ÉVKÖZI 7. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Iz. 43,18-19.  21-22.  24b-25

Az elhangzott prófétai szó a babiloni fogságból származik. Isten megígéri népének az „új kivonulást”, amely az ószövetségi üdvösségtörténet legki-emelkedőbb eseményét, az egyiptomi fogságból való kivonulást is felül fogja múlni. Isten állandóan megújítja és folytatja megszabadító, megváltó „tevékenységét”, hiszen megváltó, szabadító Isten. – Így szabadít meg bennünket is, így ment ki bennünket is a bűn fogságából, számkivetéséből a keresztségben, majd pedig minden alkalommal a bűnbánat szentségében. Isten az Ő kegyelmének forrását fakasztja Krisztus kereszthalálában, az Ő oldalából kifolyt víz által, a keresztvízben, keresztségben és a bűnbánat szentségében, amelyben újból megtisztít minket bűneinktől.

Isten önmagának alkotott bennünket, az Ő választott népét, az Egyházat.

Ennek a választott népnek a hivatása, a mi hivatásunk Isten dicsőségének hirdetése, elsősorban hiteles keresztény életünkkel. – Ám miránk is vonatkozik, amit Isten az ószövetségi választott nép szemére vet: nem tettünk eleget ennek a küldetésnek: nem hívtuk segítségül Istent, nem törődtünk vele, mert saját erőnkből és főleg saját elgondolásunk szerint akartuk elérni az örök életet és megvalósítani az örök boldogságot. De ez nem sikerül. Ezért Isten maga törli el bűneinket, Ő nem emlékszik többé vétkeinkre. – ezt mi el sem tudjuk gondolni, mert általában azt mondjuk: „megbocsátottam, de nem tudom elfelejteni” – Isten viszont nem akar emlékezni bűneinkre. „Önmagáért” teszi, mert ez Isten voltának lényege. Éppen ezért Isten, ebben különbözik tőlünk, emberektől.

ZSOLTÁR: 41

Ez a zsoltár azok közé tartozik, amelyek az Istenbe vetett bizalomról szólnak. Annak üdvös és boldogító voltáról beszélnek, annak tapasztalatát közlik a hívő közösséggel. – Bennük megtaláljuk a siralmak kéréseit (ha nem is annyira szenvedélyes hangnemben), de a hálaadás gondolatát is. – Az imádkozó, azok dicséretével kezdi imáját, akik a szegények gondját viselik. – Ezzel önmagára akarja vonni a figyelmet, hiszen a továbbiakban saját tapasztalatát beszéli el. – De azt a gondolatot is kiolvashatjuk a zsoltárból, hogy az ápoló együtt örül ápoltja gyógyulásának, és ahogyan részese volt szenvedésének, úgy örömének is részese lesz. – Isten a benne bízót nem csak megmenti (ez az első lépés az üdvösség felé), hanem élteti, – és boldoggá is teszi, méghozzá már itt a földön. – Az élet és az evilági boldogság Isten gondviselő jóságának különös, kézzel fogható, érzékelhető jele itt a földi életben – az Ószövetség felfogása szerint.

Mi már egészen világosan tudjuk Jézus Krisztus tanításából, mi az igazi élet, mi az igazi boldogság. Ebben az életben, ezen a világon csak az örök élet, az örök boldogság kezdetét tapasztalhatjuk meg.

Aki Istenben bízik, nem csak akkor találja meg nyugalmát, amikor egészséges, hanem a betegségben is megtapasztalja Isten gondviselő jóságát. Betegsége elgondolkoztatja, és eszébe juttatja bűneit, ami bánatra indítja. – A lelki gyógyulástól, megbocsátástól várja testi gyógyulását. Az egész ember egészséges akar lenni. Isten az egész embert üdvözíteni akarja. Test és lélek együtt szenvednek. – Az egészséges, tiszta lélek könnyebben viseli a testi szenvedéseket. De ha a lélek beteg, bűnös, (mert a bűn a lélek valódi betegsége), az a testre is kihatással lesz. – Ezért hangsúlyozza az imádkozó, hogy Isten az ő ártatlansága miatt fogadta vissza szolgálatába, állította maga elé. – Ezt a tapasztalatot hitvallással is megerősíti, amelyet az „Amen” szó jelent.

SZENTLECKE: 2 Kor 1,18-22

Szent Pál levelek útján tartotta fenn a kapcsolatot azokkal az Egyházközségekkel, amelyekben működött. Így a korintusi hívekkel is. Hogy hány levelet írt nekik, ma már nem tudjuk. Az újszövetségi kánon kettőt őrzött meg

számunkra. Az elsővel az elmúlt vasárnapokon volt alkalmunk megismerkedni. A második korintusi levél értelemszerűen az előzőt követi időrendben és megelőzi Szt. Pál korintusi tartózkodását az ő 3. missziós útján. Tehát feltehetőleg Kr.u. 54/55-ben kelt az ő hosszabb efezusi tartózkodása idején.

A második korintusi levélre jellemző Szent Pál védekezése ismeretlen el-lenfeleivel és ismeretlen vádakkal szemben. Az utóbbiak tartalmát éppen szent Pál védekezéséből tudjuk „rekonstruálni”, annak alapján lehet elgondolásunk arról, melyek is lehettek ezek a vádak? Szent Pál hangsúlyozza apostoli meghívását és missziós tevékenységének eredményeit: ellenfelei ezt – ezek szerint – kétségbe vonták-, ellenfelei apostolnak tartják magukat – holott nem azok -, felróják Pál gyengeségeit – (ez lesz leveleinek egyik kulcs-szava) – Pál ezekkel dicsekszik; Pál másmilyen leveleiben (erélyes) – más a valóságban: az Apostol ezt cáfolja: nem határozatlan, ha pedig gyengéd, ez a közösség miatt van; ha kell, tud erélyes lenni; végül: Pál haszonleső, amire az Apostol azzal válaszol, hogy senkinek sincs terhére és a gyűjtésnél óvatos.

A jelen részlet Szent Pál határozottságáról szól: szavaiban nem mindegy az „Igen” és a „Nem”. Az Apostol magára Jézus Krisztusra hivatkozik, akit társaival együtt hirdetett, s aki nem „Igen” is meg „Nem” is, hanem csak „Igen”, mert ez az „Igen” valósult meg Benne, azáltal, hogy Isten Őbenne valamennyi ígéretét valóra váltotta.

Úgy is szokás mondani: Isten igent mondott ránk Jézus Krisztusban, aki velünk együtt valóságos ember, Isten elfogadott, felkarolt bennünket. – Ezt jelenti az „Ámen”, amely Isten dicsőségére felhangzik a hívek ajkán, a mi ajkunkon.

Maga Jézus Krisztus tanít bennünket: „Legyen a ti beszédetek igen-igen, nem-nem!”. Vagyis, amikor igent mondok, igent is gondoljak, amikor nemet mondok, azt is gondoljam. Ez fölöslegessé teszi, hogy esküvel bizonyítsam szándékomat.

Mindez kérdés elé állít: vajon az én igenem, az én ígéretem tényleg igen, komolyan gondolom, vagy könnyen, könnyelműen mentesítem magam, az ígéret, igen, kötelező voltától, hivatkozva a megváltozott körülményekre, előre nem látott „helyzetekre” (holott valójában én változtam meg). – Isten Jézus Krisztusban feltétlen és megváltoztathatatlanul, vissza-vonhatatlanul kimondta az igent. Ez bennünket is arra kötelez, hogy hitvallásunknak megfele-lően bennünk, gondolkodásunkban, ígéreteinkben, megnyilatkozásainkban csak igen legyen. Mi magunk mintegy igenné váljunk Isten felszólítására Jézus Krisztusban. Isten bennünket az Apostollal együtt megerősít és fölken – a bérmálás (confirmare-megerősíteni) mintegy hitelesítő megerősítő pecsét, annak a foglalónak a pecsétje, amely által szívünkbe árasztotta a Szentlelket.

Ez keresztény életünk lényege, alapja, amely ugyanezen keresztény élet megértéséhez nélkülözhetetlen: Isten Krisztusban megerősített és lefoglalt bennünket. Az Ő tulajdona vagyunk. Nem tehetem önkényesen, ami jólesik, vagy előnyösnek tűnik számomra. Nem vagyok magam és mások eszköze, játékszere. És mások sem azok számomra: Istené, az Ő lefoglalt tulajdona vagyok.

EVANGÉLIUM: Mk  2,1-12

Azt a megbocsátást, amelyről a Próféta jövendölt a megbocsátásról, Jézus Krisztus hozta meg. Bűnöket csak Istennek van hatalma megbocsátani. Innen érthető Jézus hallgatóságának döbbenete, amikor Ő azt mondja a bénának: „Bűneid bocsánatot nyertek”. Ennek csak akkor van értelme, ha hisszük, hogy Jézus Krisztusban Isten, a megbocsátó Isten jött közénk.

A bűnök megbocsátása a lélek gyógyítása, a lélek betegségéből, a bűnből való gyógyítás. Ennek tapasztalható, külső jele a test épségének visszaadása, a test gyógyítása. Hiszen a bibliai ember gondolkodása, elgondolása szerint a test és a lélek annyira egységet alkotnak, hogy a kettő betegsége között ok-okozati összefüggés van: a test betegsége a lélek betegségének következménye.

Akik a bénát Jézus elé hozták, olyan fontosnak tartották a beteg gyógyulását és annyira hittek abban, hogy ezt Jézus meg tudja tenni, hogy minden akadályt legyőztek, felülmúltak: a tetőnyíláson bocsátották Jézus elé a hordágyat.

Joggal tehetjük fel magunknak a kérdést és fel is kell tennünk: vajon ami-kor az én lelkem gyógyulásáról, bűneim bocsánatáról – mondjuk ki: a szent-gyónásról, vagy általában a Jézussal való találkozásról van szó, van-e akkora hitem, hiszem-e a bűnök bocsánatát, hiszem-e, hogy Jézus megbocsátja a bűnöket, hogy ez képessé tesz minden akadály legyőzésére, felülmúlására, elhárítására? Hogy tényleg mindent megtegyek annak érdekében, hogy Jézushoz, a bűnbánat szentségéhez eljussak? Vagyok-e olyan találékony, állhatatos, kitartó, amikor lelkem gyógyulásáról, bűneim, megbocsátásról van szó, mint amikor a testi gyógyulást keresem? Van-e olyan fontos számomra a Jézus Krisztussal való találkozás, mint evilági elfoglaltságaim? Teszek-e annyit ennek érdekében, mint evilági (olykor valóban nélkülözhetetlen) céljaim elérése érdekében olykor kész vagyok megtenni?

ÉVKÖZI 6. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: Lev 13,1-2. 44-46

Az ószövetségi törvények nem csak az istentiszteletet szabályozták, ha-nem a választott nép egész életét, beleértve az egészségügyet is. – Az akkori kezdetleges egészségügyi eljárásokat nem szabad a mai orvostudomány mércéjével mérni. Egyben azonban az akkori eljárások megegyeznek a mai orvostudomány eljárásaival: a fertőző, ragályos beteget el kell különíteni.
– Az Ószövetségben nincs szigorú határ test és lélek, világi és vallási dolgok között: a test tisztátalansága a lélek tisztátalanságának látható jele; a test betegsége, a lélek betegségének, a bűnnek jele és következménye. Innen érthető, miért tartoztak a leprások az Ószövetségben a papok hatáskörében: rájuk tartozik a tisztaság megőrzése.

Mi, akik az Újszövetségből és az Egyház gyakorlatából más magatartást ismertünk meg a leprásokkal szemben, embertelennek, megalázónak tartjuk az ószövetségi törvényt, amely kizárja a közösségből a beteget, akinek legnagyobb szüksége lenne a közösségre, aki rá van utalva a közösségre. Törvényről van szó, és a törvények gyakran eltávolodnak eredeti rendeltetésüktől: ahelyett, hogy az embert szolgálnák, teher lesznek az ember számára.
Amikor bajbajutott embertársainknak hátat fordítunk, amikor szeretetünkből kizárunk, kiközösítünk valakit, azért, mert nem tartja magát az általunk megszabott törvényhez, amikor a számunkra kényelmetlenné vált emberrel nem merünk szembenézni, hanem úgy véljük megoldani a dolgot, hogy elkerüljük őt: lényegében nem haladjuk meg az ószövetségi törvény szintjét, amely úgy rendelkezik, hogy a leprásokat közösítsék ki és messzire kerüljék el. Az Újszövetség az Evangélium törvénye, arra tanít bennünket, hogy ne úgy akarjunk segíteni kényelmetlenné vált embertársainkon, hogy kerüljük, kiközösítsük őket, hanem, hogy megmondjuk nekik, melyik számukra a leghatásosabb gyógymód – és így tesszük lehetővé, hogy ismét visszatérjenek, „integrálódjanak” az Egyházba, közösségbe. Ne feledjük: mind-nyájan leprásak vagyunk a magunk módján. Melyik eljárást szeretnénk, ha velünk szemben alkalmaznánk? És melyiket alkalmazzuk mi?

ZSOLTÁR: 32.

Örömujjongásra szólít fel az imádkozó. – Az öröm és hála oka: Isten megbocsátotta bűneit. Igazán boldog csak az lehet, akinek Isten megbocsátott.

Amíg nem tisztázta tartozását Istennel, nem nézhet nyugodtan szemébe.
– De Istennel szívünkben, lelkünkben, lelkiismeretünk szavában találkozhatunk a legbensőségesebb módon. Amíg itt, szívünk mélyén megosztottak vagyunk, nem lehet lelkünknek nyugalma, nem lehetünk igazán boldogok. A megosztottság, kettőség, álnokság, akadálya minden boldogságnak.

Csak akkor vagyunk boldogok, ha hűek tudunk lenni önmagunkhoz. – Nem lehet azzal elkerülni a felelősséget, hogy elhallgatjuk bűneinket. A megbocsátás első feltétele, a megbocsátás felé vezető első lépés a beismerés, a bűnök megvallása, a gyónás. – Nemcsak az Egyház, a vallás épít erre a tapasztalatra, és szorgalmazza a bűnök megvallását mind az egyéni gyónásban, mind a bűnbánati cselekményben minden szentmise elején; hanem az orvostudomány és kivált a pszichiátria döbbent rá ennek fontosságára: addig nincs gyógyulás, amíg a betegség okozóját, a kórokozót, el nem távolítjuk; – a beteget engedni kell, hogy elbeszélje betegsége történetét, mert ebből az orvos a gyógykezelés szempontjából értékes adatok birtokába juthat, de a beteg is megkönnyebbül.
– Ezért érthető, hogy a zsoltáros is elhatározza, hogy lelki gyógyulása, a megbocsátás öröme érdekében, megvallja bűneit.

Okos lenne-e pont manapság, amikor tele vagyunk panaszokkal, és az elszigeteltségtől szenvedünk, amikor boldog boldogtalannak megnyílunk, háttérbe szorítani a gyónást? – Csak, ha az imádkozóval megtapasztaljuk a bűnvallomás nehézségeit, de örömét is, akkor fogjuk megtapasztalni az egyenes szív örömét, és ezt az örömet, ezt a tapasztalatot másokkal is meg-osztani.

SZENTLECKE:  1 Kor  10,31-11.1

Szent Pál apostol, akitől egyébként távol áll minden alkalmazkodás „a béke kedvéért”, azzal dicsekszik, hogy mindenkinek kedvében jár. Ezt csak azért és akkor teheti meg, ha nem azt keresi, ami neki hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek – vagyis, ahogyan az Apostol fogalmaz: „akár esztek, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére” – a kolosszei levélben pedig: „bármit szóltok és tesztek, mindent az Úr Jézus  nevében tegyetek”. Ha valóban így élünk, biztos nem fogunk senkit megbotránkoztatni, nem fogjuk előidézni bárki elbotlását, eltántorodását Istentől, Jézus Krisztustól és Evangéliumától, az Egyháztól. – Az ilyen, egészen Isten dicsőségének szentelt élettel tudok igazán kedvében járni másoknak, mint ahogy Szent Pál az ő közösségének kedvében járt, amelynek zsidó és pogány tagjai voltak: az előbbiek, akik az ételben, evésben

követték a mózesi törvény előírásait, az utóbbiak, akik mindezt nem ismerték. – Ebben kell követnünk Szent Pállal együtt Krisztust. Olyan mértékben, hogy én is mondhassam: kövessetek, mint én Krisztust.

EVANGÉLIUM: Mk 1,40-45

A lepra a legszörnyűbb betegség. A test elevenen oszlásnak indul, a végtagok lehullanak. Mindenki borzadva fordítja el tekintetét a szerencsétlen betegtől. A társadalom sokáig úgy vélte megoldani „gondozásukat” – hogy kiközösítette őket, lakatlan szigetre szállította, esetleg irgalomból kivégezte.

Az elsők, akik ezeket, a legszerencsétlenebbeket felkarolta, gondozni, ápolni kezdte, a Katolikus Egyház és misszionáriusai voltak és maradtak mind a mai napig. Azonban a leprások ápolása és a betegek gondozása mégsem első és kizárólagos feladata és küldetése az Egyháznak.

Amikor Jézus leprásokat tisztít, ez látható jele a lélek megtisztulásának. – Amilyen a lepra, olyan a bűn. Amennyire szerencsétlen a leprás beteg, olyan szerencsétlenek vagyunk, és olyan szerencsétleneknek kell tartanunk magunkat, ha bűnösök vagyunk. Jézus nem közösíti ki a leprást, megtisztítja, és lehetővé teszi visszatérését a „társadalomba”, a választott néphez. Minket, bűnösöket sem közösít ki: bűneinkkel önmagunkat közösítjük ki. A megbocsátás, a bűnbánat, bűneink beismerése (a gyónás) által visszafogad bennünket a hívők közösségé-be. A kérdés csak az, hogy a leprással együtt kérjük-e Jézustól „Ha akarsz, megtisztíthatsz!”
– vagy pedig szívesebben megmaradunk leprásnak, bűnösnek.

ÉVKÖZI 5. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: Jób  7,1-4.  6-7

Az ószövetségnek nem csak történeti és prófétai könyvei vannak. Megtaláljuk benne a választott nép bölcsességének és költészetének kincseit is.
– Míg a történeti könyvek arról beszélnek, hogyan nyilatkoztatja ki magát Isten a választott nép történetének eseményei által, a prófétáknál pedig a beszédben, a szóban nyilatkoztatja ki magát Isten , addig a bölcsességi könyvekben Isten a szemlélődés, gondolkodás által nyitja meg az utat a kinyilatkoztatás felé.
Jób könyve egyike az Ószövetség bölcsességi könyveinek. Központjában egy kínos és kínzó kérdés áll: miért van szenvedés, miért engedi meg Isten az ártatlan ember szenvedését? A könyv végeredménye: erre a kérdésre nincs elméleti válasz. – De nem csak a szenvedés értelmetlen; önmagában véve az egész élet teher és nyűg. Valóban: egyedül az Istenbe vetett hit ad értelmet az életnek: beleértve a szenvedést is. Itt látszik, hogy a döntő kérdés: hiszünk-e Istenben? Helytelen úgy kiindulni: majd előbb meglátom, tudok-e választ adni az élet kérdéseire, vagy: Isten olyan-e amilyennek én elképzelem, és ha igen, akkor majd hiszek benne. Hanem ha igazán hiszek Istenben és ebben a hitben nem önmagam keresem, hanem Istent, akkor ezt a hitet az élet megpróbáltatásai sem fogják romba dönteni. Ha viszont nem hiszek, akkor mindent fel fogok használni érvnek Isten jósága, igazságossága és végső fokon létezése ellen.

Világos volt, hogy azok, akiket Jézus meggyógyított, ismét megbetegedtek és meghaltak. De mégis keresték Jézust, mert a vele való találkozás értelmet adott életünknek: az éjjel és nappal egyhangú váltakozását úgy tette elviselhetővé, úgy adott értelmet, hogy velük volt. Arra a kérdésre, honnan a szenvedés, nem tudunk választ adni, és ha adunk is, az nem változtat a helyzeten, nem segít a szenvedőkön. De egyet megtehetünk: hogy együtt vagyunk a szenvedőkkel – Az Apostol szavaival: „a gyöngék között gyöngévé leszünk.” És ez több mint egy nagyszerű, vagy nyakatekert elmélet a rossz eredetéről.

ZSOLTÁR: 147.

Tudjuk, hogy a babiloniak lerombolták Jeruzsálemet, a szent várost, és a templomot, a lakosságot, pedig szétszórták, számkivetésbe hurcolták. De a babiloni uralom sem tartott örökké. – A perzsák elfoglalták birodalmukat, a száműzötteket hazaengedték és megengedték, hogy városaikat, templomaikat újraépítsék.
– A választott nép ezt az eseményt éppúgy Isten  gondviselő jóságának tulajdonította, mint ahogyan Isten  megtorló, büntető haragjának tulajdonította a számkivetést, Jeruzsálem pusztulását. – Most Isten hazavezeti népét, újraépíti szent városát. Érthető a zsoltáros boldogsága, és hogy indokoltnak tartja Isten dicséretét.

Az imádkozó hívő, mint a választott nép tagja, ezzel a történelmi tapasztalattal vigasztalja önmagát: Isten meggyógyítja a fájó szíveket, bekötözi a sajgó sebeket. – Az imádkozó tudja: nincs élet fájó szív, sajgó sebek, szenvedés nélkül – aki ilyen életet kíván, önmagát áltatja; de, ha Isten az egész nép sebeit meggyógyította, miért ne tenné ezt ővele is? Az Úr azonban nemcsak a választott nép Istene; Ő az egész világmindenség Ura: számon tartja a csillagokat, és néven szólítja őket, ahogy költőien kifejezi Isten gondviselő jóságát a zsoltár. – Vajon nincs-e akkor még inkább gondja a szenvedő emberre?

– Ha ilyen hatalmas, hogy még a csillagok fölött is áll, a világmindenség ura, biztos tud segíteni a szegényen és a szenvedőn. – Isten bölcsességéhez még akkor sem férhet kétség, ha mi nem látunk bele terveibe, és nem értjük, miért engedi meg a szenvedést: a fájó szívet és a sajgó sebhelyeket. – A gonoszok megalázása, amelyről a zsoltár beszél, és amely, számunkra, akik Krisztustól a megbocsátást tanuljuk az Újszövetségben, idegenül hat, nem valami erőszakos, fizikai megtorlást jelent, hanem abban rejlik, hogy az igazak, és szelídek végső győzelmét látva el kell ismerniük, hogy ezeknek az élete volt helyes, és el kell ismerniük: van Isten , aki igazságot szolgáltat.

SZENTLECKE: 1 Kor 9,16-19.  22-23

Szent Pál apostol az Evangélium hirdetésének kötelességéről beszél, valamint függetlenségéről, ami azt lehetővé teszi. Az Evangélium hirdetését nem tekinti érdemnek, hiszen mint apostolnak, küldöttnek, ez kötelessége. – A keresztség szentségében mi is az apostoli Egyház tagjai lettünk, mi is küldetést kaptunk az Evangélium hirdetésére. Mi ránk is vonatkozik: Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot! Jaj nekem, ha hiteles keresztény életemmel nem teszek tanúságot az Evangélium, Jézus Krisztus mellett!

Nem mindegy azonban, hogy önszántamból, vagy kényszerből teszem ezt. Apostol, küldött, vagy megbízott hivatalnok – pásztor, vagy béres, nap-számos vagyok, – ahogyan Jézus mondja. Miután megszoktuk, hogy a hasznossági elv alapján ítéljük meg a dolgokat, könnyen megtörténhet, hogy az Evangélium hirdetésekor is felmerül bennem a kérdés: mi az én jutalmam? – amint Péter apostol is megkérdezte Jézust. Az Apostol válasza: az, hogy ingyen nyújtsam az Evangéliumot és éljek az Evangéliumban gyökerező jogommal. – Meg tudom-e érteni, hogy maga az Evangélium hirdetése ezen küldetésem jutalma. Mekkora jutalom, milyen felbecsülhetetlen érték, hogy

valamit, mégpedig ezt a legmagasztosabb feladatot, küldetést ingyen végez-hetem!

Hívő közösségeinkben nem egyszer előfordul, hogy amint vállalunk egy

küldetést, feladatot, mindjárt ebből származó jogaink felől érdeklődünk.

– Tudom-e, kész vagyok-e követni az Apostolt abban, hogy ha vállalom a

keresztségből származó küldetésemet, apostoli megbízatásomat, nem az az

első kérdésem: milyen jogaim származnak ebből? Az Apostol függetlenségé-re hivatkozik: tudjuk, nőtlen volt, nem voltak családi kötelezettségei; amire

különösen büszke volt: saját keze munkájával kereste kenyerét, sátorkészítő

volt: senki aranyát, ezüstjét nem kívánta. – Ám ezt a függetlenségét arra

fordította, hogy mindenkinek a szolgája legyen – egészen Jézus Krisztus

példáját követve, hogy minél többet megnyerjen. Embereket, különösen az

evangéliumnak, Jézus Krisztusnak, csakis a szolgálat lelkületével lehet megnyerni. A (vélt) hatalom, fensőbbrendűség éreztetésével csak elidegenítem

az embereket. Kerülni fognak, menekülni fognak tőlem. A velük való sors-közösség, gyöngeségeikben való osztozás segít megnyerésükben. – Szent

Pálnál a „gyöngeség” gondolata központi helyet foglal el. Ezzel dicsekszik,

hiszen Isten ereje is Krisztus gyöngeségében mutatkozott meg, aki magára

vette emberi gyöngeségeinket.

Elmondja: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvösségre

vezessek”. Nem emberi rokonszenvről, fontoskodásról, tolakodásról van

szó, hanem odafigyelő, figyelmes, de tapintatos apostoli gondoskodásról:

– 114 –

kinek mi a pillanatnyi gondja, amelyben segíthetek, és segítenem kell. – Ma

már egy lelkipásztor is csak nehezen tudja követni ebben az Apostol példáját, annyira összetett, sokrétű az élet manapság. Ám az is könnyen előfordul, hogy magunk kényelmét próbáljuk azáltal igazolni, hogy mindenkin úgy sem tudok segíteni, „mindenkinek mindene” nem tudok lenni, tehát senkinek semmije leszek; ha már mindenkitől független vagyok.
– Annak belátása, beismerése, hogy sok esetben tehetetlen vagyok, nem tudok segíteni, nem más, mint gyöngeségem beismerése, ami által nemcsak Szent Pál apostolhoz, hanem Jézus  Krisztushoz is hasonló leszek. – Ám azt a kérdést is föl kell tennem: vajon azért akarok mindenkinek mindene lenni, hogy mindenkit az üdvösségre vezessek – mint Jézus Krisztus, vajon mindezt az Evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne, vagy netalán emberi szempontok, hátsó gondolatok is társulnak ehhez a nemes vállalkozáshoz? Ez utóbbiak eleve kudarcra vannak ítélve. Ezért, hogy küldetésem, apostoli munkám sikeres legyen, ezeket feltétlenül ki kell küszöbölnöm. Le kell választanom őket Evangelizációs munkámról, hogy még annak látszatát is elkerüljem, hogy magában az Evangéliumban van a hiba, ami miatt nem tudok mindenkit az üdvösségre vezetni.

EVANGÉLIUM: Mk 1.29-30

Jézus betegeket gyógyít, és tisztátalan lelkeket űz ki. A betegek gyógyítása nem csak Isten mindenhatóságának, irgalmának és emberszeretetének

látható, tapasztalható jele, hanem a bűnök megbocsátásának is. – A bűn a lélek betegsége. Ahogyan Jézusnak hatalma van a testi épség, egészség visszaadására, a test gyógyítására, úgy hatalma van a bűnök megbocsátására, a lélek gyógyítására.

Így, habár az Egyház küldetésétől elválaszthatatlan a betegek testi-és lelki gondozása, még sem ez elsődleges feladata, küldetése. – Az Egyháznak is a bűnbocsánatot kell gyakorolnia, a lelkeket kell gyógyítania. Amikor betegeket ápol, betegekről gondoskodik, az látható jele az előbbinek.

Jézus tisztátalan lelkeket űz ki. – Egy régi felfogás szerint, a beteg embert a gonosz lélek tartotta hatalmában. A betegség a gonosz lélektől származik.

– Ám ahol megjelenik Jézus, megszűnik a gonosz lélek hatalma. – Jézus ezekkel a gyógyításokkal megmutatja, hogy vele és benne eljött közénk Isten országa. Így a gonosz lélek birodalma nem állhat fenn tovább.
Amikor a nép látja a csodákat, tömegesen jön Jézushoz. Amikor az Egy-ház segélyt osztogat, bámulatos módon megtalálják a rászorulók. Jézus azonban azt mondja: Menjünk innen, mert másutt is hirdetnem kell, evangelizálnom kell.
Az Egyháznak ebben követnie kell mesterét: ki kell ugyan tartania a jótékonykodásban, a rászorulókról való gondoskodásban. Küldetésének lényege azonban az Evangélium hirdetése. – Ezt akkor sem szabad elhanyagolni, ha a jótékonykodás révén nagyobb népszerűségre tudna szert tenni. – Azt kell mondania Jézussal együtt: „Menjünk innen!”

ÉVKÖZI 4. VASÁRNAP

OLVASMÁNY: MTörv  18,15-20

A próféta hivatása és küldetése, hogy közvetítő legyen Isten és ember, ember és Isten között. – Ennek a hivatásnak az Ószövetségben Mózes tett eleget a legtökéletesebben. Ő közvetítette a választott népnek Isten szavát, akaratát, a tízparancsolatot a sínai szövetségkötésnél. De ugyanakkor Mózes közvetíti Istennek a nép kívánságát, imáit, panaszait, ígéreteit. – Mi, akik az  Ószövetséget az Újszövetség világánál olvassuk, hisszük, hogy Jézus Krisz-tusban megjelent az a Mózeshez hasonló próféta, akit Isten megígért, akiről
az ószövetségi olvasmány beszél.
Ő „úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók”, – állapítja meg az Evangélium, összehasonlítva Jézust kortársaival, akik magukat Mózes hiteles, törvényes utódainak tartották. Krisztus prófétai hatalmában mi is részesedtünk a keresztség szentsége által, mint ezt a II. Vatikáni Zsinat is nyomatékkal hangsúlyozza. Mikor teszünk eleget ennek a hivatásnak, hogyan leszünk hasonlóak Jézus Krisztushoz, az örömhír közvetítőjéhez? Úgy, hogy másoknak megbocsátunk, de sem magunkkal, sem másokkal szemben nem leszünk megalkúvók. Ha megalkúvók vagyunk, nem hallgatunk a próféták szavára, és nem hirdetjük, amit Isten parancsol, hamis próféták leszünk, mert nem az igazság lesz a fontos, hanem az emberi szempont. Ha önmagunkat hirdetjük, ha a magunk érdekében hallgatunk ott, ahol szólni kellene, és beszélünk, ahol hallgatni kellene. – Az isteni hatalom
azért nyilvánult meg olyan erővel Jézus Krisztusban, hogy azt még a tisztátalan lelkek is elismerték, mert Isten létére síkra szállt az emberért, ember létére teljesen Isten  akaratának szentelte magát. Ez az új tanítás lényege: az ember üdvösségének érdekében teljesen háttérbe szorítani az emberi szempontot.

ZSOLTÁR: 95.

A mai ószövetségi olvasmányt Mózes 5. könyvéből, a Második törvényből, vagy Deuternomiumból halljuk, olvassuk. – A zsoltárok egy csoportja, köztük a mai szentmise zsoltára is – Mózes 5. könyvére emlékeztet. Ahogy ebben a könyvben Mózes arra szólítja fel búcsúbeszédében a választott né-pet, hogy újítsa meg szövetségét Istennel, hallgasson az Úr szavára, szakítson a bálványokkal, úgy ezek a zsoltárok is. Mózes beszédéhez hasonlóan, ezek a zsoltárok is a választott nép emlékezetébe idézik a pusztai vándorlás nagy csodáit: – manna, sziklából fakasztott víz, fürjek – de a nép hitetlenségét, keményszívűségét is. – Kétoldali próbatételről van szó: egyfelől Isten pró-bára teszi népét, vajon hűséges marad-e hozzá a pusztai vándorlás idején, a nélkülözések közepette is, másfelől pedig a nép próbára teszi Isten türelmét, hitetlenségével, kételkedésével.
Mi, az Egyház, vagyunk az Újszövetség választott népe; földi életünk, pedig megfelel a pusztai vándorlásnak. – A zsoltár felszólításai is mihozzánk szólnak: vasárnapról vasárnapra, ünneplésre, örömre szólít fel bennünket, hiszen a szentmisében „ünnepeljük” Jézus  Krisztust, a mi szabadító Istenünket, aki minket kiszabadított a bűn rabságából; ugyanakkor a mise bűnbánatra is indít bennünket – hiszen bűnbánati cselekménnyel kezdjük a misét; azt ünnepeljük, hogy Jézus a bűnök bocsá-natára ontotta vérét; – a porba-hullás a bűnbánat jele.
a szentmise tanítórészében (igeliturgiában) Isten  újból és újból szól hozzánk; felszólít, hogy hallgassunk szavára – ne csak fülünket, hanem szívünket is nyissuk meg tanításának.
Ha ilyen lelkülettel veszünk részt a vasárnapi szentmisén, ez fogékonynyá tesz majd arra, hogy az életben felismerjük Isten nagy tetteit, ha az élet próbára is tesz bennünket, megkísért, ne váljunk hitetlenekké, és ez által ne tegyük próbára az Úr türelmét, ne kísértsük Istent.

SZENTLECKE: 1 Kor 7,22-35

Múlt vasárnap hallottuk Szent Pál figyelmeztetését: „Az idő rövid! Ezért, akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna….” Most az Apostol egészen pontosan kifejti, mire is gondol: a nős ember azzal törődik, hogyan keresse felesége kedvét… a férjes nő……: hogyan járjon férje kedvében. –
Ez nélkülözhetetlen az „elviselhető”  házasélethez és valóban eszményi és dicséretes. Azonban bármilyen nemes, és bármennyire nem tudjuk e nélkül elgondolni a házasságot, az Apostol kimondja, hogy ezek világi dolgok és világi gondok. – A világ pedig – mint  ahogyan múlt vasárnap hallottuk, olvastuk: elmúlik. Ezért a házassággal járó világi gondok és dolgok megoszt-ják az embert. – Aki viszont nőtlen és szűz, annak arra van gondja, ami az Úré.  Szent Pál persze nem arról beszélt, hogy valaki azért nem nősül vagy házasodik, mert ügyetlen, mert csúnya, vagy, mert erkölcsi  fogyatékosságai vannak, hanem arról, hogy a nőtlennek arra van gondja, ami az Úré, hogyan járjon az Úr kedvében. Ez ad értelmet és tartalmat a nőtlenségnek és szüzességnek. Ez az osztatlan ragaszkodás az Úrhoz, amely arra is rámutat, hogy a házasoknak is azt kell keresni életükben, ami az Úré.
Szent Pál azonban tisztában van a nőtlen és szűzi élet veszélyével. Ezért írja: „ezt nem azért mondom, hogy tőrbe csaljalak, hanem, hogy feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket”. – Ezen a helyen nem fedezhető fel a papi nőtlenség előírása. Szent Pál azt mondja:
„Azt szeretném, ha mentesek volnátok a gondoktól”. – ő maga is nőtlen volt,
de az ismerős házasok életét szemlélve, lehetett oka, hogy ezt írja. Jézus ta-nítása az Isten Országáért való nőtlenségről minden esetre kihallatszik az Apostol szavaiból.

EVANGÉLIUM: Mk 1,21-28

Jézus kortársai, hallgatósága is felfigyel Jézus tanításának egyedülálló voltára. Jézus tanítása különbözik az írástudók tanításától. Látszik, hogy hatalma van.
Így kell az Egyház tanításának is különböznie minden más emberi taní-tástól, világnézettől. Jézus tanításának hatalmát, erejét bizonyítja, hogy még a gonosz lelkek is engedelmeskednek neki. – A bibliai gondolkodásmód nem tett mindig különbséget az erkölcsi rossz és az anyagi rossz – többek között a betegség között. A betegséget a bűn következményének, a beteget bűnösnek tekintet-te. (Jézus tanítványai is kérdezik a vakonszületett láttán: „Ki vétkezett?  ő, vagy a szülei?” mivel a betegség Isten  büntetése. Isten pedig, mivel igazságos, csak a bűnöst bünteti). – A beteg embert a gonosz tartja megkötözve, az ördög hatalmában van. – „Megszállta a gonosz lélek”.- Különösen könnyen kimondták ezt azokról, akiknek betegségét szokatlan tünetek kísérték: a lel-ki betegekről, epilepsziásokról, holdkórosokról. Jézus ezek gyógyításával isteni hatalmát mutatja meg: ha eljött Isten országa – amelynek hirdetése Jézus Krisztus tanításának lényege – akkor nem állhat fenn, nem maradhat meg mellette a gonosz hatalma.
Nekünk életünkkel kell küzdenünk a bűn, a gonosz hatalma ellen. Ezzel tesszük hitelessé keresztény meggyőződésünket, ezáltal fog különbözni az Egyház tanítása minden emberi tanítástól.

József Attila: Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,

Istenem, én nagyon szeretlek.

Ha rikkancs volna mesterséged,

segítenék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,

segítenék akkor is mindennél.

A lovaidat is szeretném

és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva

szántanék én is nyomodba,

a szikre figyelnék, hogy ottan

a vasat még mélyebben nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarját

én zavarnám a fele varjat.

S bármi efféle volna munkád,

velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,

vacsora után melléd ülnék,

pipámat egy kicsit elkérnéd

s én hosszan, mindent elbeszélnék.

József Attila: Isten

1
Mikor a villamos csilingel,
Vagy ha a kedves kenyeret szel
S elvál a kenyér a karajtól,
Az Isten megjelenik akkor.

Őt én már igen sokszor láttam,
Fáradtan feküdtem az ágyban,
Ő jött s megláttam szemlehunytan,
Éppen amikor elaludtam.

Egyszer borotvát vizsgálgatva
Ujjamat végighúztam rajta.
Nagy hideg támadt, nehéz, fojtott,
Még a csontom is megborzongott.

Gondolatban tán nem is hittem;
De amikor egy nagy zsákot vittem,
S ledobva ráültem a zsákra,
A testem akkor is őt látta.

Most már tudom őt mindenképpen,
Minden dolgában tettenértem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tettenértem az én szívemben.

2
Hogyha golyóznak a gyerekek,
Az Isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
Golyóját ő lyukba gurítja.

Ha hideg a föld leheverni,
A Napot nagy felhőkbe rejti
És meg-megráncigálja fürtünk,
Úgy mondja meg, hogy le ne üljünk.

Ő sohase gondol magára,
De nagyon ügyel a világra,
A lányokat ő csinosítja,
Friss széllel arcuk pirosítja.

Ő vigyáz a tiszta cipőre,
Az utcán is kitér előre,
Nem tolakszik és nem verekszik,
Ha alszunk csöndesen lefekszik.

Hogyha a jóság csak bút hozhat,
Akkor megenged minden rosszat.
S ha velünk mégis találkozik,
Isten sohasem csodálkozik.

3
Istenem, én nagyon szeretlek,
Én szíve lennék a szívednek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
Segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
Segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném,
Szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
Szántanék én is a nyomodba.
A szikre figyelnék, hogy ottan
A vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha tanár lennél én ügyelnék,
Hogy megtanulják jól a leckét.
S odahaza a sok tanítvány
Dolgozatát kijavítnám.

Nem zavarnálak ennél, annál,
Tudnám én jól, mire mit adnál.
S bármi efféle volna munkád,
Velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél én is örülnék,
Vacsora után melléd ülnék.
Te az én szívemet elkérnéd,
S én hosszan sok szépet mesélnék.

4
Én már fiatalember lettem,
A boltba gyerek megy helyettem.
De ha Néki valami kéne,
A boltba én futnék el érte.

Fütyörészve a szép időben,
Esernyő nélkül az esőben,
A kocsiúton lenn szaladnék,
Magamra kabátot sem kapnék.

De az autót frissen, fürgén,
Ha nem is töfföl, kikerülném.
Hisz ha valahogy elgázolna,
Hiába mentem én a boltba.

Megválogatnám én a portékát,
Ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád.
S mielőtt akármit elhoznék,
Hosszan, sokáig alkudoznék.

Aztán, hogy Néki odaadnám,
Jó kedvét meglátnám az arcán.
Szeme csillogna, megköszönné,
Mást nem is küldne boltba többé.

ÉVKÖZI 3. VASÁRNAP

OLVASMÁNY:  Jónás 3,1-5;  10

A Jónásról szóló elbeszélés tovább fűzi a prófétai meghívás, hivatás gondolatát. Erőteljes, szinte az emberi elképzelést meghaladó színekkel és kifejezésekkel adja elő a Szentírás örök érvényű mondanivalóját. (Ninive nagysága, a tömeges megtérés – minderről hallgatnak a Biblián kívüli források). De ne akadjunk fenn a részleteken és a kifejezésmódon. Irányítsuk  figyelmün-ket a lényegre: Isten Jónást, a választott nép i át küldi a pogány Ninivébe.
– Tehát már az Ószövetségben megtalálható annak a gondolatnak csírája, hogy Isten nem csak a választott népet akarja üdvözíteni, hanem általa minden népet. – Jónás a megtérést hirdeti. Az Istenhez tartozás alapföltétele a megtérés az önmagunk megváltoztatása körüli kitartó fáradozás. Ez olyan erővel bír, hogy csodálatos módon, és emberi kifejezésekkel élve (ahogyan ezt az Ószövetség is teszi), még Isten elképzelését is meg tudja változtatni: ha megmásítjuk életünket, Isten megmásítja elhatározását. Nem bocsátotta a Niniveiekre azt a pusztulást, amit tervezett. – Keresztény hivatásunk lényege, hogy Jónáshoz hasonlóan, szép szóval, imádsággal, de mindenek előtt magunk megtérésével hirdessük másoknak a megtérést. Ne rettentsen vissza, ha környezetünk, amelyben ennek a hivatásnak eleget kell tennünk, olyan, mint Ninive. Ne essen nehezünkre olyan környezetben sem eleget tenni ennek a hivatásnak, küldetésnek, amely számára a keresztény katolikus gondolkodásmód, életmód idegen, ellenszenves, vagy éppenséggel ellenségesen viszonyul hozzá. Hiszen Isten minden ember üdvösségét akarja.
Még ezekét is. Hogy mennyire valósul meg az emberiség üdvössége tőlünk
is  függ. Mindenek előtt tőlünk.

ZSOLTÁR: 25.

Ha valahova el akarunk jutni, az odavezető úton kell haladnunk. Életünk célja az örök boldogság, az örök élet, maga Isten. Érthető, hogy a hasonlat maga kínálkozik: az élet olyan, mint egy út, amelyen haladunk. – Ha elfogadjuk, hisszük, hogy életünknek van célja, értelme, azon az úton kell haladnunk, amely ehhez a célhoz vezet. Ám erre az útra önmagunktól nem találhatunk rá. Isten az, aki megmutatja nekünk, aki megtanít rá bennünket, és, aki bennünket ezen az úton vezet. – A zsoltárral együtt mi is azt kérjük Istentől, hogy megmutassa nekünk utait. – Mi már hisszük, hogy az Új-szövetségben Isten megmutatta nekünk az üdvösség felé vezető utat, hiszen Jézus Krisztus önmagát útnak, igazságnak és életnek nevezi.
Az imádkozó a zsoltárban az üdvtörténet múlt eseményeire emlékezteti Istent: ha Isten a múltban az egész választott néphez könyörületes és jó volt, akkor nincs oka abban kételkedni, hogy ennek a népnek egy tagjához, most, a jelenben ne legyen jóságos és könyörületes. Ennek a jóságnak és könyörületességnek éppen abban kell megmutatkoznia, hogy Isten utat mutat; Isten nem ment fel az élet nehézségei alól, nem mentesít a szenvedéstől. Ugyan-így az élet örömeit sem veszi el tőlünk. Ő megtanít minket arra, hogyan kell mindebben viselkednünk. Utat mutat, hogy az élet összetett, gyakran útvesztőre emlékeztető körülményei között se veszítsük szem, elöl életünk célját és az oda vezető utat.
Az emberek három „fajtáját” említi a zsoltár, akiknek Isten megmutatja útját: a bűnösöket, az alázatosakat és a szelídeket. – Ahhoz, hogy Isten  útjait felismerjük, be kell vallanunk bűneinket, és bűnbánatot kell tartanunk; alázatosnak kell lennünk, vagyis be kell ismernünk, vagyis alá kell vetnünk magunkat Isten  vezetésének, mert aki ellenkezik Istennel, soha nem fogja  utait megismerni és így nem is jut el hozzá.

SZENTLECKE: 1 Kor  7,29-31

Az első keresztények Jézus Krisztus hamaros visszatérésének, második eljövetelének meggyőződésében éltek: „Rövid idő és nem láttok, és ismét rövid idő és viszontláttok engem!” – mondta Jézus. Az idő rövidsége tuda-tosabb volt, mint számukra, akik már közel kétezer éve várjuk Urunk visz-szatértét. Ezért számunkra talán még jelentőségteljesebb Szent Pál intelme: „Az idő rövid!” mint a korintusi hívek számára volt mondjuk Krisztus után 54-ben. Az idő rövidsége életünk helyes értékelésére tanít bennünket. Még az is múlandó, amit az életben, a világon a legértékesebbnek, felbecsülhetetlen-nek tartunk: a házastárs. Hát még az olyan változó „dolgok”, mint az öröm, a sírás, amit vásárolunk és a „világ dolgai”, amelyeket felhasználunk. – Ám az Apostol nem azt a következtetést vonja le ebből, hogy mindez oktalanság.
Csak annyit mond: úgy éljünk ezekkel, hogy tudjuk: mindez múlandó. Ne ragaszkodjunk hozzájuk helytelenül. – Mindezek a felsoroltak éppen ezen helyes szemléletük révén nyerik el igazi értéküket: túlmutatnak önmagukon. Helyesen „be tudjuk őket sorolni”, s ez megment minket a kétségbeeséstől az idő rövidsége miatt. Sokkal inkább elnyerik igazi értéküket: elsősorban a házasélet, amely akkor lehet igazán boldog, ha a rövid földi életet követő örök boldogságra irányítja figyelmünket, amely már evilági rövid életünket  a házaséletet is beleértve boldoggá tudja tenni.

EVANGÉLIUM: Mk 1,14-20

Jézus eljövetelével „betelt az idő”. – Ez az az időszak, amelyről a próféták jövendöltek. Nem kell más Megváltót és más időpontot várni. Jézus Krisztusban és tanításában már közöttünk van Isten országa, amelynek eljövetelét a Miatyánkban minden hívő kéri Istentől. – Ennek az Isten Országának to-vábbra is jelen kell lennie. Isten Országa köztetek – bennetek van – mondja Jézus. Ezért feladatunk, kötelességünk, hogy keresztény életünkkel hirdessük Isten Országát, de meg is valósítsuk azt.
Jézus az Ő nyilvános fellépését azzal kezdi, hogy a megtérésre szólít fel.
– Megtérni annyit jelent, mint helyes irányt venni: a helytelentől elfordulni és odafordulni a helyes felé. – Ha azt akarjuk, hogy Jézus Krisztus tanítása változást idézzen elő a világban, elsősorban önmagunkat kell megváltoztatnunk. Ez a legnehezebb, de ez Jézus tanításának lényege. És ebben különbözik minden világnézettől: azok a világot, másokat akarnak megváltoztatni. Nekünk, Krisztus tanítványainak önmagunkat kell megváltoztatnunk. Ugyanígy Jézus Krisztus tanításához és működéséhez tartozik, hogy tanítványait emberhalászokká teszi. – Ez az Egyház, mindannyiunk missziós hivatását jelenti. Keresztény életünk lényegéhez tartozik, hogy embertársainkat elvezessük Isten ismeretére. Jézus Krisztus szeretetére, az Egyházba:  életünk jó példájával, szép szavunkkal, imádságunkkal. Így leszünk ember-halászokká.

ÉVKÖZI 2. VASÁRNAP
OLVASMÁNY: 1 Sám 3,3b-10.19
Az egész üdvtörténet arról beszél, hogy Isten emberek által valósítja meg tervét: minden ember üdvösségét. Embereket hív meg erre a feladatra. Az Ószövetségben a prófétákat, az Újszövetségben az apostolokat. Mi több, ma-gát Jézus Krisztust is meghívottnak mutatja be a Szentírás. Őrá vonatkoztat-ja az Újszövetség a zsoltár szavait: „Íme, eljövök”. – Sámuel története is egy ilyen meghívásról beszél. Gyermeki egyszerűséggel, megkapó gyengédség-gel beszéli el az Ószövetség ezt az eseményt. Az Úr álmában szólítja a gyermek Sámuelt. Vajon ez azt jelenti, hogy mindent előre megálmodunk? Vagy, hogy minden álom által Isten szól hozzánk? Ez babonaságot jelentene. De az Ószövetség ebben az esetben is, mint általában, jó emberismerőnek bizonyul, és a lélektani felismerésekkel összhangban áll állítása: amikor alszunk, kikapcsolódik tudatunkból a mindennapi élet gondja, baja, az ébrenlét lár-mája: ilyenkor fogékonyabbak vagyunk azon hangok iránt, amelyek a lélek mélységeiből szólnak. –Ennél a felismerésnél sokkal fontosabb szem előtt tartani a kis Sámuel viselkedését a meghívás pillanatában: tétovázás nélkül válaszol: „Hívtál, itt vagyok!”- A keresztség szentségében – amikor még kisebbek voltunk mint Sámuel – Isten bennünket is prófétai küldetésre hívott. A „próféta” szószerinti fordításban: „a megszólított”, és „az, aki beszél”.
Hivatásunk tehát, hogy szavunkkal és keresztény életünk jó példájával hirdessük az Evangéliumot. Az „apostol”-szó viszont küldöttet jelent. Prófétai hivatásunk küldetés embertársainkhoz. – Ha ennek a hivatásnak, küldetésnek olyan készséggel teszünk eleget, mint Sámuel, mint az apostolok, akkor velünk lesz az Úr, ahogyan ezt Sámuelről mondja az olvasmány, ahogyan ezt Jézus ígérte az apostoloknak: „íme én veletek vagyok mindennap”.
ZSOLTÁR: 40.
A zsoltár első mondatára támaszkodva, könnyű felismerni, hogy ez a zsoltár a hálaénekek közé tartozik. – Az imádkozó hívő Isten jóságára várt, segítségére számított, és meghallgatásra talált. Most új énekkel ad ezért hálát. – Az „Új ének” – mint már tudjuk – annyit jelent, hogy Isten nemcsak az elmúlt idők üdvösségtörténetének nagy eseményeivel érzékelteti jóságát (kivonulás, teremtés), hanem a jelenben is: újból és újból. Ezért illeti Őt új ének. Az imádkozó a hívek gyülekezete előtt szólít fel hálaadásra – hiszen az ő meghallgatása, üdvössége, nem magánügy, hanem az egész közösséget érinti. – A gyülekezet a jeruzsálemi templomban jött össze áldozatbemutatásra, ahogyan ezt a zsoltárban felsorolt különböző áldozatok is bizonyítják. Most kellene az imádkozónak bemutatnia a hálaáldozatot, az „eukarisztiát”. – De itt következik az imádkozó felismerése az igazi áldozatról, az igazi vallásosságról. – Ez pedig az Isten meghívásának való engedelmeskedés: „Íme jövök!” – Ennek az engedelmességnek az egész embert át kell hatnia, nem szabad kimerülnie a külső cselekedetekben: „törvényed ott él szívem legmélyén”. – De az igazi vallásosság nem lehet pusztán „magánügy” sem. („Én az én szívemben vagyok vallásos, ezért nem járok temploma”.) Az igazi vallásosságnak kifelé is meg kell nyilvánulnia, tanúságtételnek kell lennie mások előtt. – Íme, ilyen áldozatot kíván tőlünk Isten : teljes átadást, tanúságtételt.
Erre hívta meg Isten Krisztust is, ez az Ő áldozata, és Vele együtt minket is erre hív meg. – Krisztus és a mi áldozatunk pedig az Újszövetség hála-áldozatában, „eukarisztiában”, a szentmisében jut legtökéletesebben kifejezésre. – Itt találkozik a két áldozat: Krisztus áldozata és a mi áldozatunk, és innen hatja át egész életünket: „szívünk legmélyét”.
SZENTLECKE: 1 Kor 6,13c – 15a. 17-20
Szent Pál korintusiakhoz írt első levele, amint ezt az üdvözletek is alá-támasztják, minden bizonnyal az ő 3. missziós útján kelt, Kr.u. 53/54-ben, vagy 54/55-ben, miután előző útján ezzel a közösséggel közelebbről megis-merkedett, körükben mintegy másfél évig tartózkodott, örömeikben, gondjaikban osztozott. Amikor pedig tovább „utazott”, levél útján igyekezett gondját viselni az ottani Egyházközségnek, válaszolva hitbeli és gyakorlati kérdéseikre. (Ez utóbbiak közül több a korintusiak korabeli helyzetére és problémáira vonatkozik, de Szent Pál intelmei, utasításai a legtöbb esetben ma is időszerűek, különösen, pedig azok tanbeli, dogmatikai megalapozása). Az elő korintusi levél „kulcsszava”: a „test”. – Mind Krisztus megdicsőült teste, mind Krisztus titokzatos teste az Egyház, mind Krisztus teste az Eukarisztiában, mind magunk teste – a Szentlélek temploma, amelynek tiszte-lettel tartozunk. Amikor Szent Pál testünk tiszteletéről és az önfegyelmezésről beszél, Jézus Krisztus feltámadásával érvel, hiszen ebből látszik, milyen dicsőségre kaptunk meghívást. Ez a meghívás, ez a megdicsőülés az egész emberre vonatkozik. Krisztus feltámadásában megdicsőült az emberi test. A többi bűn valami testen kívülire irányul, a testiség, kicsapongás, paráznaság bűne azonban tulajdon testünk ellen, önmagunk ellen, hiszen a test mi vagyunk. Erre következik Szent Pál kijelentése, hogy testünk a bennünk lakó Szentlélek temploma – amelyet Istentől kaptunk. Ennél nyomósabb érv el sem képzelhető, hiszen a templomot, mint Istennek felszentelt épületet, Isten házát tisztelettel övezzük. Ahogyan a templomszentelés szertartása magában foglalja a birtokbavételt, a megtisztítást és a felkenést, úgy a keresztség szentségében Isten bennünket, testünket, lefoglalta magának hajlékul, a keresztvízzel megtisztított bennünket és a Szentlélek olajával felkent.
– Testünket Istentől kaptuk. Tehát ajándék. Mint ahogyan a hívő az ő egész létét, életét ajándéknak tekinti, nem pedig a vak véletlen eredményének és olyan tulajdonnak, amellyel kényére, kedvére tehet, amit akar. Nem vagyunk a magunké. Krisztusé vagyunk, Istené vagyunk, és ez határozza meg egész keresztény életszemléletünket, életmódunkat, erkölcsünket, „etikai érvelésünket”: nem tehetem – még önmagammal sem – ami jólesik: nem vagyok a magamé. – Ezt bizonyítja Krisztus értem elszenvedett kereszthalála és fel-támadása: az én nagy váltságdíjam. Ezzel mutatta meg, milyen érték az én testem; a maga testét, önmagát áldozta fel értem.
Egész életemet ez határozza meg: Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben! – Mint az imádkozónak, a zsoltáros hívőnek, az én életemnek is egyet-len célja, értelme: Isten dicsérete, Isten megdicsőítése.
EVANGÉLIUM: Jn 1,35-42
Üdvös, ha tudjuk, honnan származnak azok a szövegek, amelyeket a szent-misében és mindennapi imádságainkban ismétlünk. – A szentmise szövege és az egyházilag jóváhagyott imádságok szövege többnyire a Szentírásból, Bibliából származik. – Így azok a szavak is, amelyeket első áldozásunk óta jól ismerünk, minden Szentmisében ismétlünk: „Íme az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit”, a Szentírásból származnak. Ezek Keresztelő János szavai, amelyekkel rámutat Jézus Krisztusra. A Bárány a szelídségnek és ártatlanságnak jele. Izajás második részének egyik éneke Isten szenvedő szolgáját bárányhoz hasonlítja. Ehhez hozzájárul, hogy Jézus anyanyelvén, ugyanazzal a szóval jelölik a szolgát és a bárányt. – Jézus Krisztus ártatlanul hal meg a kereszten, nem ellenkezik, hanem vállalja a kereszthalált. Ezért az Újszövetség őrá vonatkoztatja ezt a megjelölést. Ám, amikor a Szentírás bárányról beszél egy egész meghatározott üdvösségtörténeti eseményre gondol: a húsvétra, az egyiptomi fogságból való szabadulásra, amikor a bárány vérével megjelölt házak lakói megmenekültek a megtorló büntetéstől.
Jézus Krisztus a mi húsvéti bárányunk. Nem csak azért, mert halála és feltámadása időpontja az ószövetségi húsvét időpontjához kapcsolódik, ha-nem azért is, mert halálával, vérével megszabadít bennünket a bűntől, örök haláltól: elveszi a világ bűneit. Mi a keresztség által lettünk ennek részesei. – Akkor hívott meg bennünket lakásába a tanítványokkal együtt. Ez a lakás az örök élet. Kezdete itt a földön a hívő közösség, az Egyház és a templom. – Nem juthatunk el oda, ha itt nem akarjuk felkeresni Jézus Krisztus lakását.

ökumenikus_imahét 2012

JANUÁR 6. VÍZKERESZT

OLVASMÁNY: Iz 60,1-6)

Izajás próféta könyvének harmadik részéből vesszük az olvasmányt. A Próféta elragadtatással beszél a szent Városról, Jeruzsálemről. A babiloni számkivetés utáni időből származik ez a szentírási szöveg. Ekkor a választott nép már más népekkel is kapcsolatba került és rádöbbent, hogy az üdvösség ígérete minden népre vonatkozik. – Ezért beszél a Próféta a népek nagy zarándoklatáról.

A Próféta szavai valóban beteljesedtek, mert a pogány népek képviselői, a napkeleti bölcsek útra keltek és megtalálták a Megváltót; Jeruzsálembe mind a mai napig a legkülönbözőbb népek tömege zarándokol a világ minden tájáról.

Azonban a prófétai jövendölés beteljesedését mégis másban kell keresnünk. Nem csak a választott nép jut el Isten ismeretére, nem csak ő lesz Jeruzsálem lakója, hanem minden nép. A keresztség által mindannyian meghívás kaptunk, hogy a mennyei Jeruzsálembe zarándokoljunk. Az Új-szövetség választott népe az Egyház, amely nemzeti, faji, nyelvi hovatartozásra való tekintet nélkül egybegyűjti az embereket, hogy ahhoz a fényhez, világossághoz vezesse, amely Jézus Krisztus tanításában felragyogott minden nép számára.

Jeruzsálemben látható lesz az Úr dicsősége. Keresztény életünk által láthatóvá kell válnia Isten dicsőségének. Jézus önmagára mondta: „Én vagyok a világ világossága”. De miránk is, tanítványaira: „Ti vagytok a világ világossága. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsérjék mennyei Atyátokat”. – A mi keresztény életünk világosságánál kell az embereknek megismerni a mennyei Atyát.

A mi tanúságtételünk legyen az a betlehemi csillag, amely elvezeti az embereket az igazság ismeretére: egy Egyházba és a mennyei Jeruzsálembe.

ZSOLTÁR: 72

A választott nép élén kezdetben bírák álltak. A nép királya maga Isten volt. Majd később, amikor a választott nép minden szempontból megerősödött, fellendült, a környező országok példájának láttán, maga is királyt követelt. – Ez bűnnek számított, mert magát Istent vetette el ezzel. – Az idők folyamán mégis kialakult egy pozitív kép a királyságról és a királyról az Ószövetségben: a király Isten választottja, kedveltje, – mi több: fia, Isten felkentje, a Messiás „Hrisztosz” (Krisztus), aki Isten különös oltalmát

élvezi. – Isten minden hatalmat, és ezzel egyidejűleg saját alapvető tulajdonságait is átruházza a királyra: előtte távoli királyok hódolnak, országa szinte mesébe illő méreteket ölt. De ugyanakkor igazságosan ítél, napjaiban megvalósul a béke; megmenti a hatalmastól a szegényt, könyörül az árván és a szűkölködőn. – Így a király nem csak hatalmával jeleníti meg Istent itt a földön, nem csak nagyságával hasonlít Istenhez („minden nemzet neki szolgál”), hanem irgalmasságával, igazságosságával, könyörületességével is képviseli Istent az emberek előtt. A zsoltárok egy része – így a mai ünnepi zsoltár is – ilyen minőségben ünnepli a királyt, vagy imádkozik a királyért. – Az a király, az a királyi , akinek Isten az ítéletet átadja, Jézus Krisztus (ahogyan ezt a János-evangélium is tanítja: Jn 5,21-29). Őneki hódolnak a nemzetek képviselői, a napkeleti bölcsek, akik királyi ajándékot hoznak neki, tehát elismerik minden nép királyának. – Egyedül Jézus Krisztus az az eszményi uralkodó, aki teljes mértékben megjeleníti Istent és annak királyi hatalmát itt a földön: irgalmassága, békéje, emberszerető jósága által. És mivel ezekben a tulajdonságokban Isten tökéletes képmása itt a földön, azért Isten bírói hatalommal is felruházta, rábízta az ítéletet, ő ítélje meg, vajon mi, akik szintén Isten képmásai vagyunk, hiszen képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, és, akik a keresztségben részesei lettünk Krisztus, a felkent, a messiás-király királyi hatalmának, milyen mértékben valósítjuk meg Isten alapvető királyi tulajdonságait: az igazságosságot és a békét?

– Mennyire tudunk könyörületesek lenni szűkölködő, szenvedő, bajbajutott embertársainkkal szemben?

SZENTLECKE:  Ef.  3,2-3a. 5-6

Szent Pál apostol elmondja, hogy a hívők javára, az efezusiak javára részesült Isten kegyelmi adományában. – A kegyelmi adomány nem öncél, ha-nem mások javára részesülünk benne. Ez az adomány Krisztus titka, amely-re önmagunktól nem jönnénk rá, de Isten kinyilatkoztatása feltárja azt a Lélek által az apostoloknak és prófétáknak, az Egyháznak és az Egyház által és az Egyházban mindannyiunknak. – Krisztus titkáról beszél az Apostol, mert valóban titok és az is marad, hogyan lehet a názáreti Jézus Isten Fia, az Atyával egylényegű, – hogyan lehet az ő kereszthalálában valóságos módon elrejtve nemcsak az Ő feltámadása, hanem mindannyiunké.

Isten az ószövetségi választott népnek megígérte, hogy az ő öröksége lesz a föld. – Az Ígéret földje. Az Újszövetségben, az Evangélium által a pogányok is társörökösök, részesei az ígéreteknek és tagjai az egy testnek – az Egyháznak, Krisztus titokzatos testének.
– A betlehemi csillag elvezette a napkeleti bölcseket Jézus  Krisztushoz. Az Evangélium világos-sága bennünket is elvezet Krisztus titkának megismerésére, a mi üdvösségünk forrásához. Az Apostollal együtt ebben is a hűséges Istent ismerjük meg, aki valóra váltja ígéretét.

EVANGÉLIUM: Mt 2,1-12

Vízkeresztkor az Egyház a kinyilatkoztatás három eseményét, három titkát ünnepli: Jézus Krisztus megkeresztelkedését, amikor az Atya kijelenti, hogy Ő az Ő szeretett Fia; a kánai menyegzőre emlékezve, ahol Jézus első csodájával kinyilatkoztatja Isteni voltát és a napkeleti bölcsekről szóló üdv-történeti eseményt, amikor a pogány népek képviselői megtalálják és felismerik az Újszülött királyban Istent, míg Heródes a gyermek életére tör.

– A nyugati Egyházban Urunk megkeresztelkedésének külön ünnepe van és vízkereszt teljes egészében a napkeleti bölcsek eseményére összpontosít.

Szent Máté gyermekségtörténetében ez az elbeszélés magában foglalja az egész Evangélium egyik központi mondanivalóját: Isten Jézus Krisztusban a pogányokhoz fordul. Jézus az Ő nyilvános működését a „pogányok körzetében”, Galileában kezdi és feltámadása után Galileában adja a küldetést a tizenegynek – az apostoloknak. – Szent Pállal szólva ezt is „okulásunkra írták meg”. – Mert ahogyan az ószövetségi választott néptől a pogányokhoz fordult Isten, úgy megteheti, hogy ha mi nem fogadjuk el az üdvösséget, másnak kínálja fel, aki megtermi a bűnbánat, a keresztény élet méltó gyümölcsét.

Ugyancsak a Szent Máté evangélium jellegzetessége, hogy utal és hivatkozik az ószövetségi jövendölésre, mint itt Mikeás prófétájéra Betlehemről

– Ám a napkeleti bölcsekben beteljesedett Izajás jövendölése is a népek nagy zarándoklatáról (az első olvasmányban), amelyhez mi is csatlakozunk, hogy Isten megismerésére, az ő világosságának forrásához eljussunk.

KARÁCSONY: ÉJFÉLI MISE
OLVASMÁNY: Iz 9,2-7

Az éjféli mise evangéliuma, amelyet már gyermekkorunkból ismerünk,szinte szóról szóra követi Izajás próféta jövendölését. Az éjszaka sötétsége, a bűn rabságára emlékeztet. A hitetlenség és bűnösélet sötét éjszakájára, amelyben mi bűnösök botorkálunk, keresve az élet elveszített értelmét és célját. – Ezt az éjszakát beragyogja az Úr dicsősége.  A világosság biztonságot, örömet, szabadságot, derűlátást, optimizmust ad az embernek. Ezt jövendöli a Próféta, erről beszél az Evangélium. Ennek a fénynek ragyogásában találjuk meg Istent és embertársainkat; életünk értel-mét és célját. Ezt a szabadságot, örömet az Isteni gyermek születése hozza meg, akiről az Ószövetség csak prófétai homályban jövendöl, de az Evangélista világosan mondja: Mária gyermeke, a pólyába takart, jászolba fektetett kisded, maga az Úr, a Megváltó, Jézus. Egy jelentéktelen kicsinység, egy gyermek által valósítja meg Isten az Ő megváltói tervét, hogy nagyravágyó szívünket megalázza: hogy megtanítson arra, hogy az élet apróságai között kell meg-valósítani keresztény hivatásunkat. A keresztségben kaptuk ezt a hivatást, amelyben újjászülettünk, Isten gyermekei lettünk.

A csodálatos gyermeket, Isten Fiát a Próféta a béke fejedelmének nevezi.

Isten dicsősége és a jóakaratú emberek békessége elválaszthatatlan egymás-tól. Az Isten parancsai szerinti élet tudja egyedül az igazi békét megterem-teni. Az Apostol a szentleckében pontosan meg is mondja, hogyan érhetjük

el ezt az ígért békét: „Szakítsunk az Istentelenséggel és világias vágyakkal;

éljünk szentül és buzgón a világban!”

Azt tapasztaljuk, hogy ezt az eszményi állapotot, ezt a békét magunk erejéből nem tudjuk megvalósítani. Adjuk tovább egymásnak ezt az egyedül maradandó karácsonyi ajándékot.
ZSOLTÁR: 96.

Tudjuk, hogy Isten  Jézus  Krisztus első eljövetelével, születésével, új szö-vetségre lép velünk. – Az újszülött Megváltó erre az Újszövetségre emlékeztet minket, akik a keresztségben új emberré lettünk, újjászülettünk Isten gyermekeinek természetfölötti életére.

Az évenként visszatérő karácsony, keresztény életünk állandó megújítására figyelmeztet bennünket. – Ezt jelenti az „Új ének” a mai zsoltárban: sza-

kítsunk a régivel, és ahogyan az újszülött Megváltó születését ünnepeljük,

úgy magunk is újuljunk meg.

Ez a keresztény megújhodás tanúságtételt jelent. Hiszen a zsoltár arra

szólít fel, hogy hirdessük Isten dicsőségét és az ő csodatetteit. – Isten di-csőségének és csodatetteinek a mi tetteinkben, a mi életünkben kell meg-valósulnia, ezen kell visszatükröződnie. A zsoltár az egész teremtett világot: eget, földet, tengert, erdőt és mezőt is dicséretre szólítja fel. A természet az ő puszta létezésével dicséri Istent, tesz tanúságot az ő hatalmáról, nagyságáról, dicsőségéről.

Az embert Isten a teremtés koronájává tette: értelemmel és szabad aka-rattal ruházta fel. Az embert ez a kiválósága arra kötelezi, hogy mindaz-zal, ami által Isten a többi teremtmény fölé helyezte, emelte: gondolataival,

szavaival, cselekedeteivel tegyen tanúságot Istenről. Amikor meggyújtjuk

a gyertyákat karácsonyfánkon, ez emlékeztessen Jézus szavaira: „Ti vagy-tok a világ világossága; úgy világítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsérjék mennyei Atyátokat.” – Ne tévesszen meg bennünket a karácsony: most csak egy újszülött gyermeket látunk, aki azonban azért jön, hogy ítéljen. Egykor eljön látható dicsőségé-ben, amely karácsony éjszakáján csak egy pillanatra ragyogott fel; eljön angyalaival, akiket karácsony éjszakáján csak a pásztorok láthattak és hallhattak – hogy ítéletet tartson. – Vajon éltünk-e karácsonyról karácsonyra, napról napra az újjászületés, a keresztény élet tanúságtételének lehetőségével?

Hogy második eljövetele ne legyen félelmes, hanem kedves, mint aho-gyan első eljövetelét ünnepeljük karácsonykor, újuljunk meg lélekben, ke-resztény életünkkel tegyünk róla tanúságot.

SZENTLECKE: Tit. 2,11-14

Szent Pál apostol két kedvelt tanítványa Titusz és Timóteus, Kréta illetve

Efezus püspöke. Timóteushoz az apostol kettő, Tituszhoz egy levelét őrzi

az újszövetségi szentírás. Ez utóbbiból hallunk, olvasunk a karácsonyi éjféli

misén. Ez vezet be bennünket a karácsony misztériumának megünneplésé-be. Isten üdvözítő kegyelmének megjelenéséről beszél minden ember szá-mára. Krisztus születésekor ez a kegyelem csak a pásztoroknak jelent meg.

Ám az Egyház, még mielőtt a karácsonyt ünnepelte volna, már ünnepelte az Úr megjelenését, az epifámiát, amit ma vízkeresztnek hívunk. Jézus Krisztus

születése, akiben Isten emberré lett, arra tanít bennünket, hogy szakítsunk

az istentelenséggel, világrajövetele arra oktat, hogy szakítsunk az evilági vá-gyakkal. Korunk emberei vagyunk, és nem feltétlen szeretjük a tanítást, az

oktatást, mert úgy véljük, ez sérti nagykorúságunkat. Pedig, ha Jézus Krisz-

– 20 –

tus tanítványai akarunk lenni, készségesnek kell lennünk a tanulásra. Meg

kell tanulnunk, hogyan élhetünk szentül és buzgón és becsületesen ebben

a világban. Ezzel mutatjuk meg, hogy várjuk a mi reményünk beteljesedé-sét, Jézus Krisztus második eljövetelét. És ez a remény ad nekünk erőt a

Krisztushoz méltó élethez. Ennek a reménynek alapja, hogy Jézus Krisztus

önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson és megtisz-títson: ennek lettünk részesei az ádventi bűnbánatban és szentgyónásban

és leszünk részesei a bűnbánatban minden alkalommal. Ám a megváltás

nemcsak a megtisztulásban van. Krisztus követése tevékeny szeretetet, jótet-tekben való buzgólkodást jelent. Ezt kell gyakorolnunk, de nemcsak kará-csonykor, hanem egész életünkön át. Ez által leszünk igazán Isten választott

népe, amivé Isten Jézus Krisztus születése és megváltói kereszthalála által

tett bennünket.

EVANGÉLIUM:  Lk 2,1-14

Az összes evangéliumi részlet, de az összes bibliai szöveg közül minden

bizonnyal a legismertebb a karácsonyi éjféli mise Evangéliuma, Jézus szüle-téséről. – Ki ne ismerné ezt a történetet, a Gyermekkel, jászollal, Máriával és

József el, az angyalokkal és pásztorokkal, Augusztus császár rendeletével? –

Minden évben megjelenik szemünk előtt itt a templomban, otthonainkban,

számtalan képen, ábrázoláson.

Van ennek a történetnek még mondanivalója számunkra, vagy csak min-dennapi életünk szürke hétköznapjainak szokványos darabja?

Nem járunk távol az igazságtól, ha azt állítjuk, a karácsonyi Evangélium

és az egész evangéliumi tanítás lényege az angyalok énekének kettős üzene-te:

„Dicsőség a magasságban Istennek,

és a földön békesség a jóakaratú embereknek!”

Ez a kettő egymástól elválaszthatatlan: nem tudjuk megvalósítani az igazi

békét, Isten nélkül, Isten dicsősége nélkül. – A vallási élet: imádság, szent-mise nem elhanyagolható díszítő eleme keresztény életünknek. Ez Isten di-csőítése, a maradandó béke alapja, garanciája. Ám egész életünkkel is dicső-ítenünk kell Istent.

Az igazi maradandó békét, Jézus Krisztus, az Isteni Gyermek születése

hozza meg. – A keresztség szentsége által újjászületésünk, az Isten  gyerme-keinek élete tudja csak megvalósítani.

– 21 –

Az Isteni Gyermek születésének a mi újjászületésünket kell eredményez-nie. Ez hozhatja meg nekünk és az egész világnak a békét. – Ez által mutat-juk meg, hogy jó akaratú emberek vagyunk, akik ezt a békét kiérdemlik.

KARÁCSONY: PÁSZTOROK MISÉJE

OLVASMÁNY:  Iz 62,11-12

Az ádventi időben már megtanultuk, hogy Sion leánya Jeruzsálemet je-lenti. – Őhozzá szólnak most Izajás próféta szavai is. Örömhírt hirdet: „Jön

a Te Üdvözítőd!” – Amit Izajás megjövendölt, amit általa Isten megígért, azt

Jézus Krisztusban teljesítette, váltotta valóra. – Talán másként, mint ahogyan

azt elképzelték, mert hatalmas uralkodót, erős hadvezért vártak és helyette

gyámoltalan kisgyermekként jött el. – Isten az Ő tervének megvalósításá-ban nem köteles magát tartani az emberi elgondolásokhoz, elképzelésekhez.

Éppen a jelentéktelen dolgok által akarja megvalósítani az ember üdvössé-gét. Ez i gyelmeztetés számunkra is: próbáljuk az élet jelentéktelennek tűnő

apróságai között is felfedezni, megtalálni Istent: például embertársainkban,

akiket lekicsinylünk; például néhány sornyi szentírási szövegben; például az

alig egy falatnyi hópehely-ostyában. – Ha nyitott szemmel járunk az élet-ben, találkozunk Istennel, mert a nagy elképzelések nem fogják Őt szívünk

és értelmünk előtt elhomályosítani. – És ez már magában véve az a jutalom,

amelyről a Próféta beszél; Krisztust megtalálni, Istent felfedezni – ez Isten

i zetsége, ez Krisztus jutalma: itt a földi életben is; és az örökkévalóságban

is; hiszen mind a kettőt ez teszi életté, boldogsággá.

A Megváltót a megváltottak serege követi: a szent nép. Ez nem más, mint

az Újszövetség választott népe, a hívek közössége, az Egyház: mi. A kereszt-ség által csatlakoztunk Krisztushoz, Istenhez. – Nemcsak a húsvét, a kará-csony is keresztségünk megünneplése: emlékezés az istengyermekségre, az

Istentől való születésre – ezt világosan bizonyítja a mai ünnepi mise evangé-liuma is. – Az Egyház és Krisztus jelenléte kölcsönös: csak ott beszélhetünk

Egyházról, ahol jelen van Jézus Krisztus, és Jézus Krisztus az ő jelenlétét az

Egyházhoz, a megváltottak közösségéhez kötötte: „Ahol ketten vagy hár-man…”

Az igazi boldog karácsony: a Krisztushoz tartozás, az egymáshoz tartozás

– ennek felfedezése és megélése – még áldozatok árán is.

– 22 –

ZSOLTÁR:  97.

Karácsony ünnepe még a legelfásultabb szíveket is örömre hangolja. Ez az

ünnep a meleg, meghitt, bensőséges öröm ünnepe. – A lelki sivárságba, sö-tétségbe, hidegbe beragyog Isten dicsőségének fénysugara. Annak a dicső-ségnek fénye, amelyet az angyalok hirdettek karácsony éjszakáján Krisztus

születésekor. Ez a dicsőség az emberek közötti békesség alapja és feltétele.

Nélküle minden béketörekvés meddő, hiábavaló. – Amit magunk erejéből

képtelenek vagyunk megvalósítani, azt ajándékként meghozza és meghir-deti nekünk egy újszülött gyermek. Ezért kell örvendenie az egész világnak,

azzal az örömmel, amelyre a zsoltár bennünket felszólít. (A távoli szigetek

az ószövetségi korban ismert világ szélső határát jelentik) Krisztus születé-sében helyreáll és megvalósul Isten országa, dicsősége.

Talán nem egészen alaptalan a következő ellenvetés: nem sokat látok eb-ből a fényességből, dicsőségből, és nem látom az öröm különösebb okát,

hiszen Jézus Krisztus születése óta nem sokat változott a világ, vagy ha vál-tozott, esetleg rosszabb lett.

Erre az ellenvetésre az ad okot, hogy elkerüli i gyelmünket a zsoltárnak

néhány szava: „világosság ragyog az IGAZRA – JÁMBOROKRA fényesség;

örvendezzetek IGAZAK az Úrban…” – Karácsony, Krisztus születésének, a

megváltásnak és az egész keresztény életnek örömét csak akkor érezhetjük

meg, csak úgy tapasztalhatjuk meg, ha magunk is ilyen életet élünk. Ha ez

az életmód hiányzik, idegen számunkra,  csak értelmetlenül nézünk azok-ra, akik még tudnak örvendezni. – Igazán örvendezni csak az igaz, bűnbá-natban megtisztult lélek tud. – Csak az ilyen embernek ragyog fel a pász-torokkal együtt Krisztus fényessége, mert az ilyen ember ki AKAR jönni

a sötétségből. Aki a sötétségben akar maradni, annak hiába ragyogott föl

Krisztus világossága, az lelkileg vak marad. – A jámborság, vagy áhítat en-nek a világosságnak keresését jelenti. Ez az Istennel való kapcsolat, amelyet

életünkkel és vallásosságunkkal kell megvalósítanunk. Ez nemcsak a boldog

karácsony, hanem a boldog élet – magunk és embertársaink boldogságának,

örök boldogságának feltétele.

SZENTLECKE:  Tit  3,4-7.

A római katolikus karácsony jellegzetessége a három karácsonyi mise:

éjszaka, korán reggel (a „pásztorok miséje”) és az ünnepi mise. (A többi

esetleges mise is ezekhez alkalmazkodik).

Ahogyan az Evangélium az éjszakai mise Evangéliumának folytatása,

úgy a szentleckében Szent Pál továbbfűzi Tituszhoz írt levelében az éjszakai

szentmise gondolatait Isten kegyelme és emberszerető jósága megjelenésé-

– 23 –

ről, amely szent életre kötelez bennünket, mint Krisztus dicsőséges eljövete-lébe vetett hitünk hiteles tanúságtételére.

Most azt mondja az Apostol, hogy az üdvözítő Isten jósága és embersze-retetének kinyilatkoztatása megmentett minket. Ez a kinyilatkoztatás Jézus

Krisztusban bontakozott ki az ő teljességében. Ezt nem tetteink igaz voltá-ra való tekintettel tette, hanem irgalmasságból. Isten nem várt arra, hogy

a világ, az emberiség megváltozzon, hogy tetteink igazak legyenek, hogy

akkor nyilvánítsa ki jóságát, mert akkor soha semmi nem lett volna a meg-váltásból. Éppen azért siet segítségünkre, mert magunk erejéből elégtele-nek vagyunk; a betegeknek kell az orvos. Isten Jézus Krisztusban a beteg

emberiségnek siet segítségére, a beteg világnak születik meg. Új életet ad,

lehetővé teszi az újjászületést a megújulás fürdőjében, a keresztség szentsé-gében. – Karácsonykor Krisztus születését ünnepeljük, aki a megváltás által

lehetővé teszi, hogy mi is Isten gyermekeinek életére, a krisztusi, keresztény

életre szülessünk. A bérmálás szentsége megerősíti bennünk, a keresztség-ben nyert kegyelmet, nagykorúságra vezeti bennünk Isten gyermekeinek

életét. Kegyelmével lehetővé teszi ezt az igaz életet: azt az életet, amelyben

nincs álnokság, nincs hamisság.

Ilyen életet csak akkor tudunk élni, ha osztályrészünk az örök élet remé-nye, Az a remény, amely Jézus Krisztus első eljövetelekor ragyogott fel szá-munkra, amely azt mondja nekünk, hogy életünk nem az értelmetlenségbe,

a teljes megsemmisülés, hanem a teljesség, az Istenben való beteljesedés felé

vezet. Ez a remény keresztény életünk feltétele és ebből, egyedül ebből lesz

számunkra a keresztény élet érthető.

EVANGÉLIUM: Lk  2,15-20

A karácsony „kora reggelén”, hajnalán mondandó szentmise Evangéliu-ma, folytatja az éjféli mise Evangéliumának elbeszélését. A pásztorok bíztat-ják egymást, hogy Betlehembe menjenek; az angyal Evangéliuma, a hírnök

örömhíre valóban indíttatást jelent számukra. Abból, amit hallottak, elha-tározás és konkrét cselekedet származik. „Nézzük meg a történteket”, lássuk

azt a „dolgot”, amit az Úr hírül adott. – A latin „igének” fordítja, azonban ez

az ige sokkal több, mint egy elhangzott szó, hang: ehhez hozzá tartozik az

ige tartalma is, amit jelöl: ez pedig a Megtestesült Ige, Jézus  Krisztus. – Jézus

maga mondja: „Keressetek, és találni fogtok.” A pásztorok megtalálták Má-riát, Józsefet és a jászolban fekvő kisdedet. Vajon én veszem-e magamnak

a fáradságot, hogy Jézus Krisztus, Isten keresésére induljak, vagy mindig

csak azon tépelődöm, és azt ismétlem, hogy én nem találtam meg Istent az

– 24 –

én életemben? – Az is lehet, hogy nem ott keresem, ahol van: a betlehemi

jászolban.

A pásztorok azonban nem tartják vissza maguknak, amit láttak és meg-tudtak: mindezt elbeszélték. A keresztség szentségében mi is meghívást és

küldetést kaptunk, hogy elsősorban hiteles keresztény életünk által – kö-zöljük másokkal, hogy a betlehemi kisdedben valóban megtaláltuk Istent,

ahogy az Evangéliumból ezt megtudtuk. Bizonyára a mi elbeszélésünk is

csodálkozást fog kelteni embertársainkban, a hatalmas Isten  a jászolban

fekvő kisdedben, Jézus  Krisztus jelenléte az élet jelentéktelennek vélt min-dennapjaiban. – A hallgatók közül Máriát, Jézus  anyját említi név szerint az

Evangélium: ő szívébe vési a pásztorok szavait, és el-elgondolkodik rajtuk.

Ezért tiszteljük mi katolikusok Szűz Mária szeplőtelen szívét, mert azt Isten

Igéje tölti el. A mi keresztény életünknek is szívünkben kell kezdődnie, bele

kell vésni, és el kell gondolkodnunk azon, amit Jézus Krisztus a pásztorok

pásztora mond nekünk. – Így a pásztorokkal visszatérve mindennapi elfog-laltságunkhoz, a mi életünk is Isten dicséretévé lesz, mindazért, amit láttunk

és hallottunk az evangéliumban, pontosan úgy, ahogyan nekünk maga Jézus

Krisztus me