ÉVKÖZI 3. VASÁRNAP OLVASMÁNY: Iz 9,1-4

A Választott Nép tizenkét törzse – Jákob(Izrael) fiainak, József testvéreinek leszármazottai – a bírák vezetése alatt szövetségesekként éltek. Erre a korszakra nyúlik vissza a zsidók „honfoglalásának” hagyománya. A törzsek egymással szomszédságban éltek és az Ígéret Földje feloszlásának szent hagyományára vezették vissza.
– Zabulon és Neftáli törzse, akikről az ószövetségi olvasmányban és az Evangéliumban is hallunk, a Genezáreti tó (Galileai tenger) és a Földközi tenger közötti területet lakta. – Az asszírok, (Krisztus előtt 734 körül) végigsöpörtek ezen a területen, a lakosság nagy részét elhurcolták, a területet, pedig a későbbi korszakokban is pogányokkal telepítették be. Ezért a hívő zsidók, akik mindent, ami pogány volt tisztátalannak tartottak, lenézték, tisztátalannak tartották ennek a vidéknek a lakosságát is. – A prófétai jövendölés örömhíre most pont ennek a vidéknek lakosságához szól. Itt is megmutatkozik: Isten utai mennyire nem a mi utaink, mennyire különbözik üdvözítő jóságának minden emberre kiterjedő terve az emberi elgondolásoktól, még az ószövetségi hívő hagyományos, vallásos elképzelésétől is. – Isten mindenkit üdvözíteni akar. Azt akarja, hogy Őt mindenki megismerje. Mi több: világosságát elsősorban azoknak karja felragyogtatni, akiket másodrendű, alacsonyabb rendű embernek tartanak. Isten új Választott Népet szerez magának, amely a pogányo-kat is magában foglalja. – Ennek a „szaporulatnak” a Választott Nép is örül. – Ezt az örömet két képpel érzékelteti a szentíró. Az egyik a békeidőből van: az aratás. A vidékeinkhez viszonyítva szegényes palesztinai föld termése. A másik kép a „szent háború” hagyományából származik. Gedeon emlékét idézi, aki legyőzte a pogány mádiánitákat, akik a Választott Néppel szemben ellenségeskedtek. – A próféta, mondanivalóját három ellentétben fejezi ki: sötétség-világosság; gyászöröm; rabság-szabadság.

Ezt a jövendölést már az első keresztények az Egyházban látták beteljesedni. Ezt bizonyítja a Máté-evangélium is, amely szívesen beszél arról, hogy az ószövetségi Választott Nép helyébe, amely nem ismerte föl Üdvözítőjét, Jézus Krisztus új Választott Népet szerez magának, a farizeusok által lenézett pogányokból. Ez az új Választott Nép az Egyház, mi vagyunk. Tudunk-e örülni ennek a hivatásnak, vagy tehernek tartjuk? Csak keresztelésünknél gyújtottak gyertyát, vagy magunk is ki akarunk jönni arra a világosságra, amelyre bennünket Krisztus meghívott? A bűn igáját választjuk inkább, vagy a kegyelmet? – Ezeket a kérdéseket naponta fel kell tennünk magunkban és naponta – őszintén – válaszolnunk kell rájuk.

ZSOLTÁR: 27.

Jézus Krisztus maga a világ világossága. Ahol felragyog tanítása, jelenléte, tanítványainak élete által, ott el kell tűnnie a sötétségnek. A sötétség és világosság ellentétének gondolata áthatja a mai szentmise szentírási szövegeit. Így a zsoltár is ezt a gondolatot juttatja kifejezésre. A hívő számára Isten, a világosság jelenléte, biztonságot és örömet nyújt, míg a sötétség bizonytalanságot, és rettegést jelent. A sötétben botladozunk, botorkálunk, a sötétben veszélyeztetve érezzük magunkat. Az imádkozó meggyőződése szerint ennek az örömnek forrása, középpontja a templom. Innen, mint Isten házából sugárzik az a világosság, amely beragyogja a hívő egész életútját, és így biztonságban tud haladni az örök boldogság, az örök világosság felé. Ezért óhajt a hívő az Úr házában lakni. Maga a templom nem lakóhely, és Isten sem lakik emberkéz alkotta épületben. A zsoltárnak mégis igaza van, mert a templomban és a szentmisén, a hívek közösségében kiváltságos módon találkozhatunk és találkozunk Istennel. Amit itt hallunk, magunk is mondunk, teszünk, az a világosság, amelynek életünk útját, az előttünk álló hétköznapjait be kell ragyognia. – Itt kell erőt merítenünk ahhoz, hogy a mindennapi élet összetett helyzeteiben, amelyek gyakran elbátortalanítanak bennünket, és amelyek között nehezen találjuk fel, ismerjük ki magunkat, bátran tudjunk cselekedni. Erre csak akkor leszünk képesek, ha valóban az Úrra hagyatkozunk, benne bízunk, benne remélünk. Amikor a zsoltár az élők földjéről beszél, minden bizonnyal az Igéret Földjére, Izrael és Júda földjére, és erre az evilági, földi életre gondol. Mi azonban Jézus Krisztus tanítására hagyatkozva hisszük, hogy számunkra az Ígéret Földje az örök élet. – Az odavezető utat világítja be nekünk Krisztus tanítása, az odavezető élet-úton erősít, bátorít minket.

SZENTLECKE: l Kor 1,10-13.17

Jézus Krisztus titokzatos testének, az Egyháznak egysége, szent Pálnak szívügye. Ezért kéri a korintusi híveket, ne szakadjanak pártokra. A pártoskodás nyilván kérdésessé teszi az Evangélium hitelességét. Amint az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk az első Egyházban, hívők közösségében is voltak véleménykülönbségek, nézeteltérések, gondok. A pártok tagjai szívesen hivatkoztak valamely apostolra: Kéfásra (Péterre), Pálra, vagy más vezető egyéniségre, mint egy bizonyos Apolló. – Gondolva, hogy akkor nem Krisztus követése kötelezi, hanem amit a fentnevezettre hivatkozva kötelezőnek tartottak. Ezzel szemben szent Pál kiemeli, hogy csak Jézus Krisztus tanítása kötelez, és azt nem lehet megosztani, mert Őt feszítették meg értünk, és akik megkeresztelkedtek az Ő nevében keresztelkedtek meg. Csak az érdemli meg, hogy kövessük, hogy magunkat övéinek tekintsük, akit érettünk keresztre feszítettek. – Az Egyház szakadása Jézus Krisztus megosztását jelentené, hiszen az Egyház Jézus Krisztus titokzatos teste. Mivel Apolló is keresztelt, azok, akiket ő keresztelt meg, úgy gondolták, hogy az ő tanítása kötelezi. Ezért szent Pál nem a keresztelést tekinti küldetésének, hanem az Evangélium hirdetését, amely elválaszthatatlan a keresztségtől – amint Jézus azt tanítványainak parancsba adta. De ezt sem – 112 – bölcselkedő beszéddel teszi, nehogy Krisztus keresztje erejét veszítse: mint a „test” – a korintusi levél kulcsszava, úgy Jézus Krisztus keresztje áll szent Pál egész igehirdetésének középpontjában. Ennek, ami a zsidóknak botrány, a görögöknek oktalanság kell a mi életünk központjában állnia.

EVANGÉLIUM: Mt 4,12-23

Szent Máté Evangéliuma szívesen idézi az Ószövetséget, hivatkozik a prófétákra, hiszen címzettei, a zsidóságból megkeresztelkedettek, jól ismerték azokat. Jézus nyilvános működésének elbeszélését is egy Izajás idézettel vezeti be, amely a „pogányok Galileájáról” beszél. Itt kezdi Jézus az Ő tanítását, itt hívja meg az első apostolokat, akiket majd minden néphez, minden nemzethez küld, hogy megkezdődjön az újszövetségi Választott Nép, az Egyház élete. Jézus Krisztus tanítása, Ő maga az a fény, amely a sötétben lakó, a halál árnyékában ülő népre felvirrad. Jézus ezekkel a szavakkal kezdi tanítását: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” A megtérés tehát Jézus Krisztus tanításának és kinyilatkoztatásának kezdete, alapja és lényege. Ha ezt elhagyná az Egyház, ha ezt elhallgatná és az ő működésének is nem ez volna az alapja és lényege, hűtlen lenne küldetéséhez, krisztusi eredetéhez. Szent Máté Evangéliuma a legtöbb helyen „mennyek országáról” beszél, Márktól eltérően, ahol Jézus „Isten országát” – mond. Ez bizonyára azért történik így, nehogy zsidó címzettjeit bántsa, hogy Isten nevét hiába kimondja. Ami ettől fontosabb a mennyek országának, Isten országának meghirdetése. Ez nem földrajzilag meghatározható, megszervezett ország, hanem Isten ereje, hatalma, amely Jézus Krisztusban jön el, amelyet Jézus Krisztus hirdet meg. Ez Isten jelenléte köztünk és bennünk, amit azonban, mivel lényegét tekintve titok, misztérium, Jézus Krisztus is hasonlatokkal, példabeszédekkel érzékeltet. Mindjárt ezt követően meghív két halász-testvérpárt: Simon Pétert és Andrást, valamint Zebedeus fi ait: Jakabot és Jánost. Őnekik sajátságos feladatot szán: emberek halászaivá teszi őket. Mint halászok számára egészen világos volt ennek jelentése: ahogyan a háló kifogja, bekeríti a halakat, és ahogyan a halászok összegyűjtik őket, ezt kell az emberekkel tenniük. Ez Jézus követése, ez az, amire meghívja őket. Ez Jézus tette. Erre az ember saját erejéből elégtelen. Jézus Krisztus teszi őket azzá, amire meghívja őket. Ők eleget tesznek Jézus meghívásának. A halászok otthagyják hálóikat, Zebedeus fiai atyjukat és követik Jézust. Ilyen hatása, ereje van hívó szavának. Jézus meghívó szava lemondásra indít.

A keresztség szentségében Jézus Krisztus bennünket is meghívott és küldetést adott az „apostolkodásra”, hogy Apostoli Egyházában keresztény életünk jó példájával, szavunkkal és imádságunkkal segítsünk a mennyek országába gyűjteni az embereket. Ezután Jézus bejárta Galileát. Tanított a zsinagógákban, mert ott felléphetett. Ott is a mennyek országának örömhírét, az Evangéliumot hirdette és a nép körében meggyógyított minden betegséget és gyötrelmet. – Ahol megvalósul a mennyek országa, el kell tűnnie minden rossznak: lelki rossznak: a bűnnek, és a fi zikai rossznak: a betegségnek és a szenvedésnek. A gyógyítások mutatják, hogy Jézus Krisztusban valóban eljött a mennyek országa: Isten az egész ember üdvösségét hozza meg. Jézus Krisztus az egész embert üdvözíti.

URUNK MEGKERESZTELKEDÉSE

ÉVKÖZI 1. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Iz 42,1-4 6-7

Szent Máté evangélistával együtt hisszük, hogy Jézusban beteljesedtek azIsten szolgájáról szóló ószövetségi jövendölések: „Ez az én szolgám – ez azén szeretett Fiam – akiben kedvem telik!”Az Egyház ugyanezt a hivatást kapta, amelyet az ószövetségi Isten szolgájaés Jézus Krisztus. – Személyválogatás nélkül, hamisítatlanul hirdetni Isten törvényét – anélkül, hogy „a pislákoló mécsest kioltaná, a megroppant nádat összetörné”. – Tehát önmagában egyesítenie kell az igazságosságot és irgalmasságot. – Nehéz, saját erőnkből képtelenség ennek a hivatásnak eleget tenni, ezt a feladatot megvalósítani. Nemcsak az Egyház egyes tagjainak
– nekünk, hanem az Egyháznak, mint közösségnek is, hiszen belőlünk, emberekből áll. De Isten nemcsak meghívta szolgáját, az Egyházat, bennünket erre a feladatra, hanem segítségéről is biztosít: kézen fogva vezet és oltalmaz bennünket, az Egyházat, hogy az elénk kijelölt pályán sikeresen haladjunk, hogy keresztény élethivatásunknak megfeleljünk. Isten az Egyház, a mi életünk által köt új szövetséget minden néppel.
– A vakok szemét is általunk akarja fölnyitni, vagyis, hogy életünk jó példája által lássák meg azt az utat, amely a bűn rabságából, sötétségéből az igazi, örök boldogság világossága felé vezet.

ZSOLTÁR: 28.

A mai vasárnappal zárul a karácsonyi időszak. Karácsonykor nemcsak Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának, az Istengyermeknek születését ünnepeljük, hanem a magunk újjászületését is a keresztség szentségében. Ez által lettünk Isten fi ai, gyermekei. Ugyanakkor a keresztség szentsége által Krisztus királyi hatalmában is részesültünk. Ő a hatalmas, minden természeti erő felett uralkodó Isten, aki szavával alkotja és tartja fenn az egész világmindenséget. – Szava azonban nemcsak féken tartja a természeti erőket, hanem éltető erővel is felruházza. Így a keresztvíz, a keresztség is Isten Igéje által nyeri éltető erejét, életadó hatását: minden keresztelésnél ismételjük Jézus szavait: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” – Minden keresztelésnél el kell hangzania Isten Igéjének, fel kell olvasni a Szentírásból; minden keresztelést az Isten Igéjében történő oktatásnak kell megelőznie, amelyben vagy a keresztelendőt, vagy, ha gyermekről van szó, ennek szüleit részesítjük. Ezáltal lesz a víz az isteni kegyelem forrása, ezáltal emel bennünket Jézus Krisztus az Ő királyságának magasságára. Igaz, a természeti erők felett soha sem tudunk oly mértékben uralkodni, mint a világ teremtő Ura, de a keresztség mégis uralkodásra hív meg bennünket: arra, hogy magunkon és rosszra hajló természetünkön uralkodjunk. Ezáltal nemcsak névleg, hanem valósággal is részesei leszünk Krisztus királyságának, amelynek megvalósítását születésével kezdte meg. Erre hív bennünket az újjászületés ünnepe, nemcsak Krisztusnak, hanem mindannyiunknak, mint Isten fiainak, Isten gyermekeinek születése.

SZENTLECKE: Ap.Csel. 10,34- 38

Az Apostolok Cselekedeteinek tanúsága szerint szent Péter apostol beszédet tart Kornéliusz házában, aki a pogányságból keresztelkedett meg. Az Apostol dicséri Istent, aki nem személyválogató. Mindenki kedves előtte, aki féli Őt, és az igazságot cselekszi. De azt is hozzá fűzi, hogy Isten a tanítást Izrael fiainak adta. A lényeg pedig, hogy a béke örömhírét hirdette Jézus, a mindenség Ura által. Amint Jézus nyilvános működését az Ő keresztsége előzi meg, úgy az Egyház is a keresztség kiszolgáltatásával kezdi működését, amellyel Jézus Krisztus üdvözítői művét folytatja. Az utóbbit az Apostolok Cselekedetei beszélik el, az előbbit az Evangélium. Ám a szerző – szent Lukács meggyőződése szerint a kettő elválaszthatatlan. Az Egyház és mindannyiunk, akik megkeresztelkedtünk, ugyanazt a hivatást és küldetést kaptuk, mint Jézus Krisztus, Isten Egyszülött Fia: amerre csak megfordulunk, jótetteket kell végbevinnünk, akkor is, ha ez nem történik olyan tapasztalható, látványos módon, mint Jézus és az első tanítványok gyógyításai, ördögűzései.

Ez a mi istengyermekségünk lényege, épp úgy, mint Jézus Krisztusé, akinek születését karácsonykor ünnepeltük, aki érettünk vállalta az Ő gyermekségét.

EVANGÉLIUM: Mt 3,13-17.

Szent Máté Jézus megkeresztelkedése kapcsán elbeszéli Keresztelő Szent János – érthető – vonakodását. Ám Jézus kitart szándéka mellett és kéri Jánostól a keresztelést, alámerítkezést. Ezzel teljesítik azt „ami igazságos”, ami helyén való.
Már megkeresztelkedésével mutatja, hogy engedelmes akar lenni mindabban, ami küldetéséhez tartozik, különösen, pedig ami ennek lényege: az alázatosság és engedelmesség. Keresztsége után Jézus látja a Szentlelket, amint galamb képében leszáll rá. A galamb, a madár szabadon szárnyal. Ezért megfelelő képe lehet a léleknek, mert az sincs helyhez kötve. Az égből hallatszó szózat nyilván a Mennyei Atya hangja, hiszen azt mondja: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. – Tehát nem „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem”, mint Márknál és Lukácsnál, hanem már a keresztelésnél úgy, mint Urunk színeváltozásánál. Ez azt jelenti, hogy a Mennyei Atya a jelenlévők, mindenki előtt kinyilatkoztatja, hogy Jézus Krisztus az Ő szeretett Fia. A Mennyei Atyának mindannyiunkban kedve telik, akik a keresztségben az Ő szeretett gyermekei lettünk. De ennek feltétele Jézus Krisztus egyedülálló Istenfiúsága. Hozzá nem csak a keresztvíz, hanem a hiteles keresztény élet által válunk hasonlókká. Ekkor fog a Mennyei Atyának bennünk is kedve telni.

2011-es Ökumenikus Imahét prograjma (pdf)

Budahegyvidéki

Ökumenikus imahét

– a krisztushívők egységéért –

2011. január 16-23.

„…kitartottak az apostolok tanításában…”

(ApCsel 2,42)

JANUÁR 6. VÍZKERESZT
OLVASMÁNY: Iz 60,1-6
Izajás próféta könyvének harmadik részéből vesszük az olvasmányt. A próféta elragadtatással beszél a szent Városról, Jeruzsálemről. A babiloni számkivetés utáni időből származik ez a szentírási szöveg. Ekkor a Választott Nép már más népekkel is kapcsolatba került és rádöbbent, hogy az üdvösség ígérete minden népre vonatkozik. – Ezért beszél a próféta a népek nagy zarándoklatáról.

A próféta szavai valóban beteljesedtek, mert a pogány népek képviselői, a nap-keleti bölcsek útra keltek és megtalálták a Megváltót; Jeruzsálembe ind a mai napig a legkülönbözőbb népek tömege zarándokol a világ minden tájáról. Azonban a prófétai jövendölés beteljesedését mégis másban kell keresnünk. Nem csak a Választott Nép jut el Isten ismeretére, nem csak ő lesz Jeruzsálem lakója, hanem minden nép. A keresztség által mindannyian meghívást kaptunk, hogy a mennyei Jeruzsálembe zarándokoljunk.

Az Újszövetség Választott Népe az Egyház, amely nemzeti, faji, nyelvi hova-tartozásra való tekintet nélkül egybegyűjti az embereket, hogy ahhoz a fényhez, világossághoz vezesse, amely Jézus Krisztus tanításában felragyogott minden nép számára. Jeruzsálemben látható lesz az Úr dicsősége. Keresztény életünk által láthatóvá kell válnia Isten dicsőségének. Jézus önmagára mondta:
„Én vagyok a világ világossága”. De miránk is, tanítványaira: „Ti vagytok a világ világossága. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsérjék Mennyei Atyátokat”. – A mi keresztény életünk világosságánál kell az embereknek megismerni a mennyei Atyát. A mi tanúság-tételünk legyen az a betlehemi csillag, amely elvezeti az embereket az igazság ismeretére: egy Egyházba és a mennyei Jeruzsálembe.
ZSOLTÁR: 72

A Választott Nép élén kezdetben bírák álltak. A nép királya maga Isten volt. Majd később, amikor a Választott Nép minden szempontból megerősödött, fellendült, a környező országok példájának láttán, maga is királyt követelt. – Ez bűnnek számított, mert magát Istent vetette el ezzel. – Az idők folyamán mégis kialakult egy pozitív kép a királyságról és a királyról az Ószövetségben: a király Isten választottja, kedveltje, – mi több: fi a, Is– 41 –ten felkentje, a Messiás „Hrisztosz” (Krisztus), aki Isten különös oltalmát élvezi. – Isten minden hatalmat, és ezzel egyidejűleg saját alapvető tulajdonságait is átruházza a királyra: előtte távoli királyok hódolnak, országa szinte mesébeillő méreteket ölt. De ugyanakkor igazságosan ítél, napjaiban megvalósul a béke; megmenti a hatalmastól a szegényt, könyörül az árván és a szűkölködőn. – Így a király nem csak hatal-mával jeleníti meg Istent itt a földön, nem csak nagyságával hasonlít Istenhez („minden nemzet neki szolgál”), hanem irgalmasságával, igazságos-ságával, könyörületességével is képviseli Istent az emberek előtt. A zsoltárok egy része – így a mai ünnepi zsoltár is – ilyen minőségben ünnepli a királyt, vagy imádkozik a királyért. – Az a király, az a királyfi , akinek Isten az ítéletet átadja, Jézus Krisztus (ahogyan ezt a János-evangélium is tanítja: Jn 5,21-29). Őneki hódolnak a nemzetek képviselői, a napkeleti bölcsek, akik királyi ajándékot hoznak neki, tehát elismerik minden nép királyának. – Egyedül Jézus Krisztus az az eszményi uralkodó, aki teljes mértékben megjeleníti Istent és annak királyi hatalmát itt a földön: irgalmassága, békéje, emberszerető jósága által. És mivel ezekben a tulajdonságokban Isten tökéletes képmása itt a földön, azért Isten bírói hata-lommal is felruházta, rábízta az ítéletet, ő ítélje meg, vajon mi, akik szintén Isten képmásai vagyunk, hiszen képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, és, akik a keresztségben részesei lettünk Krisztus, a felkent, a messiás-király királyi hatalmának, milyen mértékben valósítjuk meg Isten alapvető királyi tulajdonságait: az igazságosságot és a békét? – Mennyire tudunk könyörületesek lenni szűkölködő, szenvedő, bajbajutott embertársainkkal szemben?

SZENTLECKE: Ef. 3,2-3a. 5-6

Szent Pál apostol elmondja, hogy a hívők javára, az efezusiak javára részesült Isten kegyelmi adományában. – A kegyelmi adomány nem öncél, hanem mások javára részesülünk benne. Ez az adomány Krisztus titka, amelyre önmagunktól nem jönnénk rá, de Isten kinyilatkoztatása feltárja azt a Lélek által az apostolok-nak és prófétáknak, az Egyháznak és az Egyház által és az Egyházban mind-annyiunknak. – Krisztus titkáról beszél az Apostol, mert valóban titok és az is marad, hogyan lehet a názáreti Jézus Isten Fia, az Atyával egylényegű, – hogyan lehet az Ő kereszthalálában valóságos módon elrejtve nemcsak az Ő feltáma-dása, hanem mindannyiunké. Isten az ószövetségi Választott Népnek megígérte, hogy az ő öröksége lesz a föld. – Az Ígéret Földje. Az Újszövetségben, az Evangélium ltal a pogányok is társörökösök, részesei az ígéreteknek és tagjai az egy testnek – az Egyháznak, Krisztus titokzatos testének. – A betlehemi csillag elvezette a napkeleti – 42 – bölcseket Jézus Krisztushoz. Az Evangélium világos-sága bennünket is elvezet Krisztus titkának megismerésére, a mi üdvös-ségünk forrásához. Az Apostollal együtt ebben is a hűséges Istent ismerjük meg, aki valóra váltja ígéretét.

EVANGÉLIUM: Mt 2,1-12

Vízkeresztkor az Egyház a kinyilatkoztatás három eseményét, három titkát ünnepli: Jézus Krisztus megkeresztelkedését, amikor az Atya kijelenti, hogy Ő az Ő szeretett Fia; a kánai menyegzőre emlékezve, ahol Jézus első csodájával kinyilatkoztatja Isteni voltát és a napkeleti bölcsekről szóló üdvtörténeti eseményt, amikor a pogány népek képviselői megtalálják és felismerik az Újszülött Királyban Istent, míg Heródes a gyermek életére tör. – A nyugati Egyházban Urunk megkeresztelkedésének külön ünnepe van és vízkereszt teljes egészében a napkeleti bölcsek eseményére összpontosít. Szent Máté gyermekségtörténetében ez az elbeszélés magában foglalja az egész Evangélium egyik központi mondanivalóját: Isten Jézus Krisztusban a pogányokhoz fordul. Jézus az Ő nyilvános működését a „pogányok körzetében”, Galileában kezdi és feltámadása után Galileában adja a küldetést a tizenegynek – az apostoloknak. – Szent Pállal szólva ezt is „okulásunkra írták meg”. – Mert ahogyan az ószövetségi választott néptől a pogányokhoz fordult Isten, úgy megteheti, hogy ha mi nem fogadjuk el az üdvösséget, másnak kínálja fel, aki megtermi a bűnbánat, a keresztény élet méltó gyümölcsét. Ugyancsak a Szent Máté-evangélium jellegzetessége, hogy utal és hivatkozik az ószövetségi jövendölésre, mint itt Mikeás prófétájéra Betlehemről – Ám a napkeleti bölcsekben beteljesedett Izajás jövendölése is a népek nagy zarándoklatáról (az első olvasmányban), amelyhez mi is csatlakozunk, hogy Isten megismerésére, az Ő világos

Szentmisék Január 1-én

8; 11 este 6

Január 2-án

8; 11   este 6

ÚJÉV, SZŰZ MÁRIA ISTEN ANYASÁGA.
VILÁGBÉKE NAPJA
OLVASMÁNY: Szám 6,22-27
Mózes negyedik könyvét Számok könyvének nevezik, mert két népszámlálást is tartalmaz. – A könyv több szomorú esetről is beszámol, hogyan lázadt fel a nép Isten és Mózes ellen. De Isten mégis gondoskodik az áldásról, nem fordítja el arcát a néptől.
Az áldás az átok ellentéte. – Igaz, az utolsó ítéleten Jézus Krisztus az üdvözülteket „áldottaknak”, az elkárhozottakat pedig „átkozottaknak” nevezi, – tehát Ő mondja ki az áldást és az átkot, de pont ebből a történetből tűnik ki legvilágosabban, hogy ezt az áldást, vagy átkot mi magunk valósítjuk meg földi életünkkel: Istenhez tartozni áldás, Istentől elfordulni átok. Istennek gondja van ránk és őriz, óv bennünket. Ezt nem úgy kell értenünk, hogy ha valakivel valami baleset, vagy baj történik arra nem vigyázott Isten. Ő az Ő parancsai által vigyáz ránk, az Ő Igéje által óv bennünket a helytelen úttól. És ezt is Istennel együttműködve kell megvalósítanunk. Mi csak a testi bajoktól, balesetektől félünk és elvárjuk, hogy Isten azoktól óvjon bennünket; amikor a lelki bajoktól akar védelmezni, azt olykor egyenesen visszautasítjuk.
A keleti ember felfogása szerint Isten állandóan szemmel tartja az embert:
nappal a Nap az Ő szeme, éjjel, pedig a Hold és a csillagok. – Valójában Isten egyszer tekintett ránk emberi szemmel, ez, pedig Jézus Krisztusban valósult meg. És mi is csak Jézus Krisztus arcán tudjuk leolvasni, milyen az Isten. Akire Isten rátekint, az megta-pasztalja a békességet. Mert annak tekintete  sem az evilági dolgokra fog irányulni, amelyek csak nyugtalanítják az ember szívét, hanem Istenre fog föltekinteni, minden békesség forrására. Az első és legkiválóbb az emberi teremtmények közül, aki ebben az áldásban teljes mértékben részesült, akinek alázatosságát Isten tekintetre méltatta, aki áldottabb minden asszonynál, Mária, akinek anyasága nemcsak az áldásos új esztendőt, hanem az áldásos életet is meghozta.
VAGY:
Mózes negyedik könyve, a Számok Könyve, az áldásról, mint a papság legkiválóbb feladatáról beszél. Újév napján „áldásos újesztendőt” szoktunk kívánni. Az áldás Istentől jön, az Ő tetszésének jele. De mint az olvasmány is mondja, az emberek közvetítik. Istent emberi tulajdonsággal ruházza fel a szent író, amikor azt mondja: „Tekintsen rád, fordítsa feléd arcát!” Az áldás tehát azt jelenti, hogy Isten fi gyelemmel kíséri az ember sorsát, nem kerüli el figyelmét az ember vergődése, hanem irgalmasan segítségére siet. Az áldás az Isten és ember közötti kapcsolatot jelenti. Isten áldásának tulajdonították az Ószövetségben az anyagi javak bőségét, a termékenységet, gazdagságot, egészséget, hosszú életet. – Mi, mint az Újszövetség Választott Népe tudjuk, hogy mindez a láthatatlan isteni áldásnak látható jele. De az áldás maga, sokkal több, mint a múlandó földi javak bősége. Az áldás bőségét, teljességét Jézus Krisztus hozta el nekünk az Ő születésével. Őt és azt, aki Őt világra szülte, Szűz Máriát, áldottnak mondja Erzsébet:
„Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse!”
Az áldás ellentéte az átok. Már az Ószövetség is arról tanúskodik, hogy az ember maga dönti el, hogy élete áldott vagy átkozott lesz. Isten áldása nem valami varázsige, amely kizárná az ember közreműködését. Tőlünk függ, hogy életünk áldás, vagy átok lesz magunk és embertársaink számára. – Hiszen, ahogyan hallottuk az áldást emberek közvetítik. A következő esztendő egy újabb lehetőséget kínál nekünk: Vajon Jézus mit mond majd nekem az ítéleten: „Jöjjetek Atyám áldottai”- vagy „Távozzatok tőlem átkozottak….”?
ZSOLTÁR: 66

A zsoltárossal együtt könyörgünk Istenhez, mindjárt a polgári év első napján, hogy könyörüljön rajtunk és áldjon meg minket. Ezzel a zsoltárral válaszolunk az ószövetségi olvasmányra, amelyben az Úr parancsot ad Mózesnek, mely szavakkal áldja meg Áron főpap és fi ai a Választott Népet.
Isten áldása az Ő könyörületének jele, az Ő ingyenes, kegyelmi ajándéka. Az imádkozó – és a mi – legfőbb kívánságunk, hogy Isten ragyogtassa fel arcát felettünk, csak annak fényében ismerhetjük meg az Ő utait, amelyeken járnunk kell, és amelyeket egyébként sötétség és homály borít. Isten azonban nemcsak arcát ragyogtatja fel fölöttünk, hanem igazságosan ítéli a népeket és vezérli őket a földön. Azon az úton, amelyet arcával beragyogott engednünk kell magunkat vezetni és az Ő ítélete alapján megítélni a jót és a rosszat. – Az igazi örvendezésnek és ujjongásnak, amelyre a zsoltár felszólít, csak ez lehet az alapja.
Lehet, hogy ha az imádságon csak a kérő imádságot értjük, szokatlan, hogy egy zsoltáron belül ennyiszer ismétlődik a felszólítás Isten magasztalására és dicsőítésére. De a Választott nép ezt tartotta feladatának, élethivatásának. Erre azonban minden nemzetet felszólít, hiszen Isten az egész világ, minden nemzet Ura. Őneki félő isztelettel tartozunk, ami nem egy kiszámíthatatlan, önkényes hatalomtól való rettegést, szorongást jelent, hanem Isten törvényeinek köteles betartását, mint hálát azért az áldásért, amelyet Tőle kérünk, és amely éppen a szövetségi hűség betartásában, a félő tiszteletben valósul meg.
SZENTLECKE: Gal 4,4-7
Nem lehet pontosan tudni, kik a galaták. A Galaták földjét az Apostolok Cselekedetei, Szent Pál apostol második missziós útjával kapcsolatban említi. A levelet feltehetőleg harmadik misszós útján írta az Apostol, a Római levél előtt. A galata levél központi témája a törvény. Szent Pál hevesen vitatkozik azokkal, akik Krisztus keresztje mellett még valamit szükségesnek tartanak az üdvösséghez, mert akkor Krisztus kereszthalála hiábavaló volt. Ám ahhoz, hogy bennünket kiváltson a törvény alól, alá kellett vetnie magát a törvénynek. Ez kétféleképpen is megvalósult:
– Amikor eljött az idők teljessége, asszonytól született – ez az egyetlen
hely, ahol szent Pál utal Jézus édesanyjára, akinek ezért ma Istenanyaságát
ünnepeljük;
Jézus alávetette magát az emberi természet törvényének;
– alávetette magát a mózesi törvénynek, amikor vállalta a körülmetélkezést.
Jézus Krisztusnak ez az alázatossága, önmaga alárendelése az emberi természet- és a mózesi törvénynek, teszi számunkra lehetővé, hogy Istent Atyánknak szólítsuk, ahogy bennünket erre Jézus Krisztus is tanít és, hogy a mennyország örökösei lehessünk. – Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha vállaljuk azt az engedelmességet, amelyre Jézus Krisztus nemcsak hív, hanem amelyre példát is ad, és amely Ővele együtt az Isten fiúságból, Isten gyermekségből következik és annak feltétele.
EVANGÉLIUM: Lk 2,16-21
A szentlecke arról beszél, hogy Jézus Krisztus asszonytól született és alávetette
magát a törvénynek. Ezt beszéli el az Evangélium is, amelynek első részét a karácsonyi pásztorok miséjéről már ismerünk: a pásztorok megtalálják Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet, – Mária, az asszony, aki Jézus Krisztust világra hozta, szívébe véste a pásztorok szavait és gyakran elgondolkodott rajtuk. Nyolc nap után történt, amiről az Apostol azt mondja: „alávetette magát a törvénynek”. Ekkor kellett a fi úgyermekeket körülmetélni. Ez Jézus első „útja” a jeruzsálemi templomba, ahol születése után negyven nappal és tizenkét éves korában is ott látjuk. Az egész Lukács-evangélium nagy jelentőséget tulajdonít a templomnak és Jeruzsálemnek: itt kezdődik az üdvtörténet elbeszélése, Zakariás, Keresztelő Szent János születése hírüladásának
történetével, az egész Evangélium Jézus útja Názáretből Jeruzsálembe, az Apostolok Cselekedetei, pedig azt Evangélium útja, Jeruzsálemtől „a föld szélső határáig” – Rómáig. Ezt már a gyermekségtörténet előrejelzi. A gyermek a Jézus nevet kapja – „Isten az üdvözítő”, „Isten az üdvösség”. – Valóban, ahogyan az Apostol mondja, nincs üdvösség más névben, csak Jézuséban. Ahogyan Józsue bevezette a Választott Népet az Ígéret Földjére, úgy vezet bennünket Jézus Krisztus az örök élet Ígéretföldjére. „Jézusnak fogod őt hívni, mert ő szabadítja meg népét bűneitől” – mondja az angyal Józsefnek és Gábor arkangyal Máriának: „Jézusnak fogod hívni”. – Ő szabadít
meg bennünket is bűneinktől, azáltal, hogy alárendeli magát a törvénynek.

SZENT CSALÁD VASÁRNAPJA
OLVASMÁNY: Sir 3,3-7. 14-17a
Az egész világ óriási nehézségekkel küzd: a társadalom szinte tehetetlenül
áll néhány súlyos probléma előtt: a széthulló családok (aminek következménye
a bűnözés), az utcán nevelődő gyermekek, a gondozást nélkülöző
öregek és fogyatékosok problémája.
Mindezek a problémák megvoltak kétezer évvel ezelőtt is, ahogyan ezt
a mai ószövetségi olvasmány is bizonyítja, amelyet kevéssel Krisztus előtt
írtak.
De a szentíró a problémák megoldására is rámutat: Minden tekintély
alapja Isten tekintélye. E nélkül nincs békés családi élet, nincs gondtalan
öregség, nincs társadalmi rend, biztonság. – Az isteni tekintély, Isten parancsai
az alapja mindennek. – Isten parancsai nélkül minden más fáradozás,
méltányolni való igyekezet, nem más, mint kilátástalan körforgás, tapogatódzás
a sötétben.
Ahol nem tartják tiszteletben Isten parancsait, ott az emberi rendeleteket
is meg fogják szegni. Nincs az a közbiztonsági hálózat, amely az embereket
rá tudná kényszeríteni a pusztán emberi rendeletek, törvények betartására
– hosszabb távon.
Ahol nem tisztelik Istent, ott a szülőnek nincs tekintélye, vagy csak nehezen,
ideig, óráig tudja azt fenntartani. („Amíg az én kenyeremet eszed…”)
– az a szülő, aki nem tanítja imára kulcsolni gyermeke kezét, aki vasárnap
nem vesz részt gyermekével a szentmisén, és így az isteni tekintély ellen
fordul, ne csodálkozzon, ha gyermeke ellene fog fordulni.
Ahol nem szeretik Istent, ott az öregek, fogyatékosok nagyon rossz sorsra
fognak jutni, mert ápolásuknak, gondozásuknak alapja az Istenszeretet.
Ezért a Egyház megújhodásának, de a társadalom megújhodásának is a
családban kell kezdődnie. Mégpedig nem különböző társadalmi programok
hangoztatásával, megengedett, vagy meg nem engedett családtervezési
ügyeskedésekkel, hanem azáltal, hogy a Szentcsaládhoz hasonlóan, családjaink életének központjába is Krisztus, Isten kerüljön, tanításával, szeretetének
törvényével.
ZSOLTÁR: 128.
Minden ember közös vonása a boldogság utáni vágy. Isten boldogságra
hívta meg az embert, és ezt a vágyat mindannyiunk szívébe elültette. Ez
a magyarázata annak, hogy ezt a vágyat mindannyian tapasztaljuk. Igyekszünk
is minden erőnkkel magvalósítani a boldogságot. Különböző utakon,
olykor kerülő utakon, nem egyszer tévúton vélünk hozzá eljutni. Ezért nélkülözhetetlen
az útmutatás, az irányítás, a vezetés, nehogy azt gondoljuk: én
a boldogságot keresem, afelé haladok, holott valójában vesztembe rohanok.
A hívő számára az isteni kinyilatkoztatás és az azt őrző, továbbadó Egyház
mutatja meg a tartós, örök boldogság felé vezető utat. Szokatlan út ez: hiszen
azt nevezi boldognak, aki féli az Urat. Vajon hogy férhet meg egymással
félelem és boldogság? – Amikor a Szentírás az Úr félelméről beszél, nem
valami mindent meghaladó névtelen erőtől való rettegésre gondol, amely
kényének-kedvének ki vagyunk szolgáltatva, hanem a félelemnek olyan változatára,
amelyet tapasztalatból mindannyian ismerünk: tartok attól, félek
attól, hogy legjobb barátomat elveszítem; félek attól, hogy valami olyat teszek,
ami ezt a barátságot megrongálja, esetleg meg is semmisíti. – Jézus
Krisztus, a legjobb barátunk: maga mondta – „nincs nagyobb szeretet, mint
azé, aki életét adja azokért, akiket szeret – barátaiért”, „már nem mondalak
benneteket szolgáknak, barátaimnak mondalak titeket”. Ő születésével
meghozta nekünk az igazi boldogság, az örök boldogság ajándékát. – Ha
ezt a boldogságot el akarjuk nyerni, azon az úton kell haladnunk, amelyet
Ő mutatott: félnünk kell, nehogy elveszítsük a Vele való barátságot, nehogy
olyasmit tegyünk, ami ezt a barátságot megrongálja, megszakítja.
A boldog családi élet után is kutat a társadalom, hiszen a boldogság reményében
házasodik, alapít családot az ember. Ezt is csak azon az úton lehet
megvalósítani és elérni, amelyet Isten és Jézus Krisztus megbízásából
az Egyház mutat: az Istenfélelem útja, amely nemcsak a családtagok közti
kapcsolat megromlásától tart félve, hanem attól is, nehogy Istennel, Jézus
Krisztussal való barátságunk megszakadjon.
SZENTLECKE: Kol 3,12-21
Minden emberhez méltó élet, minden közösség – elsősorban a család
életének alapja az irgalmasság, a jóság, a szelídség és a türelem. A Szentcsaládot,
mint keresztény családok eszményképét ünnepelve, ezeket az erényeket állítja elénk az Apostol. Nem, mintha mindezt nem tudnánk, de tudva,
milyen könnyen és gyorsan megfeledkezünk minderről. Ezért fontosnak
tartja, hogy részletesen kifejtse, mire is gondol: elsősorban a megbocsátásra
gondol, ami a Krisztusba vett hit és az üdvösség lényege, reményünk és keresztény
életünk alapja. Ez a megbocsátás Jézus Krisztusban valósult meg.
Az Apostol nem azt mondja, hogy életünkben majd eljön az az eszményi
állapot, amikor senkinek nem lesz panasza a másik ellen. Panaszaink lehetnek
jogosak, de gondoljunk arra, hogy ugyanilyen jogos panasza másnak is
lehet én ellenem. Ezért az egyetlen járható út, ha úgy bocsátunk meg egymásnak,
ahogyan az Úr megbocsátott nekünk, akinek jogos panasza lehet
és van mindegyikünk ellen. Gyakran mondjuk: „nem tudok megbocsátani,
nem tudom elfelejteni”. Vajon nem tudok, vagy nem akarok, csak a „nem
tudok” szebben hangzik. – Miről is van szó? Arról van szó, hogy olykor
tévesen azt hiszem, megbocsátani annyit jelent, mint jóváhagyni mások butaságát,
ügyetlenségét, – netalán gonoszságát. Pedig ezt senki sem kívánhatja
tőlem. De én sem kívánhatom másoktól – főleg pedig nem kívánhatom
az Úrtól, Istentől, Jézus Krisztustól, hogy az én esetemben jóváhagyja, ami
helytelen, az én bűneimet. De kérhetem és remélhetem, hogy megbocsát. És
ez a megbocsátás a szeretet, a tökéletesség köteléke, Krisztus békéje – amelyre
meghívást kaptunk, és amelyet nem tapasztalhatunk meg a megbocsátás
nélkül.
Mindehhez hozzájárul a hálaadás. Nincs rútabb, elvetendőbb a hálátlanságnál
és nincs szebb, mint a hála. Magát a szeretet szentségét, Krisztus
testének és vérének szentségét, az Oltáriszentséget „eukarisztiának”, „jó
hálaadásnak” nevezzük, mert Jézus Hálát adott, mielőtt megtörte a kenyeret.
– Olyan sok mindent magától értetődőnek tartunk életünkben, és azt
gondoljuk, ezért miért kellene hálát adnunk, és különösen életünkkel, viselkedésünkkel
nem feltétlenül ügyelünk arra, hálásak vagyunk -e, vagy hálátlanok.
Istent készek vagyunk felelősségre vonni, elszámoltatni, ha baj ér
bennünket, de a hálaadásról gyakran megfeledkezünk. – Ez a hálás lelkület
csak akkor élhet bennünk, ha bennünk él Isten Igéje, ha hallgatjuk, olvassuk
azt, minden gondolatunkat, szavunkat, tettünket ahhoz mérjük. Ennek
a hálának a mi énekeinkben, zsoltárainkban, himnuszainkban, – dicséreteinkben
kell kifejezésre jutnia, nemcsak a karácsonyi időben, hanem egész
életünkön át, ahogyan a zsoltáros mondja: az Úr irgalmát éneklem örökkön
örökké. Az ének nemcsak az örömet, a hálaadást fejezi ki; az énekben feloldódnak
az indulatok.
A Apostol arra is felszólít, hogy tanítsuk és intsük egymást. Nem örülünk
feltételen, ha valaki tanítani és inteni akar bennünket. Biztos, hogy ehhez
is nagy alázatosságra van szükségünk. Ám nem szabad elkerülnie a fi gyel–
32 –
münket annak sem, amit az Apostol hozzáfűz: nagy bölcsességgel. A bölcsességgel
történő intelem és oktatás soha sem bántó, soha sem „kioktatás”,
fennhéjázás jellegű.
EVANGÉLIUM: Mt 2,12-15. 19-23
Családok sokasága kényszerül menekülésre, családok százezrei élnek
jövevényként idegenben. Mindezeknek lelki támasza, vigasza lehet és kell,
hogy legyen a Szentcsalád, amelynek Heródes haragja elől Egyiptomba kellett
menekülnie.
Mint Jézus születésének történetében, itt is álmában jelenik meg az angyal
szent Józsefnek. A kegyetlenség elől, a nabbateus Heródes elől az egész
családnak menekülnie kell, hiszen a gyermek még nincs két éves. Ám szent
Máté Evangéliumának értelmében ezzel is a prófétai jövendölés teljesedett
be:
„hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott:
Egyiptomból hívtam az én fi amat”,
Majd a Szentcsalád visszatértekor Názáretbe:
„beteljesedjék, amit a próféták mondtak:
Názáretinek fogják hívni” (Nem tudjuk, mely próféták és hol).
Az egész elbeszélés azonban arról tanúskodik, hogy a Szentcsaládon, Jézuson
megismétlődik a Választott Nép sorsa: lement Egyiptomba és viszszatért
az Ígéret Földjére. Ez mindenkor alkalmat adott az intelemre, fi gyelmeztetésre,
hogy a Választott Nép jövevény volt Egyiptomban és jövevény
az Ígéret Földjén.
Számunkra is fi gyelmeztetés, hogy ezen a Földön jövevények vagyunk,
hiszen a Föld, épp úgy, mint az Ígéret Földje Isten tulajdona. – „Egyiptomi
fogságunk”, földi életünk után, Isten egy másik hazába, az örök élet Igéret
Földjére vezet bennünket.
Ennek a gondolatnak, tanításnak, arra kell bennünket fi gyelmeztetnie,
hogy családunkkal együtt abban a tudatban járjuk földi életünk zarándokútját
és úgy rendezzük be otthonunkat, hogy tudatában legyünk: másokkal
együtt járjuk ezt az utat, másokkal egy födél alatt lakunk és mindannyian
egy családot alkotunk, Isten házanépét, amely az örök hajlékba, az örök élet
Ígéret Földjére kapott meghívást.

KARÁCSONY: ÜNNEPI MISE
OLVASMÁNY: Iz 52,7-10
Már az Ószövetségben úgy gondolták el Istent, és Ő maga is úgy mutatkozott
be, nyilatkoztatta ki magát, mint aki jön, eljövendő. – Ezt az ígéretet
Krisztus első eljövetelében, születésében látjuk testi szemünk előtt megvalósulni,
és ez élteti bennünk második eljövetelének reményét. – Jézus Krisztusban
Isten eljött közénk. Izajás próféta kifejti Isten eljövetelének gyümölcseit:
Szabadulást hirdet és elhozza lelkünknek a békét. Az igazi, maradandó
békét csak a szabadság adhatja meg nekünk. A látszatszabadság, vagy önkény
csak békétlenséget szít. – Csak akkor tudunk abban a békében élni,
amelyet az angyalok hirdettek karácsony éjszakáján, amelyet Krisztus ígért
nekünk, ha szabadok leszünk, ha megszabadulunk bűneinktől. Ezért nincs
békés karácsony, szentgyónás, nincs békés élet bűnbánat, megtérés nélkül.
Örömet hirdet, mert eltűnnek a bűn romjai.
A bűn csak pusztulást, rombolást, megsemmisülést tud eredményezni:
először szívünkben, lelkünkben, azután családi körünkben, közvetlen környezetünkben,
majd világméretekben. – Amíg ezeket a bűn okozta romokat
látjuk magunkban, családunkban, környezetünkben, a világon, nem tudunk
örülni. – Igazi öröm csak ott lehetséges, ahol eltakarítják a romokat, ahol a
szeretet újraépít mindent.
Segítséget hirdet, hogy a nemzetek megismerjék hatalmas erejét.
A magunk erejéből nem lennénk képesek a bűntől megszabadulni, hogy
békében élhessünk. A bűn okozta pusztítást helyrehozni, hogy örülni tudjunk.
Ezért nyújt Isten segítséget, hogy igazi keresztény életünk tanúságtétele
megismertesse a világgal Isten jóságát. Hogy így megismerjék és megszeressék
az emberek Istent, Jézus Krisztust a Szentlélekben, és ennek segítségével
az Egyházat, egymást is szeretni tudjuk.
ZSOLTÁR: 98.
A Választott Nép Istent tekinti királyának. A zsoltárok egy része Isten királyi
hatalmát dicséri. – Egyes szentíráskutatók szerint volt egy külön ünnep,
amelyen a jeruzsálemi templomban megünnepelték Isten trónfoglalását. –
Ezek közé a zsoltárok közé tartozik a mai ünnepi mise zsoltára is, amely „új
énekre” szólít fel. Isten hatalmának újabb megnyilvánulásához az új ének
illik. Isten tehát nem csak egy alkalommal mutatta meg királyi hatalmát,
hanem megengedi, hogy azt Választott Népe újból és újból megtapasztalja.
Hatalmának legújabb megnyilvánulása a Megváltó eljövetele, Jézus Krisztus
születése, az Ige megtestesülése. Isten dicsősége, hatalma elsősorban emberszeretetében,
segítő jóságában nyilvánul meg: Fölénk terjesztette segítő
jobb kezét – ahogyan a karácsonyi énekben is kérjük: „Terjeszd fölém kezedet!”
Isten föltárja előttünk örök tervét: Jézus születésében már megmutatkozik,
már ki is bontakozik elgondolása, a megváltás terve; az a terv, amely
egészen el volt rejtve, most nyilvánvaló lesz és a föld minden határa látni
fogja.
Irgalmát és hűségét megmutatta nekünk: irgalmát felénk fordította, amikor
Fiában, Jézus Krisztusban lehajolt hozzánk, hozzánk fordult; hűsége is
Jézus eljövetelében nyilvánult meg, mert Őbenne mutatta meg, hogy velünk
van.
A zsoltár felszólítja a templomi zenészeket, hogy dicsérjék Istent és ujjongjanak.
Ez az ünnepi ének méltó az Ő fenségéhez. – De ez a fenség és
hatalom, ezek a csodás dolgok Isten irgalmában, hűségében, jóságában mutatkoztak
meg.
Isten nagyságának továbbra is meg kell mutatkoznia a mi irgalmasságunkban,
hűségünkben és jóságunkban.
SZENTLECKE: Zsid. 1,1-6
A zsidókhoz írt levél szerzője nem mutatkozik be. A levélben több olyan
gondolat van, amit megtalálunk szent Pál leveleiben, azonban az a részletesség,
amellyel a levél az ószövetségi, templomi istentiszteletről és papságról
beszél, szent Pál számára ismeretlen. A Zsidókhoz írt levél ugyanis ki
akarja mutatni, hogy Jézus Krisztus áldozata és papsága tökéletesebb, mint
az ószövetségi áldozat és papság, az a szentély – a nem emberkéz alkotta,
mennyei, – tökéletesebb, mint a szövetség sátra, illetve a jeruzsálemi templom.
Sőt Jézus Krisztus felette áll az angyaloknak: hiszen Ő Isten Fia, Ő Isten
képmása, aki hatalmával fenntartja a mindenséget. Őt küldi Isten a világ–
ba, miután sokszor és sokféleképen szólt az atyákhoz a próféták által. Jézus
Krisztus maga Isten Igéje, akinek első eljövetelével megkezdődött a végső
idő.
Jézus Krisztus az Ő hatalmát küldetésének köszönheti. Ez pedig a mi
megváltásunk. Ő megváltott bennünket a bűntől, mi pedig az ádventi időben
és továbbra is igyekszünk bűneinktől szabadulni, amelyeket a keresztség
szentségében, az istengyermekség, az istenfi úság szentségében eltörölt,
majd helyet foglalt az isteni fölség jobbján – elvégezve, befejezve az emberek
megváltásának művét.
EVANGÉLIUM: Jn 1,1-18
Szent Lukácstól és Mátétól eltérően, szent János Evangéliuma nem beszéli
el Jézus gyermekségtörténetét. A negyedik Evangélium ünnepélyes
himnusszal kezdődik, Isten Igéjének dicséretéről, amely, illetve aki már kezdetben
volt, Istennél volt és minden Őáltala lett. A himnusz csúcspontja,
tetőfoka, az a mondat, amelyet az Úrangyalában szoktunk ismételni: „Az Ige
testté lett, és közöttünk lakott’ – „Az Ige testté lőn és miköztünk lakozék”,
ami visszhangra talált karácsonyi énekünkben: „Az Ige megtestesült”. – Közöttünk
lakott, vagyis felütötte közöttünk hajlékát, sátrát, ami ideiglenes
hajlékot jelent, hiszen az egész emberi élet, amelynek Isten, az Ige, Jézus
Krisztus, születése által részese lett, múlandó. – Emlékeztet ez bennünket
a szövetség sátrára, amely a választott néppel együtt vándorló Isten hajléka.
Jézus Krisztusban látható, tapasztalható lett számunkra Isten dicsősége.
Az Evangélium beszél a világosság és sötétség ellentétéről, ami szent János
Evangéliumában és leveleiben többször előfordul: a világosság Jézus Krisztus
– a sötétség a bűn. Ahogyan a Nap legyőzi az éjszakát, úgy oszlatja szét
Jézus Krisztus a bűn sötétségét.
A megtestesült Ige övéihez jött, de azok nem fogadták Őt be. – „Nem
volt számukra hely a szálláson” – hallhattuk az éjféli mise Evangéliumában.
– Ilyenkor a szívtelen fogadós feletti szörnyülködésünk elfeledteti velünk,
hogy ez miránk is vonatkozik, valahányszor bűneinkkel elutasítjuk, kiutasítjuk
Istent, Jézus Krisztust szívünkből, lelkünkből, életünkből, valahányszor
elzárkózunk előle, a szentáldozás elől, mondván, hogy az Egyház csak
a húsvétit írja elő, tehát, ha karácsonykor is megáldozom, az már túlteljesítmény.
Ha viszont befogadom, Isten gyermeke leszek, mint ahogy azzá lettem,
amikor a keresztségben Istenből születtem, vízből és Szentlélekből.
Így karácsonykor nemcsak Jézus Krisztust, mint az isteni gyermeket, a
Megtestesült Igét ünnepeljük, hanem a magunk születését Isten gyermekeinek
életére, hogy megfontoljuk, mire kötelez ez az újjászületés?

KARÁCSONY: PÁSZTOROK MISÉJE
OLVASMÁNY: Iz 62,11-12
Az ádventi időben már megtanultuk, hogy Sion leánya Jeruzsálemet jelenti.
– Őhozzá szólnak most Izajás próféta szavai is. Örömhírt hirdet: „Jön
a Te Üdvözítőd!” – Amit Izajás megjövendölt, amit általa Isten megígért, azt
Jézus Krisztusban teljesítette, váltotta valóra. – Talán másként, mint ahogyan
azt elképzelték, mert hatalmas uralkodót, erős hadvezért vártak és helyette
tehetetlen kisgyermekként jött el. – Isten az Ő tervének megvalósításában
nem köteles magát tartani az emberi elgondolásokhoz, elképzelésekhez.
Éppen a jelentéktelen dolgok által akarja megvalósítani az ember üdvösségét.
Ez fi gyelmeztetés számunkra is: próbáljuk az élet jelentéktelennek tűnő
apróságai között is felfedezni, megtalálni Istent: például embertársainkban,
akiket lekicsinylünk; például néhány sornyi szentírási szövegben; például az
alig egy falatnyi hópehely-ostyában. – Ha nyitott szemmel járunk az életben,
találkozunk Istennel, mert a nagy elképzelések nem fogják Őt szívünk
és értelmünk előtt elhomályosítani. – És ez már magában véve az a jutalom,
amelyről a próféta beszél; Krisztust megtalálni, Istent felfedezni – ez Isten
fizetsége, ez Krisztus jutalma: itt a földi életben is; és az örökkévalóságban
is; hiszen mind a kettőt ez teszi életté, boldogsággá.
A Megváltót a megváltottak serege követi: a szent nép. Ez nem más, mint
az Újszövetség Választott népe, a hívek közössége, az Egyház: mi. A keresztség
által csatlakoztunk Krisztushoz, Istenhez. – Nemcsak a húsvét, a karácsony
is keresztségünk megünneplése: emlékezés az istengyermekségre, az
Istentől való születésre – ezt világosan bizonyítja a mai ünnepi mise Evangéliuma
is. – az Egyház és Krisztus jelenléte kölcsönös: csak ott beszélhetünk
Egyházról, ahol jelen van Jézus Krisztus, és Jézus Krisztus az Ő jelenlétét az
Egyházhoz, a megváltottak közösségéhez kötötte: „Ahol ketten vagy hárman…”
Az igazi boldog karácsony: a Krisztushoz tartozás, az egymáshoz tartozás
– ennek felfedezése és megélése – még áldozatok árán is.
ZSOLTÁR: 97. zsoltár
Karácsony ünnepe még a legelfásultabb szíveket is örömre hangolja. Ez az
ünnep a meleg, meghitt, bensőséges öröm ünnepe. – A lelki sivárságba, sötétségbe,
hidegbe beragyog Isten dicsőségének fénysugara. Annak a dicsőségnek
fénye, amelyet az angyalok hirdettek karácsony éjszakáján Krisztus
születésekor. Ez a dicsőség az emberek közötti békesség alapja és feltétele.
Nélküle minden béketörekvés meddő, hiábavaló. – Amit magunk erejéből
képtelenek vagyunk megvalósítani, azt ajándékként meghozza és meghirdeti
nekünk egy újszülött gyermek. Ezért kell örvendenie az egész világnak,
azzal az örömmel, amelyre a zsoltár bennünket felszólít. (A távoli szigetek
az ószövetségi korban ismert világ szélső határát jelentik). Krisztus születésében
helyreáll és megvalósul Isten országa, dicsősége.
Talán nem egészen alaptalan a következő ellenvetés: nem sokat látok ebből
a fényességből, dicsőségből, és nem látom az öröm különösebb okát,
hiszen Jézus Krisztus születése óta nem sokat változott a világ, vagy ha változott,
esetleg rosszabb lett.
Erre az ellenvetésre az ad okot, hogy elkerüli fi gyelmünket a zsoltárnak
néhány szava: „világosság ragyog az IGAZRA – JÁMBOROKRA fényesség;
örvendezzetek IGAZAK az Úrban…” – Karácsony, Krisztus születésének, a
megváltásnak és az egész keresztény életnek örömét csak akkor érezhetjük
meg, csak úgy tapasztalhatjuk meg, ha magunk is ilyen életet élünk. Ha ez
az életmód hiányzik, idegen számunkra, csak értelmetlenül nézünk azokra,
akik még tudnak örvendezni. – Igazán örvendezni csak az igaz, bűnbánatban
megtisztult lélek tud. – Csak az ilyen embernek ragyog fel a pásztorokkal
együtt Krisztus fényessége, mert az ilyen ember ki AKAR jönni
a sötétségből. Aki a sötétségben akar maradni, annak hiába ragyogott föl
Krisztus világossága, az lelkileg vak marad. – A jámborság, vagy áhítat ennek
a világosságnak keresését jelenti. Ez az Istennel való kapcsolat, amelyet
életünkkel és vallásosságunkkal kell megvalósítanunk. Ez nemcsak a boldog
karácsony, hanem a boldog élet – magunk és embertársaink boldogságának,
örök boldogságának feltétele.
SZENTLECKE: Tit 3,4-7.
A római katolikus karácsony jellegzetessége a három karácsonyi mise:
éjszaka, korán reggel (a „pásztorok miséje”) és az ünnepi mise. (A többi
esetleges mise is ezekhez alkalmazkodik).
Ahogyan az Evangélium az éjszakai mise Evangéliumának folytatása,
úgy a szentleckében Szent Pál továbbfűzi Tituszhoz írt levelében az éjszakai
szentmise gondolatait Isten kegyelme és emberszerető jósága megjelenéséről,
amely szent életre kötelez bennünket, mint Krisztus dicsőséges eljövetelébe
vetett hitünk hiteles tanúságtételére.
Most azt mondja az Apostol, hogy az üdvözítő Isten jósága és emberszeretetének
kinyilatkoztatása megmentett minket. Ez a kinyilatkoztatás Jézus
Krisztusban bontakozott ki az ő teljességében. Ezt nem tetteink igaz voltára
való tekintettel tette, hanem irgalmasságból. Isten nem várt arra, hogy
a világ, az emberiség megváltozzon, hogy tetteink igazak legyenek, hogy
akkor nyilvánítsa ki jóságát, mert akkor soha semmi nem lett volna a megváltásból.
Éppen azért siet segítségünkre, mert magunk erejéből elégtelenek
vagyunk; a betegeknek kell az orvos. Isten Jézus Krisztusban a beteg
emberiségnek siet segítségére, a beteg világnak születik meg. Új életet ad,
lehetővé teszi az újjászületést a megújulás fürdőjében, a keresztség szentségében. – Karácsonykor Krisztus születését ünnepeljük, aki a megváltás által
lehetővé teszi, hogy mi is Isten gyermekeinek életére, a krisztusi, keresztény
életre szülessünk. A bérmálás szentsége megerősíti bennünk a keresztségben
nyert kegyelmet, nagykorúságra vezeti bennünk Isten gyermekeinek
életét. Kegyelmével lehetővé teszi ezt az igaz életet: azt az életet, amelyben
nincs álnokság, nincs hamisság.
Ilyen életet csak akkor tudunk élni, ha osztályrészünk az örök élet reménye,
Az a remény, amely Jézus Krisztus első eljövetelekor ragyogott fel számunkra,
amely azt mondja nekünk, hogy életünk nem az értelmetlenségbe,
a teljes megsemmisülés, hanem a teljesség, az Istenben való beteljesedés felé
vezet. Ez a remény keresztény életünk feltétele és ebből, egyedül ebből lesz
számunkra a keresztény élet érthető.
EVANGÉLIUM: Lk 2,15-20
A karácsony „kora reggelén”, hajnalán mondandó szentmise Evangéliuma,
folytatja az éjféli mise Evangéliumának elbeszélését. A pásztorok bíztatják
egymást, hogy Betlehembe menjenek; az angyal Evangéliuma, a hírnök
örömhíre valóban indíttatást jelent számukra. Abból, amit hallottak, elhatározás
és konkrét cselekedet származik. „Nézzük meg a történteket”, lássuk
azt a „dolgot”, amit az Úr hírül adott. – A latin „igének” fordítja, azonban ez
az ige sokkal több, mint egy elhangzott szó, hang: ehhez hozzá tartozik az
ige tartalma is, amit jelöl: ez pedig a Megtestesült Ige, Jézus Krisztus. – Jézus
maga mondja: „Keressetek, és találni fogtok.” A pásztorok megtalálták Máriát,
Józsefet és a jászolban fekvő kisdedet. Vajon én veszem-e magamnak
a fáradságot, hogy Jézus Krisztus, Isten keresésére induljak, vagy mindig
csak azon tépelődöm, és azt ismétlem, hogy én nem találtam meg Istent az
én életemben? – Az is lehet, hogy nem ott keresem, ahol van: a betlehemi
jászolban.
A pásztorok azonban nem tartják vissza maguknak, amit láttak és megtudtak:
mindezt elbeszélték. A keresztség szentségében mi is meghívást és
küldetést kaptunk, hogy elsősorban hiteles keresztény életünk által – közöljük
másokkal, hogy a betlehemi kisdedben valóban megtaláltuk Istent,
ahogy az Evangéliumból ezt megtudtuk. Bizonyára a mi elbeszélésünk is
csodálkozást fog kelteni embertársainkban, a hatalmas Isten a jászolban
fekvő kisdedben, Jézus Krisztus jelenléte az élet jelentéktelennek vélt mindennapjaiban.
– A hallgatók közül Máriát, Jézus anyját említi név szerint az
Evangélium: ő szívébe vési a pásztorok szavait, és el-elgondolkodik rajtuk.
Ezért tiszteljük mi katolikusok Szűz Mária szeplőtelen szívét, mert azt Isten
Igéje tölti el. A mi keresztény életünknek is szívünkben kell kezdődnie, bele kell vésni, és el kell gondolkodnunk azon, amit Jézus Krisztus a pásztorok
pásztora mond nekünk. – Így a pásztorokkal visszatérve mindennapi elfoglaltságunkhoz,
a mi életünk is Isten dicséretévé lesz, mindazért, amit láttunk
és hallottunk az Evangéliumban, pontosan úgy, ahogyan nekünk maga Jézus
Krisztus megmondta az Egyház szolgálata által.