NAGYBÖJT 4. VASÁRNAPJA

OLVASMÁNY: 1Sám 16,1b. 6-7. 10-13a

Dávid kiválasztásának és felkenésének történetét halljuk az ószövetségi olvasmányban. Tudjuk, hogy a szentségek felsorolásánál a bérmálás közvetlen a keresztséget követi. Ennek az a történelmi magyarázata, hogy a felnőtteket keresztelésük után mindjárt megbérmálták, részesítették abban a szentségben, amely megerősítette, megpecsételte keresztségüket, és, amely a Szentlélek működésének jele, eszköze. – Mivel a bérmálásnál, de már a keresztségnél is alkalmazzuk a szentolajjal való felkenést, szükségesnek mutatkozott, ennek eredetét megmagyarázni a keresztelendőknek. De számunkra is szükséges, hogy az Egyház egyes szertartásait ne csak szokásból gyakoroljuk, hanem ismerjük azok jelentését, eredetét is.

Az olajjal való felkenés eredetileg a királyi hatalom átadását jelentette. – Amikor tehát az Egyház ezt a szertartást alkalmazza, arra emlékeztet, hogy Krisztus királyi hatalmának részesei lettünk a keresztségben. Királynak lenni, pedig annyit jelent, mint uralkodni. A keresztség és Krisztus királyi hatalmának esetében: uralkodni a bűn felett, és nem megengedni, hogy a bűn uralkodjon felettünk.
De az olaj a bőséget, gazdagságot is jelenti. – A Szentlélek ajándékainak bőségét, gazdagságát, amelynek már a keresztségben részesei leszünk, és amelyet a bérmálás teljessé tesz bennünk. – Az olvasmány azt mondja: „Az Úr Lelke ettől fogva Dávidra szállott.” – A keresztség pillanatában miránk is leszáll a Szentlélek. De működését csak akkor tudja eredményesen kifejteni, ha együttműködünk vele. – Különösen a nagyböjti időben: az önfegyelmezéssel, imádsággal és az irgalmasság tetteinek gyakorlásával. Ezek által lesz velünk a Szentlélek, hiszen nyilvánvaló, hogy ezeket nem a test sugallja, hanem a Lélek cselekedetei.

ZSOLTÁR: 23.

Jézus Krisztus húsvéti misztériumával – kereszthalálával és feltámadásával – melynek a keresztség által lettünk részesei, a bún és a halál sötétségéből, vakságából – a keresztény élet, az örök élet világosságára vezet. Erre tanít a vak meggyógyításának elbeszélése, az ő tisztálkodása pedig a keresztvízre és a bűnbánat lelki fürdőjére emlékeztet.

A mai zsoltárban is megtaláljuk a keresztény beavatás szentségeinek előképét, melyben húsvétkor részesültek a meghívottak, és amelyek megújítására mi is készülünk a húsvéti időben:

– a csendes vizek forrása, amelyhez a Jó Pásztor vezet bennünket, nem más, mint a keresztség – a keresztségi ígéretek megújítása és a keresztvíz megáldása a húsvéti virrasztás és az egész liturgikus év központi eseménye;

– az Úr a halál sötét völgyében is velünk van: bűneink ellenére sem hagy el bennünket, az Egyház tanításának, figyelmeztetésének, intelmeinek

– amikor szükséges, fenyítésének pásztorbotjával vezet bennünket bűnbánatra, a húsvéti szentgyónásra;

– az illatos olaj a bérmálás szentségét juttatja eszünkbe. Az olaj gyógyít és megvéd az égető naptól. Ezért az olajjal való felkenés, amely a keresztségben is helyet kapott, felnőttek keresztelésénél pedig mindjárt a bérmálásban is részesül a megkeresztelt, Isten különös gondoskodásának jele;

– a terített asztalt és a túlcsorduló serleget viszont az Oltáriszentség előképeként értelmezzük. Az Eukarisztia alapítása és a benne való részesedés, a húsvéti szentáldozás, a húsvét ünneplésének lényege. A felsorolt szentségekben való részesedés teszi otthonunkká az Isten házát, – nemcsak a templomépületet, hanem a nem emberkéz alkotta örök hajlékot, örök életet is.

SZENTLECKE: Ef 5,8-14.

A sötétség és világosság, vakság és látás ellentétéről szól az Evangélium.

Erről sokat beszél az Újszövetség. Különösen szent János Evangéliuma, de szent Pál levelei is. Erről hallunk az efezusi levélből. Szent Pál mintegy három évig tartózkodott a kisázsiai Efezusban az ő harmadik missziós útján. Hogy mikor és honnan írta az ottani hívő közösségnek a levelet, nem tudjuk. – Azt mondja, a címzettekkel együtt nekünk is, hogy egykor sötétség voltunk, vagyis annyira hatalmába kerített bennünket a sötétség, hogy már mi magunk is azzá lettünk; most azonban világosság vagyunk az Úrban: tehát a világosság, Krisztus világossága, maga a világ világossága is úgy hatalmába tud bennünket keríteni, hogy már magunk vagyunk a világosság. Éppen amint szent Máté Evangéliumában olvassuk Jézus szavait: „Ti vagytok a világ világossága”.

Ebből következnek keresztény hivatás adta kötelességeink: a bűnnel, mint sötétséggel való szakítás és a világosság gyümölcsei: jóság, igazság, egyenesség. Majd elmondja, amit szent János Evangéliumában Jézus Krisztus, hogy mi az oka annak, hogy nem szeretünk a világoson.

Az egész liturgikus év csúcspontja a húsvéti vigília, amelynek keretében megújítjuk keresztségi ígéreteinket. Erre készülünk a nagyböjtben. A húsvéti vigíliát a fény szolgálatával kezdjük, amely a húsvéti gyertya fényével érzékelteti a világosság, Jézus Krisztus győzelmét a sötétség, a bűn felett. – Ez a fényesség, világosság kell, hogy bennünket is feltámasszon holtunkból, hogy magunk is fénnyé, világossággá legyünk.

EVANGÉLIUM: Jn 9,1-41.

Ma szent János Evangéliumának másik nagy elbeszélését és tanítását halljuk: a vakon született meggyógyításáról. A szamaritánus asszony történetéhez hasonlóan, ez az evangéliumi részlet is a keresztségi előkészületet és a keresztségi ígéretek megújítására való előkészületet szolgálja a nagyböjti időben. – Vak és vakok meggyógyítását a másik három Evangélium is elbeszéli, de csak itt, szent Jánosnál követi azt a meggyógyított és a farizeusok vitája, Jézus kinyilatkoztatása és tanítása a látásról és a vakságról.

Az egész elbeszélés egy teológiai kérdéssel kezdődik: „Ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” – Miután Jézus kortársai, így tanítványai is a testi fogyatékosságot, szenvedést, Isten büntetésének tartották. Ez nem csak Jézus ártatlanul értünk vállalt szenvedésének gondolatvilágába vezet be, hanem Jézus válaszába, amelyre az egész történet és Jézus válasza épül: „Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak rajta Isten tettei”. Ez a János-Evangéliumnak központi gondolata: Jézus Isten (az Atya) tettét te– 60 – szi. – Ehhez fűződik Jézus kijelentése a nappal és az éjszaka ellentétéről és önmagáról, aki a világnak világossága. Majd jön magának a gyógyításnak az elbeszélése. Jézus, ahogyan a fazekas a törött edényt sárral javítja meg, úgy a sérült vak szemére saját nyálával készített sarat tesz. Majd elküldi, hogy megfürödjön Siloé tavában. Ez már a keresztvízre, keresztségre utal, amelyre, vagy amelynek megújítására nagyböjtben készülünk. – Ezt méginkább kihangsúlyozza az Evangélista azzal, hogy megjegyzi, hogy a Siloé küldöttet jelent. – Jézus azzal kezdi tanítását (ami szent János Evangéliumában visszatérő gondolat): „annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött”. Jézus tehát az Atya küldöttje. Ezért nyerhet gyógyulást a vak, aki a „Küldött”-nevű tóban megmosdott. Így Jézus Krisztus a keresztség, a mi gyógyulásunk, látásunk visszanyerésének, megvilágosodásunknak is forrása.

Ezután jön a csoda kivizsgálása, a meggyógyult vak és szüleinek kikérdezése, amelynek végeredménye a meggyógyult kijelentése, hogy Jézus próféta – hasonlóan, mint a múlt vasárnapi Evangéliumban a szamaritánus asszony ezt vallotta Jézusról. – A legsúlyosabb vád Jézus ellen, hogy megszegte a szombati nyugalmat, mert sarat készített és gyógyított, vagyis fazekas és orvosi munkát végzett. A történet csúcspontja a vakon született hitvallása és Jézus kinyilatkoztatása: „Hiszel-e az Emberfiában?” – kérdezi Jézus; „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” – válaszol a meggyógyult; „Látod Őt, aki veled beszél Ő az” – mondja Jézus; erre a meggyógyult vak így szól: „Hiszek, Uram” – és leborult Jézus előtt. A meggyógyult vak, most már lát, látja Jézust, aki önmagát mint Emberfiát nyilatkoztatja ki: „Ő az” – ismét egészen hasonlóan mint a szamaritánus asszony történetében.

Jézus szavaival zárul az evangéliumi részlet: íme a vak visszanyerte látását és meglátta, megvallotta Jézust, az Emberfiát. – Akik viszont testileg nem voltak vakok, lelkileg vakok voltak, mert Jézus és az Atya tetteinek láttára nem ismerték fel Jézusban az Emberfi át, nem hittek Benne, hanem életére törtek.

+

Jézus Krisztus az Egyház szolgálata által ma is Annak tetteit cselekszi, aki Őt küldte. Az Egyház, pedig Jézus Krisztustól, az Emberfi ától kapott külde-tésének tesz eleget, a keresztség kiszolgáltatásának: itt Jézus Krisztus visszaadja a törékeny ember épségét, megnyitja szemét, megtisztít a keresztvízben, hogy felismerhessük és megvallhassuk Jézus Krisztusban az Emberfiát, az Atya küldöttét.

NAGYBÖJT 3. VASÁRNAPJA

OLVASMÁNY: Kiv 17,3-7

Amikor a Szentírásban vízről hallunk, a keresztségre gondolunk. Ezért is került a mai mise olvasmányai közé a sziklából fakasztott vízről és a Jákob kútjáról szóló szentírási elbeszélés. Hiszen a nagyböjt a keresztségi előkészület ideje, – azok számára pedig, akik megkeresztelkedtek a keresztség és keresztény élet megújításának ideje. – Már elmúlt vasárnap szó volt arról,milyen nehéz szakítani a megszokottal. Az ószövetségi Választott Nép számára is nehéz volt, és habár Egyiptomban rabszolgák voltak, a pusztai vándorlás folyamán mégis gyakran visszakívánkoztak oda. Ez különösen akkor történt meg, ha fogytán volt az élelem, vagy nem volt víz. – Isten azonban Mózes által csodálatosan gondoskodott arról, hogy a népnek legyen ivóvize.

Ez a sziklából fakasztott víz keresztségünk előképe. – Az Újszövetség Mózese, pedig Jézus Krisztus, a keresztség szerzője, aki nekünk az élő vizek forrását megnyitotta, hiszen a kereszten oldalából vér és víz folyt ki.

A keresztény élet gyakran hasonlít a pusztai vándorlásra. – Szakítottunk a bűnös élet „egyiptomi fogságával” és megindultunk az örök élet „Ígéret földje” felé, de ezen a vándorúton nem egyszer mi is fellázadunk Isten és Mózes (az Egyház) ellen. – Különösen, amikor szembetaláljuk magunkat a keresztény élet nehézségeivel. – Ilyenkor visszakívánkozunk a bűnös életmód rabszolgaságába, mert ott, – úgymond, legalább biztonságban és „jómódban” voltunk. A keresztény életútnak, pusztai vándorlásnak vannak nehéz pillanatai. Ilyenkor a Választott Néphez hasonlóan mi is pörlekedünk Istennel, belőlünk is kifakad a kérdés: „Köztünk van-e az Úr, vagy nincsen?” Ez is hitünk próbatétele: hiszem-e, hogy a keresztség forrásából fakadó kegyelem elegendő ahhoz, hogy a keresztény élet pusztai vándorlása folyamán ne haljak szomjan? Hiszem-e, hogy Isten mellettem áll, és, hogy az életnek ez a kietlen vándorlása üdvösségemre válhat?
Bármily nehéz is, ez a hit adja a keresztség tartalmát. A Krisztusból és Krisztus által fakasztott forrás a hit és a keresztség egysége: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül!”

ZSOLTÁR: 95

Tudjuk, hogy a zsoltárok rendeltetése a szentmisében, hogy válaszoljunk vele az elhangzott olvasmányra, és, hogy bevezessen bennünket az Evangélium gondolatvilágába. – A mai Evangélium és olvasmány központjában a víz áll, ami a keresztségre emlékeztet, hiszen a keresztség felvételének, vagymegújításának előkészületi ideje a nagyböjt. A zsoltár annak az ószövetségi eseménynek emlékét idézi, amelyről az olvasmány beszél: a nép fellázadt Mózes és Isten ellen a vízhiány miatt, s ezért azt a helyet próbatétel és pörlekedés helyének nevezték el, mert a nép próbára tette az Úr türelmét.
A zsoltárok egy csoportja azt a célt szolgálja, hogy felsorolva az üdvösségtörténet nagy eseményeit, a hívők emlékezetébe idézze Isten jóságát ugyanakkor a választott nép keményszívűségét is, a múlt bűneit, és így bánatra indítsa a jelenlevő híveket, hogy a múlttal ellentétben, most hallgasson az Úr szavára.
Ezeknek a zsoltároknak az a szerepük, mint a lelkiismeretvizsgálatnak, amelyben mi is emlékezetünkbe idézzük Isten jóságát és a mi keményszívűségünket, hálátlanságunkat, hogy a kettő egymással összehasonlítva bűnbánatra indítson bennünket.A nagyböjt az oktatás, tanulás ideje is. A felnőtteknek a keresztség felvétele előtt kell oktatásban részesülniük, a gyermekeknek, pedig a keresztség után, amikor iskolakötelesek lesznek. – Ezért a felszólítás mindannyiunkhoz szól: bár hallgatnátok ma Isten szavára – népem ne légy keményszívű! A nagyböjti időben, Egyháza által, Isten bőségesen kínálja szavát, igéjét. Ezt a célt szolgálják a nagyböjti prédikációk, elmélkedések, oktatások, bűnbánati liturgiák és más alkalmak, amikor hallgathatunk Isten szavára.Ne keményítsük meg szívünket, hiszen minden újabb nagyböjt Isten türelmének jele. Ne tegyük próbára az Úr türelmét, hanem legalább a hátra maradt néhány nagyböjti hétben hallgassunk különös figyelemmel az Ő szavára.

SZENTLECKE: Róm 5,1-2. 5-8

Az Apostol arról beszél, hogy a hit révén igazultunk meg, váltunk igazakká. Ezért teszünk a keresztség előtt hitvallást – vagy a gyermekek keresztelésénél, amelyet a szülők kérnek, a szülők vallják meg hitüket, az Egyház hitét, melyben gyermeküket meg fogja keresztelni az Egyház. És ezért valljuk meg hitünket a keresztségi ígéretek megújításakor a húsvéti vigília keretében.

A keresztségben elnyertük a megszentelő kegyelmet, amely nem csak a hit, hanem a remény kegyelmi adományában is részesít minket. – Ebben a reményben nem csalatkozunk, ez a remény nem ábránd, mert a Szentlélek által szívünkbe áradt Isten szeretete. A Szentlélek már a keresztség szentségében megkezdte bennünk működését, a bérmálásban, pedig megerősítette ezt. Megerősítette bennünk a reményt. Ennek a reménynek alapja Jézus Krisztus halála, mégpedig értünk, bűnösökért. Hiszen az igazért is alig hal meg valaki – legfeljebb jótevőért adja életét az ember. Jézus Krisztus értünk bűnösökért vállalta a kereszthalált, amelyből keresztségünk ereje származik.
Ezt nem tette volna meg, hiszen értelmetlen lett volna, ha nem az örök életrehívna minket. Ezért épp az Ő, értünk bűnösökért vállalt kereszthalála adnekünk reményt az örök életre. Ez arra kötelez bennünket, hogy a bűnbánat szentségében, szentgyónásban megtisztulva, hiteles keresztény életünkkel rójuk le hálánkat, az értünk,bűnösökért vállalt kereszthaláért.

EVANGÉLIUM: Jn 4,5-42

A nagyböjt a keresztségi előkészület, illetve a keresztségi ígéretek megújítására való előkészület ideje. Innen érthető, hogy az Egyház három vasárnapra megszakítja szent Máté Evangéliumának sorozatát és szent Jánostólhallunk, olvasunk három olyan evangéliumi részletet, amelyek a keresztséggel kapcsolatos tanításokat tartalmaznak. Ezek:
– Jézus beszélgetése a szamaritánus asszonnyal Jákob kútjánál;
– a vakon született meggyógyítása;

– Lázár feltámasztása.Ma Jézus és a szamaritánus asszony beszélgetését halljuk szent János Evangéliumából. Az elfáradt Jézus leül Jákob kútjánál. Mindennapi jelenség és esemény. A vándorló Jákob, Izrael életében számtalanszor előfordul. Akút, a félnomád és a patriárhális társadalom életében gyakran a találkozás helye. Így jön a helybeli, zsidók számára idegen szamariai asszony a kúthoz. Az evangéliumi elbeszélésnek ez a kerete, háttere, Jézus Krisztus tanításának ez szolgáltatja az alkalmat. Ez a tanítás Jézus szavaival kezdődik: „Adj innom!” Az asszonyt meglepi, hogy Jézus zsidó létére szóba áll vele. – Jézus Isten ajándékáról beszél, az élő vízről, amelyet Ő ad. Amikor az Evangéliumban vízről, kútról, a Bibliában forrásról hallunk, az a keresztvízre, keresztségünkre utal, az Egyház arra vonatkoztatja. – Ezt követi az asszony félreértése, amely növeli a feszültséget és előkészíti Jézus tanítását arról a vízről, amelyet Jézus ígér. Jézus valóban nagyobb Jákobnál, mert aki abból a vízből iszik, amelyet Ő ad, többé nem szomjazik. Sőt, örök életre szökellő vízforrás lesz benne. – Egészen hasonlóan Jézus eukarisztikus beszédéhez szent János Evangéliumának 6. fejezetében. A hallgatóság ott sem érti Jézus szavait, Jézus ott a mannával hasonlítja össze azt a kenyeret, amelyet Ő ígér, s amely örök életet ad. – De emlékeztet Jézusnak ez a tanítása az Ö szavaira is a sátoros ünnep utolsó napján: „Aki szomjas, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz bennem, annak szívéből, az Írás szavai szerint, élő víz forrásai fakadnak” – mondja Jézus a Szentlélekről. Ezek annak a Jézusnak a szavai, aki ugyanennek a szent Jánosnak tanúsága szerint így kiáltott fel a kereszten: „Szomjúhozom!” – és akinek oldalából vér és víz folyt ki, amikor azt a katona lándzsájával megnyitotta. – Mindez a keresztvíz, a keresztség, a hit és a kegyelem forrása. Az asszony még mindig Jákob kútjára vonatkoztatja Jézus szavait. Ezért Jézus rátér az asszony „házaséletével” kapcsolatos kérdésekre, amiből aztán az asszony látja, hogy Jézus próféta és felteszi a szamaritánusok és zsidók közötti – tulajdonképpen ismeretlen eredetű-ellentétből származó kérdést: hol kell imádni Istent? Jézus anélkül, hogy zsidó voltát és Jeruzsálem elsőbbségét megtagadná, a beteljesedéskor lélekben és igazságban imádókat megjövendöli, mivel Isten lélek. És amikor az asszony a Messiást említi,következik Jézus kinyilatkoztatása: „Én vagyok az, aki veled beszélek”.Egészen hasonlóan a jövő vasárnapi Evangéliumhoz, ahol a meggyógyítottvaknak, mint Emberfi a nyilatkoztatja ki magát és a János Evangélium „Én vagyok” – szavainak megfelelően.
+
Ezt követően megérkeznek a tanítványok, akik vásárolni voltak a városban,az asszony, pedig a városba távozik, hogy hírül adja, lehet, hogy „ez azember”, aki mindent elmondott, amit tett, a Krisztus.A tanítványok csodálkoznak, hogy Jézus, tanító létére asszonnyal beszélget.De nem merik kérdezni, miért. Ezzel az elbeszélés rámutat, hogy a tanítványok is megérezhettek valamit a beszélgetés fontosságából.
– A tanítványok unszolására: „Mester egyél!” Jézus újabb tanítással válaszol, megint a János Evangélium értelmében, miszerint az Ő küldetése, hogy megtegye Atyja akaratát és befejezze az Ő művét, mint ahogy azt aratók befejezik azoknak a művét, amit mások vetettek. Ezek a tanítványok. Az aratás, a beteljesedés már közel van, hiszen Jézus Krisztus már itt áll közöttük, a búzaföldek ragyogó fehérek, amilyen a liszt, amelyet a búzaszemekből őrölnek. A tanítványoknak  azonban, vagyis nekünk tudnunk kell, hogy mások munkájába álltunk be. Ám mint aratók együtt örvendhetünk azzal, Aki vetett. Végül a szamaritánusok kijöttek Jézushoz, aki kérésükre két napig náluk maradt és erre a hitvallásra késztette őket: „Hallottuk Őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban Ő a világ üdvözítője”.
Így ez a történet szépen előkészít bennünket keresztségünk, keresztény
életünk megújítására. Tanítást tartalmaz a vízről, a kenyérről, az Üdvözítőről
– Messiásról (Krisztusról), hitről és a beteljesedésről („eljön az idő, sőt már itt is van…” a búzaföldek, „készek az aratásra”) és a mi hiteles keresztény
életünkről: mint aratókéról.

NAGYBÖJT 2. VASÁRNAPJA

OLVASMÁNY: Ter 12,1- 4a

Az ószövetségi Választott Nép ősatyja még az „Ábrám” nevet viseli. – Az Ábrahám nevet majd csak a szövetség megkötésekor kapja. Hiszen a névváltoztatás mindig egy új hivatást, küldetést jelent.

Isten őhozzá intézte felszólítását: „Menj ki földedről ….arra a földre, amelyet majd mutatok neked!” – Ábrahám számára bizonyára nem volt könnyű eleget tenni ennek a felszólításnak. Állandó lakhelyét, biztonságát, megszokott életkörülményeit kellett elhagynia. – Ez az ő kivonulása a Választott Nép Egyiptomból való kivonulásának előképe; de ugyanakkor oktatás a keresztelendők számára és számunkra is, hogy áldozatok árán is készek legyünk szakítani a megszokott életmóddal, ha az veszélyezteti üdvösségünket, és merjük vállalni az új, keresztény, krisztusi életmód kockázatát. – Ne ragaszkodjunk az eddigi életmódhoz, csak azért, mert az kényelmes megszokott volt. Ábrahámban hitünk ősatyját tiszteljük. Őt állítja az Egyház a hit követendő példájaként a keresztelendők elé is. – Ez a hit már abban megnyilvánult, hogy eleget tett Isten felszólításának, hagyja el eddigi hazáját és költözzön az Isten által kijelölt vidékre. – A keresztség, amelynek megünneplésére, a húsvétra készülünk, mindig feltételezi a hitet: vagy a keresztelendő, vagy  a szülők, a hívő közösség hitét, amelyben a gyermek keresztelkedik és növekszik. – A mai olvasmány sürgeti a választ a kérdésre: Van-e hitem? Hiszem- e, hogy Isten, amikor az ismeretlenbe (örök életre) hív, jót akar?
– El tudom-e hittel fogadni, hogy az én üdvösségem, örök életem szempontjából  előnyösebb lehet szakítani a megszokottal, és vállalni a szokatlant – Krisztussal együtt, aki elhagyta a Táborhegy dicsőségét és elindult a szenvedés útján. – Amilyen mértékben ezt kész vagyok hittel elfogadni, elhinni, olyan mértékben érdemlem meg a keresztény elnevezést. Mert kereszténynek lenni annyit jelent, mint meghalni annak, ami régi, és Krisztussal új életre támadni. – A keresztség szentsége, amelyet húsvétkor ünneplünk, nem más, mint átmenet a régiből az új életre.

ZSOLTÁR: 33.

Isten különös oltalmáról beszél, ezért könyörög a mai zsoltár. Ez az oltalom  abban nyilvánul meg, hogy Isten megment a haláltól és táplálékról gondoskodik. Ám ezt az oltalmat csak az istenfélők tapasztalják meg. Mi a keresztségre és az Eukarisztiára, az Oltáriszentségre vonatkoztatjuk ezt, amelyek a húsvéti ünnep, az üdvösségtörténet, keresztény életünk és az Egyház életének lényegét alkotják, jelentik: a keresztség szentségében – amelynek felvételére, vagy megújítására a nagyböjtben készülünk – Isten, Jézus Krisztus halála és feltámadása által megmenti életünket, lelkünket az örök haláltól. – Isten Igéjével, Jézus Krisztus szavával, és az Eukarisztiával, az ő testével és vérével a kenyér és a bor színe alatt pedig táplálja lelkünket. Nagycsütörtökön emlékezünk meg az Oltáriszentség alapításáról az utolsó vacsorán, a húsvéti virrasztásban, pedig azt ünnepeljük, hogy a keresztség által a megdicsőült Jézus Krisztus titokzatos testének, az Egyháznak tagjai lettünk. Ha így értelmezzük a haláltól és éhségtől való szabadulást, akkor valóban Istenben van bizodalmunk, és megérezzük, hogy a föld tele van az Úr irgalmával: megérezzük, hogy kegyes szeme rajtunk nyugszik; hiszen kell-e nagyobb irgalom, mint hogy az örök haláltól megmentett minket, és örök életre szóló táplálékot ad nekünk a lelki ínség, éhínség idején.

SZENTLECKE:. 2 Tim 1,8-10.

Szent Pálnak az ő kedves tanítványához, Timóteushoz írt két levelét őrizte meg számunkra az Újszövetségi Szentírás. A második levélben már kifejezésre jut, hogy az Apostol a vértanúhalálra készül. Éppen ezért bíztatja Timóteust – és vele együtt bennünket, hogy vállaljuk a szenvedéseket Isten Evangéliumáért. Erre kaptunk meghívást a keresztségben, az Ő kegyelme alapján. A vértanúság a keresztény bizonyságtétel legszélsőségesebb formája; de erre is csak az képes, aki hiteles keresztény életet él. Az ilyen életre csak akkor leszünk képesek, ha Isten erejére támaszkodunk. Ezért, ha elégtelennek érezzük magunkat, tudnunk kell, hogy nem a magunk erejéből kell ennek a meghívásnak eleget tennünk. – Ez a kegyelem az Apostol szavai szerint most megnyilvánult: megnyilvánult Jézus Krisztus kereszthalálában és az Egyház, az Evangélium terjedésében, aminek szent Pál tanúja és munkatársa volt.  Jézus Krisztus legyőzte a halált és felragyogtatta előttünk az életet és a feltámadást. A nagyböjti időben Jézus Krisztus szenvedéséről elmélkedünk, feltámadásának megünneplésére készülünk. Ugyanakkor ez az előkészület ideje keresztségi ígéreteink megújítására. Szent Pál maga tanít bennünket, hogy a keresztség szentségében meghaltunk, eltemetkeztünk és Jézus Krisztussal feltámadtunk. Ebben van az Ő győzelme a halál és a bűn felett; így kell nekünk is győzedelmeskednünk önmagunk rosszrahajló természete felett. Így lesz a mi keresztségünkben és keresztény életünkben nyilvánvalóvá Isten kegyelme, az élet és a halhatatlanság, amelyet meghozott nekünk.

EVANGÉLIUM: Mt 17,1-9

Ahogyan nagyböjt első vasárnapján minden évben Jézus megkísértéséről halljuk, olvassuk az Evangéliumot, úgy nagyböjt második vasárnapján minden évben Urunk színeváltozásának elbeszélését tárja elénk az Egyház. – Ezt az üdvtörténeti eseményt a három első evangélista (Máté, Márk és Lukács) feljegyezte nekünk. A Máté-evangélium szerint Jézus arca a „magas hegyen” ragyogni kezdett, mint a nap, ruhája, pedig vakító fehér lett, mint a fény. – Ekkor megjelent nekik Mózes és Illés, akik Jézussal beszélgetnek. A Törvény és a próféták képviselői ők, akiket Jézus beteljesíteni jött, akiket a Máté-evangélium, mint címzettei számára jól ismerteket oly gyakran idéz, akikre oly gyakran hivatkozik: „Hogy beteljesedjen az Írás, hogy beteljesedjen, amit a próféták

megjövendöltek”. Péter – aki a három tanú közül a szót viszi, „Úrnak” szólítja Jézust, és az mondja: „Ha akarod, készítek itt három sátrat”. Ez lehet utalás a szövetség-sátorra, amely az örök élet előképe, de az örök boldogság sátoros ünnepére is utalhat. – Fényes felhő borítja el őket, amely egykor leszállott a szövetség-sátrára és amilyenen az Emberfi a érkezett Dániel látomásában, amilyenen Jézus, szavai szerint el fog jönni – amint ezt a főpap előtt nagycsütörtök éjszaka kinyilatkoztatta. Ebből a felhőből hallatszik „egy hang”: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”, (épp úgy, mint Jézus keresztelésekor), „Őt hallgassátok”. A kinyilatkoztatásból a Fiúnak való engedelmesség kell, hogy következzen. – A nagyböjt Isten Igéje hallgatásának és meghallgatásának, az engedelmesség gyakorlásának ideje. – Ezt a célt szolgálják a nagyböjti elmélkedések, prédikációk és a nagyböjti lelki megújhodás, amelyből keresztségi ígéreteink hiteles megújításának kell származnia. – A szózat hallatára a tanítványok leborulnak, hiszen az Emberfi át  hódolat illeti meg, a szózatból pedig: „ez az én szeretett Fiam”, felismerhető

a Mennyei Atya hangja és jelenléte. Jézus megérinti őket és bíztatja: „Ne féljetek!” – Ez a biztatás végig vonul az Újszövetségen, Jézus megtestesülésének, sőt Keresztelő János születésének hírüladásától Jézus feltámadásáig. Különös hangsúlyt kap, amikor Jézus azon az éjszakán, amelyen halálfélelmében vérrel fog verejtékezni, azt mondja a tanítványoknak: „Ne féljetek, én legyőztem a világot!” – Jézus Krisztus az Ő kereszthalálával és feltámadásával szorongásaink ellenére meg akar bennünket szabadítani minden félelemtől. „Ahol Isten lelke van, ott nincs helye a félelemnek!” tanítja szent Pál. – Ezután Jézus a tanítványok lelkére köti, hogy senkinek ne szóljanak a látomásról, amíg az Emberfi a a holtak közül fel nem támad. – A feltámadást meg kell előznie a halálnak, Krisztus kereszthalálának. Mi a keresztség szentségében – ismét az Apostol szavai szerint – Krisztussal meghaltunk és eltemetkeztünk, hogy Vele együtt feltámadjunk, Isten gyermekeinek életére. Ezt az életet kell megújítanunk és ennek a keresztségnek az ígéreteit, fogjuk megújítani a húsvéti vigílián. Erre készülünk most a nagyböjti időben.

NAGYBÖJT 1. VASÁRNAPJA

OLVASMÁNY: Ter 2,7-9 3,1-7

Többízben értesültünk arról, hogy az ősegyházban, az első Krisztus utáni századokban csak felnőtteket kereszteltek. – A keresztséget húsvét éjszakáján, a negyven napos nagyböjti előkészület után szolgáltatták ki. Ennek élénk emlékezetét mind a mai napig megőrizte az Egyház, hiszen ma is húsvét éjszakáján áldja meg a keresztvizet, a keresztségi fogadalom megújítása a húsvéti virrasztás keretében a liturgikus év tetőfokát jelenti, és a keresztséget is legszívesebben a vasárnapról vasárnapra megismétlődő húsvét megünneplése keretében, a szentmise alatt szolgáltatjuk ki.

A keresztelendők, katekumenek számára a nagyböjt a közvetlen előkészület ideje, amikor megismerkednek a keresztény hit, tanítás fő igazságaival.

Elsősorban azokkal, amelyek a keresztség szentségével függnek össze.

– Mivel, pedig a keresztség a bűnök bocsánatát közvetíti, eltörli az ősbűnt, és ismét Isten gyermekeivé tesz, az oktatás a bűn eredetéről szóló elbeszéléssel (az „eredeti” bűn történetével) kezdődik. Ezáltal ugyanis mindannyian elveszítettük a megszentelő kegyelmet, amelyet a keresztségben visszanyerünk.

– De, ha fi gyelmesen olvassuk, hallgatjuk az ószövetségi olvasmánytés az evangéliumi elbeszélést, észrevehetjük, hogy mindkettőben a kísértésről van szó. – Az ószövetségi olvasmány a gonosz lelket nem említi, csak kígyóról beszél. – Az Evangélium leleplezi a kísértőt, és egész világosan az ördögről beszél. – Mindkét szentírási szövegből kitűnik a kísértés lényege:

saját erőnkből Istenné lenni. – A keresztelendők és a mi számunkra is világosnak kell lenni: Jézus Krisztus egy Ádám leszármazottai közül, közülünk.

Tehát mint mi, – és mint Ádám – kísértést szenvedett. Ennek a felismerésnek bátorítania kell bennünket a kísértések idején. –Az oktatás lényege azonban a következő: Krisztussal együtt visszautasítani azt a kísértést, hogy a gazdagság, jóllakottság, hírnév által akarjunk Istenhez hasonlók lenni. – Istenhez, Krisztus által, csak a kegyelemmel való közreműködés, a keresztség, a Krisztussal való meghalás és szenvedés révén válhatunk hasonlóvá. – Ezzel a kísértéssel, hogy magunk erejéből olyanok legyünk, mint Isten, nemcsak az egyes hívőnek, hanem az egész Egyháznak meg kell küzdenie: rádöbbeni és rádöbbenteni, hogy az Egyház sem jómódot, sem hírnevet, sem társadalmi előmenetelt nem biztosít. Az egyetlen, amit közvetíthet: a kegyelem – mindenek előtt a keresztség és a belőle származó keresztény élet által.

ZSOLTÁR: 51.

A nagyböjt a bűnbánat ideje. Mindjárt nagyböjt első vasárnapján a legismertebb bűnbánati zsoltárt imádkozzuk, amelyet a hagyomány szerint akkor imádkozott Dávid király, amikor őt Nátán próféta megfedte bűnéért. A nagyböjt a keresztségi előkészület ideje a keresztelendők számára, és a keresztségi ígéretek megújítására való előkészület azoknak, akik már részesültek a keresztség szentségében. Mindkettő a húsvéti virrasztás keretében történik, és mindkettőre bűnbánattal kell készülni. – A keresztség és a bűnbánat megtisztít bennünket a bűntől: ahogyan a víz megtisztít a szennytől, úgy tisztít meg a keresztség és a bűnbánat szentsége a vétektől. Ezt a bűntől való szabadulást a zsoltár fokozatosan juttatja kifejezésre:

töröld el gonoszságomat;

mosd le bűnömet;

tisztíts meg vétkeimtől

A bűntől való szabadulás feltétele, hogy beismerjük és megvalljuk bűneinket,

– Azokkal a vétkekkel is, amelyekkel embertársainkat sértjük, Isten ellen vétkezünk. Ezért kell megvallani bűneinket egymásnak és Istennek. Ezt a célt szolgálja a bűnbánati cselekmény a mise kezdetén és az egyéni bűnvallomás a gyóntatószékben.

A zsoltár a továbbiakban óv a felületességtől. – Nem elég a tisztálkodás, szívünket kell kicserélnünk. Ezt pedig csak Isten teheti meg. Ezért a hívő Istentől kéri: tiszta szívet teremts bennem: – Jézus Krisztus feltámadása és a mi feltámadásunk, a keresztség, nem a régi helyreállítását jelenti, hanem újjáteremtést jelent. – A szívet kicserélni, annyit jelent, mint megtérni, gondolkodásmódunkat, szándékainkat, hozzáállásunkat meg-változtatni. –Ezt a Szentlélek teszi bennünk, akit a bérmálás szentségében, a kereszt-ség megerősítésében nyerünk el. Ez a tisztulás, teljes megújhodás, örömet jelent. Csak akkor fogunk rá törekedni, ha örülni tudunk a tiszta szívnek, a megújult léleknek, ha nem sajnálkozunk a régi felett. – Ugyanakkor tanúságtételt is jelent, és a zsoltárral együtt kérjük Istent, nyissa meg szájunkat az ő dicséretére, ami azt jelenti: beszéljük el másoknak is a bűnbánatban, húsvéti gyónásban megújult, megtisztult lélek örömét, hátha ezzel másokat is bűnbánatra indítunk, elvezetünk a húsvéti gyónáshoz, a keresztség megújításához.

SZENTLECKE: Róm- 5,12-19

Tapasztalatunk is megerősíti, amit szent Pál a Rómaiakhoz írt levélben mond: egy ember által lépett a világba a bűn és a bűn következményeként a halál. – Hiszen tudjuk, hogy a legeszményibb közösséget is meg tudja rontani egy ember gonoszsága. Nem tudjuk elgondolni, milyen volt, vagy milyen lenne életünk a halál nélkül, különösen, pedig Jézus Krisztus kereszthalála nélkül. A halál mindenkire kiterjedt: azokra is, akik nem vétkeztek, mint Ádám, azokra is, akik a mózesi törvény előtt éltek, tehát nem lehettek törvényszegők, amennyiben a bűn a törvény megszegése.

Ezzel a bűnnel állítja szembe szent Pál a kegyelmet, Ádámmal Jézus Krisztust. A kegyelem felülmúlja a bűnt. A kegyelem nem úgy hat, mint a bűn. Az Isten kegyelme, Jézus Krisztus kereszthalálának hatása még inkább kiárad sokakra. – Ha a halál egy ember bűne által uralomra jutott, mennyivel inkább élünk és uralkodunk mi, akik a kegyelem és megigazulás bőséges ajándékát kaptuk. – A halál ellentéte az élet, Isten gyermekeinek élete, Krisztus élete, amelyre a keresztség szentségében feltámadtunk, amelynek megújítására készülünk; a bűn uralmának ellentéte a mi uralkodásunk, akik Jézus Krisztusban, aki már legyőzte a bűnt és a halált, arra kaptunk meghívást, Küldetést, hogy a bűnt legyőzzük, önmagunkat legyőzzük, és önmagunkon uralkodjunk.

Szent Pál hivatkozik, mint másutt is Jézus Krisztus engedelmességére, amelyet Ádám – és a mi engedetlenségünkkel szembeállít. A mi engedelmességünknek nem a kereszthalálban, mindössze a tízparancsolat betartásában, a Krisztus és Egyháza iránti engedelmességben kell megvalósulnia.

A nagyböjti idő alkalmat ad, hogy Krisztustól és Vele engedelmességet tanuljunk.

EVANGÉLIUM: Mt 4,1-11

Nagyböjt első vasárnapján mindhárom liturgikus évben Jézus megkísértésének elbeszélését olvassuk, halljuk az Evangéliumban. Ez nem csak abból érthető, mert szent Máté és Lukács Evangéliumában Jézus böjtöléséről hallunk, hanem abból is, hogy a keresztelendőknek, akik a húsvéti vigílián részesülnek a beavató szentségekben, és nekünk is, akik már megkeresztelkedtünk, a keresztségi ígéretekben ellene kell mondanunk az ördögnek, aki Jézust is megkísértette, s akinek Jézus is ellene mondott. – Erre készít elő bennünket a nagyböjti idő szent negyven napja.

Szent Máté elbeszélésében ezt a sorrendet találjuk:

– Jézus szóljon a köveknek, hogy kenyérré változzanak;

– Jézus vesse le magát a templom párkányáról;

– Jézus boruljon le a Sátán előtt és imádja őt.

Jézus mindhárom esetben szentírási idézettel válaszol a kísértőnek, aki a második megkísértésben szintén bibliai érvekkel támasztja alá kihívását, próbatételét.

Jézusnak bizonyítania kell isteni mindenhatóságát, valamint, hogy Isten különleges védelmét és gondoskodását élvezi, hiszen Ő Isten szeretett Fia, akiben a Mennyei Atyának kedve telik, amint ezt Jézus megkeresztelkedésének elbeszéléséből tudjuk és jövő vasárnap Urunk színeváltozásának történetében hallani fogjuk.

Az első bibliai idézet, amellyel Jézus visszautasítja a kísértőt a Második Törvénykönyvből származik, amely Mózes nagy beszédeit tartalmazza az Ígéret Földjének határán, amelyekben visszapillant a pusztai vándorlás eseményeire,

melynek során az Úr próbára tette „ megkísértette” Választott Népét, az pedig zúgolódásával Istent kísértette, próbára tette az Úr türelmét.

–Ezek között az események között fontos helyet foglal el a manna, az égből szállott kenyér, amely Isten ajkából származik. – Jézus elutasítja a kísértőt, mert isteni mindenhatóságának nem a maga és mások élelmezése a célja, de a csodás kenyérszaporításnál maga hivatkozik a mannára, és előre jelzi, az Eukarisztiát, azt a kenyeret, amelyet testévé változtat, s amely Igéjével együtt Isten ajkából származik, hiszen Ő a megtestesült Ige. A második kísértésnél, a sátán a 91. zsoltárt idézi, amely Isten választottjának különös oltalmáról szól: az angyalokról, akik Isten parancsára tenyerükön hordozzák Isten Fiát. – Jézus ezt a megkísértést, próbatételt is bibliai

idézettel utasítja vissza: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” ugyancsak a Második

Törvénykönyvből. A lehetetlen próbatétel kiállása, főleg a sátán részéről,

nem szükséges Jézus Isten-voltának igazolására, bizonyítására. Ő nem szorul

rá, hogy önmagát, küldetését bárki előtt, különösen a gonosz lélek előtt

bizonyítsa, különösen nem azzal, hogy ámulatba ejtse, vagy szórakoztassa az

embereket. – Nem függhet megváltói műve egy ilyen „kísérlet” sikerétől.

A harmadik megkísértés (szent Máténál) a legtolakodóbb és legmerészebb.

A kísértő megmutatja a magas hegyről a világ valamennyi országát

és azok gazdagságát – Istent utánozva, aki Mózesnek megmutatta a magas hegyről az Ígéret Földjét (a Második Törvénykönyvben) – és Jézusnak ígéri, ha őt leborulva imádja. Jézus azonban a Szentírásnak ugyanebből a könyvéből utasítja vissza a sátánt, a számunkra jól ismert szavakkal: „Uradat Istenedet imádd és csak neki szolgálj!”

A sátán (miután hiába próbálkozott, kísérletezett, kísértett) otthagyja Jézust és szent Máté Evangéliuma szerint angyalok jönnek és szolgálnak Jézusnak, mint a hagyomány szerint az első emberpárnak szolgáltak a paradicsomban, a bűnbeesés előtt, mielőtt engedtek volna a kígyó kísértésének, kísérletet tettek volna arra, hogy olyanok legyenek, mint Isten. – Ezt az állapotot hivatott Jézus Krisztus nem csak helyreállítani, hanem kereszthalálával és feltámadásával újra megvalósítani. Jézus Krisztussal együtt nekünk is ellene kell mondanunk a kísértőnek. Isten igéjére és Krisztus testének kenyerére kell éheznünk. Nem szabad hitünket az istenkísértés sikerétől függővé tennünk; ne a gonosz lélektől akarjuk elnyerni azt, amit Isten ajándékba ad nekünk. – Hanem egyedül Istennek szolgáljunk s akkor az Ő angyalai is szolgálni fognak nekünk, ahogyan efelől Ő maga biztosított minket.

Ilyen lelkülettel készüljünk keresztségi ígéreteink megújítására, ilyen lelkülettel újítsuk meg keresztény életünket!

ÉVKÖZI 9. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: MTörv 11,18-32

Mózes ötödik könyvéből, a Második Törvényből, vagyis Deuteronómiumból hallottuk az olvasmányt. Ez a könyv Mózes nagy beszédeit tartalmazza az Ígéret Földjének határán. Ez a könyv és ennek elhangzott részlete fordul elő leggyakrabban a holttengeri, qumrani kéziratok között, hiszen az imaszíjjal együtt, homlokukra erősített tokban a hívő zsidók ma is magukra öltik imádság közben.

Mózes egy hegyről intézi szavait, a Választott Néphez, amint Jézus is a hegyi beszéddel kezdi tanítását a Máté-evangélium szerint. És ahogyan Mózes döntés elé állítja hallgatóit, hogy az áldás és átok közül válasszanak, úgy Jézus is az okos és az oktalan, balga ember ellentétének hasonlatával fejezi be a hegyi beszédet. – Mózes az isteni törvények betartásától teszi függővé az áldást, (mint Jézus az Ő szavainak betartásától), é és az Úr útjairól való letérést és más istenek követését viszont átoknak nevezi. „Az Úr útján járni”, „Hallgatni az Úr szavára” és „Szeretni Istent és felebarátunkat” a Második Törvény, a Deuteronómium kedvelt kifejezései. Ezeket Jézus is magáévá tette tanításában. Ezért olykor Mózes ötödik könyvét, a Második Törvényt Evangéliumnak nevezik az Ószövetségben.

Mi is döntés előtt állunk. Az Úr útján akarunk járni, amelyre Jézus Krisztus tanít bennünket, aki önmagát útnak, igazságnak és életnek nevezi, vagy más „isteneket követünk, akiket nem ismerünk, mert Jézus Krisztus nem nyilatkoztatta ki őket, csak a közhangulat kínálja nekünk? – Ha nem is imaszíj, ha nem is homlokunkra erősített tok formájában, tartsuk szem előtt Mózes – és Jézus Krisztus szavait.

ZSOLTÁR: 31

Az elmúlt vasárnapi zsoltár is arról szólt, hogy a hívő Istenbe veti bizalmát, Őrá hagyatkozik, Isten az ő sziklavára, életének szilárd alapja. – A mai evangéliumban Jézus is azzal fejezi be a hegyi beszédet, hogy életünket szilárd alapra helyezzük, Isten törvényeinek és az Ő tanításának alapjára építsük. A mai zsoltár egy további gondolatot is fűz ehhez: a hívő abban a reményben hagyatkozik Istenre, hogy nem fog megszégyenülni. – Sajátságos vallási felfogást tükröz ez a gondolat: Isten nem engedheti meg, hogy a benne bízó hívő megszégyenüljön. A hívő úgy gondolja, ha nem nyer meghallgatást, ha nem szabadul a bajból, az Istenre nézve sem jó, hiszen istentelen környezete abból, hogy Isten nem szabadítja meg a hívőt, nem csak arra fog következtetni, hogy a hívő nem méltó Isten segítségére, hanem arra is, hogy Isten nem tartja számon a benne reménykedőket, mi több, talán nincs is Isten.

Mi másként értelmezzük ezeket a szentírási szavakat, gondolatokat: csak akkor nem ér bennünket szégyen, ha Istenben bízunk, Őrá hagyatkozunk. Istenben bízni és Őrá hagyatkozni azonban nem annyit jelent, hogy ölbe tett kézzel várjuk, hogy az isteni gondviselés beavatkozzon és tegyen valamit, hanem azt, hogy én keresztény életemmel megmutatom, hogy valóban Istenben bízom; csak akkor nem fog szégyen érni, ha meggyőződésem és életmódom összhangban lesznek egymással, nem lesz ellentmondás a kettő között.

Ha így élünk, nem kell szégyenkeznünk, nem kell attól félnünk, hogy életünk romba dől, hiszen Jézus Krisztusra építettük azt.

SZENTLECKE: Róm 2,21-25.28.

Az előttünk álló évközi vasárnapok hosszú során át szent Pál apostol Rómaiakhoz írt leveléből fogjuk hallani a szentleckét. Arról már hallottunk, hogy a Népek Apostola ezzel a levelével mutatkozik be a birodalom fővárosának hívő közössége előtt, ahová maga is készül. Ez a közösség, mint szent Pál idejében már az Egyház megkeresztelkedett zsidókból és pogányokból állt, akik közül ez utóbbiak soha nem is hallottak a Mózesi törvényről és az Ószövetségről. – Mindkét „csoportnak” szüksége van az üdvösségre: Krisztus megváltói műve mindkettő számára nélkülözhetetlen, és mindannyian meghívást kaptak Krisztus áldozata által az Egyházba. Erről szól az egész Római levél, erről szól a mai szentlecke is. Mivel Jézus Krisztusban lett nyilvánvaló, Isten elhatározása a pogányok számára is, ezért független a mózesi törvénytől. Mindazok számára nyilvánvalóvá vált, akik hisznek. Tehát nem a törvény által, hanem a hit által. Ezt a megváltást ingyen kapjuk, vagyis ez kegyelmi ajándék.

Jézus Krisztus Isten rendeléséből, vére ontása által engesztelő áldozattá lett. Ez az áldozat a hit által válik hatékonnyá. A keresztáldozat mindannyiunknak meghozta a kiengesztelődést, ám, hogy ez számunkra is gyümölcsöző legyen, ahhoz nélkülözhetetlen a hit, amely ugyanebből az áldozatból fakad és táplálkozik, hiszen a hit is Isten kegyelmi ajándéka.

EVANGÉLIUM: Mt 7,21-27.

A „hegyi beszéd” befejezését halljuk szent Máté könyvéből. Jézus szavai egyértelműen tanítják, hogy a mennyek országába, amelyről beszél, és amelyet elhozott nekünk, az Ő személyében eljött közénk, csak akkor juthatunk el, ha a Mennyei Atya akaratát cselekedjük. Ezt Jézus nagyon súlyos szavakkal fejezi ki. A prófétálás, a csodák, az ördögűzések, amelyek hatalmával tanítványait felruházta, nem elegendők ahhoz, hogy a mennyek országába bejussunk. Hát még az „Uram „Uram”-ozás”. Pedig a hajlam az utóbbira mindannyiunkban megvan és olykor talán még az a gondolat is, megfordul agyunkban, hogy ha nekünk lenne csodatevő hatalmunk, arra hivatkozhatnánk, mint feltételre, hogy a mennyek országába jussunk. – Jézus ilyen feltételek mellett bennünket is gonosztevőknek fog nevezni. Egyedül a Mennyei Atya akaratának teljesítése, a tízparancsolat betartása, úgy, ahogyan azt Jézus értelmezésében hallottuk a hegyi beszédben, teszi számunkra lehetővé, hogy a mennyek országába eljussunk. Hiszen Jézus Krisztus is a Mennyei Atya akaratát teljesítette, és az általa tanított imádságban nap, mint nap ismételjük: legyen meg a te akaratod.

Végül a sziklára és a homokra épített ház hasonlatával fejezi be beszédét. Az élet viharaitól mi sem vagyunk kivételek, akik hallgatjuk Jézus Krisztust, az Egyházat. Ám keresztény életünk házáról csak akkor mondhatjuk, hogy sziklára épült, ha tettekre váltjuk Jézus tanítását, az Ő szavai szerint cselekszünk. Ne ijedjünk meg, ha fundamentalistáknak neveznek bennünket. A mi életünknek, hitünknek van fundamentuma, alapja: ez maga Jézus Krisztus.



ÉVKÖZI 8. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Iz 49, 14-15

Amikor I. János Pál pápa, aki mindössze körülbelül egy hónapig szolgálta Egyházunkat, mint Szent Péter apostol utóda, azt mondta egy beszédében, hogy Istent nemcsak az édesapával, az atyával lehet összehasonlítani, hanem az édesanyával is, többen megütköztek. De ezek mind azok közül voltak, akik vallásunkat nem ismerik, és akiknek bibliai ismereteik is csak felületesek

és hiányosak. Soha nem hallottak az Ószövetségi Szentírásnak arról a helyéről, amelyet a mai szentmise első olvasmányában hallunk, amelyben Isten önmagát a gondos édesanyával hasonlítja össze. A próféta először abból indul ki, hogy csak eszményi, ideális édesanyák vannak, akik biztos nem feledkeznek meg gyermekükről. De utána, mintha ő is számolna a lehetőséggel, hogy az édesanya is megfeledkezhet gyermekéről, kiemeli, hogy Isten még akkor sem feledkezik meg rólunk.

Magunk keserű tapasztalata is arra tanít, hogy az édesanyák gyakran mostohán bánnak gyermekükkel. Sokan még védtelen korukban, születésük előtt megölik gyermeküket; mások engedik, hogy lelki halál áldozatai legyenek: megvonják tőlük a vallásos nevelést, nem jönnek gyermekükkel szentmisére, nem gondoskodnak róla, hogy gyermekük hittanra járjon. – Megérdemlik az ilyenek, hogy édesanyának hívják őket? Hisz az édesanya hivatása nem az, hogy öljön, hanem, hogy életet adjon, az, hogy táplálja gyermekét, nem pedig, hogy engedje az éhhalál áldozatává lenni; az igazi édesanya hivatása, hogy segítse gyermekét az igazi boldogság útján, nem pedig, hogy abban akadályozza!

Az ateizmusnak, istentelenségnek, hitetlenségnek egyik forrása, gyökere, az igazi édesanyák hiánya, akiknek szeretetéből, gondoskodásából megismerhetnénk Isten életadó, gondviselő jóságát. A hivatásuknak, gyermeküknek élő édesanyák hiánya, pedig az istentelenségre vezethető vissza, hiszen Isten maga az élet forrása, maga az Élet és Gondviselés, és így az édesanyák példaképe. A hitetlenséget azzal tudjuk leghatásosabban orvosolni, ha ismét felfedezzük az édesanya igazi értékét és azt meg is tudjuk őrizni. Az édesanyai hivatás értékének felfedezését pedig egyedül Isten ismeretétől és szeretetétől várhatjuk.

ZSOLTÁR: 62.

Életünk körülményei gyakran nyugtalanítanak bennünket. Különböző zaklatásoknak vagyunk kitéve. Keressük a megnyugvást, a békességet, a biztonságot. A hívő ember mindezt Istennél reméli megtalálni, fellelni. Csak őtőle jön az üdvösség. Nyugtalanságunk, békétlenségünk oka, forrása nem egyszer az, hogy a boldogságot, az üdvösséget, a biztonságot és megnyugvást másutt, olyan kerülő utakon keressük és akarjuk elérni, amelyek még nyugtalanabbá tesznek bennünket. Hogy ettől a kerülőtől, attól az újabb nyugtalanságtól megkíméljük magunkat, a zsoltár figyelmeztet bennünket, hogy Istennél keressük a megnyugvást.

Olykor nem vagyunk egészen elégedettek ezzel a megoldással. Úgy tűnik, az Istenre való hagyatkozás nem hozza meg a várt eredményt, nem termi meg kívánt gyümölcsét, amint ezt mi elvárjuk. Ezért a zsoltár arra tanít bennünket, hogy türelemmel hagyatkozzunk Istenre. A türelem szerves része nélkülözhetetlen kelléke, alapfeltétele a keresztény életnek, Istenbe vetett hitnek, bizalomnak az Őrá való hagyatkozásnak. – Hitünknek és hívő életünknek csak akkor van értelme, ha elfogadjuk Krisztus második eljövetelének hitigazságát, ha türelemmel tudjuk várni a végső kibontakozásnak ezt a pillanatát, amelyről csak annyit tudunk, hogy be fog következni, de sem az időpontját, sem körülményeit nem ismerjük. Az Istenbe vetett bizalom másik feltétele: tárjátok fel szíveteket Őelőtte. Korunk csalódott embere azt tapasztalja, hogy abból, hogy másokkal bizalmas volt, másoknak „feltárta szívét”, mindig csak baja származott, mert embertársai visszaéltek bizalmával, esetleg kibeszélték titkait. Ám ebből rendszerint nem tanulunk, hanem még inkább szükségét érezzük egy szinte elhamarkodott bizalmaskodásnak. – Isten előtt azonban bezárjuk szívünket.

– Ezért a zsoltár arra tanít minket, ha szeretnénk visszanyerni életünk szilárd alapját, azt a sziklát, amelyen biztonságosan meg tudunk állni, ne a kétes értékű barátságokban bizalmaskodjunk, ott inkább legyünk óvatosak, legyenek fenntartásaink; annál bizalmasabbak legyünk Istenhez, aki ezzel biztos nem fog visszaélni, és aki előtt úgy sincs semmi rejtve.

SZENTLECKE: 1 Kor 4,1-5.

Hűségről, ítéletről, bíróságról beszél szent Pál a mai szentleckében.

Ő – és mi, akik mint az apostoli Egyház tagjai küldetést kaptunk a keresztség szentségében, Krisztus szolgái és „Isten titkainak intézői” vagyunk. Ennek feltétele a hűség.

Ha hűségesek vagyunk, nem kell az emberek véleményével, ítéletével törődnünk. Az emberek ítélete ebben nem lehet döntő. De önmagamé sem, akkor sem, ha nem érzem magam bűnösnek. Ez az érzés, ez a tudat önmagában még nem jelenti, hogy igaz vagyok, még nem jelenti a megigazulást. Az Úr lesz az, aki fölöttünk ítélkezik, az Ő ítélete számít.

Mindannyian készek vagyunk az ítélkezésre, különösen mások felett. Ez az ítélet azonban nem helytálló, mert mi nem ismerhetjük a „szívek szándékait”. Ezért nem szabad időnap előtt ítélkeznünk, hanem türelemmel kell várnunk az Úr – Jézus Krisztus – eljövetelét, ahogyan ezt Ő maga és az egész Újszövetség számtalan helyen hirdeti. – Akkor majd mindenki megkapja elismerését Istentől. Ezért ne az emberi elismerés legyen a döntő életünkben, hanem a Jézus Krisztushoz, felebarátjainkhoz, és önmagunkhoz való hűség.

EVANGÉLIUM: Mt 6,24-34.

Jézus a hegyi beszédben nem csak arról beszél, miben kell különböznie tanítványai igaz voltának a farizeusokétól és írástudókétól és az emberekkel szembeni magatartásuknak a pogányokétól, hanem az evilági javak körüli fáradozásukban, azok értékelésében is különbözniük kell a pogányoktól. Tanítását Jézus a két úrnak való szolgálattal kezdi: az egyik Isten, a másik Mammon, a gazdagság. Ez a kettő kizárja egymást. A Mammon – ha szolgálunk

neki – kizárja annak lehetőségét, hogy Istennek szolgáljunk. Majd utána az ég madarainak és a mező liliomainak példájával oktat bennünket a gondviselésbe vetett bizalomról. A hasonlatból világos, hogy Jézus nem könnyelműségre tanít, hanem a hiábavaló aggodalomtól akar megszabadítani, az által, hogy a dolgok helyes értékelésére tanít: az élet több az ételnél és a test több a ruhánál. Az előrelátás és gondoskodás üdvös dolog, de nem szabad a biztosítási szellem rabjává lennünk. Az étel és ruházkodás helyett, Jézus Krisztus tanítványainak, nekünk, Isten országát és annak igazságát kell keresnünk, a többi hozzáadatik, hiszen Mennyei Atya jól tudja, hogy minderre szükségünk van, – Vajon Isten országa és igazságának keresésére mennyi időt, erőt szentelünk? Ha nem is annyit, amennyit az étel és ruházat előteremtésére, de legalább arányos-ezzel? Vagy netán, mint a pogányok összetévesztem, felcserélem ezeket Isten országával és annak igazságával?

ÉVKÖZI 6. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Sir 15,16-20

Idegennek tűnik számunkra, amikor a Szentírás átokról beszél. A liturgikus, istentiszteleti használatból ki is hagyták az úgynevezett átokzsoltárokat, amelyeket nem tudunk összeegyeztetni az Evangélium tanításával, amely csak az áldást ismeri, és azt kívánja tőlünk, hogy ellenségeinket se átkozzuk, hanem áldjuk.

A mai ószövetségi olvasmány, a kései Sirák fia könyvéből, az áldás és átok ellentétéről beszél. Tulajdonképpen egy régi tanítást idéz Mózes beszédéből, amelyet az úgynevezett Második Törvényben, a Deuteronómiumban, Mózes ötödik könyvében találunk.

Annak megértéséhez, amit az Ószövetség az átokról mond, fontos tudni, hogy az ószövetségi hívő nem ismeri a semleges álláspontot: vagy áldunk, vagy átkozunk valakit. És ugyanígy más is, vagy áld, vagy átkoz bennünket. Istennel szemben sem lehetünk semlegesek, és Isten sem közömbös velünk szemben. Az ószövetségi hívő számára nincs középút. Csak a két végletet ismeri. Az áldásról és átokról szóló tanítás lényegét azonban abban kell látnunk, hogy ez az áldás, vagy átok nem kívülről jön, nem valami olyan erő, amellyel szemben mi tehetetlenek vagyunk, vagy tétlenül kell elszenvednünk. Sokkal inkább arról van szó, ahogyan ezt az olvasmány is szépen mondja, hogy mi magunk szabadon választunk áldás és átok között; tőlem, magamtól függ, hogy életem áldás vagy átok lesz magam és embertársaim számára. – Hogy a felelősségtől mentesítsük magunkat, szívesen hárítjuk életünk ballépéseit a sorsra, horoszkópra, névtelen erőkre („valaminek kell lennie”) – ha vallásosak vagyunk, még attól sem riadunk vissza, hogy mindezt Istenre hárítsuk. – Pedig, ahogy az olvasmány is tanít minket, nem Isten átkoz bennünket, hanem mi magunk tesszük átokká életünket – magunk és embertársaink számára.

Amikor az utolsó ítéleten Jézus azt mondja: „Jöjjetek Atyám áldottai … távozzatok átkozottak!…”, felsorolja az áldottak jócselekedeteit: „mert éheztem, és ennem adtatok…..”, és az átkozottak mulasztásait: „mert éheztem, és nem adtatok ennem…”

– tehát nem Ő áld, vagy átkoz, hanem magunk valósítjuk meg, teljesen szabadon az egyiket, vagy a másikat, magunk és embertársaink számára.

ZSOLTÁR: 119.

Jézus viszonya a törvényhez áll a mai Evangélium központjában. Ez égető kérdés volt a Máté-evangélium hallgatósága, olvasói számára, hiszen ezek a zsidóságból, a Mózesnek adott törvény szerinti vallásosságból lettek keresztények. Így nem volt mindegy, hogyan viszonyul Jézus, és hogyan kell nekik továbbra viszonyulniuk a „mózesi” törvényhez. – Jézus nem beszüntetni, hanem tökéletessé tenni jött a törvényt és az egész Ószövetséget. Rámutat arra, amiről a zsoltár is szól, hogy ezt a törvényt követni nem teher, hanem boldogság és öröm.

Ezt az utat, Isten törvényének útját, minden előtt keresni kell. A vallásosság tevékeny-séget jelent; ha nem keresem az Istennek tetsző élet útját, életmódot, hogyan találhatom azt meg? A vallásos élet tehát nem mentesít a tevékenységtől. Tőlem függ, akarok-e ilyen életet élni. Ha igen, akkor biztos keresni fogom ennek a módját, lehetőségét. Ezt az utat meg is kell látni. Az élet összetett körülményei között gyakran elkerüli figyelmünket, nem látjuk mi az, amit tennünk kell az örök élet elérése érdekében. – Az isteni törvény csodáit is meg kell látnunk. Észre kell vennünk, milyen szép az élet, amelyet Isten törvénye, Jézus Krisztus tanítása szerint élünk és embertársaink számára lehetővé teszünk. Ha nem ismerjük el ezt a csodát, ezt a szépséget, vonakodni fogunk a törvény betartásától. Ezt a csodálatos szépséget lelki szemünkkel, a hit segítségével láthatjuk meg, ami Isten ajándéka. Végül hűségesen be kell tartani ezeket a törvényeket. Csak akkor tapasztalhatjuk meg az isteni törvény csodálatos szépségét, ha betartásában hűségesek, állhatatosak, kitartóak vagyunk. – Talán épp azért nem tudjuk értékelni az Isten törvénye szerinti életet, nem látjuk a keresztény élet szépségét, mert hiányzik belőlünk a hűség, az állhatatosság, a kitartás. Jézus Krisztus azáltal teszi tökéletessé az ószövetségi törvényt, hogy megmutatja, hogyan kell azt keresnünk, meglátnunk és annak betartásában hűségesnek lennünk.

SZENTLECKE: 1 Kor 2,6-10

Szent Pál apostol elhatárolta magát az emberi bölcsességgel szemben. Most azonban azt halljuk, hogy bölcsességet hirdet. De ez a bölcsesség csak a tökéleteseknek szól. Ez nem a világ és pusztulásra ítélt fejedelmeinek bölcsessége, hanem Isten titokzatos, elrejtett bölcsessége. Ez voltaképpen a mi megváltásunk, megdicsőülésünk, öröktől fogva elrendelt, de elrejtett terve. Azután szent Pál elmondja, hogy a világ fejedelmei közül ezt senki sem értette meg, mert ha megértették volna, nem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát, vagyis Jézus Krisztust. Isten elrejtett bölcsességét Jézus Krisztusban csak a tökéletesek érthették és érthetik meg. Ha a középszerűséggel beérjük, mi sem fogjuk megérteni, mi is azokhoz társulunk, akik megfeszítették Jézus Krisztust.

Ezt követik szent Pál mindenkor érvényes szavai azt illetőleg, hogy mit lehet erről az elrejtett tervről, bölcsességről mindössze elmondani: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik Őt.” Nekünk azonban – és itt szent Pál önmagára és a „tökéletesekre” gondol Isten a Szentlélek által kinyilatkoztatta ezt. Ez pedig az üdvösség, Jézus Krisztus megváltói műve, maga Jézus Krisztus. Hiszen Ő az örök élet lényege. Nélküle az örök boldogság nem boldogság. De az Ő nagy szeretetét valóban csak a „tökéletesek” tapasztalhatják meg, az Ő kinyilatkoztatása és megváltói műve iránt valóban csak a tökéletesség útján lehetünk fogékonyak.

EVANGÉLIUM: Mt 5,17-37

Jézus nem azért jött, hogy megszüntesse a törvényt és a prófétákat, amit a -Máté- evangélium címzettjei jól ismernek, hanem, hogy tökéletessé tegye. És ez a tökéletessé tett, beteljesített törvény kötelezi Jézus Krisztus tanítványait, az Egyházat, az Újszövetségi Választott Népet. A tanítványok igaz voltának felül kell múlnia az írástudókét és farizeusokét. Jézus Krisztus törvénye, tanítása ott és abban kötelez, amiért semmiféle emberi igazságszolgáltatás nem vonhat bennünket felelősségre. Hiszen ha csak a külsőleg megállapítható dolgokban teszünk eleget a törvényeknek, nem különbözünk azoktól, akik nem Jézus tanítványai.

Jézus, mint az Újszövetség törvényhozója, Mózese lép fel, mint a Mózesnek megígért, hozzá hasonló próféta az idők teljességében, akinek hatalma és joga van azt, ami a „régieknek” mondatott, tökéletessé tenni, beteljesíteni az „én pedig”-gel.  Az ölésért, gyilkolásért elítélik a tettest. Jézus viszont azt is méltónak tartja az ítéletre, aki haragszik testvérére, amiért egyébként semmilyen emberi ítélőszék nem vonhatja felelősségre. Ezt követi Jézus komoly intelme az áldozatbemutatásról és kiengesztelődésről: méghozzá, ha testvéremnek van ellenem panasza. Ez szépen mutatja, hogy a kiengesztelődés és a kibékítés teszi lehetővé a hiteles vallásosságot, az áldozatot, tudva, hogy mi is adó sok vagyunk amint ezt szépen megvalljuk a Miatyánkban. – Igaz, nem lesz minden haragból gyilkosság, de minden gyilkosság haragból származik. A következő parancs a házasságtörés, amelyet az Ószövetség szigorúan büntetett. Jézus Krisztus az erkölcsi tisztaság parancsát kiterjeszti gondolatainkra, vágyainkra, kívánságainkra, szándékainkra. Hiszen gondolatról ott lehet beszélni, ahol szándék is van: ahol a szándék irányítja lelkünk legtitkoltabb rejtekét. – Jézus nagyon szigorú prófétai szavakkal hangsúlyozza ennek a tanításnak komoly voltát. Még önmagunk testi épségét sem szabad sajnálnunk, ha örök életünkről van szó. Ha halálbüntetés járt a házasságtörésért, ugyanilyen szigorú elbírálás alá esnek azok a kívánságok, amelyekből az származik. A házasságtörés kapcsán Jézus a feleség elbocsátásának kérdésére is kitér: Jézus – mint más evangéliumi helyből is tudjuk – a házasságot nem a farizeusok és írástudók Mózes – értelmezéséből értékeli, hanem a Teremtő Isten eredeti szándékából. Ez pedig a házasság felbonthatatlansága. A feleség, akit könnyen magántulajdonnak tekintettek a törvény alapján, a hűtlenséget kivéve, amellyel ő követett el házasságtörést, nem bocsátható el, mert, aki elbocsátott nőt vesz el feleségül, házasságot tör. – Ez a házassági erkölcs kötelezi Jézus tanítványait. A nő, mint egyenrangú segítőtárs nem magántulajdon. A házasság Jézus Krisztus tanítása szerint felbonthatatlan. Lehet, hogy ma, amikor könnyen puszta eszköznek tekintik a másik személyt, ez időszerűtlennek tűnik, de ebben kell, mint Jézus tanítványainak különböznie a mi igazvoltunknak a farizeusok és írástudók „igaz” voltától. Ebben különbözik Jézus Tanítása. –Az „én pedig azt mondom nektek”, a régieknek mondottaktól.

A következő az eskü parancsa. Csak nehezen magyarázható, hogy az Egyház tolerálja, esetenként előírja az esküt. Erre nem is volna szükség, ha beszédünk valóban igen-igen, nem-nem volna, vagyis, ha mindig azt mondanánk, amit gondolunk, és azt gondolnánk, amit mondunk. Sajnos, úgy tűnik, még az Egyházban sem tartunk itt, mi, akiknek igaz volta meg kellene, hogy haladja az írástudókét, akikhez Jézus szavai szólnak: „Én pedig azt mondom nektek”.

Különbözik-e igazvoltunk Jézus kortársaiétól? Elfogadjuk-e, hogy Jézus Krisztus tanítása ott és abban kötelez bennünket, amiért semmilyen emberi igazságszolgáltatás nem vonhat bennünket felelősségre?

ÉVKÖZI 7. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Lev 19,1-2 17-18

Mózes harmadik könyvéből, a Levitikuszból halljuk a mai vasárnap első olvasmányát. A leviták az istentisztelet, áldozatbemutatás körül segédkeztek az Ószövetségben. Ez a könyv szabályozza az ószövetségi istentiszteletet, de a mindennapi életre és az emberek közötti helyes kapcsolatok szabályozására is pontos előírásokat, törvényeket, szabályokat ad. Mindennek pedig a szentség törvénye az alapja: „Legyetek szentek, mert én az Úr, a ti Istenetek szent vagyok!” – Ez magas követelmény, mert elvárja a Választott Néptől, hogy Istenhez hasonló legyen, hogy szent nemzet legyen. A könyv mindjárt meg is magyarázza, mit ért a szentségen. Elsősorban nem a szent edények, istentiszteleti felszerelések tisztaságát, nem is az áldozatokat, még csak nem is az imádságot, hanem a helyes, egyenes, korrekt emberi kapcsolatokat. – Nem korrekt és így nem szent az, aki ahelyett, hogy embertársát figyelmeztetné hibájára, és így esetleg javulásra késztetné, indítaná, szívében gyűlöletet táplál iránta, és másoknak beszéli el felebarátja hibáit. – Az sem lehet szent, aki haragot tart mással. A harag nem hozhat javulást, csak a szeretet. Haragtartás helyett szeretni valakit, mint önmagunkat, azt jelenti, elnézőnek lenni embertársainkkal, ahogyan önmagunkkal is elnézőek vagyunk, és, ahogyan másoktól elvárjuk, hogy velünk szemben elnézőek legyenek.

Erre kötelezte az Ószövetség a híveket felebarátaik, honfitársaikkal szemben. Erre kötelez az Újszövetség minden emberrel, még ellenségeinkkel szemben is. Mi vagyunk az Újszövetség választott népe; a királyi papság, a szent nemzet, amelynek oly szentnek, oly tökéletesnek kell lennie, mint maga Isten. – Eljutottunk-e erre a szentségre? Eljutottunk-e legalább az ószövetségi életszentségre és meg tudtuk-e valósítani, hogy legalább rokonaink, hozzátartozóink közül senkivel ne tartsunk haragot? Hogy ahelyett, hogy szívünkben gyűlöletet táplálnánk, nyíltan figyelmeztetjük felebarátainkat hibáikra, nem félve attól, hogy majd ők is figyelmeztetnek bennünket gyarlóságainkra?

ZSOLTÁR: 103.

Mások jóságáról igen gyorsan megfeledkezünk, még mások hálátlanságát, rosszaságát velünk szemben igen pontosan számon tartjuk. – Magunkkal szemben egészen más mértékkel mérünk: ha olykor valami jót teszünk, arra részletesen vissza tudunk emlékezni, annak emlékét gondosan ápoljuk, emlegetjük; ha méltatlanul viselkedtünk embertársainkkal szemben, arra semmiképpen sem tudunk visszaemlékezni – és úgy gondoljuk, mivel mi elfelejtettük, embertársaink is elfeledték azt.

Isten, akiről azt valljuk, hogy mindentudó, és aki előtt semmi sincs elrejtve, egész másképp viszonyul hozzánk: Ő kész elfelejteni bűneinket, gonoszságunkat „messze dobja” tőlünk. – Nemcsak mindentudásával különbözik tőlünk, hanem elsősorban azáltal, hogy olyan mértékben meg tud bocsátani, hogy bűneinket el tudja felejteni.

Viszonzásul ezért azt kívánja tőlünk, hogy ha már olyan tökéletesek nem tudunk lenni, hogy bántalmainkat, sérelmeinket elfeledjük, ne feledkezzünk meg Isten és embertársaink irántunk való jóságáról, arról, amire a jóság kötelez: hogy teljes szívünkkel, egész életünkkel, ne csak felületesen, szavunkkal áldjuk Istent; ne gondoljunk arra: tudok-e felejteni, hanem inkább azt kérdezzem: akarok-e egyáltalán felejteni?

SZENTLECKE: 1 Kor 3,16-23.

Szent Pál apostol bennünket Isten templomának nevez, mert a Szentlélek lakik bennünk. A Szentlélek már a keresztség szentsége által elkezdte kifejteni bennünk megszentelő tevékenységét, a bérmálásban, pedig beteljesítette azt. – Bűneinkkel azonban leromboljuk ezt a templomot, s akkor Isten is elpusztít bennünket.

Ezután az Apostol ismét rátér a bölcsesség és oktalanság ellentétéről szóló tanítására: mert e világ bölcsessége oktalanság Isten előtt. Nagy a kísértés, hogy e világ bölcseletéhez alkalmazkodjunk: mondjuk a teljesítmény és fogyasztás mércéjével való értékeléshez, az élet olyan megtervezéséhez és megszervezéséhez, ahol már Istennek nincs helye, és ahol Istenre nincs szükség. – Ha valóban bölcsek akarunk lenni, oktalanná kell válnunk. Az evilági bölcsesség tehát hiúság. Ezért értelmetlen az emberekkel való kérkedés is. – Nyilván arról van só, hogy a korintusiak a már ismert tekintélyekre: Pálra, Apollóra és Péterre hivatkoztak, mint tanítójukkal dicsekedtek. – Az Apostol azonban egy bíztató tanítást ad tudtunkra: mindezek, az egész világgal, az élettel és halállal együtt a mieink: tehát alá vannak nekünk rendelve.  Nem szükséges tehát, hogy másutt nagy árat fizessünk mindezért; mi pedig Krisztuséi vagyunk, Krisztus, pedig az Istené. Nem kell tehát aggodalmaskodnunk, hanem minden igyekezetünkkel Krisztushoz kell tartoznunk. Így tanuljuk meg helyesen megítélni az egész világot és életet – a halált is beleértve.

EVANGÉLIUM: Mt 5,38-48

Jézus folytatja tanításának szembeállítását azzal, ami a régieknek mondatott, amiben a tanítványok, a mi igaz voltunknak, felül kell múlnia a farizeusok és írástudók igazvoltát.

Most a szemet-szemért, fogat-fogért-szabályára, törvényére tér ki Jézus, ami már magában véve haladást jelentett az igazságszolgáltatásban, mert a szem-és fog kiveréséért sokkal súlyosabb büntetés járt, olykor halálbüntetés. – Jézus tanítványainak ebben is különbözniük kell. Nem a visszaszolgáltatás a mérce, hanem az irgalmasság. Ezt fejezik ki az arculütésről, a köntösről és köpenyről, a kétmérföldnyi gyaloglásról szóló szavak. Nyilván prófétai szavakról van szó, hiszen – különösen a mi esetünkben – az ellenségeskedésnek már csak legszélsőségesebb esete, formája a fizikai kényszer, leszámolás. És mint tudjuk, Jézus nem tartotta oda arcát, amikor a szolga megütötte, hanem rendreutasította. Ám a gonosz felett csak így tudunk győzedelmeskedni. Mert ha az ő eszközeivel szembeszállunk vele, biztos alul maradunk. A következő az ellenségszeretet parancsa. Bár az ószövetségi törvényben és a rabbinikus irodalomban nem találjuk az ellenség gyűlöletének parancsát, lehet, hogy voltak Jézus idejében pártok, szekták, amelyek ezt hirdették. – Ami mindenféleképp kötelezi Jézus tanítványait, ez az ellenségszeretet parancsa, amelyet oly nehéz magunkévá tenni. Pedig ez Jézus tanításának és küldetésének lényege. – Nehéz eleget tennünk ennek a parancsnak azért is, mert könnyen félreértjük, gondolván, hogy a szeretet kedveskedést jelent: ahogyan barátainknak szoktunk kedveskedni. Ez nem lenne hiteles, és Jézus nem erre kötelez, hanem szeretetre. Ez a szeretet Jézus szavai szerint egész konkrétan és világosan az imádságot és a jótetteket jelenti. Jézus nem azt mondja, hogy nem lesznek ellenségeink, hanem, hogy szeressük őket. Barátainkhoz kedvesek leszünk – viszont mindenkit szeretnünk kell: mindenkiért kell imádkoznunk, és mindenkivel jót kell tennünk.

Amikor ennek a parancsnak teljesítése nehezünkre esik, gondoljunk Jézus további szavaira: „Hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak…”. A kérdés tehát az: akarok-e a Mennyei Atya gyermeke lenni? Akarok-e Jézus Krisztus tanítványa lenni, akinek igaz volta különbözik azokétól, akik nem ismerik Jézus Krisztust, vagy éppenséggel ellenségesen viseltetnek iránta. Legyünk tisztában azzal, hogy ha csak azokat szeretjük, akik minket is szeretnek és csak testvéreinket köszöntjük – vagyis akikkel egyetértünk, semmi különöset sem teszünk: ugyanazt tesszük, amit a vámosok, bűnösök, pogányok – akikhez őket érdek fűzi. „Mi az, amivel többet tesztek?” –kérdezi Jézus. Arról van szó, hogy mint Jézus tanítványának, ezt a „többet”kell megtennem. Ez az a sokat vitatott „többlet”, amelyet a Jézus Krisztusba vetett hit nyújt, illetve amire kötelez. A döntő kérdés mindig az lesz: akarok-e Jézus Krisztus tanítványa lenni, a közé a „ti” közé tartozni, akikhez szól, azt a „többet” megtenni, ami által a pogányoktól különbözöm? Akarok-e tökéletes lenni, mint a Mennyei Atya, akinek a keresztség által gyermeke lettem?

ÉVKÖZI 4. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Szof. 2,3 3,12-13

Szofóniás egy az úgynevezett „kispróféták” közül.
Prófétai szózatát, mint bátorítást és vigaszt, a megalázottakhoz intézi, pont úgy, mint Jézus a hegyibeszédet. Istent keresni a vallásosság lényege. Óvakodni kell a kísértéstől, a beképzeléstől: „Én már megtaláltam Istent!” – tehát befejeztem keresztény élethivatásomat. Isten keresése egész életre szóló feladat. Majd csak akkor mondhatjuk, hogy teljes valóságában megtaláltuk, amikor a halál órájában minden összeomlik körülöttünk – vagy: mindentől megszabadulunk, ami akadályozott bennünket abban, hogy Őt megtaláljuk, és csak keresését tette lehetővé ebben a földi életben.Biztos azonban, hogy Istent olyan mértékben fogjuk megtalálni, amilyen mértékben kerestük.  – Ebben a meggyőződésben az Egyház nem azokért imádkozik, akik megtalálták, vagy úgy gondolják, hogy megtalálták Istent, hanem, azokért, akik Őt őszinte szívvel keresik.  Ezt az Istenkeresést a próféta az igazsággal és alázatossággal fejezi ki. – Mert beismeri, hogy még nem vagyok Isten ismeretének teljes birtokában, alázatosságot jelent és követel. – De ez egyben az igazság is, mivel senki közülünk nem mond igazat, ha azt állítja: én már megtaláltam Istent, én már az örök élet birtokában vagyok! Az asszírok és a babiloniaiak a Választott Népből sokakat fogságba hurcoltak. A Választott Népnek csak a maradékát hagyták meg. – A próféta azt mondja, hogy Isten csak a magalázottakat és azokat hagyja meg, akik Isten nevében bíznak. Ebben a jövendölésben megtalálhatjuk a hegyi beszéd, a nyolc boldogság előképét, amelyben Jézus szintén a szelídeknek ígéri a földet és az üldözötteknek a mennyek országát. Az Egyházban, – aminek pedig a mennyek országa kezdetének kell lennie itt a földön, de magába a mennyek országába, az örök életre is, minden ember meghívást kapott. De ennek a meghívásnak csak az igazak és alázatosak tudnak engedelmeskedni. Mi is csak akkor értjük ezt a meghívást, ha igazak és alázatosak vagyunk. – Ne ijedjünk meg, ha úgy érezzük, hogy magunkra maradtunk, ha üres temlompadokat látunk magunk körül, ha mint maradékot megmosolyognak bennünket. Mi igyekezzünk megérteni meghívásunkat,  hivatásunkat és akkor minekünk is valóra váltja ígéretét a Jó Pásztor,  ahogyan békésen élő nyáj képével ezt a próféta érzékelteti.

ZSOLTÁR: 146. A mai zsoltárt már jól ismerjük. Elbeszéli nekünk, hogy Isten oltalmába veszi a nélkülözőket, azokat, akik az élet peremére szorultak. Ugyanezeket nevezi boldogoknak Jézus a mai Evangéliumban. Ezt nem szabad úgy értelmezni,mintha az Egyház a kinyilatkoztatásra hivatkozva jóváhagyná a társadalmi igazságtalanságot, vagy akárcsak szemet hunyna fölötte, a mennyországgal vigasztalva a kizsákmányoltakat, a nélkülözőket és bajbajutottakat.

Az Egyháznak, nekünk kötelességünknek kell tartanunk az igazságtalanság elleni küzdelmet és áldozatainak megsegítését. Ettől eltekintve az olvasmány,a zsoltár és az Evangélium mégis rámutat egy igazságra, egy beigazolódott tapasztalatra: nem egyszer előfordul, hogy amikor úgy gondoljuk, hogy mindenünk megvan, semmilyen nélkülözésnek, megpróbáltatásnak, szorongatásnak nem vagyunk kitéve, elégségesnek és elegendőnek tartjuk önmagunkat, és mivel pillanatnyilag nem vagyunk sem elnyomottak, sem foglyok, sem árvák, sem özvegyi sorsban, sem jövevények – nem vagyunk másokra utalva, Istenre pedig legkevésbé, így megvagyunk Isten nélkül. – Ha így elzárkózunk Isten elől, érthető, hogy Isten közelségéből semmit semtapasztalunk meg.
– Ahhoz, hogy Isten közelségéből valamit megtapasztaljunk, nyíltságra van szükségünk: arra, hogy anélkül, hogy ezt megalázónak tartanánk, beismerjük elégtelenségünket, ráutaltságunkat egymásra, Istenre. – Az Ő segítő jóságát csak akkor fogjuk érezni, ha akkor is, amikor mindenünk megvan, pillanatnyilag semmilyen veszély sem fenyeget, semmilyen baj sem szorongat, bele tudjuk élni magunkat a rászorulók helyzetébe. Ez a lelki szegénység, amely boldoggá tesz, mert ez a feltétele annak, hogy az örök boldogságot elnyerjük.

SZENTLECKE: 1 Kor 1,26-31

Szent Pál apostol emlékezteti a korintusiakat és velük együtt bennünket, hogy meghívásunkat nem előkelő származásunknak, hatalmunknak, vagy bölcsességünknek köszönhetjük, mert Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga, oktalan és gyönge. Ezt mindannyian jól látjuk és tapasztaljuk, ezt a nyilvánosság nem is titkolja. Ám azt is észre kell vennünk, hányszor megszégyenül ez a bölcsesség, ez a hatalom és erő. Ez szent Pál egyik kedvelt témája: az Ő gyengesége, a mi gyengeségünk, Jézus Krisztus gyengesége, a kereszt oktalansága, amely azonban megszégyeníti a bölcseket és erőseket. – Isten ezen döntésének a mi üdvösségünk szempontjából is döntő szerepe van: hogy ne dicsekedhessünk Isten előtt. Hogy meghívásunk Isten szabad döntése és választása. Isten által van nekünk is életünk Jézus Krisztusban. Ő bölcsességünkké, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett, mondja az Apostol bibliai nyelven: Jézus Krisztus tehát nem csak bölcs, hanem a mi bölcsességünk. Ezért, ha valaki kérdezi, miben áll a mi bölcsességünk, azt válaszoljuk: Jézus Krisztusban.
Ez a bölcsesség azonban nem emberi okoskodás, elvont elmélet, hanem elválaszthatatlan a megváltástól és megszentelődéstől: mindhárom élő személy, maga Jézus Krisztus. Ővele dicsekedhetünk. Jézus Krisztussal dicsekedni, pedig annyit jelent, mint az Úrban dicsekedni. És ha az Úrban dicsekszünk, nyugodtak lehetünk, mert nem önmagunkkal dicsekszünk.

EVANGÉLIUM: Mt 5,1-12a

Szent Máté Evangéliumának tanúsága szerint Jézus a nyolc boldogságról szóló tanításával kezdi oktatását a hegyi beszédben. Sokan úgy vélik, ezáltal is beteljesedett a Mózesnek tett ígéret, miszerint Isten Mózeshez hasonló prófétát fog támasztani. A Máté Evangélium olvasói, hallgatói megérthették ezt a párhuzamot, hiszen hívő zsidók voltak.
A nyolc boldogságról szóló tanítást jól ismerjük, ha máshonnan nem, hát mindenszentek ünnepéről. Jézus a mennyek országát hirdeti meg, épp úgy, mint legelső fellépésekor és egész tanításával, tetteivel. Ezzel kezdi és ezzel zárja a nyolc boldogságot: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”, – „Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa”.Már első hallásra, olvasásra megfigyelhetjük, hogy Jézus azokat nevezi boldogoknak, akiket a közvélemény és nem egyszer mi magunk is boldogtalanoknak tekintünk, ítélünk: a szegényeket, éhezőket, szomorkodókat, üldözötteket. – Míg azonban szent Lukácsnál a négy boldogságról és négy jaj-ról szóló beszédben egyszerűen szegényekről és éhezőkről, szomjazókról hallunk, addig szent Máté Evangéliumában azt találjuk: „A lélekben szegények”, „Akik éhezik és szomjazzák az igazságot”. – A gazdagság, a jóllakottság könnyen lehet akadálya annak, hogy a mennyek országáról szóló tanítás iránt fogékonyak legyünk és így nem boldoggá, hanem boldogtalanná tesznek. – A lélekben való szegénység független pillanatnyi anyagi helyzetemtől, attól, hogy bővelkedem, vagy nélkülözöm. Tudom, hogy Istentől és felebarátaimtól mindig kell kérnem valamit, önmagam az igazi boldogságot nem tudom megvalósítani: Istentől a mennyek országát, felebarátomtól a segítséget várom ennek megvalósításához-. Ugyanígy, nem teltem be annyira az élettel, nem ittasodtam meg annyira az élettől, hogy ne éhezzem, ne szomjazzam az igazságot. Legalább annyit megtegyek annak keresése érdekében, amennyit a mindennapi kenyér előteremtése érdekében fáradozom. Legyen bennem igény a lelki táplálék iránt (Biztos, hogy nélkülözni nem feltétlen nagy boldogság, de jómódúak között legalább annyi boldogtalan emberrel találkozhatunk, mint azok között, akiknek nincs feleslegük; éhezni sem túl nagy boldogság – magában véve – de a csömör és a gyomorrontás kimondottan rossz). Vigasztalásra csak azok számíthatnak, akik megtapasztalják Jézus Krisztussal együtt, mit jelent szomorkodni, akik szomorkodnak és sírnak Jézus eltávozásán, míg a világ örül; akiknek Jézus megígéri a Vigasztalót, akik a Szentlelket várják, s ezért szomorkodásuk örömre válik.Már az Ószövetségben szó van arról, hogy a szelídek öröklik a földet – az Ígéret Földjét. Ez különösen időszerű volt Jézus korában, amikor a Szentföld római „fennhatóság”, megszállás alatt volt. Egyre több lázadás tört ki, isteni küldetésükre hivatkozó emberek álltak fegyveres lázadó csoportok élére, hogy erőszakkal magukhoz ragadják a hatalmat. A rómaiak mindezeket a lázadásokat vérbe fojtották. – Ezekkel Jézus szembehelyezi a szelídeket, mivel a „Földet” birtokolni, egészen más, mint fegyveres hatalmat gyakorolni.

A „Föld” pedig az örök élet Ígéret Földje, mert csak annak birtoklása teheti boldoggá az embert. A boldogságot csak az irgalmasság tudja megadni.
Aki a boldogságra vágyakozik, az számít az irgalmasságra. Irgalmasságra, pedig csak akkor számít-hatunk, ha magunk is irgalmasok vagyunk. (Amint ez szépen kifejezésre jut éppen a Máté Evangéliumban, a két adósról – „álnok szolgáról” szóló példabeszédben és Jézus beszédében az utolsó ítéletről).
Jézus Krisztus egész tanítása a szív tisztaságára vonatkozik: nem az edény külsejét kell tisztogatnunk, hanem annak belsejére, tartalmára kell, hogy gondunk legyen. Akinek tekintetét, gondolkodását, szándékát nem mocskolja be, nem homályosítja el a tisztátalanság, az láthatja meg Istent, minden boldogság forrását. Az igazi, maradandó boldogságot csakis az istenfiúság tudja megadni. Ennek mi a keresztség szentségében különleges módon részesei lettünk. Ám ez hivatást, küldetést is jelent, amely arra kötelez, hogy ne szítsunk békétlenséget, hanem békítsünk, amint Jézus Krisztus is kibékített bennünket keresztáldozatával.
Az üldözést szenvedőkkel zárul a Jézus által boldogoknak nevezett sora. Igazuk lehet azoknak, akik szerint ennek hátterében már ott állnak az első keresztényüldözések, ám legalább ilyen mértékben maga Jézus Krisztus, aki az első az igazságért üldözöttek sorában, aki tanításáért vállalta a kereszthalált, épp úgy, mint előhírnöke, Keresztelő szent János is üldözést szenvedett az igazságért. – Az üldözötteknek itt a földi életben nincs mit várniuk. De a mennyek országát elnyerik jutalmul.Végül Jézus mind a nyolc boldogságot, de különösen az utolsót, amely tanítványai „sorsának” szélsőséges esete, de a mester és a tanítvány közösen vállalják, tanítványaira vonatkoztatja. – Hasonlóan, mint szent Péternél is olvashatjuk, boldogok a tanítványok, ha jóságuk miatt, rágalmak, hamis vádak alapján üldözik őket. – Hiszen tudjuk, hogy Jézus Krisztus is ilyen vádak, rágalmak áldozata lett. Nagy lesz a tanítványok jutalma a mennyben, ahonnan Jézus Krisztus alászállott és ahová visszatért az Atya dicsőségébe. Jézus tanítványait örömre szólítja fel épp úgy, mint a szomorkodókat. Ők azok, akik Jézus Krisztussal vállalják a jelen üldözések szomorúságát a jövendő boldogság reményében. Lehet, hogy első olvasásra, hallásra idegenül hangzik számunkra Jézus tanítása a boldogságról. Ám ez azért van, mert a boldogságról helytelenül gondolkodunk. Nem egyszer a magunk kis magánboldogságára gondolunk, holott az igazi boldogságot a mennyek országa adja meg, ezért pedig Jézus Krisztussal szegénységet, éhséget és szomjúságot, szomorúságot, tisztaságot, béketeremtésért való kiállást, az irgalmasságot és szelídséget, s olykor üldöztetést is vállalnunk kell, mert ez a boldogság nem a teljesítménytől és a fogyasztástól függ.

A Magyar Katolikus Rádió műsora a UPC kábelhálózatán

Budapest, 2004. szeptember 28. A Magyar Katolikus Rádió és a UPC Magyarország vezetői a mai napon bejelentették, hogy októbertől Budapesten és hat vidéki városban elérhető lesz az első országos katolikus rádió műsora a kábeltelevíziós háztartások számára. Több mint 430 ezer család hallgathatja kábelen keresztül a rádió hitéleti és világi műsorait. A Rádió számára fontos, hogy híveihez és az érdeklődő hallgatókhoz a kábeltelevízió, mint korszerű technológia révén is eljuttassa üzenetét. A UPC előfizetői között is sokan vannak – és nemcsak a hívő családok körében – akik a könnyed szórakozás mellett minél több tartalmas műsorra is vágynak. A Magyar Katolikus Rádió műsora hozzájuk szól.

Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegye püspöke, a Magyar Katolikus Rádió Rt. vezérigazgatója, és Szalay Dorottya, a UPC MagyarországKft. vezérigazgató-helyettese a legnagyobb magyarországi szélessávú távközlésiszolgáltató központjában fogadta a sajtó képviselőit abból az alkalomból, hogya két cég megállapodása értelmében októbertől a UPC hálózatának egy részén aKatolikus Rádió műsora is elérhető lesz az előfizetők számára.

A csatorna vételéhez szükséges berendezések beszerelését a cég munkatársai végzik, az erre vonatkozó igényt a UPC telefonos ügyfélszolgálatán (Tel.: 1221), vagy ügyfélszolgálati irodáin kell bejelenteni. A Rádió műsora az egyes városokban az alábbi frekvenciákra kerül: Budapest: 99,7 MHz, Székesfehérvár: 93,6 MHz, Veszprém: 98,7 MHz, Sopron: 105,6 MHz, Pécs: 97,9 MHz, Miskolc: 96,7 MHz, Debrecen: 94,0 MHz. A hálózatra koaxiális antennabemenettel rendelkező rádiókészülékek csatlakoztathatók. A tervek szerint a műsorok hamarosan sztereó minőségben is hallgathatók lesznek a kábeltelevíziós hálózatokon.

„Alapítónk, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szándéka egy országosan fogható, keresztény értékrendet közvetítő, az egyetemes és magyar kultúrát a középpontba állító, higgadt, közszolgálati rádió létrehozása volt. Nagy jelentőségű esemény számunkra, hogy a középhullámú sugárzás, valamint a műholdas és internetes hozzáférés mellett további lépésként október elejétől a UPC hálózatán több nagyvárosban kábelen is elérhető lesz műsorunk. Az az együttműködés, amelyet kialakítottunk az ország legnagyobb kábeltelevíziós szolgáltatójával, példája lehet az üzleti szempontok és a társadalmi küldetés kölcsönösen előnyös, felelős harmonizálásának is.” – mondta Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgatója.