ÉVKÖZI 32. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Bölcs 6,13-17

A bölcsesség a Szentlélek első ajándéka. Ez az igazi bölcsesség bibliai értelemben nem elméleti okoskodás, hanem gyakorlati életvalóságot jelent. Szépen kitűnik ez Jézus példabeszédéből az okos és oktalan (balga) szüzekről.

– Okos, bölcs az, aki nem a jelen pillanatnak él, hanem gondol a holnapra, a jövőre, tetteinek, magatartásának következményeire.

Habár ez a bölcsesség isteni ajándék, nem zárja ki, sőt feltételezi emberi tevékenységünket, tevékeny hozzájárulásunkat. Meg lehet találni, de keresni kell. A keresőknek elébe siet. Nem lehet azzal elintézni hitetlenségemet: nem találtam meg Istent. De vajon kerestem-e igazán? – Az igazi bölcsességről, életünk végső céljáról, maradandó tartalmáról, Istenről elmélkedni érett észre vall. – A vallásosság nem zárja ki, nem teszi feleslegessé értelmünket, eszünk tevékenységét, a gondolkodását. – Istent meg lehet találni, de nem szabad sajnálni az időt és erőt, hogy rágondoljunk, hogy gondolatainkat az örökkévalókra irányítsuk. – Istenért virrasztani kell! Csak azok találkozhattak a vőlegénnyel, akik éberek voltak, és elébe mentek. Nekünk is ébereknek kell lennünk, ha találkozni akarunk Krisztussal. A vőlegényhez hasonlóan, a bölcsesség is megjelenik nekünk, ha méltók vagyunk hozzá. – Az igazi bölcsesség még gondolatainkban is velünk akar lenni. És, ha gondolataink Istenre irányulnak, bölcsen fogunk tudni élni.

A bölcs élet célja pedig, hogy Jézus Krisztust megláthassuk, vele találkozhassunk.

ZSOLTÁR: 63.

A mai zsoltárt már ismerjük (Az évközi 22. vasárnapról). Csak azt a gondolatot ragadjuk ki belőle, amely az ószövetségi olvasmánnyal és az Evangéliummal van kapcsolatban, ez, pedig a bölcsesség gondolata. – A bölcsesség bibliai értelemben elsősorban nem elméleti tudás, hanem helyes életszemlélet és életmód, amely abban áll, hogy életünk célját szem előtt tartjuk, és annak megvalósítására nem sajnáljuk a fáradságot. – Keresztény életünk célja, pedig Isten. A bölcsességet, életünk célját keresni, ugyanazt jelenti, mint Istent keresni. A zsoltár is arról beszél, hogy az imádkozó „virrasztva keresi Istent.” – A keresztény élet tehát éberséget jelent – ahogy ezt az Evangélium is szépen kifejezi. Ébernek lenni annyit jelent, mint kényelmünkből valamiről lemondani – virrasztani, korán kelni. – Nem szabad idegenkednünk ettől az áldozattól, amikor Isten kereséséről van szó; akár a vasárnapi misére, akár a hitoktatásra, akár a mindennapi imára vonatkoztatjuk azt.

Amit életünkben fontosnak tartunk, azért nem sajnáljuk a fáradságot, sem az anyagi áldozatot. – Ezért ne fáradjunk bele Isten keresésébe, a bölcsesség keresésébe és magunk újra kérdezésébe: mennyire fontos számomra Isten, mennyire fontos számomra a bölcsesség? SZENTLECKE: 1 Tessz 4,13-18.

A hívő közösség az élők közössége, az Evangélium tanítása az élőknek szól. De vajon mi a holtak sorsa? Vajon a kereszténység, a hívő élet csak a rövid földi élet idejére vonatkozik? Kérdezhették a tesszaloniai hívek, hiszen ők még nem ismerhették az Egyház tanítását a feltámadásról és örök életről olyan formában, amilyenben mi manapság gyermekkorunk óta megismertük. Most, amikor Mindenszentek és halottak napja az örök élet felé irányítja fi gyelmünket, másrészt a liturgikus év is a vége felé halad, s így Krisztus második eljövetelét állítja szemünk elé, az Apostol tanítással vigasztalja a tesszalonikai híveket és bennünket, Krisztus feltámadásáról és a holtak feltámadásáról. Ez a kettő elválaszthatatlan egymástól.

A tessalonikaiak megtapasztalták, hogy idő multával egyre többen haltak meg közülük, ők viszont Jézus Krisztus újra eljövetelét még életükben várták. Ezért a Szentírás szavaival és képével elmondja szent Pál, hogy nem előzzük meg a holtakat. Hanem a főangyal kiáltására az Úr harsonaszavára, a halottak feltámadnak, utánuk, pedig mi is elragadtatunk a magasba (az ég felhőin), egészen úgy, amint ezt Dániel könyve, Jézus tanúságtétele a főpap előtt és a Jelenések Könyve elmondja. A tanítás lényege azonban, hogy Krisztussal találkozzunk és örökké az Úrral legyünk. – Erre pedig, mint tudjuk, akkor lehet reményünk, ha a Vele való találkozástól nem zárkózunk el a földi életben, ha már itt az Úrral akarunk lenni.

EVANGÉLIUM: Mt 25,1-13

Ahogyan az egyházi – liturgikus év a vége felé közeledik, a vasárnapi Evangéliumok egyre nagyobb hangsúlyt adnak Jézus Krisztus második eljövetele gondolatának. – Noha az Evangéliumokban máshol is hallunk a virrasztásról és ébrenlétről, minden bizonnyal a legismertebb a ma elhangzott példabeszéd az öt okos és öt balga szűzről. Ez a példabeszéd valóban választ ad arra, mit ért a Biblia bölcsességen, ki a bölcs ember? – Az, aki szem előtt tartja élete célját és a szerint él, a szerint intézi dolgait. Így, akik a vőlegényt várják, az ő eljövetelére gondolnak és ennek megfelelően élnek – ahogyan az evangéliumi példabeszédben Jézus elmondja, olajat is visznek lámpájukhoz.

– Ha viszont hisszük – tudjuk, hogy a vőlegény vissza fog térni, de nincs rá gondunk, hogy őt, Jézus Krisztust méltón fogadjuk, akkor oktalanok, balgák vagyunk, mint az az öt szűz, aki nem vitt magával olajat lámpájához. Jézus második eljövetelét, a vőlegény visszatértét Egyházához, az Ő mennyasszonyához illetőleg, Jézus maga nem mondott semmi meghatározottat:

„Nem tudjátok sem a napot, sem az órát”. Hiszen milyen jó származna abból, ha az utolsó pillanatban elkezdenénk „jók” lenni, az igaz útra térni? És milyen jó származna ebből felebarátaink számára? Ezért Jézus nem közölte velünk visszatérésének időpontját, mert azt akarja, hogy mindenkor példás, hiteles keresztény életünkkel tegyünk bizonyságot arról, hogy valóban hiszünk az Ő második eljövetelében, valóban várjuk az Ő visszatértét. A hit mécsesét mindenkor a szeretet olajával tápláljuk, hogy valóban bemehessünk vele a mennyek országának menyegzőjére, lakodalmára.

NOVEMBER 1. MINDENSZENTEK
OLVASMÁNY: Jel 7,2-4. 9-14

A szentek közösségét, „egyességét” ünnepeljük ma. Halálunk után lehetünk ennek részesei, de életünkkel kell megvalósítanunk. Krisztus második eljövetelekor válik nyilvánvalóvá, mennyire kapcsolódtunk igazán ehhez a közösséghez, mennyire voltunk igazán szentek.

A megjelöltek minden népfajból, minden nemzetből, minden nyelvcsaládból és népből származnak. Tehát egyetemes, katolikus közösséget alkotnak. – A Katolikus Egyház tiszteletben tartja mindenkinek az anyanyelvét, minden nép kultúráját, nemzeti hagyományait, de nemzeti hovatartozását a kereszteltek anyakönyvében nem tartja nyilván. – A Katolikus Egyház számára egyedül fontos: hogy meg legyünk jelölve a Bárány vérével a keresztségben, és, hogy életünkkel is kapcsolódjunk a megjelöltek közösségéhez, amely részt vállal Jézus Krisztus megpróbáltatásaiból. – Ezek a megpróbáltatások megtanítanak bennünket arra, hogy értékelni tudjuk keresztségünket. Általában csak azt tudjuk igazán értékelni, amiért meg kell küzdenünk, meg kell szenvednünk. Ne rettenjünk vissza a keresztséggel, keresztény élettel járó megpróbáltatásoktól! Ez szentel meg bennünket, ez tesz bennünket szentté. Ebből láthatjuk, mennyit kellett Jézus Krisztusnak szenvednie, hogya keresztség által az örök életre vezessen minket!

Ez a mai ünnep olvasmányának mondanivalója, amelyet a Jelenések Könyvéből hallunk. – A Bibliának erre az utolsó könyvére különösen vonatkozik: ne a képekre, kifejezésmódra, számokra irányuljon figyelmünk, hanem mindennek üdvösségtörténeti mondanivalójára, arra az üzenetre, amely életünk megváltoztatására irányul.

ZSOLTÁR: 24.

Jézus hegyi beszédéből halljuk a nyolc boldogságról szóló tanítást a mai Evangéliumban.
– Jézus egy magaslaton foglal helyet, ahonnan tanít, mert így jobban látják, és jobban hallják.
– A kiemelkedő hely – hegy – a tanítás fontosságára utal. – Ez a hegy, annak a hegynek előképe, amely az örök életet, az Istennel való találkozás helyét jelöli, jelenti. A tanítás, pedig annak a feltétele, hogy oda eljussunk. – A zsoltár is erről a hegyről beszél, amelynek előképe az Ószövetségben Sion hegye, a jeruzsálemi templom volt.

A zsoltár kérdés-felelet alakjában adja elő az erről szóló tanítást, azért, hogy a hallgatóság és az imádkozó figyelmét felhívja, és, hogy ilyen formában könnyebben meg lehessen tanulni, magunkévá lehessen tenni. – A tanító kérdezi: „Ki juthat fel az Isten hegyére?” – a tanítvány válaszol: „aki ártatlan kezű és tiszta szívű!” –egészen a nyolc boldogság értelmében, amelyben Jézus szintén azt ígéri, hogy a tiszta szívűek fogják meglátni Istent. – A szív tisztaságának a beszédben és a cselekedetekben kell megmutatkoznia, megvalósulnia.
– Az ilyen élet valóra váltása mindenkor meredek utat és szűk kaput jelentett. Ám, hogy ez a meredek út, amely az Úr szent hegyére, a mennyei Jeruzsálembe vezet, mégis járható, azt azok a tisztaszívűek és ártatlan kezűek mutatták meg, akiket ma ünneplünk, és akiket szenteknek hívunk, mert Istennek és embertársaik szolgálatának szentelték, adták életüket.

Az ő példaképük bátorít, az ő közbenjárásuk támogat, hogy a hegyi beszéd tanítása szerint élve haladjunk felfelé az Úr hegyére, az örök élet szent városába, nem félve a tiszta szív és ártatlan kéz, az áldozatokat követelő keresztény élet meredek útjától.

SZENTLECKE: Jn 3,1-3

A keresztség szentségében, Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása erejéből Isten gyermekei lettünk. Megszentelt, Istennek szentelt bennünket a keresztség és benne az életszentségre kaptunk meghívást. Ám, ahogyan Isten láthatatlan, úgy a mi meghívásunk is láthatatlan: különösen az olyanvilágban, amely nem ismeri Istent. Mi a láthatatlan, örök élet elérésében reménykedünk, és az által szentté leszünk, ahogyan Isten is szent. Ennek a szentségnek, szent voltunknak tapasztalható jele a mi hiteles keresztény, krisztusi életünk. Maga a szentség láthatatlan. Akkor lesz nyilvánvaló, amikor Isten is megjelenik – Jézus Krisztus második eljövetelekor.

Az Egyházat szentek közösségének, szentek egységének nevezzük. Maga Szent Pál apostol is szenteknek nevezi az egyes Egyházközségek tagjait.

– Ma azokat ünnepli az Egyház, akik életszentségüket igyekeztek teljes mértékben megvalósítani, és így Jézus Krisztus mennyei dicsőségének részesei lettek.

A mi hivatásunk és küldetésünk, akiket megszentelt az egy keresztség, hogy az ő példájukat követve és közbenjárásukra támaszkodva minél tökéletesebben megvalósítjuk ezt az életszentséget, akkor is, ha istengyermeki hivatásunk láthatatlan, reményünk beteljesedését várjuk és erről hiteles keresztény életünkkel meggyőző tanúságot tegyünk.

EVANGÉLIUM: Mt 5,1-12

Mindannyiunk számára ismerős Jézus tanítása a nyolc boldogságról a hegyi beszédben. „Nemzetközi igazság”, hogy minden ember boldogságra vágyakozik, törekszik. Ám már Seneca, a római bölcselő, Szent Pál kortársa, Néró császár tanítója leszögezte, hogy amennyire ebben egyetértenek az emberek, annyira eltér a véleményük azt illetőleg, miben áll ez a boldogság és hogyan érhető el?

A hegyi beszédben Jézus megmutatja az igazi boldogság, a mennyek országának megvalósítására vezető utat. Tanításában éppen azokat nevezi boldogoknak, akiket általában boldogtalanoknak szoktunk tartani. A világ azért nem ismeri, azért neveti ki a boldogságnak ezt az útját, és azokat, akik ennek megvalósítása körül fáradoznak, mert – ahogyan a szentlecke mondja: Istent sem ismeri. – Az a világ, amely mindent a teljesítmény és a fogyasztás mércéjével mér, nem is ismerheti. Ha mi ezzel mérjük, mi sem ismerhetjük, mi is kinevetjük és eltaszítjuk magunktól a nyolc boldogság tanítását és a mennyek országát, mert mindig csak a kis, szűk „magánboldogságra” gondolunk.

Ma a szenteket ünnepeljük, azokat, akik a boldogságot, a mennyek országát azon az úton keresték, amelyet Jézus mutat nekünk: a szegénység, a lemondás, a tisztaság, a türelem, a szelídség, a békességszerzés útján, és így el is jutottak az örök boldogságra, a mennyek országába. Az ő példájukat kell követnünk és közbenjárásukat kérnünk. – Ám tudjuk, az emberi gyarlóság következtében nem mindig ott keressük a boldogságot, ahol Jézus tanítása szerint van. Ezért már ma este kezd imádkozni az Egyház az elhunyt hívekért, hogy, ha más boldogságot kerestek életükben, Isten rövidítse meg várakozásuk idejét a tisztítótűzben és vezesse el őket országába.

ÉVKÖZI 31. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Mal 1,14b-2,2b. 8-10

A prófétai feddőbeszédben Isten a papokhoz szól, éppúgy, mint ahogy Jézus is a farizeusokat és az írástudókat bírálja. – A prófétai korholás az egész Választott Népet is illeti, mivel az királyi papság, papi nemzet. – Most ez a Választott Nép, szent nemzet, megszegte a papi szövetséget, mert ahelyett, hogy megdicsőítették volna Isten nevét, meggyalázták azt. Hogy ez miben állott, milyen konkrét eseményre gondol a próféta, nem tudjuk az olvasmány szövegéből, de még a Biblián kívüli ismeretek alapján sem kideríteni. Ahogyan azonban a próféta előadja feddőbeszédét, abból arra következtethetünk: a Választott Nép és papságának élete eltért tanításától. Mást hirdettek és mást éltek, tettek. Ezért veti el őket Isten az Ószövetségben a próféta által, az Újszövetségben, pedig Jézus Krisztus. – Szem elől veszítették, hogy akármilyen magas hivatalt is töltenek be, a többi emberrel együtt ők is csak teremtmények, Isten gyermekei, tehát az emberek testvérei. – Így lettek személyválogatókká.

– Nem véletlen, hogy Jézus ugyanerre figyelmezteti tanítványait, hiszen az Egyház az Újszövetség Választott Népe, királyi papsága. Nehogy a tanítványokkal, az Egyházzal, velünk is megismétlődjön, ami az írástudókkal, az ószövetségi papsággal történt. – Az apostolok, még akkor is, ha Jézus arra rendelte őket, hogy tanítsanak, mindig tanítványok maradnak; még, ha hatalmat ad nekik, a tanítványok akkor is, gyermekek, Isten gyermekei és egymásnak testvérei maradnak. Ez fogja őket – minket – megőrizni a személyválogatástól: nem fogjuk magunkat másoknál különbeknek tartani, és nem fogjuk előnyben részesíteni azokat, akik nekünk hízelegnek. Így nem szegjük meg Isten velünk kötött szövetségét, és nem leszünk átokká, hanem áldássá, mert mindenkiben testvérünket tudjuk látni.
ZSOLTÁR: 131.

Életünk folyamán szeretnénk mindannyian elérni, megvalósítani valamit:

– valamit felmutatni. – Miután a körülmények éreztetik velünk, tudtunkra adják, hogy kereteink egyre szűkebbek, mi is egyre szerényebbek leszünk, de azért mégis szeretnénk – a körülményekhez mérten, nagyot alkotni. Ugyanakkor állandó nyugtalanságra és feszültségre panaszkodunk, de nem vesszük észre, hogy mindez az előbbiből ered, származik. A mai zsoltár megtanít bennünket arra, hogy hol és hogyan találjuk meg lelkünk nyugalmát és békességét:

„Nagy dolgok után nem töröm magam,

Sem erőmet meghaladó feltűnő csodák után.”

Ha nagyságunk mellett tisztában vagyunk kereteinkkel, határainkkal, nem fogunk rendkívüli dolgokra törekedni, és nyugtalankodni, mi lesz, ha mégsem sikerül, mi lesz, ha mégsem tudom megvalósítani? – Az igazi nyugalmat, békességet az hozza meg, ha nem az a fontos, milyen sikert érek el, mit valósítok meg, hanem, milyen eszközökkel, vajon Istennek tetsző eszközökkel valósítom-e meg kitűzött célomat, elképzelésemet? – Ha valóban kifogástalan eszközökkel akarom ezt elérni, ezzel lecsendesítem és megnyugtatom lelkem. – Nem akarok nagy lenni, hanem kicsiny, mint a gyermek, mint Isten gyermeke.

SZENTLECKE: l Tessz 2, 7-9,13.

Abból, amit szent Pál apostol a mai szentlecke elején elmond, világos, hogy levelét látogatása után írta a tesszalonikaiaknak, hiszen visszapillant ottlétére, amelyet a gyengédség jellemzett. Ezt a gyengédséget az Apostol az anyai gyengédséghez hasonlítja. Az Evangéliumon túl életét is a tesszalonikaikanak akarta adni. Az igazi evangelizáció akkor célravezető, akkor felel meg rendeltetésének, ha hirdetője életétől elválaszthatatlan, ha hirdetője nem riad vissza az áldozatoktól. – Ezért az Apostol a tesszalonikaiak emlékezetébe idézi fáradozásait, kemény munkáját. Ez nem önsajnáltatás, különösen, pedig nem öndicséret. Inkább azt akarja elérni, hogy hívei megbecsüljék az Evangéliumot, amelyet hirdetett nekik. Az Evangélium hirdetése olykor valóban fáradságos feladat. Állandó újrakezdést kíván, hirdetője soha nem mondhatja: befejeztem. Munkája nem egyszer ellenállást vált ki hallgatóságánál, annak kézzelfogható eredményét nem feltétlen és csak ritkán tapasztalja meg. – Ezen felül, amire szent Pál büszke volt, keze munkájából tartotta fenn magát, hogy senkinek ne legyen terhére.

Ezután következik az Apostol hálaadása. Erre most az ad alkalmat, hogy a tesszalonikaiak nem úgy fogadták Isten szavát, mint emberi beszédet az Apostoltól, hanem mint Isten szavát, mert valóban az is. Lelki érettségre van szükségünk ahhoz, hogy az Evangéliumban, amelyet emberek közvetítenek felismerjük Isten szavát. Ne akadjunk fenn az emberi beszéden. Mert csak, ha mint Isten szavát fogadjuk, szolgálhatja üdvösségünket, válhat üdvösségünkre.

EVANGÉLIUM: Mt 23,1-12

Miután szent Máté Evangéliuma elbeszélte, hogyan akarták Őt a farizeusok tőrbe csalni, fi gyelmezteti tanítványait és bennünket a velük szembeni helyes magatartásra. – A farizeusok ugyanis Mózes tanítószékébe ültek, mint a törvény hiteles és kizárólagos tanítói, értelmezői, magyarázói. Mózes tanítószéke engedelmességre kötelez, tekintet nélkül arra, hogy akik benne ülnek mennyire méltók erre. Jézus különbséget tud tenni a mózesi törvény és annak tanítói között. A tekintély tisztelete és viselőinek méltatlansága között. És bennünket is erre tanít: „Tegyétek meg, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket!” Ezután felsorolja mindazt, ami elvetendő a farizeusok magatartásában: az elviselhetetlen teher, amelyet az emberek vállára tesznek, de nem hajlandók egy újjal sem mozdítani rajta.
– Mint tudjuk, ennek helyébe Jézus az Ő édes igájának és könnyű terhének hordozására szólít fel bennünket. Ezt követi feltűnő viselkedésük és az emberek elismerésének elvárása: elvárják, hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. A továbbiakból világos, miért mondta el Jézus az Ő bírálatát a farizeusokról: tanítványainak, nekünk, az újszövetségi Választott Népnek, az Egyháznak különböznie kell tőlük: ne szólítassuk magunkat se mesternek, seAtyának, se tanítónak: egy a mi mesterünk és tanítónk, egy a mi atyánk – a Mennyei Atya.

Bármennyire megillet valakit az Egyházban az „atya” megszólítás, tisztában kell lenni azzal, hogy a Mennyei Atya gyermekei, egymásnak, pedig testvérei vagyunk; bármilyen tanultak vagyunk és a tanítás a hivatásunk, mindig van, mit tanulnunk és Jézus Krisztusnak tanítványai vagyunk. Végül Jézus az alázatosságra szólít fel. Ő, aki megalázta magát és engedelmes lett a kereszthalálig, aki magára öltötte a szolgai alakot, és akin beteljesedett Izajás könyvének jövendölése a szenvedő, engedelmes Isten-szolgájától, aki mindannyiunk szolgája lett, arra tanítja Egyházát, bennünket, hogy mi is alázatosak legyünk és vállaljuk, hogy egymásnak szolgálunk. – Bármennyire is úrnak szólítanak bennünket a mi kultúránkban, tudnunk kell, hogy egy a mi Urunk és mesterünk, aki maga mondja, hogy Őt megilleti ez a megszólítás, de a legalantasabb szolgai munkát végzi, megmosva tanítványai lábát, és arra tanít: hogy vele együtt szolgáljunk

ÉVKÖZI 30. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Kiv 22,21-27

A mózesi törvény nemcsak az istentiszteletet szabályozta, nem csak kimondottan „vallási-törvény” volt, hanem az embertársakhoz való helyes viszonyulásra is egész pontos szabályokat ír elő. Hiszen a Biblia, így az ószövetségi ember számára nincs külön vallásos élet, és külön „hétköznapi” élet. A kettő elválaszthatatlan volt egymástól, ahogyan az Istenszeretetet sem lehet elválasztani a felebaráti szeretettől. Idővel a kettő eltávolodott egymástól. Ezért akarja Jézus a kettő egységét helyreállítani tanításával, mi pedig ugyanezt vagyunk kötelesek megvalósítani életünkkel.

Különösen a szegényeket, nincsteleneket, özvegyeket, árvákat, kiszolgáltatottakat védte a mózesi törvény, hiszen ezeknek nem volt anyagi lehetőségük ügyvédre, könnyen ki voltak szolgáltatva a gazdagok által megvesztegetett bíró kényének, kedvének. – Ezért a szegények ügyvédje maga Isten, aki egyszersmind mindenkinek igazságos, megvesztegethetetlen bírája, aki egyaránt fog ítélni gazdagok és szegények fölött.

Nagyon távol áll a társadalom, az emberiség a szociális problémák eszményi megoldásától! Ezzel a problémával nekünk embereknek kell megküzdenünk, – de nem Isten nélkül: Isten számon tartja a szegényeket, rászorulókat, és számon kéri tőlem, hogyan bánok velük. – Isten az én jótékonykodásom által akar segíteni a nincsteleneken. Ezért nagyon kell vigyáznom, hogyanbánok velük. – Az ószövetségi törvény szembenéz a valósággal, nem ringatja magát ábrándokba, hogy majd eljön az idő, amikor nem lesznek rászorulók, nem lesz szükség kölcsönre; sőt a zálog lehetőségét is számításba veszi: de mindebben irgalmasnak és istenfélőnek kell mutatkoznunk: nem szabad visszaélnünk azzal, hogy valaki ránk van utalva, nem szabad azt gondolnunk, a rászorulóval kényünk-kedvünk szerint tehetünk, amit akarunk: mert Isten, aki sokkal hatalmasabb, mint mi, akinek sokkal többel tartozunk, akinek sokkal inkább ki lehetnénk szolgáltatva, mint nekünk bárki – szintén irgalmas hozzánk.

ZSOLTÁR: 18.

A hosszú 18. zsoltárból hallunk, imádkozunk egy részletet, amely megihlette a „Szeretni vágylak, ó nagy Isten ” – kezdetű ének szerzőjét.

Az egész zsoltárban ugyanaz a gondolat ismétlődik: Isten a hívő ember erőssége, oltalma, sziklája, megszabadítója. Isten az, aki megszabadít bűneinktől; ebben nyilvánul meg hatalma, ereje, jósága. – Ám ehhez a szabaduláshoz arra van szükség, hogy magunk is szabadulni akarjunk; ne akarjunk bűneinkben, az ellenség hatalmában maradni.

Amikor megszabadulunk a bűntől, továbbra is számítunk Isten oltalmára, mert magunk erejéből nem tudjuk megállni helyünket az élet és kísértések viharában. Az Istenbe vetett bizalom nem a gyámoltalanság és tehetetlenség jele, hanem az érett és őszinte ember beismert tapasztalata az egymásra utaltságról. – Egymás támasza, védelme, oltalma nélkül nem tudunk boldogulni az életben; Isten oltalma nélkül nem tudjuk megállni helyünket a keresztény életben.

Ezért, mint támaszunkat szeretnünk kell Istent, mert csak akkor tapasztaljuk oltalmát, ha szeretetből készek vagyunk megtenni mindent, hogy ellenségünktől – a bűntől megszabaduljunk.

SZENTLECKE: 1 Tessz 1,5-10

Az első Tesszalonikai levél ma elhangzott részében az Apostol először saját magatartását, viselkedését idézi a címzettek emlékezetébe, amelyet annak idején körükben tanúsított, majd rátér a címzettek magatartására, akik az Úr és az Apostol – és társai követői lettek. Az emberi, apostoli közreműködést tehát nem teszi fölöslegessé Isten meghívása: az Úr és a mi követőink

lettetek. Ugyanúgy az apostolok követése sem zárja ki az Úr követését, sőt feltételezi azt.

Szent Pál tisztában van a nehézségekkel, amelyek az Evangélium tanításának elfogadásával kapcsolatban jelentkeznek. Mi magunk is ismerjük ezeket a nehézségeket: ezek lehetnek küldő körülmények és lehet a mi rosszra hajló természetünk. Ilyenkor, amikor ezekkel szembetaláljuk magunkat, nem egyszer megtorpanunk. – A tesszalonikaiak ennek ellenére a Szentlélek örömével fogadták a tanítást. Ezért lehettek a hívők példaképei a két nagytartományban: Makedóniában és Ahajában és mindenütt. Nekünk ugyanez a hivatásunk: példaképpé lenni, hogy hitünk mindenütt ismert legyen, azáltal, hogy a tanítást a nehézségek ellenére magunkévá tesszük. – Ahogyan az Evangélium hirdetését fogadjuk, ahogyan Istenhez fordulunk, várva Isten Fiát a mennyből. Ezt a kérdést mindig fel kell tenni: látszik-e életemen, hogy várom-e Jézus Krisztust a mennyből? Hiszem-e, hogy megment Isten haragjától, amelyet elzárkózásommal, visszautasítással vonok magamra?

EVANGÉLIUM: Mt 22,34-40

Az evangéliumi részlet hivatkozik arra, hogyan hallgattatta el Jézus a szadduceusokat, akik nem hittek a feltámadásban és a hét testvér és az egy asszony történetével próbálták nevetségessé tenni a feltámadás – és Jézus tanítását. Ezt az evangéliumi részt szent Lukács könyvéből, tavaly hallottuk az évközi 32. vasárnapon.

Most a farizeusok közül egy törvénytudó, miután Jézust az adó kérdésével nem sikerült tőrbe csalni, ismét olyan kérdést tesz föl Jézusnak, amelyre csak egy válasz lehetséges – amint ezt a törvénytudó beállítja: melyik a legfőbb parancs a törvényben, hiszen legfőbb parancs csak egy lehet.  – Ha Jézus az istenszeretet javára dönti el a kérdést, kérdésessé válik emberszeretete, – ha a felebaráti szeretet javára, lehet, hogy „humanistának” mutatkozik be, de Istent a második helyre állítja, könnyen „ateizmussal” vádolhatják, és mint Isten Fia megtagadta önmagát.

Ezért Jézus ismét, hasonlóan, mint az adópénz esetében rámutat arra, hogy van egy harmadik, helyes lehetőség: az Istenszeretet és a felebaráti szeretet parancsa elválaszthatatlan egymástól. E két parancson nyugszik, e két parancstól függ – egyformán – az egész törvény (mivel törvénytudó tette fel a kérdést) és a próféták.

A hajlam bennünk is megvan. Amikor nincs kedvünk a felebaráti szeretet gyakorlásához, az Istenszeretetre hivatkozunk; amikor nincs kedvünk a vallásgyakorláshoz, a felebaráti szeretet gyakorlására hivatkozunk. Pedig Istent csak akkor szerethetjük, ha szeretjük felebarátunkat, a felebaráti szeretetnek, pedig az Istenszeretetből kell táplálkoznia.

ÉVKÖZI 29. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Iz 45,1.4-6

Kyrosz (Cirusz) perzsa királyt a próféta „fölkentnek” nevezi. Ő győztele a babiloni hatalmat, és engedte haza Krisztus előtt 538-ban a választott népet a babiloni fogságból. – Ezért az Ószövetség benne Isten különös eszközét látja, aki által népének szabadulását megvalósítja. Innen érthető, hogya próféta, lelkesedésében „Felkentnek”, „Messiásnak”, „Hrisztosznak” nevezi őt, holott ez a megjelölés csak Dávid fiát, a Választott Nép királyát illettevolna meg.
A választott nép szabadulásában ismerheti föl Izrael, de a környező népek is, mi több, maguk Izrael sanyargatói is, hogy nincs más Isten, egyedül az Úr, a Választott Nép Istene. Ő a történelem Ura, aki a Választott Nép sorsát és ennek érdekében a környező népekét is alakítja, vezeti. A Választott Nép sem ismerte első pillanattól Istent. Előbb keserű tapasztalatokon, súlyos megpróbáltatásokon kellett átmennie, és csak amikor ezekből megszabadult, amikor ellenségeitől megmenekült, tapasztalhatta meg: Isten az egyetlen Úr!
Jézust Krisztusnak hívjuk. Ez görögül fölkentet, jelent. – Ha Kyroszt, a Választott Nép megmentőjét, aki különben perzsa, pogány volt, megilleti a „fölkent”, „Messiás” – megjelölés, mennyivel inkább megilleti az Jézust(Jehosua-megszabadító). – Jézus Krisztus a bűn rabságából szabadít meg bennünket, és az örök élet ígéretföldjére vezet minket vissza. Ő lelkünk ellenségét, a bűnt győzi le, halálának és feltámadásának titkával.
Jézus Krisztusnak ebben a megváltói művében lesz számunkra, sz Újszövetség Választott Népe, az Egyház számára világos, hogy egyedül Isten az Úr. A bűnből való szabadulásból tapasztaljuk meg, ismerjük meg, ki Isten? – Ez felmentő élmény, amely megszabadít mindet minden félelemtől, szorongástól, rettegéstől. Ha egyedül Isten az Úr, senkinek sincs hatalma felettünk. Mindenhez és mindenkihez félelem nélkül, helyesen tudunk viszonyulni.
ZSOLTÁR: 96.

Isten a világmindenség Ura. Egyetlen uralkodó, egyetlen idegen Isten sem foglalhatja el az Ő helyét. – Ő a történelem Ura, hiszen nemcsak az országok felett uralkodik, hanem az egész világmindenség felett. – Ő ítéli meg a népeket igazságban.

Lehet, hogy idegenül hat számunkra az egész üzenet, hiszen mi már döntöttünk az egy, igaz Isten imádása mellett. Nem is ismerünk más vallást, különösen nem többisten imádókat. – Ám, ha komolyabban szembenézünk magunkkal, rá fogunk döbbeni, nem is olyan időszerűtlen és idegen ránk nézve a zsoltár üzenete: Isten, vagy az üres semmiségek mellett döntünk? – És nem egyszer ez utóbbiak javára dől el választásunk.

Ezért fontos, hogy Istent ne csak a világmindenség Urának ismerjük el, hanem, hogy szívünkben, életünkben is Ő uralkodjon, hogy az üres semmiségek helyett, amelyek megtéveszthetnek, mindig Istent válasszuk.

SZENTLECKE: l Tessz 1,1-5.

Szent Pál apostol az ő második missziós útján járt Tesszalonikában. Az ottani híveknek ír. Az Újszövetség az Apostol két tesszalonikaiakhoz írt levelét őrzi. Ezek közül az első valószínű az Újszövetség legrégebbi írása, minden valószínűség szerint a Krisztus utáni ötvenes évek első feléből. Az Apostol Szilvánusszal és Timóteussal köszönti a tesszalonikai egyházközséget szokásos köszöntésével: kegyelem nektek és békesség! Majd elmondja, hogy társaival együtt szüntelen hálát ad értük, valahányszor imáikban megemlékeznek róluk. Ez fényes bizonyítéka, mennyire fontosnak tartja szent Pál és az első keresztények az imádságot. Ez az a lelki kapocs, kötelék, amely egybefűzi a hívőket. Méghozzá a hálaadó imádságról van szó, és hogy az Apostol és munkatársai úgy érzik, hálával tartoznak a hívőkért. Ez ismét az apostoli küldetés rendkívüli példája: Istennek köszönhetik, hogy az Evangélium ismeretére elvezette őket. Ami a tesszalonikai híveket „emlékezetessé” tette, az tevékeny hitük, áldozatos szeretetük és Jézus Krisztusba vetett szilárd reményük. –Az első Korintusi levélben a „szeretet himnuszában” szent Pál kifejti tanítását a három isteni erényről, amelyeket Istentől kapunk és Istenre irányulnak, Ő a tárgyuk. Itt az Apostol csak egy-egy szóval jellemzi, milyennek kell lennie ezeknek az erényeknek: a hitnek tevékenynek kell lenni, egyébként csak üres beszéd, a szeretetnek ugyanezért áldozatosnak kell lennie, a reménynek, pedig szilárdnak, mert ez teszi megérthetővé keresztény életünket. Szent Pál itt a címzettek emlékezetébe idézi, hogy az Úr szereti őket. Ennek a szeretetnek bizonyítéka, hogy választottak. A keresztség szentsége által mi is választottak lettünk. Választott voltuk abból is kitűnik, hogy nekik az Apostol az Evangéliumot nem csak szóval, hanem „erővel, Szentlélekkel és mélységes meggyőződéssel hirdette”. – Az Egyháznak ma is ez a feladata, küldetése: erővel, Szentlélekkel és mélységes meggyőződéssel hirdetni az Evangéliumot. Ez a mi hivatásunk és küldetésünk is, aminek azonban csak akkor tudunk eleget tenni, ha e mögött egy hiteles keresztény élet áll.

EVANGÉLIUM: Mt 22,15-21.

Bár tudjuk Jézusról, hogy a farizeusok meghívását is elfogadta, tanítása, amellyel nyíltan szembeszállt törvény-értelmezésükkel és magatartásukkal azokkal szemben, akiket lenéztek – a „szegényekkel” szemben, érthető, hogy ellenséges magatartást eredményezett Jézus iránt, és egyre inkább a vesztét akarták okozni. Összefogtak hát a heródespártiakkal, hogy a dolognak politikai jellege is legyen, mivel tudták, hogy a római fennhatóság vallási kérdésekben

nem bíráskodik, és nem mond ki ítéletet.

Olyan fogaskérdést kellett feltenni, amelyre Jézus bármilyen választ ad, abba bele lehessen kötni, és a felelet veszélyes következményekkel járjon. Ez pedig az adó kérdése. Ha Jézus azt válaszolja: szabad adót fizetni a császárnak, kérdésessé válik messiási küldetése, hiszen a Messiástól az idegen fennhatóság alól való felszabadítást várták kortársai. De még zsidó igazhitűsége is kérdésessé válik, hiszen a tisztátalan idegenekkel való kapcsolatot és a nekik való alárendeltséget is helyesli. – Ha azt mondja: ”nem szabad”, gondolhatjuk, hogy a római fennhatóság az adóletagadásra milyen megtorló intézkedéssel válaszol, hiszen a helytartónak, prokurátornak, prefektusnak éppen az volt a feladata, hogy a pontos adó-beszolgáltatás felett őrködjön.

Ezt a célt szolgálta a népszámlálás, a lakosság összeírása is. Úgy gondolták, csak az igen és a nem lehetséges. Ezért kéri Jézus az adópénzt a császár képével és feliratával: „Adjátok meg császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené”. Ezzel Jézus szépen megmutatta, hogy van harmadik lehetőség. – A farizeusok eleve úgy akarták beállítani, feltüntetni, mintha csak az általuk megfogalmazott két lehetőség létezne. Ezt a gonoszságot leplezte már hízelgő közeledésük is.

Jézus viszont rámutat arra, hogy kérdésük ebben a formában gonosz szándékukból származik, és, hogy van harmadik lehetőség és a harmadik lehetőség, Jézus válasza a helyes.

Mi úgy lehet, nem törünk a történelmi Jézus életére, de amikor nem akarjuk magunkat tanításához tartani, úgy teszünk, mintha csak két rossz között tudnánk választani, és akkor azt a rosszat választjuk, amely nekünk kedvez, mondván, hogy az a kisebbik rossz és ezért talán még dicséretre is számítunk.

– Pedig, ha Jézus Krisztusra hallgatnánk, talán egy kis fáradságot is vennénk magunknak, hogy megtaláljuk a harmadik, helyes lehetőséget, eljárást, azt valószínű meg is találnánk. A kérdés az, vajon tényleg a helyes eljárás keresése vezérel bennünket, vagy a mi gonoszságunk, amely még arra is képessé tesz, hogy Jézusnak hízelegjünk?

ÉVKÖZI 28. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Iz 25,6-10a
Elmúlt vasárnap a szőlőskert és szüret állt az olvasmányok
(l. olvasmány, és Evangélium) előterében, mint prófétai kép, hasonlat.
Ma a szüretet követő lakoma hasonlata érzékelteti az eljövendő örök életet.
Izajás a jövendő életet, mint dús lakomát írja le – amelyhez most már a leszüretelt szőlő bora is terítékre kerül. A próféta úgy jellemzi ezt a boldog korszakot, hogy kint reked belőle mindaz, ami jelen életünket megkeseríti: (bilincs), halál, gyász, sírás, szégyen. – Azt mondhatnánk, ezt mi el sem tudjuk képzelni, mert a jelen élethez mindez elválaszthatatlanul hozzátartozik.
A prófétai jövendöléseknek pont a lényege, hogy a megjövendölt életet olyannak mutatják be, hogy az egészen másmilyen lesz, mint a jelen élet valósága. – Mindezt Isten jelenléte eredményezi. Az Ő eljövetele és az Ő velünk maradása teszi a boldogságot boldogsággá.
Mi az Újszövetségben már tudjuk, hogy Jézus Krisztus eljött közén: „Már itt van!” – ahogyan a próféta mondja. Ő ezt a földi életet is át tudja alakítani – ha a boldogságot igazán tőle várjuk. Az Ő jelenléte a bilincset, a gyászt, a sírást, a szégyent is feloldja, mert halála feloldotta a halált. – Nem mintha mi hívő keresztények mindezek alól kivételek, mindettől mentesek lennénk, de az a tudat, hogy mindezt Krisztussal együtt viseljük el, azt eredményezi,hogy már ebben a földi életben megkezdődik az örök boldogság, „fölvirrad a nagy nap.”
Az örök élet lakomájának kezdete, megjelenítése, a szentmise. Itt élhetjük át elsősorban, földi életünkben, Isten eljövetelét, jelenlétét köztünk és velünk: Jézus Krisztus tanításában, testének és vérének vételében, a közösség imájában és énekében.
ZSOLTÁR: 23.
A jó pásztorról szóló zsoltár mindannyiunk számára ismert. Ezért részletes bevezetés és magyarázat helyett, elég csak arra a néhány pontra felfigyelnünk, amelyek az Egyház jelen működésében is felismerhetők, megvalósulnak.
A csendes vizek, vagy tiszta vizek forrása, amelyhez bennünket Jézus, a jó pásztor vezet, az Ő tanításának és a kegyelemnek forrása, melynek a keresztségben leszünk részesei. (A tanítás tehát és a keresztvíz elválaszthatatlanok egymástól ). A halál sötét völgye először is a földi élet, minden megpróbáltatásával, szenvedésével és szorongásával, de mindenek előtt a bűnök útvesztőjével, szakadékával. – Ebben a sötét völgyben Jézus Krisztus tanításának és az Egyház útmutatásának pásztorbotjával irányit és oltalmaz bennünket. – Ha itt engedjük magunkat oltalmazni és vezetni, lehet rá reményünk, hogy a testi halál sötétségéből is átvezet minket az örök élet világosságára.
A terített asztalt az Oltáriszentségre, a szentmisére vonatkoztatjuk, amelynek vendégei vagyunk itt a földi életben – és amely az örök élet asztal-közösségének elővételezése.
Az olajjal való megkenés, amelyet az Egyház az apostoli hagyományt követve alkalmaz több szentség kiszolgáltatásánál, a különös gondoskodás jele.
Az ellenség – akiről a zsoltár beszél – azáltal szégyenül meg, hogy látja keresztény életünk szépségét és gazdagságát. Ám, ha nem élünk ilyen életet, magunk szégyenülünk meg.
SZENTLECKE: Fil 4,12-14. 19-20.
Szent Pál apostol elmondja a filippieknek és nekünk, hogy mindenre képes „abban”, aki erőt ad neki. Ez a Krisztusban való lét, Krisztusban való élet jellemző szent Pálra és az ő tanítására. Jézus Krisztussal való egységéről, azonosulásáról elmondhatja: Benne. Ez teszi őt képessé arra, hogy mindig mindent megszokjon, tudjon bővelkedni és nélkülözni. Maga Jézus Krisztus is arra tanít bennünket, hogy maradjunk meg Őbenne: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne”. – A szőlőtőről és szőlővesszőről szóló tanításban pedig: „Aki megmarad bennem, az hoz bő termést.” – Ha benne maradunk, Ő is bennünk marad és ez, de csak ez tesz bennünket is képessé az Apostolhoz hasonlóan, hogy az élet minden helyzetében meg tudjuk állni helyünket, mint azok, akik Jézus Krisztushoz tartozunk.
Ez természetesen nem tette feleslegessé sem a filippiek jótékonykodását az Apostollal szemben, sem a miénket másokkal szemben. Ezért is dicséri őket az Apostol és köszönetet mond. Amikor másoknak adunk, kifejezzük meggyőződésünket, hogy mi is ajándékként részesedünk Isten gazdagságából.
EVANGÉLIUM: Mt 22,1-14.
A szüretet szüreti mulatság, bál, lakoma követi. Tulajdonképpen két példabeszédben szól Jézus az Ő hallgatóságához, a főpapokhoz és a nép véneihez: a menyegzőről és a menyegző köntösről. – Mint mindig, ezek a példabeszédek nekünk is szólnak.
Először is arról hallunk, hogy a vendégek nem törődnek a meghívással.
Mindenki a maga elfoglaltsága után lát. Azután valami borzasztó történik: egyesek a meghívottak közül bántalmazzák a szolgákat, sőt meg is ölik őket. Méltányos a király haragja, aki a gyilkosokat felkoncolja, városukat, pedig felégeti. Ezután az utcákról behivat mindenkit: jókat és rosszakat, hogy megteljen a ház vendégekkel.
A király, a Mennyei Atya minket is hív menyegzőjére, a mennyek országába, az eukarisztikus lakomára. Valószínű, hogy mi nem fogjuk tettleg bántalmazni az Egyház szolgáit, de nem feltétlen örülünk a meghívásnak és a hajlam mindanyiunkban megvan – épp úgy, mint a gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszéd esetében – hogy megkíséreljük az Egyházat, velünk szembeni elvárásai miatt úgy beállítani, hogy annak küldetése énrám nem vonatkozik. – Ezért fejezi be Jézus ezt a példabeszédet az Egyház egyetemes küldetéséről szóló tanítással: a szolgák elmennek, és az utcákról behívnak mindenkit: jót és rosszat hogy megteljen a lakodalmas ház: „Tegyetek tanítványommá minden nemzetet!” – mondja Jézus a Máté-evangélium végén. Ő a rosszaknak is megadja a lehetőséget, hogy bejussanak a mennyek országába, ahová mi visszautasítottuk a meghívást.
A másik példabeszéd – amely a menyegző kapcsán került összefüggésbe az előbbivel, a menyegzős köntösről szól. Honnan is lett volna ünneplő ruhája annak, akit az utcáról hívtak be? – Annyi azonban biztos, hogy semmivel sem igazolhatjuk, hogy a királyi menyegzőn a megszentelő kegyelem menyegzős köntöse nélkül jelenünk meg. Az eukarisztikus lakoma, a szentmise méltó ünneplésének előfeltétele a megtisztult lélek. A király magatartása „reakciója”, a vendég brutális eltávolítása a „külső sötétségre” a dolog komolysága, súlyos volta mellett tanúskodik.
A meghívottakról és választottakról szóló mondat is gondot okozhat, hiszen az elbeszélt esetben, példabeszédben valójában csak egy embert különíttek el, „választottak ki”, a többiek bent maradhattak a menyegzőn.
Mindettől függetlenül: az örök élet menyegzőjére, a mennyek országába mindannnyian meghívást kaptunk. Tőlem függ, vajon eleget teszek-e ennek a maghívásnak, menyegzős köntösben jelenek-e meg?

ÉVKÖZI 27. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Iz 5,1-7
Az Egyház figyelemmel kíséri hívei mindennapi életét, legidőszerűbb elfoglaltságát, mindazt, ami éppen hívei érdeklődésének központjában áll. Így van a mai vasárnap olvasmányaival is. Mivel már megkezdődik, vagy talán már folyamatban is van a szüret, így az olvasmányokban is a szőlő, a szőlőskert, a szüret kerül előtérbe. De, mint mindent, amit a tapasztalat, az élet, a világ nyújt, a Biblia ezt is felhasználja egy mélyebb értelmű mondanivaló kifejezésére, mind az Ó-, mind az Újszövetségben. – Az ószövetségi olvasmányban egy éneket, a bibliai költészet egy remekét halljuk, olvassuk Izajás könyvéből: a „kedves”, akinek szőlejéről az ének szól, Isten. A szőlőültetvény (mint az Ószövetségben többször is), a választott nép.
Mindaz, amit a kedves a szőlőskerttel tett, Isten kegyelme, Isten igyekezete, az Ő tevékeny-sége annak érdekében, hogy Választott Népe megteremje a kellő gyümölcsöt, az Isten akarata, elvárása szerinti életet. – A vadszőlő az istentelen, bűnös élet termése, amely Isten ítéletét vonja maga után.
Az Újszövetség Választott Népe mi vagyunk.
Mi vagyunk Isten kedveltjének, Jézus Krisztusnak a szőlőskertje. Ő mindent megtett annak érdekében, hogy az istengyermekség, a keresztény élet gyümölcsét teremjük: az ültetvény telepítése Isten kegyelmének műve, a kidobált kövek az isteni kegyelem gyógyító és tisztító hatása, a sövény, kerítés Isten védelme, oltalma az őrtorony Isten rajtunk nyugvó szeme, a prés, amelyben kisajtolják a bort, a tevékeny jócselekedetek iskolája. (Talán így lehetne értelmezni az ének egyes képeit; a szentíró nem magyarázza a felsorolás egyes részleteinek értelmét; ő csak annyit akar mondani: Isten mindent megtett annak érdekében, hogy ültetvénye jó termést hozzon).
– Most azonban, a szőlőskerttel, az ószövetségiVálasztott Néppel együtt rajtunk a sor, hogy a várt eredményt, a várt gyümölcsöt megteremjük. Jézus Krisztus, aki kereszthalálában megmutatta, hogy mindent megtett értünk, minket is kérdez: „Mit kellett volna még tennem és nem tettem meg?”.  De, ha mi a magunk részéről nem hozzuk meg a várt termést, mi sem kerülhetjük el a pusztasággá lett szőlőskert sorsát.

ZSOLTÁR: 80.

Az Egyház szemmel tartja hívei mindennapi életét, elfoglaltságát. Igyekszik a vasárnapi misék szentírási szövegei által is lépést tartani azzal, ami az embereket az évszaknak megfelelően leginkább foglalkoztatja. – Talán ezzel magyarázható, hogy most, a szüret idejére kerültek a mai szentmise bibliai szövegei, amelyek a szőlőről és szőlőmunkásokról szólnak.A zsoltár is erről beszél. A Választott Nép az az értékes szőlőtő, amelyet Isten Egyiptomból, a rabság és szolgaság házából, a pogány földről áttelepített az Ígéret Földjére. – A régészeti leletek is bizonyítják, hogy az egyiptomiak is ismerték a szőlőtermesztést, különösen a Nílus deltájában. – Az imádkozó most arra kéri Istent, hogy ha már engedte ilyen terebélyessé nőni az ő ültetvényét (költői túlzással: az Eufrátesztől a Földközi Tengerig), ne engedje,hogy azt a Választott Nép ellensége feldúlja, hanem oltalmazza továbbra is.Mi vagyunk Isten kedvelt szőlőültetvénye, amelyet a bűn rabságából, a keresztség szentsége által átültetett az örök élet Ígéret Földjének szőlőskertjébe. – Jézus Krisztus óta ez a szőlőültetvény, az Egyház valóban elterjedt az egész világon. – Ám, ahogyan az ószövetségi Választott Nép, úgy mi is, az Egyház, Isten oltalmára, védelmére van utalva.Ezt az oltalmat, Isten gyermekeinek szabadságát, mint tudjuk, csak akkor tapasztaljuk meg, ha Isten nevét segítségül hívjuk. – Isten nem hagyel bennünket, az ő ültetvényét. – Ám vajon nem hagyjuk el Őt mi, amikorbűneink által hűtlenek leszünk hozzá.

SZENTLECKE: Fil 4,6-9
Mindig találhatunk okot az aggodalomra, hiszen az emberi élet szükségszerűen magával hozza a gondokat, nyugtalanságot, amely a bizonytalanságból származik. Imáinkat is nem egy esetben az aggodalom ihleti, az mondatja velünk. Szent Pál apostol arra buzdít, hogy mindezt terjesszük az Úr elé – hálaadásunkkal együtt. Ez utóbbiról eléggé könnyen és gyorsan megfeledkezünk, pedig csak az ilyen imádság tudja megadni Isten békéjét, amely minden értelmet meghalad. Ezt imádság és Istennek való hálaadás nélkül nem tudjuk megtapasztalni. Ez egyszersmind megőrzi szívünket és értelmünket Jézus Krisztusban. Mert azokat egyébként megzavarja az aggodalom
Ezt a békét, szívünk-lelkünk békéjét akkor tudjuk megőrizni, ha gondolataink valóban arra irányulnak, ami igaz, tisztességes, igazságos, ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos. – Vajon gondolataim mindig ezekre irányulnak? Ha nem, ne csodálkozzam, ha nem találom Isten békéjét, ha sok minden nyugtalanít. Mindezt volt alkalmunk megtanulni az Apostol szavai szerint, az ő példájából. Vajon én példát adok-e másoknak, példaképül szolgálok-e? – Mindezt, pedig nem elegendő megtanulni, elméletileg magunkévá tenni, hanem tettekre kell váltanunk. Akkor lesz velünk a béke Istene.

EVANGÉLIUM: Mt 21,33-43.

A szüreti időben Jézus harmadik példabeszédét halljuk a szőlőről: most már a szüretről és a termés beszolgáltatásáról. A gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszéd hátterében minden bizonnyal ott áll Izajás próféta éneke a kedvese szőlejéről, a kettejük közötti igazságszolgáltatásról.

A példabeszéd értelme világos kell, hogy legyen számunkra: a szőlőskertgazdája Isten, a Mennyei Atya; a szőlőmunkások: Jézus korában az ószövetségi Választott Nép és annak képviselői: a főpapok és a nép vénei. Manapság: mi mindannyian, akik a keresztség szentsége által az Újszövetség Választott Népe lettünk, vagyis az Egyház. A szolgák, akiket hozzánk küld, a próféták, a fi ú Isten Fia, Jézus Krisztus. – A próféták üldözéséről és Jézus szavai szerint meggyilkolásáról („Jeruzsálem, te megölöd a prófétákat”) a Szentírásból értesülünk. Hogy a gonosz szőlőmunkások a fiút sem becsülték, tudjuk Jézus Krisztus szenvedéstörténetéből.

Jézus a félredobott kő hasonlatával zárja beszédét, amelyet jól ismerünk a húsvéti zsoltárból. Azzal, hogy Jézust elvetették, hogy az örököst megölték, nem fejeződött be a történet. Maguk Jézus hallgatói vonják le a következtetést, mit fog tenni a szőlőskert ura a gonosz szőlőmunkásokkal. Isten végrehajtja az Ő tervét, megvalósítja az emberek megváltását, szegletkővé teszi az elvetett követ, de a szőlőmunkások felelőssége, bűne ezzel csak növekszik.
A példabeszéd miránk (is) vonatkozik: Isten mitőlünk is elveheti szőlejét, ha nem teremjük meg a bűnbánat, a hiteles keresztény élet méltó gyümölcseit, és odaadhatja másoknak „a menyek országát”, olyanoknak, akik ezt megteszik. Az egész Máté-evangélium arról szól, hogy Jézus Krisztus elvetése kortársai által intő példa számunkra. – Lehet, hogy mi nem fogunk a „szolgák” és a „Fiú” életére törni fizikailag, de a hajlam megvan bennünk, hogy amit Jézus Krisztus az Egyház által üzen nekünk, azt semmibe vegyük, netalán egy lekicsinylő gesztussal „ártalmatlanná tegyük” és az mondjuk: „ez én rám nem vonatkozik.”

ÉVKÖZI 26. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Ez 18,25-218

A próféták hivatásának lényege, helyes vallásosságra, helyes életre tanítani az embereket. Ez a tanítás Krisztus tanításában érte el teljességét.

Ezekiel arra tanít a mai olvasmányban, hogy életünkben, embertársaink életében is lehetségesek változások. Ne tekintsük hát a jelen pillanatot véglegesnek, hogy el ne bízzuk magunkat. – Az igaz ember is letérhet útjáról, és bűnös is megtérhet. Ebben az összefüggésben időszerűek az Apostol figyelmeztető szavai: „Aki áll, vigyázzon, el ne essen!” – mert még eleshetek. Még élek, letérhetek az igaz útról. – Embertársaimat viszont ne zárjam ki az üdvösségből, mert, amíg élnek megváltozhatnak. Isten mindannyiunk rendel kezésére bocsátotta az egész életet: halálunkig meggondolhatjuk magunkat.

De a próféta és az Evangéliumban Jézus is arra figyelmeztet, hogy az igazi vallás – keresztény élet – nemcsak szájjal történő hitvallás, nemcsak egy hovatartozás, ami már magában véve garantálná örök életemet, hanem egy aktív, tevékeny életforma. Nem elég úszni az árral, felszállni a megfelelő vonatra, hanem cselekedeteim döntik el, milyen gyermeke, fia vagyok a Mennyei Atyának.

Ha ismerjük a zsidókeresztényekhez intézett Máté-evangélium alapvető jellemvonásait, ismertetőjeleit, meg fogjuk érteni, hogy az egyik fiúban az ószövetségi Választott Népet vélték felismerni, amely szavával megvallotta Istent, de Jézust elvetette, cselekedeteivel nem tanúskodott Isten mellett; a másik fiú pedig a pogányokat képviseli, akik előbb nem ismerték és nem ismerték el az Ószövetségben magát kinyilatkoztató Mennyei Atyát, de később felismerték az igazságot, és magukévá tették Jézus tanítását.

Ez figyelmeztetés számunkra: ne gondoljuk, hogy azzal, hogy pusztán mondogatjuk, hogy megtesszük a Mennyei Atya akaratát, azzal már Isten választott népe vagyunk, és jogunk van a mennyországra. Ehhez arra van szükségünk, hogy Isten akaratát meg is tegyük.

ZSOLTÁR: 25.

Istent- a Szentírással, és a benne imádkozó hívővel – mi is megváltónak, üdvözítőnek mondjuk. Isten irgalmas és jóságos. – Ez a jósága, irgalmassága azonban nem annyira abban nyilvánul meg, hogy amikor valamit önhibánkból elrontunk, azt Ő hozza helyre, hanem inkább abban, hogy megmutatja: hogyan kerülhetjük el a bajt, a rosszat.

Ezért az igazi, célravezető vallásosság is abban áll, hogy Istent arra kérjük, mutassa meg nekünk a helyes utat, tanítson bennünket helyes életre. – Az Egyház hivatásának és küldetése lényegének tartja ezt a tanítást, útmutatást. – Helytelenül vélekedünk, ha azt mondjuk: az Egyház ne szóljon bele magánéletembe! Az Egyház önmaga hivatását, küldetését tagadná meg, ha a „házi béke” kedvéért lemondana a tanításról, útmutatásról, intésről.

Ám azt is tudjuk, sokszor könnyelműségből, meggondolatlanságból, éretlenségből, a magunk útján akarunk haladni. – A szenvedő Jób, aki ártatlanságát bizonygatja barátai állításával szemben, kegyetlennek tartja Istent, ha ifjúkori bűneit ilyen keményen büntetné. – A mai zsoltárban is arra kéri a hívő Istent, ne emlékezzen ifjúkori bűneire. – Ezt minden időben bizalommal kérhetjük, ha most a jelen pillanatban és ettől kezdve, készek vagyunk azon az úton járni, amelyen Isten vezet. Amelyre Jézus Krisztus tanít bennünket az Egyház közvetítésével.

Ha alázatosak és szelídek leszünk, vagyis elfogadjuk ezt a tanítást, útmutatást, meg fogjuk érteni és tapasztalni Isten irgalmasságát, könyörületességét és jóságát.

SZENTLECKE: Fil 2,1-11.
Szent Pál apostol buzdításának hangneméből érezhető, mennyire kedvelte a filippi közösséget. Szeretetre buzdítja őket, amellyel az Apostol örömét teljessé tudják tenni. Majd a keresztény érettség legmagasabb fokára szólítja címzettjeit: az egyik tekintse a másikat magánál kiválóbbnak. Ami viszont miden közösség, de elsősorban a keresztény hívő közösség életének alapja: ne keresse senki csak a maga javát, hanem a másét is. Ez pedig csak akkor valósítható meg, ha ugyanaz a lelkület lakozik bennünk, amely Jézus Krisztusban lakozott, ha ezt ápoljuk. Erről a lelkületről szól a filippekhez írt levél Krisztus-himnusza, amely Jézus Krisztus alázatosságáról és engedelmességéről szól, akiben beteljesedtek Izajás könyvének jövendölési az engedelmes és értünk szenvedő Isten-szolgájáról. Engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért magasztalta fel Őt Isten. Ezért illeti Őt a térdhajtás. Ő kezdettől fogva Isten, Istennel egyenlő. Vallja szent Pál apostol már nem sokkal több, mint húsz évvel a „húsvéti esemény után”. Ez tehát nem lehet egy egyháztörténelmi fejlődés eredménye, hanem kezdettől fogva hozzá tartozott a Názáreti Jézusról, mint Isten Fiáról szóló hitvalláshoz.

Ugyanakkor ez a hitvallás útmutató a Filippek és minden kor keresztényei számára, így a mi számunkra is. Ennek a hitvallásnak életté kell válnia bennünk, meg kell valósulnia, hiszen erre kaptunk meghívást.

EVANGÉLIUM: Mt 21,28-32.

Szőlőről és a szőlőskertben végzett munkáról hallottunk Jézustól egy példabeszédet elmúlt vasárnap és hallunk ma is, hiszen közeledik a szüret ideje.

Jézus nem véletlenül kérdezi a főpapokat és a nép véneit: „Erről mi a véleményetek” – ehhez mit szóltok, mert tudatában van példabeszédének, provokatív, kihívó voltával. Az a fiú ugyanis, aki készségesen válaszol atyjának: igen, de aztán mégsem teljesíti az Atya akaratát, könnyen vonatkoztatható az ószövetségi Választott népre és annak elöljáróira, képviselőire Jézus idejében, aki viszont előbb ellenáll, de azután megbánja, és mégis teljesíti atyja akaratát, a pogányokra, akik kezdetben ellenállnak az üdvösségnek, de aztán mégis engedelmeskednek a meghívásnak – parancsnak. A példabeszéd azonban, mint Jézus példabeszédei általában, mirólunk és mihozzánk szól

– egészen Ezekiel könyvének értelmében: ha a bűnös elhagyja a rossz utat megmenti életét, de ha az igaz, letér a helyes útról – hiába hivatkozik előző igazvoltára, elveszíti életét. – Mi magunk is hiába hivatkozunk arra, hogy előbb készségesen igent mondtunk, ha nem teljesítjük a Mennyei Atya akaratát.

Tehát nem (csak) a zsidókról, rólam szól a példabeszéd. Mindenek előtt azonban kihívó, amit Jézus a példabeszéd után mond a vámosokról a mennyek országában. Ők hittek Keresztelő Jánosnak. Erre fel kellett volna figyelni Jézus kortársainak. Az ugyanis, ahogy azok, akiket megvetettek, akiket a társadalom aljának tekintettek, hittek Keresztelő Jánosnak, olyan feltűnő kellett, hogy legyen, hogy nem kerülhette el figyelmüket. Erre föl kellett volna figyelniük és ez el kellett volna, hogy gondolkodtassa őket.
– Vajon mi, akikhez Isten keresztelő Jánoshoz hasonlóan az Ő Egyházát küldi, hallgatok-e az Egyház szavára? És amikor azt látom, tapasztalom, hogy mások, talán olyanok is, akiket lenézek, hallgatnak Jézus Krisztus szavára az Egyházban, legalább ez arra indít-e, hogy valóban vállaljam a nekem rendelt küldetést, munkát az Úr szőlejében? Mert ez a döntő.

Ezért nekem sem szabad csodálkoznom, ha azok, akiket megvetettem, rossz útjukról letérve, megelőznek a mennyek országában, én pedig, aki talán eredetileg készségesen igent mondtam, de utána mégsem teljesítettem az Atya akaratát, letértem az igaz útról, nem jutottam be a mennyek országába.

ÉVKÖZI 25. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Iz 55,6-9

Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. De ezt a hasonlatosságot megrongálta a bűn. A földi életben küzdünk, törekszünk ennek a megvalósítására, de ez mindig csak igyekezet marad. Ez jut kifejezésre Jézus példabeszédében a szőlősgazdáról és Izajás prófétai szavaiban: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én utaim nem a ti utaitok.” – Isten kegyelmét érzékeltetik ezek a szavak és képek. Istennek velünk való kapcsolatát azért nevezzük kegyelemnek, mivel Isten ezt kegyelemből, ingyen adja. Nem tetteinkkel érdemeljük azt ki, különösen, pedig nem vásárolhatjuk azt Istentől.

De ez a prófétai szó, ez a példabeszéd nemcsak azt a célt szolgálja, hogy ámuljunk Isten jóságán, amely meghaladja értelmünket, hanem hatni akar ránk, hogy vallásosságunkon és embertársainkkal való kapcsolatunkon változtassunk. Istennel ugyanis – és így embertársainkkal is – gyakran „üzleti alapon” akarjuk megvalósítani vallásosságunkat. Gondosan ügyelünk, nehogy valakit túlfizessünk jóságunkkal, és számon tartjuk, Isten és embertársunk, mivel, mennyivel „tartozik” nekünk. Ezeket a gondolatokat, utakat messze meghaladják Isten utai, gondolatai. Ő előre ideadta nekünk Egyszülött Fiát, vagyis mindent. Nem kell tehát attól félnünk, hogy Isten adós marad. Inkább az a kérdés, tudunk-e mi is úgy viszonyulni Hozzá és embertársainkhoz, ahogyan Ő viszonyul hozzánk?
Nehéz Isten utain járni, és az Ő gondolatai szerint gondolkodni, de nem
lehetetlen. Hiszen Isten nem kívánhat tőlünk lehetetlent.

ZSOLTÁR: 145.

Isten közelségéről szól a mai zsoltár. – Lehet, hogy már mi is voltunk olyan helyzetben, hogy valaki, aki különben nem gyakorolja vallását, értelmetlenül tekint ránk, amikor Istenről, Isten közelségéről beszélünk, vagy látja, hogy mi ebben valóban hiszünk. (Pl. az imádság, amelyben Istennel beszélgetünk, feltételezi, hogy hiszünk közelségében.) – Ez nem is csoda. Isten nagyságát nem lehet felfogni. Isten azokhoz van közel, akik igaz szívvel kiáltanak hozzá. – Magunk is csak akkor tapasztalhatjuk meg közelségét, ha hívjuk: ha elutasítjuk, magunk távolodunk el Tőle. – Istent hívni, Istenhez kiáltani nem annyit jelent, mint nevét ismételgetni, amikor bajban vagyunk, hanem egész életemmel Isten felé kell fordulnom: „mindennap áldalak Téged” – tehát jó és rossz napokban, „ha ér bőség, ha ér ínség”. Hivőnek lenni folyamatosságot jelent, amely végig kíséri egész életünket. – Ne kerülje el figyelmünket az a részlet se, ahol a zsoltár azt mondja: Isten azokhoz van közel, akik igaz szívvel kiáltanak hozzá. – Lehet, nem egyszer azért nem tudjuk élvezni vallásos életünk lelki gyümölcseit, mert szívünkben valami hamisság van, szívünket nem tisztítottuk meg. Ezért kezdi az Egyház legkiválóbb imádságát, a szentmisét bűnbánattal,
hogy igaz szívvel hívjuk Istent, és igéjét hallgatva, testével és vérével táplálkozva, megtapasztaljuk oltalmazó közelségét.

SZENTLECKE: Fil 1,20-24. 27

Szent Pál apostol második útján járt Filippiben. Erről említést tesz mind az Apostolok Cselekedetei, mind pedig az 1. Tesszalonikai levél. Pál és társa, Szilás itt börtönbe került, de mint annak idején Péter, ők is csodálatosan megszabadultak. – A levél keletkezésének idejéről és helyéről annyit tudhatunk, hogy ezután a látogatás után, valamikor ezután a tartózkodás után írta. – A levélből nagyon jól ismerjük a Krisztus-himnuszt, a virágvasárnapi liturgiából.Jézus Krisztus megdicsőül az Apostol testében, akkor is, ha az Apostol él, akkor is, ha meghal. Ez a szoros sorsközösség Jézus Krisztussal életünkben és halálunkban, különösen, pedig az ő életében és halálában, szent Pál tanításának, teológiájának központi igazsága, az ő esetében, pedig apostoli munkájának alapja, amely nélkül az elképzelhetetlen. Ebből érthető hitval lása: számomra az élet Krisztus, a halál, pedig nyereség. Ez azt jelenti, hogy teljesen azonosult Krisztussal. Ahogyan másutt mondja: Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem, – Ha ez vonatkozik életünkre, nyilván nyereség a halál, hiszen az által juthatunk el Jézus Krisztus színelátására. – Az élet viszont gyümölcsöző munkát jelent szent Pál számára és ezért nem veti el az életet, mert a filippieknek most nagyobb szükségük van erre. Ezt nem halál félelem mondAtatja az Apostollal, hanem küldetése fontosságának tudata.
– Ezt a gondolkodást, szemléletmódot mi is magunkévá tudjuk tenni, ha meg hallgatjuk szent Pál intelmét és Krisztus Evangéliumához méltóan élünk.

EVANGÉLIUM: Mt 20,1-16.

Amint nyáron az aratás és a pihenés felé fordítottuk figyelmünket és az
evangéliumi részletek is kitértek erre, úgy most néhány vasárnapon át a
szüretről és a szőlőről hallunk Jézustól példabeszédeket, hiszen itt a szüret
ideje.

Az első példabeszéd arról szól, hogy a szőlősgazda munkásokat, napszámosokat küld szőlőjébe és elszámoláskor munkaidejüktől függetlenül egyforma bért fizet nekik. Az elsőkben az ószövetségi Választott Népet szokták  felismerni, az utolsókban, akik munkába álltak, a pogányságból megkeresztelkedetteket – bennünket. Isten azóta is újabb és újabb munkásokathív és küld szőlejébe. A végelszámoláskor, ítéletkor azonban mindenkinek ugyanazt az örök életet akarja adni. Ebből nincs több, vagy kevesebb. Lehet, hogy időközben mi vagyunk azok, akik zúgolódunk, amikor azt látjuk, hogy ugyanannyit kapunk, mint akik utánunk álltak munkába, főleg pedig, hogy azok is annyit kapnak, mint mi. Gondolva (tévesen), hogy mi többet kapunk az örökéletből, örök boldogságból. Pedig azt Isten mindenkinek egyformán adja. Talán nem is gondolunk arra, hogy a „kegyelmet” Isten, mint sajátját szabadon adja, és én valójában felrovom Istennek az Ő jóságát, irgalmasságát, mert elvárnám, hogy ahogyan én mindenkinek gondosan az ő teljesítménye szerint fizetek, Isten is így tegyen. Szeretném előírni Istennek, hogy az én gondolkodásom szerint járjon el, holott az Ő utai nem az én utaim, az Ő gondolatai meghaladják az én gondolataimat. Ő egyesíteni tudja önmagában az igazságosságot és irgalmasságot.

ÉVKÖZI 24. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Sir 27,33-28,9

Sirák fiának könyve egyike az Ószövetség legkésőbbi írásainak. Sokáig csak görög fordításban volt ismeretes. Ezért a nem katolikus bibliafordításokban nem található. A múlt század végén ráakadtak a könyv néhány héber töredékére, majd többet is találtak.

A könyvnek az a részlete, amelyet a mai olvasmányban hallunk, emlékeztet Jézusnak a megbocsátásról szóló tanítására. Látszik, hogy keletkezésének korában ez már a hívő közösség komoly problémája volt, a Választott Nép egyre inkább a vallásos élet lényegére, a helyes magatartásra, embertársainkhoz való helyes viszonyulásra irányította a figyelmet, és a megoldást körülbelül ott kereste, ahol Jézus Krisztus rámutatott.

Amit az ószövetségi olvasmány mond, azt halljuk Jézus példabeszédében a gonosz szolgáról. Az igazi vallásosság valamilyen kölcsönösségen alapszik. Ebben a kölcsönösségben akar Isten jelen lenni.

– Amit Tőle várunk, azt tegyünk embertársainknak. Ő csak ajándékozó akar maradni. A viszonzást embertársainknak kell lerónunk; szívesen lerónánk hálánkat, tartozásunkat Istennek, mivel tudjuk, hogy ezt úgyis csak mondjuk. De, amikor Isten, Jézus Krisztus által embertársainkra irányítja figyelmünket, és azt mondja, amit tőlem kértél, add meg felebarátodnak, akkor alábbhagy lelkesedésünk, mert úgy érezzük, embertársunk beékelődött Isten és mi közénk. – Pedig ezzel, itt kezdődik az igazi vallásosság, az igazi kereszténység.

Az pedig, amivel embertársainknak tartozunk, azonos azzal, amit Istentől elvárunk: hibáink, gyarlóságaink, emberi természetünk törékenységének, tévedéseink megbocsátása – nem elnézése, vagy jóváhagyása – megbocsátása. – Isten velünk is embertársaink által akarja mindezt gyakorolni itt a földi életben. Épp ezért, ez arra kötelez bennünket, hogy mi is így viszonyuljunk hozzájuk. Ne legyünk akadály, hanem segítség az Istenhez vezető úton.

ZSOLTÁR: 103. zsoltár

Mint hívő emberek, gyakran fordulunk Istenhez segítségért. Nem csak az Egyház, hanem maga a Szentírás, a Biblia is ismeri a kérő imádságot.

Ám az ilyen imádságnak csak akkor van értelme és helye keresztény életünkben, ha a kérést mindig hálaadás követi. – Az emberi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nem egyszer, amilyen kitartóak, állhatatosak vagyunk a kérésben, olyan feledékenyek vagyunk a köszönetnyilvánításban, hálaadásban.

Miben nyilvánult meg Isten irántunk való jósága, amelyről nem szabad megfeledkeznünk? – Mindabban, ami a megváltásban megvalósult, és aminek a szentségekben leszünk részesei:

Isten megbocsátja minden vétkünk – a keresztségben és a bűnbánatban; ugyanakkor ezeknek és a többi szentségnek gyógyító hatása is van: gyógyítja gyengeségünket. – A pusztulástól megmenti életünket: tanításával megmutatja, hogyan kell kerülnünk a bűnt, megelőznünk a rosszat, kegyelmével,pedig segít, hogy az ilyen életet meg is tudjuk valósítani.

A szentségek nemcsak tisztítanak és gyógyítanak, hanem megszentelő és segítő kegyelemmel fel is ékesítenek, meg is koronáznak bennünket. – Isten kegyelmében részesedni, kitüntetést jelent. – Részesei leszünk Jézus Krisztus királyságának. Ezért mondja: kegyelmében és irgalmában meg is koronázza. királynak lenni, pedig annyit jelent, mint uralkodni – magunkon és legyőzni a bűnt.

Istennek ezt a könyörülő jóságát csak akkor értjük meg és tapasztaljuk meg, ha istenfélők vagyunk, vagyis, az attól való félelem, hogy Isten barátságát elveszítjük, nemcsak visszatart a bűntől, hanem tevékeny keresztény életre is ösztönöz.

SZENTLECKE:. Róm 14,7-9.

A szentleckék sorozata, amelyet a Rómaiakhoz írt levélből olvastunk, hallottunk, rövid, de annál fenségesebb szakasszal zárul, életünk értelméről, keresztény életünk lényegéről: nem önmagunknak élünk, hanem Istennek és nem önmagunknak halunk meg, hanem Istennek: életünkben, halálunkban az Úréi vagyunk. Ezt valósította meg Jézus Krisztus az Ő kereszthalálával.

Ezért mondhatjuk: „Édes Jézus Neked élek, édes Jézus Neked halok, életemben, halálomban, édes Jézus Tied vagyok”. – Krisztus meghalt és feltámadt.

Ezért a holtak és élők Ura. – A halál birodalma is alá van vetve hatalmának. Nem lehet kivonnom magam az Ő uralma alól, nem rejtőzhetem el a holtak országába előle. Ez azt is jelenti, hogy Jézus Krisztus, Isten szeretetétől semmi,- a halál sem szakíthat el bennünket, amint ugyanebben a levélben mondja az Apostol („sem magasság, sem mélység”). Ám az is kifejezésre jut ebben a tanításban, hogy csak akkor remélhetem, hogy a halál nem fog elszakítani Istentől, Jézus Krisztustól, ha az élet sem szakított el Tőle, az ő örömeivel, gondjaival, kínálataival, kihívásaival. Ha a földi élet néhány rövid évtizedében nem volt szükségem Jézus Krisztusra, Istenre, Ő maga lenne rendkívül kegyetlen, ha ezt a szövetséget, kapcsolatot egy örökkévalóságon át rám akarná kényszeríteni.

Ezért, mivel a keresztség által Jézus Krisztushoz kapcsolódtam, egész földi életemmel hozzá kell kapcsolódnom. Így lehet rá reményem, hogy életemben, halálomban az Övé leszek.

EVANGÉLIUM: Mt 18,21-35

A hetes számról a szentségek és a Szentlélek ajándékainak felsorolásából tudjuk, hogy szent szám. Ennek bibliai gyökereit az Ószövetségben is megtaláljuk. Valamiképpen a teljességet, tökéletességet jelöli, jelenti.

Amikor Péter apostol, akinek szerepét a Máté-evangélium kiemeli, felteszi a kérdést, hányszor kell megbocsátania testvérének, ha vét ellene, talán hétszer?, kitűnik, hogy már a tizenkettő közösségében fennállt annak valós lehetősége, hogy testvér a testvér ellen vétkezzen, de az is, hogy Péter valami nagyon nagyot akart mondani, amikor úgy gondolta, hogy már azzal elértük a felső határt, ha hétszer megbocsátunk testvérünknek.

Jézus az Ő válaszával: „hetvenszer hétszer” rámutat, hogy Péter a mi keresztény- krisztusi kötelességünkhöz képest, csekélységet mondott: hiszen a hetes számnak ez a szorzata a végtelent jelenti. Mivel Isten megbocsátása is végtelen. Erről szól Jézus példabeszéde is, amellyel arra tanít, hogy felebarátunk, embertársunk, testvérünk tartozása, ahhoz viszonyítva, amivel mi tartozunk a Mennyei Atyának, elenyésző, jelentéktelen. A tízezer talentum mesés összeg, amely adóságunk nagyságát van hivatva érzékeltetni. Érthető, hogy ennek a tartozásnak, adóságnak elengedéséért könyörgünk Mennyei Atyánkhoz. Ugyanerre tanít bennünket Jézus a Miatyánkban is. Itt, a példabeszéd végén egy fenyítést is találunk, amely arra figyelmeztet, milyen súlyos következménnyel jár, ha nem vagyunk, megbocsátóak és a megbocsátást kérjük. Hogyan bocsássunk meg testvérünknek? Úgy, ahogyan azt Istentől is elvárjuk, kérjük.