Gazdag – szegény

Sosem felejtem el 1946 húsvétját. 14 éves voltam akkor. 12 éves öcsémmel, 16 éves nővéremmel és édesanyámmal éltünk. Édesapám öt évvel azelőtt meghalt, kereset és pénz nélkül maga mögött hagyva négy iskoláskorú gyermekét. 1946-ban egyik nővérem már férjnél volt, a bátyám pedig elköltözött otthonról.

Egy hónappal húsvét előtt a gyülekezet pásztora bejelentette, hogy egy kivételes húsvéti adományt kezdünk el gyűjteni, amivel egy szegény családon segítünk. Mindenkit kért, hogy vállalják az áldozatot.

Mikor hazaértünk, arról beszélgettünk, mit tudnánk tenni. Eldöntöttük, hogy veszünk 25 kg krumplit és azon élünk egész hónapban. Ezzel 20 dollárt megtakarítunk a konyhapénzből. Arra gondoltunk, hogy ha az áramot csak szükség esetén használjuk, és nem hallgatjuk a rádiót, még a havi áramdíjat is megspórolhatjuk. Nővérem annyi ház- és udvartakarítást vállalt, amennyit csak tudott, és mindegyikünk gyerekfelügyelt, amennyit csak lehetett. 15 centért tudtunk venni egy bizonyos mennyiségű anyagot, amiből 3 edényalátétet tudtunk készíteni, darabját eladva 1 dollárért. Ezzel 30 dollárra növeltük az összeget. Ez a hónap volt életünk legszebb hónapja.

Naponta számoltuk a pénzünket, hogy mennyi jött össze már. Esténként csak ültünk a sötétben, és arról beszélgettünk, hogy majd hogy fog örülni az a szegény család a gyülekezet ajándékának. Gyülekezetünkben kb. 80-an voltunk; próbáltuk kiszámolni, hogy mennyi fog majd összegyűlni. A pásztor minden vasárnap emlékeztetett az áldozatos gyűjtésre. Húsvét előtti nap a testvéremmel elmentünk a hivatalba, ahol kiválthattuk a pénzünket: három ropogós 20 dolláros és egy 10 dolláros bankjegyet. Futottunk haza megmutatni édesanyánknak és testvérünknek.

Sose volt még ennyi pénzünk. Ezen az éjszakán az izgatottságtól alig bírtunk aludni. Az sem zavart, hogy nem volt új ruhánk húsvétra. Volt összegyűjtött pénzünk a szegény családnak.

A gyülekezethez vezető út nagyon hosszúnak tűnt, alig vártuk már, hogy odaérjünk. Ömlött az eső, nem volt esernyőnk, 2 mérföldes utat tettünk meg így a gyülekezetig. Az sem zavart, hogy teljesen vizesek lettünk, és nővérem papírral kipótolt lyukas cipője is átázott. Mégis boldogan ültünk a gyülekezetben. Hallottam, ahogy néhány fiatal éppen a lányok régi ruhájáról beszélt. Ránéztem a saját ruhánkra, de gazdagnak éreztem magam.

Megtörtént az adomány begyűjtése. Hazafelé egész úton énekeltünk. Anya finom ebéddel lepett meg minket. Vett 12 tojást, azt megfőztük a sült krumplihoz. Késő délután valaki csengetett: az egyik gyülekezeti vezető volt az. Anya odament az ajtóhoz, beszélt vele, és egy borítékkal a kezében jött vissza.

Kérdeztük mi az, de nem szólt semmit. Kinyitotta a borítékot, és kiesett egy csomó pénz. Ott volt három húszas, egy tízes és 17 db egydolláros. Anya visszarakta a pénzt a borítékba. Nem szóltunk semmit, csak ültünk. Már nem éreztük gazdagoknak magunkat.

Addig nekünk, gyerekeknek olyan boldog életünk volt. Sajnáltuk azokat, akiknek nem volt apjuk vagy anyjuk, és a házukat nem töltötte be a testvérek és más gyerekek állandó látogatása.
Nevetségesnek tartottuk, hogy esténként az evőeszközeinket felváltva használjuk, és azon izgulunk, vajon ma kié lesz a villa meg a kanál. Két késünk volt, azokat körbeadtuk, akinek kellett. Tudtuk, hogy sok dolog nincsen, ami másnak van, de sosem gondoltam, hogy mi szegények vagyunk. Húsvét napján jöttünk rá, hogy azok vagyunk. A gyülekezeti vezető nekünk hozta a pénzt, mint egy szegény családnak. Nem éreztem magam sosem annak. Ránéztem ruhámra és viseltes cipőmre, és elkezdtem szégyellni magam. Nem akartam visszamenni a gyülekezetbe.

Valószínűleg mindenki tudná, hogy mi vagyunk azok a szegények. Az iskolára gondoltam. Kilencedik osztályba jártam, 100 fős évfolyamból az elsők között voltam. Azon tűnődtem, vajon az iskolában is tudják-e a gyerekek, hogy mi vagyunk a szegények? Eldöntöttem, hogy otthagyom az iskolát, mivel a 8. osztályt már elvégeztem (abban az időben ennyi volt a kötelező). Hosszú ideig csak ültünk némán. Mikor besötétedett, elmentünk aludni. A következő héten az iskolából jövet-menet szinte semmit nem beszélgettünk. Végül anya megkérdezte, mit akarunk kezdeni a pénzzel.

Hogy a szegények mit csinálnak a pénzzel, mi nem tudtuk. Sose gondoltuk, hogy szegények vagyunk.

Következő héten nem akartunk menni gyülekezetbe, de anya azt mondta, hogy mennünk kell. Bár napos idő volt, nem beszélgettünk az úton. Anya elkezdett énekelni, de senki nem csatlakozott, így csak egy verset énekelt.

A gyülekezetben vendég volt: egy misszionárius. Arról beszélt, hogy ők Afrikában házakat építenek téglából, de a tetőhöz szükség lenne pénzre. A gyülekezet vezetője megkérdezte, tudnánk-e áldozatkészen segíteni ezeken az embereken. Mi egymásra néztünk, és – először a héten – mosolyogtunk. Anya benyúlt a pénztárcájába, és kivette a borítékot, odaadta a testvéreimnek, majd sorban adtuk tovább, míg az adomány a gyűjtődobozba került. Amikor összeszámolták a pénzt, a lelkészünk bejelentette, hogy kicsit több mint 100 dollár gyűlt össze. A misszionárius nagyon izgatott lett. Nem várt ekkora összeget egy kicsi gyülekezettől. Megköszönte az adományt, majd azt mondta: „kell, hogy legyen ebben a gyülekezetben néhány gazdag ember”. Ez a kijelentés hirtelen felrázott minket. Nekünk 87 dollárunk volt benne abban a „kicsit több, mint 100 dollár”-ban. Mi voltunk a gazdag család a gyülekezetben. Nem úgy mondta a misszionárius?

Ettől a naptól újra gazdag lettem.

/Eddi Ogan nyomán/

Gazdag – szegény

Sosem felejtem el 1946 húsvétját. 14 éves voltam akkor. 12 éves öcsémmel, 16 éves nővéremmel és édesanyámmal éltünk. Édesapám öt évvel azelőtt meghalt, kereset és pénz nélkül maga mögött hagyva négy iskoláskorú gyermekét. 1946-ban egyik nővérem már férjnél volt, a bátyám pedig elköltözött otthonról.

Egy hónappal húsvét előtt a gyülekezet pásztora bejelentette, hogy egy kivételes húsvéti adományt kezdünk el gyűjteni, amivel egy szegény családon segítünk. Mindenkit kért, hogy vállalják az áldozatot.

Mikor hazaértünk, arról beszélgettünk, mit tudnánk tenni. Eldöntöttük, hogy veszünk 25 kg krumplit és azon élünk egész hónapban. Ezzel 20 dollárt megtakarítunk a konyhapénzből. Arra gondoltunk, hogy ha az áramot csak szükség esetén használjuk, és nem hallgatjuk a rádiót, még a havi áramdíjat is megspórolhatjuk. Nővérem annyi ház- és udvartakarítást vállalt, amennyit csak tudott, és mindegyikünk gyerekfelügyelt, amennyit csak lehetett. 15 centért tudtunk venni egy bizonyos mennyiségű anyagot, amiből 3 edényalátétet tudtunk készíteni, darabját eladva 1 dollárért. Ezzel 30 dollárra növeltük az összeget. Ez a hónap volt életünk legszebb hónapja.

Naponta számoltuk a pénzünket, hogy mennyi jött össze már. Esténként csak ültünk a sötétben, és arról beszélgettünk, hogy majd hogy fog örülni az a szegény család a gyülekezet ajándékának. Gyülekezetünkben kb. 80-an voltunk; próbáltuk kiszámolni, hogy mennyi fog majd összegyűlni. A pásztor minden vasárnap emlékeztetett az áldozatos gyűjtésre. Húsvét előtti nap a testvéremmel elmentünk a hivatalba, ahol kiválthattuk a pénzünket: három ropogós 20 dolláros és egy 10 dolláros bankjegyet. Futottunk haza megmutatni édesanyánknak és testvérünknek.

Sose volt még ennyi pénzünk. Ezen az éjszakán az izgatottságtól alig bírtunk aludni. Az sem zavart, hogy nem volt új ruhánk húsvétra. Volt összegyűjtött pénzünk a szegény családnak.

A gyülekezethez vezető út nagyon hosszúnak tűnt, alig vártuk már, hogy odaérjünk. Ömlött az eső, nem volt esernyőnk, 2 mérföldes utat tettünk meg így a gyülekezetig. Az sem zavart, hogy teljesen vizesek lettünk, és nővérem papírral kipótolt lyukas cipője is átázott. Mégis boldogan ültünk a gyülekezetben. Hallottam, ahogy néhány fiatal éppen a lányok régi ruhájáról beszélt. Ránéztem a saját ruhánkra, de gazdagnak éreztem magam.

Megtörtént az adomány begyűjtése. Hazafelé egész úton énekeltünk. Anya finom ebéddel lepett meg minket. Vett 12 tojást, azt megfőztük a sült krumplihoz. Késő délután valaki csengetett: az egyik gyülekezeti vezető volt az. Anya odament az ajtóhoz, beszélt vele, és egy borítékkal a kezében jött vissza.

Kérdeztük mi az, de nem szólt semmit. Kinyitotta a borítékot, és kiesett egy csomó pénz. Ott volt három húszas, egy tízes és 17 db egydolláros. Anya visszarakta a pénzt a borítékba. Nem szóltunk semmit, csak ültünk. Már nem éreztük gazdagoknak magunkat.

Addig nekünk, gyerekeknek olyan boldog életünk volt. Sajnáltuk azokat, akiknek nem volt apjuk vagy anyjuk, és a házukat nem töltötte be a testvérek és más gyerekek állandó látogatása.
Nevetségesnek tartottuk, hogy esténként az evőeszközeinket felváltva használjuk, és azon izgulunk, vajon ma kié lesz a villa meg a kanál. Két késünk volt, azokat körbeadtuk, akinek kellett. Tudtuk, hogy sok dolog nincsen, ami másnak van, de sosem gondoltam, hogy mi szegények vagyunk. Húsvét napján jöttünk rá, hogy azok vagyunk. A gyülekezeti vezető nekünk hozta a pénzt, mint egy szegény családnak. Nem éreztem magam sosem annak. Ránéztem ruhámra és viseltes cipőmre, és elkezdtem szégyellni magam. Nem akartam visszamenni a gyülekezetbe.

Valószínűleg mindenki tudná, hogy mi vagyunk azok a szegények. Az iskolára gondoltam. Kilencedik osztályba jártam, 100 fős évfolyamból az elsők között voltam. Azon tűnődtem, vajon az iskolában is tudják-e a gyerekek, hogy mi vagyunk a szegények? Eldöntöttem, hogy otthagyom az iskolát, mivel a 8. osztályt már elvégeztem (abban az időben ennyi volt a kötelező). Hosszú ideig csak ültünk némán. Mikor besötétedett, elmentünk aludni. A következő héten az iskolából jövet-menet szinte semmit nem beszélgettünk. Végül anya megkérdezte, mit akarunk kezdeni a pénzzel.

Hogy a szegények mit csinálnak a pénzzel, mi nem tudtuk. Sose gondoltuk, hogy szegények vagyunk.

Következő héten nem akartunk menni gyülekezetbe, de anya azt mondta, hogy mennünk kell. Bár napos idő volt, nem beszélgettünk az úton. Anya elkezdett énekelni, de senki nem csatlakozott, így csak egy verset énekelt.

A gyülekezetben vendég volt: egy misszionárius. Arról beszélt, hogy ők Afrikában házakat építenek téglából, de a tetőhöz szükség lenne pénzre. A gyülekezet vezetője megkérdezte, tudnánk-e áldozatkészen segíteni ezeken az embereken. Mi egymásra néztünk, és – először a héten – mosolyogtunk. Anya benyúlt a pénztárcájába, és kivette a borítékot, odaadta a testvéreimnek, majd sorban adtuk tovább, míg az adomány a gyűjtődobozba került. Amikor összeszámolták a pénzt, a lelkészünk bejelentette, hogy kicsit több mint 100 dollár gyűlt össze. A misszionárius nagyon izgatott lett. Nem várt ekkora összeget egy kicsi gyülekezettől. Megköszönte az adományt, majd azt mondta: „kell, hogy legyen ebben a gyülekezetben néhány gazdag ember”. Ez a kijelentés hirtelen felrázott minket. Nekünk 87 dollárunk volt benne abban a „kicsit több, mint 100 dollár”-ban. Mi voltunk a gazdag család a gyülekezetben. Nem úgy mondta a misszionárius?

Ettől a naptól újra gazdag lettem.

/Eddi Ogan nyomán/

ÁDVENT 4. VASÁRNAPJA

OLVASMÁNY: 2 Sám 7,1-5. 8b-11.  16

Az Ószövetség nem csak a jövendölések, prófétai látomások könyve, ha-nem az ígéretek könyve is. Az, ami az Ószövetségben ígéretként el van rejtve, az valóra válik, beteljesedik az Újszövetségben. Az Evangélium szinte szóról szóra idézi az ószövetségi olvasmány szavait. Ez alátámasztja azt a meggyőződést, hogy amikor az evangéliumot írták, az Ószövetséget már Krisztus húsvéti misztériumának fényénél, világosságánál olvasták. Arról hallunk Dávid történetében, hogy házat akar építeni Istennek. Nátán próféta előbb támogatja Dávid tervét, majd isteni sugallatra lebeszéli. Kicsoda Dávid, hogy Istennek házat építsen? Isten hozta el őt a juhok mögül, ugyanarról a betlehemi legelőről, amelyen, karácsony éjszakáján az angyalok hírül adták a pásztoroknak, hogy megszületett Jézus. Nehogy Dávid kérkedjen hatalmával, nehogy azt gondolja, Isten nélkül bármire is képes. Inkább Isten épít házat Dávidnak. Az uralkodói családot „uralkodóháznak” nevezzük. Ez az uralkodóház, amelyet Isten „épít” Dávidnak, örökké fenn marad. Békességben fog élni és nem kell ellenségeitől rettegni. Tudjuk, hogy Dávid közvetlen utódain ez a ígéret nem teljesedett be. Jézus Krisztus az a Dávid házából és családjából származó uralkodó, aki meghozza a békét és megment ellenségeinktől. Egyetlen ellenségünk a bűn. Ettől szabadít meg bennünket Jézus Krisztus, aki Dávidnak véréből, tiszta Szűz méhéből születik. És ha ettől az ellenségtől megszabadulunk, békesség lesz szívünkben, lelkünkben. És, ha  szívünkben, lelkünkben béke lesz, az kisugároz környezetünkre. Ezt az életet Isten építi nekünk. Isten nem versenytársunk, hanem munka-társunk; a teremtésben és a megváltásban. Nekünk is Isten munkatársainak kell lennünk a rossz legyőzésében, ami meghozza a békét nekünk és ember-társainknak.

ZSOLTÁR: 89.

A választott nép Dávid házából és családjából várta a megígért Felkentet
– Messiást. – A zsoltárok közül több erről a Felkentről, az eljövendő Messi-ás-királyról énekel. Ezért ezeket messiási, vagy királyi zsoltároknak nevezzük. – A mai zsoltár egybekapcsolja az ószövetségi olvasmányt, amelyben az ígéret elhangzik, és az Evangéliumot, amely a beteljesedésről beszél. – Isten tehát hűséges: valóra váltja ígéretét. Erről a hűségről énekel a zsoltár, sziklával, „kőszállal” hasonlítva azt össze. – Isten kegyelme szilárd, miként a
mennybolt: az Ószövetség világában úgy képzelték el a mennyboltot, mintegy szilárd mennyezetet (firmamentum – firmusz=erős, szilárd), amelyre Isten lámpaként felaggatta a világító égitesteket. – Ha Isten, Jézus Krisztus eljövetelében megmutatta, hogy hűséges, ez bennünket is hűségre kötelez.
– Minden feszültséget, minden boldogtalanságot a hűtlenség, a megosz-tottság, a kettősség, okoz. – Az ember csak akkor tud boldog lenni, ha hűséges
önmagához. Ha nem hasonlott meg. Nincs két én-je: egy, amilyennek kellene lennie, és egy, amilyen valóban. – Ezt a feszültséget, kettősséget azonban nem tudjuk a magunk erejéből feloldani. – A közénk jövő és bennünk élő Krisztus az, aki enyhíti, javítja. – Belőlünk, emberekből már nagyon kiveszett az igazi hűség: az „ígéret szép szó, ha betartják úgy jó”. – És ez tesz bennünket békétlenekké, boldogtalanokká – akkor is, ha ezt nem ismerjük be.
Isten valóra váltotta Dávidnak tett ígéretét. Az Ő hűsége adjon nekünk is erőt a hűséghez, tegyen bennünket is hűségesekké, hogy visszanyerjük lelkünk békéjét és így megtaláljuk a maradandó boldogságot.

SZENTLECKE: Róm  16,25-27

Szent Pál apostol legterjedelmesebb írásából, a római levélből olvasunk ma részletet. Ezt a levelet Szt.Pál harmadik missziós útján, Korintusban írja.
Ezzel a levéllel mutatkozik be a birodalom fővárosában élő testvéreknek.  – A levél lényege, hogy a Jézus  Krisztusban való hitre egyformán meghívást kaptak a zsidók és a pogányok; az üdvösségre mind a zsidóknak, mind a pogányoknak szükségük van, hiszen egyformán bűnösök. Pál „Evangéliuma”, a Pál szerinti Evangélium a Jézus Krisztusról szóló tanítás, amelyben Istennek
hatalmában áll bennünket megerősíteni. Tehát nem magától értetődő, hogy a magunk erejéből ebben kitartsunk és nem is vagyunk ehhez elégségesek.
De Istennek ez hatalmában áll, és Isten ezt meg is teszi, hiszen az Ő paran- csára lett nyilvánvalóvá minden nemzet előtt az a titok, amelyre ősidők óta csend borult, és amelyet Isten parancsára a próféták írásai kinyilatkoztatták Isten eredeti terve most lett nyilvánvaló, vagyis a Jézus Krisztusról szóló ta-nításban. A kinyilatkoztatás, a Jézus Krisztusban történő kinyilatkoztatás tehát Isten terve szerint történik. A prófétákról és prófétáktól sokat hall- hatunk az ádventi időben. Az ádvent annak a hallgatásnak az ideje, amely a próféták jövendölése ellenére körülvette ezt a titkot. Csak azáltal lett Isten elképzelése nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus az Ő megváltói művével betel-jesítette jövendöléseiket és minden nemzet előtt ismertté tette ezt a titkot.
Csak ez által lehet eljutni a hit befogadására. A hit befogadását tehát Jézus Krisztus kinyilatkoztatása teszi lehetővé. Amikor ezt a hitet kérjük Istentől, tudjuk, hogy ez az isteni titkok elfogadását jelenti, amely hit nélkül képtelen- ség. A megváltás műve lényegénél fogva titok. Titok is marad. De ez nem jelenti, hogy értelmetlenség, és hogy Isten kinyilatkoztatása, Krisztus taní- tá-sa és az üdvtörténet fölösleges a hit befogadásához. Éppen ebben nyilvánul
meg Isten bölcsessége, éppen ezért mondja az Apostol és az Apostollal mi is:
az egyedül bölcs Istennek legyen dicsőség.

EVANGÉLIUM:  Lk 1.26-38

Mivel sem a Márk-, sem a János-evangélium nem beszéli el Jézus születését és gyermekségének történetét, ádvent utolsó hetében viszont egyre inkább ennek megünneplésére irányul figyelmünk, ezért a mai Evangéliumot
Szt.  Lukács könyvéből vesszük, tőle „kölcsönözzük”.
Jól ismerjük az angyali üdvözlet elbeszélését, hiszen az angyal szavait –
„Üdvözlégy, kegyelemmel teljes!” – a legtöbb katolikus naponta több mint
ötvenszer is elmondja, elismétli az angyallal, amíg a rózsafűzért imádkozza. – Az Úrangyalában pedig, amit a reggeli, déli és esti harangszóra szokás imádkozni, megismételjük az egész evangéliumi elbeszélést. – Jó tehát
tudnunk, hogy a Katolikus Egyház Mária tisztelete az Evangéliumra épül,
benne van a Szentírásban, a Bibliában.
Az angyal hírül adja Máriának Jézus Krisztus fogantatását, megtestesülését a Szentlélek erejéből.
Az angyal-szó hírnököt jelent, a Gábriel, pedig annyit jelent, mint „Az
Úr erőssége”.
Isten megvalósítja az üdvösség tervét, de az ember szabad közreműködését kívánja ehhez. – Mária, az emberiség és az Egyház legkiválóbb tagja és így képviselője, szabadon mondja ki válaszát: „Legyen nekem a te igéd
szerint”.
Így nekünk is hozzá kell járulnunk szabad akaratunkkal a megváltás
megvalósításához. Szabad akaratunkkal kell megvalósítanunk keresztény
élethivatásunkat.
Az angyal „kegyelemmel teljesnek” nevezi Máriát. A kegyelem Isten lel-ki ajándéka, az Ő jelenléte bennünk, kapcsolata velünk. Ezt az ajándékot mindannyian elnyerjük a keresztség szentségében. De csak akkor fog bennünk működni, csak akkor tudja kifejteni hatását, ha szabad akaratunkkal és értelmünkkel is hozzájárulunk, lehetővé tesszük ezt. Bűneinkkel elveszítjük a kegyelmet, de a bűnbánatban, így az ádventi szentgyónásban is, vissza nyerhetjük azt.

ÁDVENT 4. VASÁRNAPJA

OLVASMÁNY: 2 Sám 7,1-5. 8b-11.  16

Az Ószövetség nem csak a jövendölések, prófétai látomások könyve, ha-nem az ígéretek könyve is. Az, ami az Ószövetségben ígéretként el van rejtve, az valóra válik, beteljesedik az Újszövetségben. Az Evangélium szinte

szóról szóra idézi az ószövetségi olvasmány szavait. Ez alátámasztja azt a

meggyőződést, hogy amikor az evangéliumot írták, az Ószövetséget már

Krisztus húsvéti misztériumának fényénél, világosságánál olvasták.

Arról hallunk Dávid történetében, hogy házat akar építeni Istennek.
Nátán próféta előbb támogatja Dávid tervét, majd isteni sugallatra lebeszéli.

Kicsoda Dávid, hogy Istennek házat építsen? Isten hozta el őt a juhok mögül, ugyanarról a betlehemi legelőről, amelyen, karácsony éjszakáján az angyalok hírül adták a pásztoroknak, hogy megszületett Jézus. Nehogy Dávid

kérkedjen hatalmával, nehogy azt gondolja, Isten nélkül bármire is képes.

Inkább Isten épít házat Dávidnak. Az uralkodói családot „uralkodóháznak”

nevezzük. Ez az uralkodóház, amelyet Isten „épít” Dávidnak, örökké fennmarad. Békességben fog élni és nem kell ellenségeitől rettegni.

Tudjuk, hogy Dávid közvetlen utódain ez a ígéret nem teljesedett be.

Jézus Krisztus az a Dávid házából és családjából származó uralkodó, aki

meghozza a békét és megment ellenségeinktől. Egyetlen ellenségünk a bűn.

Ettől szabadít meg bennünket Jézus Krisztus, aki Dávidnak véréből, tiszta

Szűz méhéből születik. És ha ettől az ellenségtől megszabadulunk, békesség

lesz szívünkben, lelkünkben. És, ha  szívünkben, lelkünkben béke lesz, az

kisugároz környezetünkre.

Ezt az életet Isten építi nekünk. Isten nem versenytársunk, hanem munkatársunk; a teremtésben és a megváltásban. Nekünk is Isten munkatársa-inak kell lennünk a rossz legyőzésében, ami meghozza a békét nekünk és

embertársainknak.

ZSOLTÁR: 89.

A választott nép Dávid házából és családjából várta a megígért Felkentet

– Messiást. – A zsoltárok közül több erről a Felkentről, az eljövendő Messiás-királyról énekel. Ezért ezeket messiási, vagy királyi zsoltároknak nevezzük. – A mai zsoltár egybekapcsolja az ószövetségi olvasmányt, amelyben az

ígéret elhangzik, és az Evangéliumot, amely a beteljesedésről beszél. – Isten

tehát hűséges: valóra váltja ígéretét. Erről a hűségről énekel a zsoltár, szik-

– 16 –

lával, „kőszállal” hasonlítva azt össze. – Isten kegyelme szilárd, miként a

mennybolt: az Ószövetség világában úgy képzelték el a mennyboltot, mint

egy szilárd mennyezetet (firmamentum – firmusz=erős, szilárd), amelyre

Isten lámpaként felaggatta a világító égitesteket. – Ha Isten, Jézus Krisztus

eljövetelében megmutatta, hogy hűséges, ez bennünket is hűségre kötelez.

– Minden feszültséget, minden boldogtalanságot a hűtlenség, a megosztottság, a kettősség, okoz. – Az ember csak akkor tud boldog lenni, ha hűséges

önmagához. Ha nem hasonlott meg. Nincs két énje: egy, amilyennek kellene lennie, és egy, amilyen valóban. – Ezt a feszültséget, kettősséget azonban

nem tudjuk a magunk erejéből feloldani. – A közénk jövő és bennünk élő

Krisztus az, aki enyhíti, javítja. – Belőlünk, emberekből már nagyon kiveszett az igazi hűség: az „ígéret szép szó, ha betartják úgy jó”. – És ez tesz bennünket békétlenekké, boldogtalanokká – akkor is, ha ezt nem ismerjük be.

Isten valóra váltotta Dávidnak tett ígéretét. Az Ő hűsége adjon nekünk

is erőt a hűséghez, tegyen bennünket is hűségesekké, hogy visszanyerjük

lelkünk békéjét és így megtaláljuk a maradandó boldogságot.

SZENTLECKE: Róm  16,25-27

Szent Pál apostol legterjedelmesebb írásából, a római levélből olvasunk

ma részletet. Ezt a levelet Szt.Pál harmadik missziós útján, Korintusban írja.

Ezzel a levéllel mutatkozik be a birodalom fővárosában élő testvéreknek. –

A levél lényege, hogy a Jézus  Krisztusban való hitre egyformán meghívást

kaptak a zsidók és a pogányok; az üdvösségre mind a zsidóknak, mind a pogányoknak szükségük van, hiszen egyformán bűnösök. Pál „Evangéliuma”, a

Pál szerinti Evangélium a Jézus Krisztusról szóló tanítás, amelyben Istennek

hatalmában áll bennünket megerősíteni. Tehát nem magától értetődő, hogy

a magunk erejéből ebben kitartsunk és nem is vagyunk ehhez elégségesek.

De Istennek ez hatalmában áll, és Isten ezt meg is teszi, hiszen az Ő parancsára lett nyilvánvalóvá minden nemzet előtt az a titok, amelyre ősidők óta

csend borult, és amelyet Isten parancsára a próféták írásai kinyilatkoztattak

Isten eredeti terve most lett nyilvánvaló, vagyis a Jézus Krisztusról szóló tanításban. A kinyilatkoztatás, a Jézus Krisztusban történő kinyilatkoztatás

tehát Isten terve szerint történik. A prófétákról és prófétáktól sokat hallhatunk az ádventi időben. Az ádvent annak a hallgatásnak az ideje, amely a

próféták jövendölése ellenére körülvette ezt a titkot. Csak azáltal lett Isten

elképzelése nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus az Ő megváltói művével beteljesítette jövendöléseiket és minden nemzet előtt ismertté tette ezt a titkot.

Csak ez által lehet eljutni a hit befogadására. A hit befogadását tehát Jézus

Krisztus kinyilatkoztatása teszi lehetővé. Amikor ezt a hitet kérjük Istentől,

– 17 –

tudjuk, hogy ez az isteni titkok elfogadását jelenti, amely hit nélkül képte-lenség. A megváltás műve lényegénél fogva titok. Titok is marad. De ez nem

jelenti, hogy értelmetlenség, és hogy Isten kinyilatkoztatása, Krisztus tanítá-sa és az üdvtörténet fölösleges a hit befogadásához. Éppen ebben nyilvánul

meg Isten bölcsessége, éppen ezért mondja az Apostol és az Apostollal mi is:

az egyedül bölcs Istennek legyen dicsőség.

EVANGÉLIUM:  Lk 1.26-38

Mivel sem a Márk-, sem a János-evangélium nem beszéli el Jézus születését és gyermekségének történetét, ádvent utolsó hetében viszont egyre inkább ennek megünneplésére irányul figyelmünk, ezért a mai Evangéliumot

Szt. Lukács könyvéből vesszük, tőle „kölcsönözzük”.

Jól ismerjük az angyali üdvözlet elbeszélését, hiszen az angyal szavait –

„Üdvözlégy, kegyelemmel teljes!” – a legtöbb katolikus naponta több mint

ötvenszer is elmondja, elismétli az angyallal, amíg a rózsafűzért imádkozza. – Az Úrangyalában pedig, amit a reggeli, déli és esti harangszóra szokás imádkozni, megismételjük az egész evangéliumi elbeszélést. – Jó tehát

tudnunk, hogy a Katolikus Egyház Mária tisztelete az Evangéliumra épül,

benne van a Szentírásban, a Bibliában.

Az angyal hírül adja Máriának Jézus Krisztus fogantatását, megtestesülését a Szentlélek erejéből.

Az angyal-szó hírnököt jelent, a Gábriel, pedig annyit jelent, mint „Az

Úr erőssége”.

Isten megvalósítja az üdvösség tervét, de az ember szabad közreműködését kívánja ehhez. – Mária, az emberiség és az Egyház legkiválóbb tagja

és így képviselője, szabadon mondja ki válaszát: „Legyen nekem a te igéd

szerint”.

Így nekünk is hozzá kell járulnunk szabad akaratunkkal a megváltás

megvalósításához. Szabad akaratunkkal kell megvalósítanunk keresztény

élethivatásunkat.

Az angyal „kegyelemmel teljesnek” nevezi Máriát. A kegyelem Isten lelki ajándéka, az Ő jelenléte bennünk, kapcsolata velünk. Ezt az ajándékot

mindannyian elnyerjük a keresztség szentségében. De csak akkor fog bennünk működni, csak akkor tudja kifejteni hatását, ha szabad akaratunkkal

és értelmünkkel is hozzájárulunk, lehetővé tesszük ezt. Bűneinkkel elveszítjük a kegyelmet, de a bűnbánatban, így az ádventi szentgyónásban is, viszszanyerhetjük azt.

ÁDVENT 3. VASÁRNAPJA

OLVASMÁNY: Iz 61,1-2a.  10-11

A mai ószövetségi olvasmányt ismét Izajás próféta könyvéből olvassuk. Ő az ádvent nagy prófétája, hiszen ő jövendölt legtöbbet az eljövendő Messiásról, akiről majd karácsonykor énekeljük: „Láttuk az ígért Messiást….”De mit is jelent a „Messiás”- szó? A Messiás héber(zsidó) szó, magyar fordításban fölkentet jelent. Görögül Hrisztosz, latinosan Krisztus, amiből a Krisztus név származik. – A szentolajjal való fölkenés a Bibliában és az Egyház gyakorlatában a hatalomátadás jele. Isten a Szentlélek által a názáreti Jézusnak adott minden hatalmat. Őt kente föl. Tehát Jézus a Fölkent, a Messiás, a Krisztus. Hatalma azonban nem katonai vagy politikai. Éppen ellenkezőleg: a gyógyításban, a szabadításban, az irgalmasság gyakorlásában nyilvánul meg.

A keresztség és a bérmálás szentségében mi is fölkentekké lettünk. Részesei lettünk Krisztus, a Messiás küldetésének, az Ő királyi, főpapi és prófétai hivatásának. Azóta rajtunk is az Úr Lelke nyugszik.

A II. Vatikáni zsinat óta sokat lehet hallani, olvasni az általános papságról, amelyről az Egyház világosan kimondja, hogy nem abból áll, hogy a világi hívők a papok szolgálatát pótolják, nem is templomi szereplésre gondol. Ha-nem, hogy az élet legkülönbözőbb helyzeteiben (mindenek előtt a családban és a munkahelyen) a keresztény élet, az evangéliumi tanítás megélésével, az állapotbeli kötelességek teljesítésével tegyenek tanúságot keresztségükről, melyben felkentekké lettek. (Mint király: uralkodjunk a rossz fölött; mint próféta hirdessük Isten jóságát; mint főpap: vállaljuk az élet áldozatait).

A menyegzős köntös, amelyről az olvasmány beszél a megszentelő kegyelmet jelképezi; hitünknek is ki kell sarjadnia a keresztény élet látható cselekedetei által.

ZSOLTÁR: Lk 1,47-55

Nem csak a zsoltárok könyvében találunk zsoltárokat, vallásos énekeket,

dicséreteket, könyörgéseket. – Már a Biblia első fejezete is a teremtést és Teremtőt dicsérő himnusszal kezdődik: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet….” – és az Isten  Bárányának dicséretével zárul a Jelenések könyvében a Biblia utolsó oldala. Az egész Szentírást átszövik az énekek, dicséretek, különböző költemények. – Közülük az egyik legkiválóbb Szűz Mária éneke, amelyet akkor mond el, énekel, amikor az angyali üdvözlet után meglátogatja idős rokonát, Erzsébetet. – Ennek az éneknek, a magnifikatnak (magnificat= magasztalja) ősmintáját megtaláljuk az Ószövetségben; Anna, Sámuel anyja imádkozza azt, amikor csodálatos körülmények között meg-születik i a. – A helyzet hasonló, azzal az eltéréssel, hogy Jézus születése

még csodálatosabb. – Mindkét asszony – Sámuel anyja az Ószövetségben, Mária, az Újban, megtapasztalják Isten rendkívüli beavatkozását az életbe, történelembe: Isten ez által a csodálatos születés által mutatja meg, hogy valóban Ő az üdvözítő. – A hegyi beszédhez hasonlóan megmutatja, hogy az Ő szemében egy másik értékrend érvényes, mint a közvélemény által el-fogadott. – A hatalmasokkal ellentétben áll Mária, az Úr szolgáló leánya, és Jézus Krisztus, Isten engedelmes szolgája. A szolgát az úrral ellentétben boldogtalannak tartjuk. Az Evangélium rámutat, hogy az igazi boldogság mégis abban van, ha készek vagyunk  egymásnak szolgálni, egymást elfogadni. – Mária éneke így magában foglalja a nyolc boldogság tanítását. – Föl kell figyelnünk arra is, hogy a választott népet Isten szolgájának nevezi.

Ezt a gondolatot megtaláljuk Izajás könyvében is, aki Isten szolgáját szintén azonosítja a választott néppel. Az Újszövetség választott népe, pedig az Egy-ház – mi vagyunk. Az Egyház életében, a mi életünkben meg kell valósulnia Krisztus tanításának, Mária énekének a szolgálatról. – Ha igazán részesei akarunk lenni annak a boldogságnak, amelyre Krisztus tanít, amelyet Mária magasztal, magunkévá kell tennünk, amit a hegyi beszéd, a magnifikát

mond a boldogságról.

SZENTLECKE: 1Tessz  5,16-24

Az 1. Tesszalonikai levél a szakértők véleménye szerint az Újszövetség legrégibb írása, Szt.Pál tesszalonikai tartózkodása után, az 50-es évek elején kelt. – Az Apostol a békesség Istenéhez könyörög, – ismét arról a békéről van szó, amelyet Jézus Krisztus ad nekünk – hogy őrizze meg a címzettek szellemét, lelkét és testét feddhetetlenül Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig. –

Szellem, lélek, test az egész embert jelenti. Isten az egész embert teremti, Jézus Krisztus az egész embert váltja meg, őrzi meg, dicsőíti meg eljövetelkor és eljövetelével, amelyre az Egyház az ádventi időben figyelmünket irányítja.

Egész emberlétünkkel teszünk bizonyságot az ebbe vetett hitről. – A mai vasárnapot „Gaudete” – örvendjetek, vasárnapnak hívják a filippi levél intelme alapján. Itt a tesszaloniki levélben is azt mondja az Apostol: „Derűsek legyetek!” Ez a derű azonban csak akkor lehetséges, ha azt nem árnyékolja be a bűn. Egyébként nem hiteles. – A keresztény élet az imádságból és a hálaadásból táplálkozik; csak ebből, mint Istennel való szüntelen kapcsolatból érthető. Ezt maga Isten kívánja tőlünk. – Isten Lelke teszi lehetővé bennünk Isten gyermekeinek derűs, imádságos és háladatos életét. Ezért nem szabad azt bűneinkkel kioltanunk. – A prófétai beszéd, az Egyház szava (hiszen Jézus  mondja: ott van nekik Mózes, ott vannak a próféták) az üdvösség ígérete, de ugyanakkor ítélet is: megtanít megkülönböztetni a jót a rossztól, és int, hogy ez utóbbitól óvakodjunk. – Olykor kényelmesebb minden vizsgálódás nélkül amellett döntenem, ami könnyebbnek tűnik. A Lélek, a prófétai beszéd azonban nem arra tanít mi a könnyebb? – hanem mi felel meg Isten lelkének?

Végül ismét felmerül a hűség kérdése: eleget tudok-e tenni ennek a meg-hívásnak, amelyet a keresztségben kaptam? Az Apostol válasza: „Hűséges az, aki meghívott benneteket, ő majd végbe is viszi”. – Tehát Jézus Krisztus, „a hűséges tanú” viszi végbe megváltásunk művét. Az én hűségem válasz erre. Hűséges vagyok-e Istenhez, önmagamhoz (lelkiismeretemhez) és em-bertársaimhoz – az Egyházhoz?

EVANGÉLIUM: Jn 1,6-8.  19-28

A János evangélium is ismeri Keresztelő János működését. Mi több, olyan részletesen beszéli el, s olyan előszeretettel, hogy a negyedik Evangélium íróját a keresztény hagyomány azonosítja Zebedeus i ával, Jakab apostol testvérével, Jánossal, keresztelő János „tanítványával” (Jn 1,34-41 Andrással együtt).

Keresztelő János feladata: tanúságot tenni a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. – Az ádventi idő, hosszú estéivel és éjszakáival a sötétség ideje, amelyben az ember szinte ösztönszerűen keresi a világosságot. – Ez a világosság Jézus Krisztus, aki elűzi a bűn sötétségét. Ennek a világosságnak rajtunk is át kell ragyognia, keresztény életünk jó példájának úgy kell világítania, hogy az emberek ez által megismerjék Jézus Krisztust, Istent, az igazi és örök életet, boldogságot.

A másik feladat, amely Keresztelő János számára és számunkra is közös: Az Úr útjának egyengetése. – Elsősorban arról az útról kell eltávolítanunk a bűn akadályát, amelyen Isten Jézus Krisztusban hozzánk akar jönni, és amelyen mi eljuthatunk hozzá. – Arról az útról is el kell távolítanunk az akadályokat, amelyek Istent és embertársainkat kötik össze. Ezek az akadályok a mi bűneink. Az ádventi bűnbánattal, karácsonyi szentgyónással távolítjuk el őket az Istenhez vezető útról.

ÁDVENT 2. VASÁRNAPJA
OLVASMÁNY: Iz 40,1-5.   9-11
A mai Evangéliumban Keresztelő János Izajás próféta könyvének második részéből egy prédikációt idéz. Ez  a prédikáció, amelyet az ószövetségi
olvasmányban hallottunk, Isten megbocsátó irgalmáról szól. Talán ezzel is
a bűnbánatra akar bennünket figyelmeztetni az Egyház. Hiszen a bűnbánat
nem csak az ádvent, hanem az egész keresztény élet lényegéhez tartozik.
„Készítsétek az Úr útját!” mondja Izajás és Keresztelő János. Már a múlt
vasárnapi ószövetségi olvasmányban úgy mutatkozik be Isten, mint aki el-jön. Ő az eljövendő. Akinek van Istene, annak van jövője. Aki Isten  tetszése szerint él, az mások számára is biztosítja a jövőt. – De ahhoz, hogy Isten közénk jöhessen, utat kell készítenünk számára. Ebből az eljövetelből nekünk is ki kell vennünk részünket. A kereszténység a tevékeny szeretet vallása. – „Minden völgy emelkedjék föl, minden hegy szálljon alá!” – Ezeket a szavakat már az egyházatyák úgy értelmezték, hogy, ha hiányzik valami a jó-cselekedetekből, azt meg kell tenni (ezzel töltjük föl a völgyeket) bűneinktől pedig meg kell szabadulnunk (ezzel hordjuk le a hegyeket). – Kereszténynek lenni tehát nem csak azt jelenti: „Kerüld a rosszat!”, hanem azt is: „Tedd meg a jót!” – A rosszat csak úgy tudjuk elkerülni, ha gyakoroljuk az irgalmasság tetteit. Innen érthető, hogy az Egyház a megújított liturgia bűnbánati cselekményébe beiktatta ezeket a szavakat: „…és mulasztással.”
Az olvasmány arra is megtanít bennünket, hogy az igazi örömöt ezzel az előkészülettel tudjuk megvalósítani. Így nyilvánul meg előttünk az egyéb-ként elrejtett Isten dicsősége. Így rajzolódnak ki már az ószövetségi jövendölésben a megváltó lényeges tulajdonságai: hatalmas és erős királyunk, jutalmazónk (bíró), jó pásztor.
ZSOLTÁR: 85.
Isten  igéjének, üzenetének hallgatása, lényeges része vallásos életünknek,
– hiszen, az Apostol is mondja: „A hit hallásból jön.” – Ha meg akarjuk hallani Isten  üzenetét, csendet kell teremtenünk magunkban és magunk körül.
– Erre különösen alkalmas az ádventi idő, a csendes várakozás ideje.
Isten békét ígér az ő népének. A megváltás, váltság lényege a béke: amikor
nem zaklat, nem nyugtalanít bennünket a bűn, a gonoszság. – Amikor Isten mindettől megvált, megszabadít bennünket. Ez a váltság, ez a béke az Isten félőkhöz van közel. Csak ők tudják ezt megérezni, megtapasztalni. Istenfélők vagyunk, ha félünk, hogy bűneinkkel elveszítjük Isten barátságát. Ha ez irányítja életünket, ez igazi békét és üdvösséget ad.
Az ég és föld csodálatos találkozásáról beszél a zsoltár, amely Jézus Krisztus eljövetelében valósult meg. – A kezdeményezés Istentől jön, – a mennyből, – de a földnek és lakóinak, – nekünk is meg kell teremnünk a keresztény élet igazi gyümölcsét. A sarjadó Luca napi búza is emlékeztet bennünket erre az üdvösségre, amelynek Isten kegyelme, Krisztus születése nyomán szívünkből kell sarjadnia.
Végül Isten útjáról szól a zsoltár. Ez azt jelenti: Isten úton van, útra kelt felénk, emberek felé. Ha Isten lépteit igazságosság irányítja, a mi lépteinket is ennek kell irányítania.

Ha Istennel találkozni akarunk, az igazságosság útján kell haladnunk.
SZENTLECKE: 2 Pt 3,8-14
Az ádvent – „Úrjövet” – ideje nemcsak Krisztus első eljövetelének, az Ő születésének ünneplésére készít bennünket; figyelmünket az Ő második el-jövetelére, az ítéletre is ráirányítja, ahogyan az ének mondja:„Ám arról is megemlékezünk, Bízó szívvel készülünk:Eljön újra világ végén s megítéltetünk”.Hogy ez mikor következik be, azt nem tudhatjuk. Maga Jézus tanít bennünket: „Azt a napot vagy órát még a Fiú sem tudja”. (súlyos, és számunkra, akik hisszük, hogy a Fiú egylényegű az Atyával, nehezen érthető szavak). A mai szentlecke Szt. Péter apostol második leveléből egy zsoltárhelyre hivatkozva arra tanít, hogy az Úr számára egy nap és ezer esztendő egészen mást jelent, mint a mi számunkra: hiszen Ő örökkévaló – mindig volt, van és lesz.(Ez a szentírási hely különböző spekulációkra adott alkalmat: egyesek úgy ítélték, a teremtés minden napjának megfelel ezer esztendő.)Az Apostol Krisztus eljövetelével kapcsolatban elmondja, hogy nem késik ígéretével – hogy t.i. újra eljön, hanem türelemmel viseltetik irántunk, mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen. Ismét kifejezésre jut az ígéret gondolata – hiszen tudjuk: az ádvent az ígéretek valóra váltásának ideje. És újból halljuk, amit a Máté evangélium mond az elveszett bárányról: „Atyám nem akarja, hogy akár egy is elvesszen a kicsinyek közül”. Ezért a türelmes várakozás. Hány ádventet adott már Isten, hogy bűnbánatot tartsunk – s vajon javunkra változtunk-e? Sőt az egész élettel megajándékozott bennünket, hogy bűnbánatban készüljünk eljövetelére. Mire használtuk és mire akarjuk használni életünket? Vagy talán azt mondjuk: az Úr késlekedik. – Az Apostol, éppúgy, mint Jézus, tolvajhoz hasonlítja második eljövetelét. De ezzel nem ijesztgetni, hanem ádventi ébrenlétre akar minket tanítani. Ezt abban a meggyőződésben mondja, hogy várjuk és siettetjük az Úr napját – mint a kisgyermekek a karácsonyt. Nem egyszer azért siettetjük, mert Istentől várjuk a megoldást a kilátástalan helyzetekben, de talán azért is, mert szeretnénk látni keresztény életünk, ádventi zarándokutunk beteljesedését. Azonban, ha Krisztus eljövetelét, Isten országának eljövetelét várjuk, akkor minden egyébnek meg kell semmisülnie. Az új ég és új föld csak akkor valósulhat meg, ha Krisztus ítéletének, szeretetének tüze, amelyre az ádventi gyertyalángok emlékeztetnek, elégetnek mindent, ami értéktelen. Ekkor valósul meg az igazságosság országa. – Hogy valóban ezt várjuk, arról tiszta és feddhetetlen életünkkel tudunk és kell tanúságot tennünk. Az ilyen élet annak a békének feltétele és eredménye, amelyet Jézus Krisztus ad nekünk.
EVANGÉLIUM: Mk 1,1-8
Habár a Márk-evangélium kifejezetten előtérbe helyezi Jézus emberi tulajdonságait, mindjárt az első sorban tanúságot tesz Istenségéről: „Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának Evangéliuma.” Ugyanakkor Márk az első – és egyetlen, aki Jézus Krisztus megváltói működésének elbeszélését Evangéliumnak nevezi. – Az ő nyomán nevezte el az Egyház a másik három azonos tartalmú könyvet is Evangéliumnak. Az evangélium tehát nem Jézus életrajza, hanem a megváltás örömhíre, amely Jézus Krisztus működésében, tanításában, halálában és feltámadásában valósul meg. Ennek az Evangéliumnak előhírnöke Keresztelő János, akiben beteljesedik a prófétai jövendölés: „Készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” Isten nekünk, az Egyháznak is hasonló hivatást szánt, mint Keresztelő Jánosnak. – Ennek nem ruházatunkban vagy táplálékunkban kell megnyilvá-nulnia, hanem életünkben, amellyel Jézus Krisztus útját előkészítjük, arról a bűnt, mint akadályt elhárítjuk.Keresztelő János működésének – az Evangélium tanúsága szerint nagy hatása volt. (Kiment hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója)- Pedig keresztelő János nem hízelgett hallgatóságának.
Így az Egyház küldetése, a mi küldetésünk is mindenkihez szól. Nem-csak egy kis csoporthoz, amelyben jól érezzük magunkat és tetszelgünk a magunk kialakította, vagy kirajzolt „lelkiségben”, hanem az egész közösségben hajlandók vagyunk kereszténységünket megvalósítani, amelynek tagjait nem magunk ízlése szerint válogatjuk össze.

December 24-én szombaton

15:00: Pásztorjáték

December 25-én vasárnap

karácsony ünnepe:

00:00: Éjféli szentmise

ünnepi szentmisék:

8:00; 9:00; 11:00      este 6

Előszó
Az egyházi- (-liturgikus) év szentírási szakaszai szemünk elé tárják és
kibontakoztatják Isten Országának titkát, emberi beszédben. Ennek csúcs-pontját minden bizonnyal az üdvösség Örömhíre, az Evangélium jelenti,
amelyben a megtestesült Ige, Jézus Krisztus, aki valóságos ember, szólít
meg bennünket Egyháza szolgálata által. – Sok értékes vasár- és ünnepnapi
homiliáskönyv forog közkézen. A jelen gyűjtemény célul tűzte ki magának,
hogy a szentmisék első olvasmányáról és a zsoltárokról is mondjon egy-két szót, miután ez utóbbit a hívők is éneklik, imádkozzák, válaszolva velük
a szentmise első olvasmányára és mintegy „ráhangolódva” az evangéliumi
részletre.
Az itt lévő homiliák harminchat év papi szolgálatom alatt hangzottak
el: a szabadkai Szent Teréz Székesegyházban, ahol káplán és gimnáziumi
tanárként működtem, a kelebijai Apostolok oszlása templomban, amelyet
egy ideig oldallagosan elláttam, a kishegyesi Szent Anna plébániatemplom-ban, ahol ugyanakkor fél évig kisegítettem, az óbecsei Nagyboldogasszony
főplébániatemplomban, ahol 15 évig voltam plébános ill. esperesplébános,
Budapesten az Adalbertinum kápolnájában, a táltos utcai Szent Kereszt temp-lomban (Budapest, XII. kerület), a budapesti belvárosi Nagyboldogasszony
főplébániatemplomban és még sok más helyen, ahová papi szolgálatom
szólított. Esperes koromban, különösen pedig a Pázmány Péter Katolikus
Egyetem Hittudományi Kara dékánjaként nem is gondolhattam az anyag
„sajtó-alá-rendezésére”.
Annál nagyobb öröm számomra, hogy most közzé tehetem őket, Isten
dicsőségére, és – remélem – a lelkek javára.
2009 Péter és Pál apostolfejedelmek
főünnepén, pappászentelésem
36. évfordulóján
Rokay Zoltán
egyetemi tanár
szabadkai egyházmegyés áldozár

– 5 –
ÁDVENT 1. VASÁRNAPJA
OLVASMÁNY:  Iz 63,16b-17;  64,1.  3b-8
A mai vasárnappal új Egyházi év kezdődik. Az Egyházi év első szakát,
amely a karácsonyt megelőzi, ádventnek, „Úrjövetnek” nevezzük. Nemcsak
Krisztus első eljöveteléről emlékezik meg az Egyház, hanem i gyelmeztet
bennünket második eljövetelére is.
A Miatyánkban Jézus Krisztussal együtt imádkozzuk: „Jöjjön el a te or-szágod!” Az Ószövetség is, amelyből a mai olvasmányt hallottuk, arról ta-núskodik, hogy Isten az, aki eljön. Ő az eljövendő. Ugyanez az olvasmány
Atyának és Megváltónak nevezi Istent. Az Atya az, aki alkot, és alkotásának
gondját viseli. A „megváltó” az ószövetségi törvény szerint és a keleti né-peknél általában a legközelebbi hozzátartozó volt, akinek kötelessége volt
eladósodott rokonát kiváltani, megváltani.
Isten a mi Atyánk és Megváltónk. Igaz, a mennyekben trónol, szentsége
és hatalma meghalad mindent, ami evilági, de eljön közénk. Ő teszi meg az
első lépést. Tőlünk függ, elfogadjuk-e ezt a kezdeményezést? Megtesszük-e
a lépést feléje? Hogyan? A mai ember már a világűrben jár, de embertársa
felé nehezen teszi meg az első lépést. Istentől meg kell tanulnunk, hogy em-bertársaink felé mi tegyük meg az első lépést. Így közeledünk Istenhez is. A
mindennapi élet ezerszám kínálja erre az alkalmat: talán, hogy kibéküljünk
valakivel, talán, hogy meglátogassunk egy beteget….
A mai olvasmány még egy fontos gondolatot tartalmaz: Isten és a menny-ország lényegénél fogva láthatatlan. – Pál apostol is idézi ezeket a szavakat:
„Szem nem látta, fül nem hallotta, szív meg nem tapasztalta….” Gyakran
mi is szeretnénk látni keresztény életünk célját, fáradozásaink eredményét.
De annak lényegéhez tartozik, hogy a földi életben láthatatlan. Csak jócse-lekedeteink által lesz látható, csak az Egyház liturgikus élete és a szentségek
(mint látható jelek) által lesz tapasztalható. A karácsonyi gyónás, áldozás,
ádventi jócselekedeteink tegyék láthatóvá Isten jóságát embertársaink előtt.
ZSOLTÁR: 80.
Az elmúlt három liturgikus év folyamán elmélkedéseinkben megismer-kedhettünk az Ószövetség történeti, prófétai és oktató könyveivel. – A mai
vasárnappal új liturgikus év kezdődik, az ún. „B”-év, amelynek vasárnapja-in, leginkább Szt. Márk és János evangéliumából hallunk majd részleteket.
– 6 –
– Az elmélkedések tárgyát azonban a következő három liturgikus évben a
zsoltárok fogják képezni. A zsoltárokról fogunk elmélkedni.
Így még teljesebb képet fogunk alkotni az Ószövetségről; de az Újszövet-séget is jobban meg fogjuk érteni, hiszen tudjuk, az Újszövetség szívesen
idézi a zsoltárokat, és maga Jézus is hivatkozott rájuk, mi több, imádkozta
őket.
A liturgiában (szentmisében) az olvasmány és szentlecke, – illetve evan-gélium között énekeljük, imádkozzuk a zsoltárokat. Ezzel válaszolunk Isten
igéjére. – De ugyanakkor a zsoltárok is Isten igéjét tartalmazzák – a kinyi-latkoztatás egy részét alkotják. – A zsoltárok különösen alkalmasak arra,
hogy gazdagítsák imakincsünket és tanítsanak bennünket saját szavainkkal
imádkozni.
Az imádkozó Izrael pásztorának szólítja Istent. Kedves képe ez a Szentírás-nak, hiszen a választott nép nagyobbára pásztorokból állott. Az Újszövetség
korában is élénk volt még ez a kép, és Jézus is alkalmazta példabeszédeiben,
és önmagát is pásztornak nevezte. – De ugyanakkor egy másik képpel is ta-lálkozunk a zsoltárban: a választott nép Isten szőlőskertje, ültetvénye. – Az
ígéret földjének kananeus őslakossága földműveléssel, szőlőtermesztéssel
foglalkozott. A választott nép tőlük tanulta ezt a foglalkozást. Ezt a képet is
megtaláljuk Jézus példabeszédeiben, – aki önmagát is szőlőtőnek nevezi.
Mind a két kép: pásztor-nyáj; szőlősgazda-ültetvény ugyanazt az egybe-tartozást, szoros, elválaszthatatlan, bensőséges kapcsolatot fejezi ki. – Isten-nek ez a közelsége nem vesz el semmit fenségéből, magasztosságából: „aki a
kerubok fölött trónolsz” – mondja a zsoltár. A kerubok szárnyas élőlények
a szövetségszekrény, frigyláda tetején: itt volt jelen Isten az ő dicsőségében,
hatalmában.
Ehhez a hatalmas, de mégis közeli Istenhez fordul az imádkozó, és fordu-lunk mi is adventi kérésünkkel: jöjj el! – térj vissza hozzánk! Isten úton van
felénk, hogy megváltson, üdvözítsen minket. – Erre saját erőnkből nem va-gyunk képesek. De ahhoz, hogy találkozzunk Istennel, nekünk is vissza kell
fordulnunk, meg kell térnünk, és a zsoltárral együtt megfogadnunk: nem
térünk el tőle.
Ez az ádvent lényege: az Úr jövetele hozzánk, megtérésünk hozzá.
SZENTLECKE: 1Kor 1,3-9
Az Apostol szokásos köszöntése, amellyel leveleit kezdi, önmagában is
megérdemli, hogy külön elmélkedést szenteljünk neki: kegyelem és békes-ség! A kegyelem nemcsak Isten ingyenes lelki ajándéka, hanem maga Is-
– 7 –
ten nem kiérdemelt jelenléte, élete, működése bennünk, életünkben. – Ezt
a kegyelmet, mint megszentelőt a keresztség szentségében nyertük el és az
Apostol hálát ad ezért a kegyelemért, amelyet a korintusi hívők elnyertek
Krisztus Jézusban. A hála és kegyelem bősége a „jó-hálaadásban”, a „jó ke-gyelemben”, az eukarisztiában éri el az ő teljességét: itt Jézus Krisztus önma-gát adja. Az Apostol nemcsak fáradozik a körül, hogy a tanítványok Krisztus
megismerésére eljussanak, hanem hálát is ad ezért a kegyelemért, bennün-ket is tanítva, hogy azt megköszönjük Istennek: az ádvent nem elsősorban
a kérések, kívánságok ideje, hanem a hálaadásé. – Ez a kegyelem, amelyet
csak Jézus Krisztusban nyerhetünk el, békességet ad. És egyedül ez képes
igazi békét, Jézus Krisztus békéjét megadni, amely különbözik attól a béké-től, amelyet a világ háborúk vagy megalkuvás árán kínál. – Ez a kegyelem
nemcsak az Apostol kortársait, a korintusiakat, hanem bennünket is gaz-daggá tesz minden tanításban és ismeretben. Hiszen e nélkül képtelenek
vagyunk bármit is megtudni Istenről, Jézus Krisztusról, arról az életről –
az örök életről, amelyről Jézus Krisztus beszél nekünk. Ám, ha ezt megta-pasztaljuk, az képessé tesz bennünket a hiteles keresztény életre; az ebben
való szilárd kitartás a tanúságtétel egyetlen lehetősége a mi hitünk mellett,
amelynek „tárgya” és célja a földi ádvent zarándokútja idején el van rejtve,
de, amíg annak – Urunk Jézus  Krisztusnak megjelenését várjuk, nem nélkü-lözünk semmilyen kegyelmet, hiszen a szentségek gyarapítják azt bennünk
és szükséges segítőkegyelmet is nyújtanak. – Mindennek meg kell erősíte-nie bennünket, hogy feddhetetlenek legyünk Urunk Jézus Krisztus napján,
amelyre az ádventi idő i gyelmünket irányítja. – Lehet, hogy olykor szo-rongás, kétely, kishitűség vesz rajtunk erőt: megadja- e nekünk Isten Jézus
Krisztusban azt a kegyelmet, amely ehhez a tanúságtételhez, ehhez a hiteles
keresztény élethez szükséges, amelyre a keresztség szentségében meghívott
minket. Az Apostol bíztat bennünket: „Hűséges az Isten!” – És vajon én
hűséges vagyok-e? Ezt a kérdést fel kell tennem, hiszen az ádvent nemcsak
a várakozás, hanem az ígéretek valóra váltásának az ideje is. – Isten hűséges,
hiszen ideadta nekünk az Ő Fiát, valóra váltotta az ígéreteit. – Hogy állok én
az ígéreteimmel? Könnyelműen mentesítem-e magam, hivatkozva a meg-változott körülményekre, meg arra, hogy azok is megváltoztak, akiknek az
ígéretet tettem, holott csak a magam kényelméről és érdekeiről van szó? – Ez
a hűség is Isten ajándéka, amelyet Jézus Krisztusban ad; Ő nem lehet hoz-zánk hűtlen még akkor sem, ha mi hűtlenek vagyunk hozzá, mert önmagát
nem tagadhatja meg.
– 8 –
EVANGÉLIUM: Mk 13,33-37
Ma ádvent l. vasárnapja. Ezzel megkezdjük az új egyházi-liturgikus évet.
Ebben a liturgikus évben vasárnaponként leginkább Szt. Márk és János
Evangéliumából fogunk részleteket hallani.
Márk Evangéliuma a legrövidebb: mindössze 16 fejezet. Könyvét való-színű a pogányságból megtért keresztényeknek írja; ezért ritkábban idézi
az Ószövetséget, mint Máté, a zsidó szokásokat pedig magyarázza. – Jézus
Krisztus és az apostolok emberi vonásait nem szépíti (mint Máté), mert
nem kell attól tartania, hogy ezzel hallgatóságát, olvasóközönségét megbot-ránkoztatná.
– Evangéliumában Jézus igyekszik Istenségét titkolni, ám még a gonosz
lelkek is elismerik azt. – Szenvedéséről és haláláról viszont egészen nyíltan
jövendöl.
Az ádventi idő nem csak Jézus első eljövetelének ünneplésére, a kará-csonyra készít elő minket, hanem az Ő második eljövetelét is emlékeze-tünkbe idézi. Erről szól a mai evangéliumi részlet hasonlata is, amely a
Márk-evangéliumban Jézus tanításának befejező része. Ezt már csak szen-vedésének és feltámadásának elbeszélése követi.
Jézus eljöveteléről már az első Egyházban két felfogás alakult ki: az egyik,
amely szerint nagy jelek (földrengés, háború, üldöztetés előzi meg), a másik
pedig, amely szerint váratlanul jön el.
Ez utóbbit tükrözi a mai Evangélium. – Jézus célja nem az, hogy eljövetele
napja előtt kezdjünk keresztény életet, mert akkor azt úgy is addig halogat-nánk, hogy a végén mégsem térnénk meg. Hanem, hogy egész életünkkel
készüljünk az Ő eljövetelére.
Azt is érthetően kifejezi az Evangélium, hogy miből áll ez az előkészület:
mindenki teljesítse a maga feladatát; mindenki éljen keresztény hivatásának
megfelelően. Ebből áll a várakozás, az ádvent, a virrasztás

Az irgalmasság testi cselekedetei:
1. az éhezőknek ételt adni,
2. a szomjazóknak italt adni,
3. a szegényeket ruházni,
4. az utasoknak szállást adni,
5. a betegeket és
6. a börtönben levőket látogatni,
7. a halottakat eltemetni.

Az irgalmasság lelki cselekedetei:
1. a bűnösöket meginteni,
2. a tudatlanokat tanítani,
3. a kételkedőknek jó tanácsot adni,
4. a szomorúakat vigasztalni,
5. a bántalmakat békével tűrni,
6. az ellenünk vétkezőknek megbocsátani,
7. az élőkért és holtakért imádkozni.

ÉVKÖZI 34. VASÁRNAP

KRISZTUS KIRÁLY ÜNNEPE

OLVASMÁNY: Ez 34,11-12. 15-17

Jézus, mindig hallgatósága számára érthető képekkel, korának gondolatvilágához közelálló kifejezésekkel érzékeltette tanítását. – Így a mai ünnep Evangéliumában is, amely a mennyek országának végső kibontakozásáról, az utolsó ítéletről szól. A gonoszok elkülönítését a jóktól az Ószövetségben ismert pásztor-élet képével, a kosok és juhok különválasztásával fejezi ki.

Ezt a képet ismerte és alkalmazta Ezekiel próféta is. De ő is megjövendölte, hogy maga Isten lesz népének pásztora, aki gondoskodik nyájáról, delelteti, az eltévedteket, pedig visszavezeti. – Az Újszövetség Választott Népe az Egyház – ahogyan ez a mai nappal ünnepélyesen befejeződő liturgikus évben, amelyben leginkább Szt. Máté Evangéliumából hallottunk – gyakran kifejezésre jutott. Ez az Evangélium ugyanis szembeállítja egymással az ó- és újszövetségi Választott Népet. Ezt nem azért teszi, hogy hivatásunkkal kérkedjünk, hanem, hogy hivatásunkat komolyan vegyük. Mi Isten népe, az Ő bárányai, az Ő nyája vagyunk. – De, hogy igazán bárányai vagyunk-e, akik az ítéletkor jobbjára kerülünk, vagy kosok, az átkozottak, akik embertársainkban nem szolgáltunk Krisztusnak, az tőlünk függ, rajtunk múlik.

Ezzel az elmélkedéssel befejeztük a vasárnapi szentmisék első olvasmányairól szóló elmélkedéseinket.* – Megismerhettük az Ószövetséget és a húsvéti időben az Apostolok Cselekedeteit. – Meríthettünk az ószövetségi Szentírás gazdagságából, kincseiből, amelyeket az Újszövetség, maga Jézus Krisztus is idéz, amelyek bennünket nemcsak Isten ismeretére, hanem helyes világ- és életszemléletre is tanítanak, és amelyek nélkül a Máté-evangélium, amelyet zsidókeresztényeknek írtak nehezen lenne érthető.

* Annak idején a „B”-évvel kezdtem az elmélkedéseket a szentmise első olvasmányáról. ZSOLTÁR: 23.

A mai vasárnappal befejeződik a liturgikus – egyházi év vasárnapjainak sorozata. Jézus Krisztus, mint király, de ugyanakkor, mint pásztor jelenik meg az utolsó ítéleten, ahol elválasztja a juhokat a kosoktól, a jókat a gonoszoktól. – Ebben Ezekiel jövendölése teljesedik be Istenről, mint pásztorról.

– Innen érthető, hogy a mai vasárnapon a jó pásztorról szóló zsoltárral válaszolunk az olvasmányra, és ez vezet be az Evangélium gondolatvilágába. Isten és Jézus Krisztus megbízásából, az Egyház pásztorként vezeti a hívőközösséget az egész liturgikus éven át: a tiszta vizek forrása, vagy csendes vizek, amelyekből meríthetünk, és lelki szomjunkat csillapíthatjuk, Isten Igéje, a inyilatkoztatás – amelyet a szentmisék – különösen a vasárnapi szentmisék olvasmányaiban és ezek magyarázatában tár elénk az Egyház.

A terített asztal mindenek előtt az eukarisztikus lakomára, a szentmisére és áldozásra emlékeztet, ám ugyanígy eszünkbe juttatja a lelki táplálékot, amelyet az Egyház Krisztus tanítása által az Ő Igéjének bőven terített asztalán kínál nekünk.

Az Egyház önmaga hivatását, küldetését tagadná meg, ha lemondana pásztori küldetéséről, még akkor is, ha a pásztorbot, az egyházi fegyelem olykor kellemetlen számunkra. – Ezért ne idegenkedjünk attól, hogy elfogadjuk tanítását, hiszen ezzel a pásztorok pásztorának, Krisztus Királynak jobbjára akar bennünket állítani, az örök életre akar bennünket vezetni.

SZENTLECKE: 1 Kor 15,20-26.28.

Már ismerjük szent Pál apostol tanítását az egy embertől származó halálról és holtak feltámadásáról. Ezt életünk tapasztalata is megerősíti. Ahogyan egy ember sok rosszat tehet, úgy sok jót is tehet. Ezért egyikünk sem szabad,hogy fölöslegesnek érezze magát. Sokkal inkább annak a meggyőződésnek kell éltetnie, milyen sok függ tőlem.

Először Krisztus támadt fel. Őt követik, akik Krisztushoz tartoztak. Mi Jézus Krisztushoz kapcsolódtunk a keresztség szentsége által, de keresztény életünkkel is Hozzá kell tartoznunk, amint ezt szépen elmondja szent Máté Evangéliumában Jézus Krisztus az utolsó ítéletről, ahol az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásáról, és annak megtagadásáról beszél.

Ezután következik a vég. Jézus Krisztus az ítélettel megsemmisít minden uralmat, fensőbbséget és hatalmat és utolsó ellenségként a halált. Akkor a Fiú, aki az Atyától kapott minden hatalmat, miután mindent alávet magának, önmagát is aláveti az Atyának, átadja ezt a hatalmat, uralmat az Atyának, aki mindent alávetett neki.

Ahol hatalomról, uralomról van szó, ahol arról van szó, hogy alávetnek, hatalma alá rendelnek uralmakat és felsőbbségeket, ott Királyról van szó: Krisztus Királyról, akit a liturgikus, egyházi év utolsó vasárnapján ünneplünk, aki az Atyától kapott minden hatalmat, akinek mindent alárendelt. Az Ő országának, királyi hatalma titkainak kibontakozását ismerhettük a liturgikus év folyamán. Őhozzá, az Ő országához, királyságához tartozunk, keresztségünk és keresztény életünk által. Így lehetünk részesei dicsőségének, feltámadásának.

EVANGÉLIUM: Mt 25,31-46.

Valamikor október utolsó vasárnapja volt Krisztus Király ünnepe és mindig szent János evangéliumából hallottuk Jézus kihallgatásának elbeszélését, amikor Jézus Pilátus előtt királynak vallja magát. Ez a perikópa, evangéliumi szakasz, megmaradt a „B”-évben. Krisztus Király ünnepét az új liturgikus előírások értelmében a liturgikus vagyis egyházi év utolsó vasárnapján ünnepeljük és „C”-évben a megtérő gonosztevő – „jobb lator” elbeszélését halljuk, aki kéri Jézust, emlékezzen meg róla, amikor országába érkezik – amivel elismeri őt királynak.

Az idei liturgikus év, az „A”-év utolsó vasárnapján, Krisztus Király ünnepén Jézus beszédét halljuk a Máté-evangéliumból, az utolsó ítéletről, ahol a királyi pásztor, az Emberfia eljöveteléről szól.

Az egész egyházi, liturgikus év, vasárnapról vasárnapra kibontakoztatja a szentmise olvasmányaiban a mennyek országának, Isten országának, Krisztus királyságának titkait, ez az utolsó vasárnap, pedig annak beteljesedéséről, az Emberfiának eljöveteléről szól az Ő angyalaival, amint az Ő eljövetelét a főpap előtt is megjövendölte. Ez az eljövetel ítélet lesz. Jézus előtt összegyűlnek az összes nemzetek, népek – amivel a pogányokat jelölték, akiknek a vidékén Jézus a nyilvános működését kezdte, amint ezt különösen kihangsúlyozza szent Máté Evangéliuma; ahogyan „a pogányok Galieleájában” adja a parancsot tanítványainak „minden nép” tanítására, úgy most minden nép, akikből Jézus az új Választott Népet szerzi magának, összegyűlik a király trónusa előtt. Most lesz nyilvánvaló Krisztus királysága, a mennyek országa, és az, hogy ki tartozik ehhez az országhoz. A pásztor, akinek számtalan előképét ismerjük az Ószövetségből, elkülöníti a jókat a rosszaktól. Ez az elkülönítés, elválasztás, az ítélet. Itt nyilvánvaló lesz, hogy van különbség jó és rossz között, jók és gonoszak között és, hogy ez tetteinkben, a „kicsinyekről” való gondoskodásban, vagy annak elhanyagolásában nyilvánul valósul meg.

Jézus Krisztus azonosítja magát a legkisebbekkel. Itt a földi életben rászoruló embertársainkban, „titkosan halad” a világban, ahogyan az Ő országa is titok, azt akarja, hogy mindenkivel jót tegyünk, hogy egymásnak tegyük, adjuk meg azt, amit Neki tennénk, adnánk. Így valósul meg titokzatosan, de valóságosan a mennyek országa, amely az Ő eljövetelekor, az ítéletben lesz nyilvánvaló.