feje, az Egyház, pedig Krisztus (titokzatos) teste, ahogyan ezt szent Pál nagy előszeretettel hangsúlyozza leveleiben. Elgondolkodtató, amit az Apostol mond: ez az Ő teste és teljessége annak, aki mindent mindenben betölt. Az Egyház ezek szerint Jézus Krisztustól várja beteljesedését, hivatása és küldetése pedig, hogy valóban folytassa és történelme folyamán őbenne teljesedjen be (számunkra) Jézus Krisztus üdvözítői műve, Isten üdvözítő terve velünk, emberekkel.

Ezért mondhatjuk, hogy a test, az Egyház, oda kapott meghívást reménységében, ahová a Fő – Jézus Krisztus eljutott dicsőségben. Ennek a hivatásnak kell eleget tennünk keresztény életünkkel.

Vagy: Zsid 9,24-28; 10,19-23

Az egész Zsidókhoz írt levél alapgondolata, hogy Jézus Krisztus főpapsága kiválóbb az ószövetségi főpapok szolgálatánál: hiszen Ő főpap, aki áldozatot mutat be, és maga az áldozat is a kereszt oltárán.

Jézus Krisztus az Ő vérével a nem-emberkéz-alkotta, mennyei szentélybe,

az örök dicsőségbe lép be, amit a mai napon, mennybemenetelekor ünneplünk.

Az Ő megváltói műve ugyanolyan bizonyos, mint ami emberlétünkben

legbiztosabb, a mi halálunk.

Krisztus vére a rossz lelkiismerettől, bűntudattól tisztít meg bennünket, nem csak a külső tettektől, mint az áldozati állatok vére. Tudjuk, hogy a „lelkiismeret” – szó a görög bölcseletből származik. Hasonlóan, mint a szív,engem, magamat jelöl, ahol leginkább én vagyok. A megtisztulásnak itt kell végbemennie, megvalósulnia.

Jézus Krisztus saját testén keresztül nyitotta meg nekünk az örök életre vezető utat a keresztáldozatban, arra a dicsőségre, ahová Ő már mennybemenetelekor eljutott.

A reménységben való kitartásra hűsége ad nekünk okot. Ez az alapja a mi reményünknek. Ez azonban bennünket is hűségre kötelez: Isten iránt, embertársainkkal és lelkiismeretünkkel szemben. Csak így lehet reményünknek valós alapja, így különbözik az ábrándtól.

EVANGÉLIUM: Mt 28,16-20

Szent Márk és Lukács Evangéliumától és az Apostolok Cselekedeteitől eltérően, szent Máté Evangéliuma nem beszéli el Jézus mennybemenetelét, de elmondja, hogy feltámadása után a tizenegy – az angyal és Jézus rendelkezésének megfelelően, amelyet az asszonyoknak húsvétvasárnap adott, elment Galileába, „fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket”. Galilea szent Máté Evangéliumában külön hangsúlyt kap: ez a pogányok, a „népek” lakta vidék, ahol amint ugyancsak szent Máté hangsúlyozza, Jézus az Ő nyilvános működését megkezdte. – Az ószövetségi Választott Nép tizenkét törzse helyébe lép az apostoli Egyház, a népekből álló Újszövetségi Választott Nép.

Jézus minden nép megkeresztelésére és tanítására ad parancsot a tizenegynek. Az Egyház egyetemes: minden népet, „nemzetet” magába fogad és foglal. Ám a keresztelés az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében és a tanítás elválaszthatatlan egymástól: akár megelőzi az oktatás a keresztséget – felnőttek esetében – akár követi azt a gyermekek keresztelésekor. Jézus a tanítás tartalmát is meghatározza: mindannak megtartása, amit Jézus parancsolt a tanítványoknak. Az apostoli Egyháznak is ez a feladata és az apostoli Egyház tanításának is ez kell, hogy a tartalma legyen.

Jézus, aki minden hatalmat megkapott „az égen és a földön”, biztosítja tanítványait, biztosít minket, az Egyházat, hogy velünk van, velünk lesz a világ végéig. A Máté-evangélium tehát nem Jézus távozását, Jézus visszajöttét, hanem velünk maradását hangsúlyozza: ez a keresztségben és a tanításban valósul meg és kell megvalósulnia. A tanító Egyház hűtlen lenne küldetéséhez, ha nem így tenne és mi is hűtlenek lennénk, ha mást várnánk, máskéntjárnánk el.

HÚSVÉT 6. VASÁRNAPJA

OLVASMÁNY: Ap. Csel. 8,5-8.14-17

Egyre inkább közeledünk pünkösd ünnepéhez, a húsvéti szent ötven nap végéhez. – Péter és János apostol szamariai „bérma-körútjáról” hallunk a mai olvasmányban. – Kézrátételük által kapták meg a Szentlelket azok, akik csak Jézus nevében voltak megkeresztelve. Tehát a keresztség és a bérmálás összetartoznak, a húsvét és a pünkösd egységet alkotnak: a bérmálás a keresztséget erősíti meg.

Figyeljünk fel az olvasmány egy mozzanatára: az apostolok akkor mentek Szamáriába, amikor értesültek róla, hogy az ottaniak befogadták Isten igéjét, Krisztus tanítását. – Manapság is akkor megy a püspök bérmálni, amikor meggyőződik arról, hogy a bérmálkozók előkészültek, és az Egyház közvetítésével elfogadták Isten igéjét, Krisztus tanítását. A kettő szorosan egybetartozik: a kézrátétel (maga a bérmálás) csak akkor lesz hathatós,; csak akkor tud a bérmálkozó sikeresen együttműködni a Szentlélek kegyelmével,ha kellő előkészületben részesült – megismerte hitét és Jézus Krisztust. Sajnos a „hívek” közül elég sokan, teljesen félreértve a bérmálás jellegét, ragaszkodnak ugyan hozzá, de idegenkednek az előkészülettől; attól, hogy bérmálkozó gyermekük a rendszeres vasárnapi szentmisén és hitoktatáson hallja, befogadhassa Isten Igéjét. Ebben gyökeres változásnak kell beállnia.

– Sok lelkipásztor nagy erőfeszítéseket tesz, és sikeresen segít a szülőknek és bérmaszülőknek az előkészületben. – Ahol azonban a szülők nem gyakorolják vallásukat, és még bérmaszülőnek is ilyet választanak, – vagy még rosszabbat, mint maguk, – ott a lelkipásztori igyekezet hiábavaló és a bérmálás lealacsonyodik valami ajándékozási, evési, ivási jogcím szintjére.

ZSOLTÁR: 66.

Az ószövetségi üdvtörténet legnagyobb eseménye: a Választott Nép szabadulása az egyiptomi fogságból a Vörös tengeren át. Ezt ünnepelte a választott nép húsvétról húsvétra. – Ezt az eseményt idézi emlékezetünkbe a mai zsoltár is, amelyben a hívő elbeszéli a kivonulás eseményét, és Isten dicséretére szólít fel.

Az újszövetségi húsvét a mi szabadulásunk a bűn rabságából, a keresztség szentségén, a keresztvízen át, Jézus Krisztus halála és feltámadása által. – Ezt az eseményt jeleníti meg nemcsak a húsvéti gyertya, nemcsak a húsvéti virrasztás szertartásai, hanem minden szentmise, amelyben Jézus Krisztus halálát és feltámadását ünnepeljük; erről emlékezünk meg. Itt mondjuk el, milyen nagy dolgot tett Isten, nemcsak Jézus Krisztussal, hanem velünk is.

Az imádkozó összehívja a hívők közösségét, hogy előttük elbeszélje Isten tetteit – amelyek nemcsak a Választott nép történetében játszódtak le, hanem az egyes hívő életében is.Nekünk is így kell értelmeznünk a megváltás művét: egyrészt, ami az egész hívő közösséggel történt, történik, az számomra is döntő fontosságú; másrészt, életem minden eseményében keresni kell Isten irgalmának megnyilvánulását, életem minden eseményét, egész életemet úgy kell értelmeznem mint a húsvét, Krisztus feltámadásának, a keresztségnek megnyilvánulását életemben.

SZENTLECKE: Pét 3,15-18

Jézus Krisztus tiszteletének szívünkben kell kezdődnie. Ezért nem lehet mindegy, hogy ott, szívünk, lelkünk mélyén gondolkodásunkat milyen érzelmek, milyen indulatok töltik el. Az életszentségnek szívünkben kell kezdődnie, ahol senki sem ellenőriz és nem is ellenőrizhet bennünket. Ez kell, hogy készségessé tegyen bennünket arra, hogy mindenkinek válaszoljunk, aki a felől kérdez bennünket, mi a reményünk alapja, mert nem tud zavarba hozni minket, mivel gondolataink („szívünk”) és életünk összhangban van. Így tehetjük ezt jó lelkiismerettel. Azonban ezt szelíden és tiszteletteljesen kell tennünk. Ezzel tudjuk megszégyeníteni azokat – de csak azokat, akik Krisztusban való szép életük miatt rágalmaznak minket. – Az Apostol, Jézus Krisztussal együtt, aki a nyolc boldogságban megjövendölte, hogy tanítványait rágalmazni fogják, tud róla, hogy ezt nem kerülhetjük el.Ezért Jézus Krisztusnak, az ártatlan Igaznak a szenvedését állítja ismét példaképül, aki nem csak a rágalom és hamis tanúság áldozata lett, hanem értünk bűnösökért, a mi bűneink miatt halt meg.A keresztségben Vele együtt mi is meghaltunk. Ezáltal vezet el bennünket Istenhez. Ezért, amikor szenvedünk, fontoljuk meg, hogy Jézus Krisztus ártatlanul szenvedett, amit énrólam nem lehet feltétlen elmondani. – Vajon mindig jótetteimért szenvedek, vagy olykor életemmel igazat adok azoknak, akik rólam rosszat mondanak? – Rágalmazóim akkor fognak szégyenben maradni, ha Jézus Krisztusban szép életet élek. Mint ahogyan Jézus Krisztus számára is ez volt az egyetlen eszköz, hogy ártatlanságát „bizonyítsa”.

EVANGÉLIUM: Jn 14,15-21

A múlt vasárnaphoz hasonlóan, ma is Jézus búcsúbeszédéből hallunk részletet szent János Evangéliumából. Mint a negyedik Evangéliumban és szent János első levelében oly sokszor,itt is Jézus szeretetéről van szó. Ez a szeretet Jézus parancsainak betartásában valósul meg. – Jézus más vigasztalót, „szószólót”, ígér a tanítványoknak – és nekünk: az igazság lelkét, aki örökre Jézus tanítványaival marad.
– A történelmi Jézus az Ő testi valóságában visszatér az Atyához, de az Atya és a Fiú is a Lélekben, a Lélek által van jelen köztünk, velünk – „bennünk”, Krisztus Egyházában. – A világ nem kapja meg, de Jézus tanítványai, akik a Fiút és az Atyát is ismerik, megkapják és velük marad. – A „megmaradni”, mint tudjuk szent János Evangéliumában Jézus tanításának egyik kulcs-szava: Jézus Krisztusban, az Ő szeretetében maradni. Ugyanígy, most az igazság Lelkéről mondja, hogy velünk marad. Jézus most is arról beszél, hogy visszajön, de addig sem hagy árván bennünket. – Ahogyan a világ nem kapja meg az igazság Lelkét, mert nem ismeri, úgy Jézust sem látja. A tanítványok azonban látják, mert Jézus Krisztus él és ők is élni fognak. – Jézus önmagáról mondja, hogy Ő az élet. Ez az élet, amelyet a tanítványok elnyernek, mi is elnyerünk Jézus Krisztustól,az Ő látása, noha visszatért a Mennyei Atyához. Amikor a tanítványok elnyerik az igazság Lelkét, megtudják, hogy Jézus Krisztus az Atyában van, a tanítványok, pedig Őbenne – és Ő a tanítványokban, amint a szőlőtőről és a szőlővesszőkről szóló tanításban kifejti. Jézus Krisztust szeretni, annyit jelent, mint megtartani parancsait. Ezáltal valósul meg az Atya szeretete is, hiszen Jézus már többször elmondta, hogy Ő és az Atya egy. Aki ennek a szeretetnek eleget tesz, annak Jézus „megmutatja magát”. Annak számára Jézus Krisztus – és az Atya, az igazság Lelkében, a kinyilatkoztatás által, látható lesz. Ahogyan megmutatta isteni hatalmát, ahogyan Őbenne megmutatkozik az Atya, ahogyan megmutatta szeretetét, ahogyan a kételkedő Tamásnak megmutatta sebhelyeit.

zenés esti hajózás a Dunán 2011 május 27

HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA

OLVASMÁNY: Ap.Csel.2,14a. 36-41

Minden jó homiliából, szentbeszédből, prédikációból, annak a kérdésnek kell származnia, amely Péter apostol pünkösdi beszédéből származott hallgatósága számára: „Mit tegyünk tehát?”

De a kérdésre a válasz is mindenkor ugyanaz: „Tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjetek meg!” – Minden keresztény tanítás lényege a bűnbánat és a megtérés. – Az új élet kezdete, amelyet a keresztség szentsége jelent. – Ez élteti az Egyházat: a bűnbánat lelkülete, amelyben bánjuk, hogy rosszat tettünk és a jót elmulasztottuk, és a megtérés, amellyel kifejezzük készségünket, hogy eddigi életünkön változtatunk. Lényegében az egész társadalom, az egész emberiség életképessége ettől függ: aki nem látja be, mi a helyes és mi a helytelen, és a helytelenen nem kész változtatni, az szükségszerűen eltűnik a történelem színpadáról. Ez vonatkozik a tudományra és a technikára is, amelyek csak akkor és azért képesek fejlődni, haladni, ha belátják mi helyesebb és azt készek magukévá tenni. – Mennyivel inkább vonatkozik ez ránk, amikor az örök életről van szó! – Mennyivel inkább vonatkozik ez az Egyházra, a megtérők közösségére, amelynek feladata, hogy napról napra előbbre haladjon és vezessen mindenkit a tökéletesedés útján. Talán csodálkozunk, esetleg kétkedünk is az első pünkösdkor megkeresztelkedettek nagy számán. Biztos, hogy a Biblia sajátságos kifejezésmódjához tartozik a nagy számok alkalmazása. De ez csak annyit jelent: akkor ennyien tették fel a kérdést: „Mit tegyek?” – Ennyien ismerték fel a jobb lehetőséget és voltak készek azt magukévá tenni. – Ne nézelődjünk magunk körül, sokan vannak-e, akik erre készek (vannak-e már háromezren?) hanem mi magunk tegyük fel a kérdést: „Mit kell tennem?” – A lelkiismeret szavát, pedig nem lehet megvesztegetni és meghamisítani. Az majd megmondja mi volt eddig helytelen. – De akkor nem vonhatjuk ki magunkat a „keresztség”, az újrakezdés, az új élet, életszemlélet, életmód megkezdésének feladata alól.

ZSOLTÁR: 23.

A Választott Nép pásztorokból állott, legnagyobb értéke, vagyona, nem egyszer egyetlen megélhetése a bárány volt. – Ezért érthető, hogy a Szentírás szívesen nevezi Istent a Választott Nép pásztorának, a Választott Népet, pedig az Ő nyájának. – Még Jézus korában is eleven volt ez az elgondolás, Ő maga is alkalmazta ezt a képet. A mi pásztorunk maga a húsvéti Bárány, Jézus Krisztus. A mai zsoltár is mondja: az Úr nékem pásztorom. Ennek, a számunkra már ismert zsoltárnak egy gondolatánál időzzünk el: ez pedig a pásztorbot gondolata. A pásztorbot a terelést, fegyelmet, fi -gyelmeztetést – olykor fenyítést jelenti. Ez egyikünk számára sem kellemes. Nem egyszer szeretnénk magunkat ez alól kivonni. Többen ezért idegenkednek a szentgyónástól, mert megalázónak tartják, hogy az Egyház Isten megbízásából, Krisztus rendelkezését követve terelgessen bennünket az igaz útra. – Talán a vasárnapi szentmiséről való távolmaradás oka is olykor abban keresendő, hogy tudjuk: itt szembesítve leszünk önmagunkkal, lelkiismeretünkkel, ha innen távozunk más, helyes útra kell térnünk.

A zsoltár azonban rámutat, hogy a pásztor ez által, oltalmat akar nekünk nyújtani, a nagyobb bajtól akar bennünket előre megóvni, megkímélni. Ha így tekintünk a pásztorbotra, egyházi fegyelemre, isteni parancsra, az nem lesz visszataszító számunkra. Amikor a baj már megtörtént, nagyon nehéz azt helyrehozni. Ezért Isten és Jézus Krisztus, a jó pásztor megbízásából az Egyház is szeretne bennünket pásztorbotjával, fegyelmével, tanításával megkíméli a bajtól, ahogyan a tízparancsolat célja is az, hogy a bajt megelőzze. – Pásztorbotjával olyan útra akar bennünket terelni, amelyen elkerülhetjük a bajt: a bűnt. Ha nem vonjuk ki magunkat pásztori gondoskodása alól, akkor mi is mondhatjuk: ínséget – a bűn ínségét – nem kell látnunk.

SZENTLECKE: 1 Pét 2,20-25

Szent Péter apostol türelemre int bennünket, mert tudja, hogy szükségünk van a bátorításra. A keresztségben, amelynek ígéreteit húsvétkor megújítjuk, éppen erre kaptunk meghívást. – Mi megkereszteltek, Krisztusban hívők sem lehetünk kivételek az élet megpróbáltatásaitól, hiszen meghívásunk erre szól: Jézus Krisztus részese lett szenvedéseinknek, mi pedig szenvedéseink türelmes elviselésével jutunk sorsközösségre Ővele. Ez a mi keresztségünk és a mi keresztény, krisztusi életünk titka és lényege. Ez kedves Isten előtt. Ezért állítja elénk követendő példaként szent Péter Apostol Jézus Krisztust. – A szentleckében röviden megismétli, amit Jézus Krisztus szenvedéstörténetéből, a passióból, virágvasárnapról és nagypéntektől mindanynyian

jól ismerünk: a szidalmazást nem viszonozta szidalommal, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött. Akik a keresztségben a krisztusi életre kaptunk meghívást, akik eggyé lettünk Jézus Krisztussal az Ő szenvedésében és halálában – meghaltunk a bűnöknek, az Ő példáját kell, hogy kövessük: nem az igazságtalan bíró, Poncius Pilátus fog felettünk ítélkezni, hanem Isten Jézus Krisztus, aki saját testében fölvitte a keresztre bűneinket, hogy ott az Ő halála által mi is meghaljunk a bűnnek.

Azután szent Péter szó szerint idézi Izajás könyvét, ahol Isten engedelmes, szenvedő szolgájáról beszél, amit Fülöp is megmagyarázott az etióp tiszttartónak, s amit szintén hallhattunk a nagypénteki liturgiában: az Ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Majd: olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok. Ehhez fűzi a beteljesedést: de most megtértetek lelketek Pásztorához. Jézus Krisztus szenvedése és feltámadása elválaszthatatlan a róla, mint Jó Pásztorról szóló tanításától.

EVANGÉLIUM: Jn 10,1-10

Jézus egyik nagy beszéde a szent János Evangéliumban, amelyben Jézus önmagát jó pásztornak és ajtónak nevezi. Húsvét negyedik vasárnapján olvasunk ebből a beszédből. Ezt a vasárnapot, amelyen ez Egyház lelki hivatásokért imádkozik, Jó Pásztor vasárnapjának hívjuk. Jézus az Ő hasonlatával érzékelteti, hogy a pásztor egyenes, törvényes úton megy be a juhokhoz. A tolvaj és rabló nem a kapun megy be, mert szándéka tisztességtelen. Érdekes megjegyezni, hogy szent János Evangéliuma az iskarióti Júdást tolvajnak nevezi. Mindaz tolvaj és rabló, aki a juhokat más szándékkal akarja magához csalogatni, minthogy előttük haladjon és kivezesse őket a legelőre, gondoskodjon róluk, amint a mai szentmise zsoltárában a mindannyiunk számára ismert és kedvelt 23. zsoltárban is énekeltük. Jézus juhai, akik ismerik Jézust, ismerik az Ő hangját, követik Őt. Ezek vagyunk, ezek kellene, hogy legyünk mi. Jézus ismer minket, nevünkön szólít bennünket: személyes kapcsolata van mindannyiunkkal. Egyikünk sem vonhatja ki magát a személyes megszólítás alól. Ez a megszólítás azonban arra kötelez bennünket, hogy mi is személyesen megismerjük Jézust, az Ő hangját, szavát, és hallgassunk arra. Mivel hallgatósága nem értette Jézus szavait, Ő kijelenti: „Bizony, bizony mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára.” Ezzel Jézus ezt a tanítását

a szent János Evangélium nagy „Én vagyok” – szavainak sorába állítja: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér”, „Én vagyok a világ világossága”, „Én vagyok a jó pásztor”, „Én vagyok a feltámadás és az élet”, „Én vagyok az út, az igazság és az élet”, „Én vagyok a szőlőtő”. Jézus az ajtó a juhok számára: ez azt jelenti, hogy amint az Atya csak Jézus Krisztusban, Ő általa nyilatkoztatja ki magát nekünk, úgy az Atyához is csak Jézus Krisztus által juthatunk el: ki- és bejárhatunk az akolból, és legelőre találhatunk, amely épp úgy, mint a zsoltárban az élet bőségét, az örök életet jelenti. – Egyesek úgy gondolják, hogy amikor Jézus a tolvajokról és rablókról beszél, akik azért jöttek, hogy lopjanak, öljenek és pusztítanak, akik Jézus előtt jöttek és nem az ajtón mentek be a juhokhoz, a hamis, ál-messiásokra gondolt, akik fegyveres lázadást szítottak a római fennhatóság ellen és a gyilkosságtól sem riadtak vissza.

Jézus Krisztus viszont azért jött, hogy életünk legyen és, hogy bőségben legyen. Tehát nem a vegetálást, a túlélést hozza, hanem azt az életet, amely megérdemli, hogy életnek nevezzük. Ennek az elővétele az Eukarisztia, az Oltáriszentség. – Az örök élet bőségét csak akkor tudjuk értékelni, abból valamit megtapasztalni, ha az eukarisztikus lakoma, a Jó Pásztor terített asztalának vendégei vagyunk.