OLVASMÁNY: Ap csel 10,25-26. 34-35. 44-48

Szent Péter apostolnak Joppéban látomása volt: egy kendőt látott, amelyben különféle állatok voltak, amelyeket a zsidóknak nem volt szabad enni, mert tisztátalanok voltak. Egy hang felszólította, hogy egyen belőle. Ő azonban visszautasította. De a hang bíztatta: amit Isten tisztának nyilvánít, arra te, ne mond, hogy tisztátalan. – Péter ugyanis visszautasította a pogány Kornéliusz megkeresztelését, gondolva, hogy csak zsidók keresztelkedhetnek meg, a pogányoknak előbb a zsidó hitre kell térniük. A látomás után Péter megváltoztatta álláspontját. – Az olvasmány azt mondja, hogy akik a keresztséget kérik, azokban a Szentlélek már megkezdte működését. Tehát az Egyház nem tagadhatja meg a keresztséget tőlük. – De a Szentlélek működésének hatásos kibontakozásához hozzátartozik még valami: az Egyháznak, (nem csak a tanítóhivatalnak, hanem a hívek közösségének) nem szabad megengednie, hogy elkallódjanak, hogy ne találják meg helyüket az Egyházban azok, akiket a Szentlélek a keresztségre indított. Már pedig ahol a szülők – akik a keresztelendő gyermek számára az első hívő közösséget jelentik – nem élnek az Egyház törvényei szerint, semmi kilátás sincs arra, hogy a Szentlélek a gyermekben hatásosan kifejthesse működését. – Ilyen esetben nem szabad rossznéven vennünk, ha az Egyház elhalasztja a gyermek keresztelését, és időt ad a szülőknek, hogy elgondolkodjanak, változtassanak életszemléletükön, életmódjukon az Egyházhoz, a hívők közösségéhez való viszonyulásukon.

ZSOLTÁR 98.

A zsoltáros új dalra szólítja fel a jelenlevőket. – A hagyománynak, a régmúlt idők üdvtörténeti eseményeinek nagy szerepe volt a választott nép vallásosságában. A legkiválóbb helyet ezek között az Egyiptomból való kivonulás, az „exodus” foglalta el. A választott nép, a zsidók, maga Jézus Krisztus is a tizenkét apostollal, a húsvéti vacsorán emlékezett meg róla, és az óta mi keresztények is ünnepeljük a húsvétot – vasárnapról vasárnapra, mi több, napról napra a szentmisében.

Azonban bármilyen jelentős szerep jut a hagyománynak a vallásos életben, így a keresztény vallásban is, az nem lehet csak hagyomány, csak tradíció, ahogyan ezt mai is szeretnék beállítani, akik el akarják homályosítani a keresztény vallás lényegét. – Isten megváltói műve nem csak a múlté, nem csak megemlékezés (remineszcencia, esetleg nosztalgia tárgya), hanem jelen életünk valósága: egy állandóan megújuló valóság. Ezért énekeljük ezt a zsoltárt most, a húsvéti időben, mert Krisztus feltámadásával Isten újból bebizonyította hatalmát (ezt jelenti Isten jobb keze, Isten hatalmas karja), de üdvözítő jóságát is. – Ez az új húsvét, amelyet új énekkel ünneplünk.

Isten öröktől van, így hát elgondolásai, szándékai, tervei is öröktől valók. Ezek a tervek, gondolatok azonban az ember számára ismeretlenek, hozzáférhetetlenek. – Saját erőnkből képtelenek vagyunk azokra rájönni. Ezért Isten maga siet segítségünkre és feltárja előttünk tervét. Nem élőszóban, beszédben közli velünk, hanem egy történelmi személy és esemény által: Jézus Krisztus megváltói művében. Ebben lesz láthatóvá, tapasztalhatóvá Isten örök terve, amelynek lényege az irgalom és a hűség.

Istennek ezt a tervét minden népnek, a föld minden határának meg kell ismernie. Jézus is parancsban hagyta tanítványainak: „Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” – Az evangélium örömhír, Krisztus megváltói halálának és feltámadásának örömhíre, amelyben Isten irgalma és hűsége megnyilvánult.

SZENTLECKE: 1 Jn 4,7-10

Szent János apostol, a szeretett tanítvány ismét a szeretetről beszél. Az egymás iránti szeretet azért kötelez bennünket, mert Istentől van és Isten maga a szeretet. Ezért Istent csak akkor és az által ismerhetjük, ha szeretjük egymást. Isten megismerése ezek szerint nem elméleti ismeret, nem elméleti tudás, hanem a szeretet gyakorlása. Méghozzá azé a szereteté, amely abban nyilvánult meg, hogy Isten elküldte Fiát, hogy általa éljünk. Tehát Isten szeretete Istennek egy egész konkrét, történelmi üdvtörténetében nyilvánul meg, és valósul meg: abban, ahogy Isten az ő egyszülött Fiát elküldi, hogy Jézus Krisztusban eljön közénk. – Isten nem az ő fölöslegéből ad, hanem azt az egyetlent, amivel rendelkezik, az Ő Egyszülött Fiát. Méghozzá azért, hogy általa éljünk. Jézus Krisztus az élet forrása, ő maga az Élet, ahogyan búcsúbeszédében az utolsó vacsorán mondja a János – evangéliumban: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”. Egyedül általa élhetünk, és, ha nem ő általa élünk az nem nevezhető életnek. Az élet, amelyet ő ad az élet bősége. Amint maga mondja: „Azért jöttem, hogy életük legyen és, hogy bőségben legyen.”

Arra is rámutat az apostol, hogy ebben a szeretetben Istené a kezdeményezés. Ő szeret minket és Fiát bűneinkért engesztelésül, küldi. Pont azért küldi fiát, hogy engesztelő áldozat legyen értünk. Ha nem lennénk bűnösök, nem lenne szükség erre az engesztelő áldozatra, Krisztus keresztáldozatára, a húsvéti áldozatra, amely lehetővé teszi, hogy a keresztségben megtisztuljunk, bűneinktől megszabaduljunk és Isten gyermekei legyünk. – Ez kötelez bennünket a szeretetre, abból tanuljuk meg mi a szeretet: hogy az elválaszthatatlan Jézus Krisztustól és az ő engesztelő áldozatától.

EVANGÉLIUM: Jn 15,9-17

A mai evangéliumból világos, mit jelent Jézus Krisztus szeretete:

1. Istent, Jézus Krisztust és embertársainkat szeretni annyit jelent, mint megtartani a parancsokat, Jézus Krisztus tanítása szerint élni. A szeretet tehát sokkal több, mint valami mulandó hangulat. Értelmünk és akaratunk, teljes személyiségünk alárendelése Istennek, Jézus Krisztusnak – embertársainknak – az igaz szeretet.
2. ez a szeretet csak akkor valósulhat meg, ha állhatatosan megmaradunk benne. A szeretet hűséget, kitartást követel tőlünk. – Sajnos ma mintha megfeledkezne a társadalom erről. Az adott szó értékét veszítette. Senki sem akar kötelezettséget vállalni. Ez nem csak a házastársi húségre és a papok húségére vonatkozik – habár ezek a legkirívóbb esetek. Ez vonatkozik a keresztségnél tett ígéretekre, – mind a szülők, mint a megkereszteltek esetében.
3. Jézus szeretete, az Isteni szeretet, az igazi szeretet nem riad vissza az áldozatoktól. – szélsőséges esetnek, helyzetnek számít, ha azzal kell bizonyítani szeretetünket, hogy másért meghaljunk. Erre azonban soha nem lennénk készek és képesek, ha nem lennénk készek egymásért élni. – Egymásért élni, pedig legalább olyan nagy áldozat, mint egymásért meghalni. Ez gyakran elkerüli figyelmünket. Olykor azt mondjuk, készek vagyunk másokért meghalni – mivel tudjuk, erre úgy sem kerül sor és ezzel az állításunkkal annyira meghatjuk önmagunkat és embertársainkat, hogy észre sem veszik, hogy nem vagyunk képesek és készek egymásért élni.

Szeretni annyit jelent, mint egymásért élni; egymásért meghalni, az majd magától megadatik.

OLVASMÁNY: Ap csel 9,26-31

A mai olvasmányban az Apostolok cselekedetei ismét elválaszthatatlan közelségben említik Jézust, az Urat (ahogyan őt a Lukács evangélium és az Apostolok cselekedeteinek írója nevezi) és a Szentlelket. Ez újból a húsvét és a pünkösd, a keresztség és a bérmálás szoros egybetartozását idézi emlékezetünkbe. – Az Egyház Krisztus titokzatos teste; az Egyház lelke, pedig a Szentlélek. Ahogyan a test halott lélek nélkül, úgy az Egyház is halott a Szentlélek nélkül. A Szentlélek építi, gyarapítja az Egyházat; ő egyesíti az Egyház különböző tagjait, ő világosítja meg és kormányozza. – Az Egyházban minden Jézus nevében és a Szentlélek erejéből történt és történik. Azok az események is, amelyekről a mai olvasmány beszél (Saul – Szent Pál megtérése és működése), de az Egyház jelen élete is, amelyben a keresztség és a bérmálás szentsége által a Szentlélek bennünk kifejti működését. Szükségesnek tűnik megmagyarázni az olvasmány néhány kifejezését: Damaszkusz: város Szíriában, a Damaszkuszba vezető úton tért meg Saul – Szent Pál; hellenisták: görög nyelvű zsidók; Judea, Galilea, Szamaria: Palesztina, zsidó ország vidékei: Júdea délen, Szamaria középen, Galilea északon; Isten félelem: nem az Isten hatalmától való rettegés, hanem attól való tartás, hogy elveszítjük Isten barátságát; ez egy sajátságos életmódot eredményez.

ZSOLTÁR 22.

A 22. zsoltár magában egyesíti a könyörgést és a hálaadást. Legismertebb a zsoltár első mondata: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” – Jézus utolsó szavai a kereszten a Máté és Márk evangélium szerint.

Talán meglep bennünket, hogy most a húsvéti időben is ebből a zsoltárból imádkozunk, éneklünk. Maga a zsoltár is rámutat: nincs húsvét nagypéntek nélkül – de fordítva is érvényes; az élet és a halál szerves, elválaszthatatlan egységet alkotnak. A halál „hozzá tartozik az élethez.” – Az imádkozó legnagyobb szorongatásában is megtapasztalta Isten jóságát. Fogadalmat tett, és most teljesíti azt. A fogadalom teljesítéséhez hozzá tartozik a hálalakoma, az eukarisztia, amelyben a szegények is részesülnek. Őnekik is meg kell ez által a lakoma által tapasztalniuk Isten gazdagságát. – Ha az Ószövetség keretein belül maradunk, és a kívánság: „szívünk mindörökre éljen” csak erre, az evilági valóságra vonatkozik, akkor nem teljesülhet, mert itt a földön nem élhetünk örökké. De, ha Krisztus tanításának és feltámadásának fényében értelmezzük, akkor teljesülni fog. – Az imádkozó saját tapasztalatát kiterjeszti, kibővíti minden népre. Mi több, Isten megváltói műve hódolatra kényszeríti még a holtak világát is. – Az ivadékban, az utódban véli az ember tovább élni, látni önmagát. Őnekik is hirdetni kell Isten nagy tetteit: így az imádkozó egybekapcsolja a múltat – „akik a földben alszanak” –s a jövőt, az ivadékokat.

Amit a zsoltárban imádkozunk, éneklünk, az minden misében megismétlődik: hálalakomára jövünk össze, amelyből a szegényeket is részesítenünk kell, és hirdetjük Isten legnagyobb tettét: Krisztus megváltói halálát és feltámadását.

SZENTLECKE: 1 Jn 3, 18-24

Szent János, a szeretett tanítvány, a negyedik evangélium és három levél szerzője, evangéliumában, Jézus búcsúbeszédében és leveleiben is sokat beszél, sokat ír a szeretetről. Tudva, mennyi félreértés lehetséges éppen a szeretettel kapcsolatban, fontosnak tartja tisztázni, hogy a szeretet nem – vagy legalább is elsősorban nem érzelmek kérdése, érzelmek dolga, hanem az akaraté. Ezért int és figyelmeztet: ne szóval és nyelvvel szeressünk, hanem tettel és igazsággal. Tetteinkben kell megmutatkoznia szeretetünknek, az igazság pedig a negyedik evangéliumban Jézus Krisztus tanításának kulcsszava. Ezt az igazságot csak akkor ismerhetjük meg, ha megismerjük Istent, Jézus Krisztust. Ezt, pedig azzal valósítjuk meg, hogy tetteink igazak, vagyis életünkben nincs hamisság, nincs álnokság. Tehát az igazságot tenni kell, nem elég ismerni. Életünknek kell igaznak lennie. – Ha szeretetünk nem merül ki szavakban, ha nem érjük be azzal, hogy csak szavakkal szeretünk, hanem azt tettekre váltjuk, erről ismerhetjük fel, hogy az igazságból valók vagyunk-e? – Ezzel nyugtatjuk meg színe előtt a szívünket. – A Szentírás (különösen az Ószövetség) a lelkiismeret helyett gyakran a szív – szót használja. Ha tetteink igazak, ha életünk igaz, nem kell nyugtalankodnunk. Ám könnyen előfordulhat, hogy szívünk mégis vádol, mert tudatában vagyunk elégtelen, esendő voltunknak. Az apostol megnyugtat: nincs okunk szorongásra, mert Isten szívünk fölött áll és mindent tud: ismeri szándékainkat, tudja mi múlott rajtunk, mi független tőlünk.

Ha szívünk nem vádol, ez felbátorít a bizalomra Isten iránt. Majd Ismét visszatérnek Jézus szavai a János evangéliumból: Bármit kértek, megkapjátok tőle. – Könnyen lehetséges, hogy azt mondom: „én sok mindent kértem Istentől, mégsem kaptam meg.” – Az evangélium esetében elkerüli figyelmemet Jézus szava: „az én nevemben”, az apostol levelében pedig: „hisz megtartjuk parancsait, és azt tesszük, ami neki kedves.” Ez jelenti azt: Jézus nevében kérni. És mielőtt „reklamálnák”, tanácsos feltennünk a kérdést: vajon megtartom-e Isten parancsait, azt teszem-e, ami Istennek tetszik, ami előtte kedves? Hiszen ez az a „bármi”, amit Isten megad nekünk: a kegyelem, a segítség, az erő ahhoz, hogy parancsait megtegyem.

Az apostol azt is megmondja, mi Isten parancsa: Hogy higgyünk Fiának Jézus Krisztusnak és szeressük egymást, amint ő parancsolta. Hinni Jézus Krisztusnak – hinni, hogy van örök élet, amelyről Jézus Krisztus nemcsak az ő szavával, hanem szenvedésével és halálával, az ő feltámadásával bizonyságot tett – ez Isten parancsa. „Őt hallgassátok” – hangzott a Mennyei Atya szózata Urunk feltámadásával bizonyságot tett – ez Isten parancsa. „Őt hallgassátok” – hangzott a Mennyei Atya szózata Urunk színeváltozásakor, . – Úgy szeretni egymást, amint ő parancsolta: „Nincs nagyobb szeretet, mint amikor valaki életét adja barátaiért” – mondja Jézus búcsúbeszédében, ugyancsak a János evangéliumban. A szeretet nem retten vissza az áldozatoktól. Sőt az igaz szeretet lényege az áldozat, mint Jézus Krisztus szeretetének is az ő keresztáldozata a lényege. – Mindezt megint csak azért mondja az apostol, mert tudja, hogy hajlamosak vagyunk félreérteni, netán félremagyarázni a szeretet fogalmát. Ezért hangsúlyozza a szeretet és a parancsok betartásának elválaszthatatlan kapcsolatát. Aki teljesíti Isten parancsait az Istenben, marad és Isten őbenne. Itt is felismerhetjük Jézus szavait, amelyeket a János evangéliumban a szőlőtőről és szőlővesszőkről mondott: „Aki bennem marad, bőséges termést hoz”. – A keresztény élet, a Krisztus szavának adott hitel, és a szeretet, amely a parancsok megtartásában van, Jézus Krisztusban maradást, valami maradandót, tartósat, állandót jelent. Nem pillanatnyi lelkesedés, szalmaláng, hanem állhatatosság az áldozatok mellett és az áldozatok árán.

Mindezt a Lélektől tudjuk, akit Jézus Krisztus adott nekünk, akit búcsúbeszédében – ismét a János – evangéliumban megígért a tanítványoknak. Önmagunktól nem jönnénk rá, hogy krisztusi, keresztény életünkkel maradunk meg Jézus Krisztusban. Ehhez a Szentlélek megvilágosító kegyelmére van szükség, amelyet a bérmálás szentségében elnyertünk, és amely bennünk működik, ha azt bűneinkkel ki nem oltjuk.

EVANGÉLIUM

Jn 15, 1-8

Amikor Jézus önmagát a szőlőtőhöz, tanítványait – bennünket, pedig a szőlővesszőkhöz hasonlít, arra figyelmeztet, hogy a keresztény élet gyümölcseit csak akkor tudjuk megteremni, ha közösségben maradunk vele. Ahogyan a szőlővesszők a szőlőtőből táplálkoznak, úgy kell nekünk is Krisztusból táplálkoznunk. – Tanítása, Testének és Vérének vétele az Oltáriszentségben az éltető nedv, amellyel ő, a szőlőtő, bennünket, szőlővesszőket táplál és éltet.

Jézus arra szólít fel, hogy maradjunk benne: a keresztény élet csak akkor lehet gyümölcsöző, ha ezt egy bizonyos állandóság, folyamatosság jellemzi. – Ha csak a pillanatnyi hangulat kapcsol bennünket ideig-óráig Istenhez, Jézus Krisztushoz, az Egyházhoz, közben azonban el-elszakadunk, úgy nem tudjuk megteremni a keresztény élet gyümölcseit.

Jézus szavai: „Nélkülem nem tehettek semmit”, megtartja érvényét akkor is, ha úgy tűnik, vagy sokan azt is állítják, hogy nagyon jól megvannak Isten, Jézus Krisztus, vallás és Egyház nélkül. Az, amit így valósítunk meg, semmi. – Az értékét minden csak az Istennel, Jézus Krisztussal, Egyházzal való közösség által nyeri.

Amikor az Egyháztól való eltávolodásnak, elidegenedésnek vagyunk tanúi, nem egyszer túl gyorsan arra következtetünk, hogy ez a gonosz lélek „műve”. – Holott az Egyház Evangéliumban Jézus Krisztus kifejti, hogy a Mennyei Atya a szőlőműves, aki a szőlővesszőket tisztítja, és a terméketleneket lemetszi. – Így az a folyamat is, amely az Egyházban végbemegy, a tisztulás folyamata is lehet.

A vasárnapi szentmisén való részvétel is annak a jele, hogy mint szőlővesszők, Krisztusban, a szőlőtőben akarunk maradni, belőle táplálkozunk – hallgatva tanítását, magunkhoz véve testét, és vérét. – Mindennapjainkban, pedig meg kell teremnünk a keresztény élet maradandó gyümölcseit.

OLVASMÁNY: Ap csel 4,8-12

A feltámadt Jézus Krisztus, a megdicsőült Úr jelen van az Egyházban, együttműködik vele. Csodajelekkel hitelesíti az apostolok igehirdetését. – Ez az apostolok cselekedeteinek kedves és vissza-visszatérő gondolata: az apostolok olyan csodákat műveltek, amilyeneket Jézus Krisztus tett. A leírások néha szinte szóról szóra megegyeznek azoknak a csodáknak elbeszélésével, amelyeket Krisztus földi életében tett, és amelyekről az evangéliumokban olvasunk.

Tudjuk: a testi épség visszanyerése a Biblia felfogása szerint a lelki épség visszanyerésének, a bűnbocsánatnak látható jele. Így kell értelmeznünk a mai olvasmányban említett csodás gyógyulást is. – A testi épség visszaadása látható jele, bizonyítéka annak, hogy a feltámadt Krisztus él, működik, üdvözít – gyógyít: az apostoli Egyházban és az apostoli Egyházon keresztül.

A föltámadás a teljes élet forrása: a testi és lelki épségé egyaránt. Krisztus föltámadása tehát nem csak a lélek üdvösségét, hanem a testét is meghozta; a keresztségben az egész ember részese lesz a húsvéti misztériumnak: a test és a lélek egyaránt. Az áldozás előtt, amíg a hívek az „Isten Bárányát” mondják, éneklik, a pap így imádkozik: „Szent Tested és Véred vétele ne váljék ítéletemre és kárhozatomra, hanem jóságodból szolgáljon lelkem és testem oltalmára és gyógyulására”. – Hiszen testünk a keresztség pillanatától a Szentlélek temploma, és tagjainkkal Krisztus titokzatos Testének, az Egyháznak tagjai leszünk. – A temetés is, a keresztény végtisztességadás az emberi testnek, a Szentlélek templomának.

Látható módon testünk és lelkünk – az egész ember – Krisztus második eljövetelekor, a teljes megújuláskor jut el a megváltás teljességére – amelyre Krisztus az ő feltámadása által már eljutott, minket, pedig a keresztség szentsége és keresztény életünk által meghívott.

ZSOLTÁR 118.

Ma visszatérünk a húsvéti hálazsoltárhoz, és az imádkozónak, hálálkodónak egy további tapasztalatával ismerkedünk meg: „Jobb az Istenre bízni magunkat, mint emberek oltalmát várni. Jobb az Istenre bízni magunkat, mint fejedelmek védelmét remélni”. – Életünkben embertársainkra vagyunk utalva, és ők miránk. E nélkül lehetetlen lenne életünk. De a keserű tapasztalat azt bizonyítja, hogy csalódhatunk, és nem egyszer csalódunk is azokban, akikre számítottunk, és, akik ránk számítottak, csalódhatnak bennünk. Törékeny emberi természetünk és a magunk okozta gyarlóságok okozzák ezt a csalódást. – A zsoltáros végletekben beszél: ha előbb nem, halálunk óráján megtapasztaljuk, mennyire jobb Istenben bízni, mint emberekre hagyatkozni. A zsoltáros számára ez a végső tapasztalat a fontos. Ami közbe esik, nem lényeges. De környezetünk is ezt tapasztalja, amikor lát bennünket meghalni, mennyire bizonytalanok voltak velünk kapcsolatos elvárásai. – Ezt a zsoltárt, mintha maga Jézus Krisztus imádkozná: tanítványai, – akikre az emberek közül hagyatkozott – elaludtak, megfutamodtak, elárulták, megtagadták. Ezért Ő Istenre bízza magát. Akkor is, amikor azzal gúnyolják: „Istenben bízott, hát szabadítsa meg!” – Az Istenben való bizakodás nem követelődzés, hanem meggyőződés, amely szerint Isten hűséges hozzám, akkor is, ha ezt a körülállók, vagy magam, saját sorsomon nem is tapasztalom. – Jólétünk reményében a pozícióban lévő, befolyásos emberek barátságát, a velük való összeköttetést keressük. Ez lesz azután csak igazán a csalódások forrása, amint a hatalmi rendszer, a keret, amelyben ezek az emberek valamit jelentettek, meginog. – Jézus szemben találta magát a hatalmasokkal: Annással, Kaifással, Pilátussal, Heródessel. – Jézus szenvedéstörténete világosan mutatja, mennyire érdemlik meg az ilyenek bizalmunkat.

Az üdvösség, hála, Isten házából jön, nem pedig az emberektől. Az eredetileg királynak szánt köszöntés: „Áldott, aki jön az Úr nevében” és a zarándokok üdvözlete: „Megáldunk benneteket….”, miránk vonatkozik, ha az üdvösséget nem emberektől, hanem Istentől várjuk.

SZENTLECKE:1 Jn 10,11-18

A keresztség szentségében Isten gyermekei lettünk. Ez a mennyei Atya szeretetének eredménye. Nemcsak annak hívnak bennünket, hanem azok is vagyunk. Ez arra kötelez bennünket, hogy ne érjük be, hogy csak névleg legyünk keresztény katolikusok, hanem életünkkel is tanúskodjunk Isten gyermeki voltunk, hivatásunk mellett.

Mivel ez az Isten gyermekség az Atyától származik, érthető, hogy ahol nem ismerik Istent, ott az ő gyermekeit sem fogják ismerni, vagyis, azok számára teljesen érthetetlen lesz a keresztény élet, Isten gyermekei életének értékei, azt lenézik, nem egy esetben kinevetik.

Ahogyan Szt. Pál is mondja, ennek az életnek a lényege még nem nyilvánvaló. Majd Krisztus megjelenésekor lesz nyilvánvalóvá, amikor hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, úgy, amint van. – ez a mi keresztény életünk legnagyobb próbatétele, kihívása: Isten gyermekeinek életét élni, hozzájuk méltó életet élni, anélkül, hogy látnánk, tapasztalnánk mi ennek az életnek lényege, eredménye – s mivel megszoktuk, hogy úgyszólván mindent a hasznossági elv alapján mérlegeljünk, ítéljünk meg, – ebben az esetben nem látjuk, milyen „haszon” származna abból, hogy úgy élünk, mint Isten gyermekei, értelmetlennek tartjuk ezt az ilyen életet.

Ám egész keresztény életünknek alapja a Jézus Krisztus megjelenésébe vetett hit, az ebbe vetett remény. A keresztségben – amelyet a húsvéti időben ünneplünk – Krisztust öltöttük magunkra, hasonlók lettünk Krisztushoz és arra kaptunk meghívást, arra köteleztük magunkat, hogy keresztény életünkkel hasonlóvá válunk hozzá. Éltet bennünket a hit és a remény, hogy dicsőséges eljövetelével beteljesíti ezt a hasonlóságot és nyilvánvaló lesz ez a hasonlóság, amely életünkben csak a hívő számára, éppen Isten gyerekeinek életét élve volt megtapasztalható.

EVANGÉLIUM: Jn 10,11-18

Ezen a vasárnapon lelki hivatásokért imádkozunk és adományainkkal a papnevelést támogatjuk. Ez a vasárnap a lelki hivatások világnapja. Jó pásztor vasárnap az egész Egyházban.

Jézus önmagát nevezi jó pásztornak. Ez a kép otthonos és ismeretes volt a Bibliát ismerő hívő számára. A pásztorokból álló, félnomád választott nép magát Isten t is pásztornak nevezte.

Jézus, mint jó pásztor ismeri övéit – de azok is ismerik őt. Jézus életét adja juhaiért, és gondoskodása kiterjed azokra is, akik nem az ő „aklából” valók.

Ezt a pásztori küldetést és hivatást Jézus Krisztus az Egyházra bízta, ruházta. Ahhoz, hogy az Egyház és annak pásztorai valóban, mint jó pásztor tudjon viszonyulni a rábízottakhoz, és kész legyen életét adni értük, szükséges, hogy ismerje a rábízott „bárányokat” és azok is ismerjék őt. – Amíg nem jön létre ez az ismeretség, addig a hívek úgy fognak tekinteni pásztoraikra, mint hivatalnokokra, a pásztorok, pedig béresként, mint ügyfelekhez fognak viszonyulni híveikhez.

Amikor lelki hivatásokért – papi és szerzetesi utánpótlásért imádkozunk, azt is kérnünk kell a Jó Pásztortól, hogy valóban ismerjük egymást és az Egyházban ne csak szolgáltató intézményt, lássunk. – Ezzel megkönnyítjük a pásztorok munkáját, megerősítjük őket hivatásukban, hogy attól se riadjanak vissza, hogy életüket adják a rájuk bízottakért. Krisztusban maradást, valami maradandót, tartósat, állandót jelent. Nem pillanatnyi lelkesedés, szalmaláng, hanem állhatatosság az áldozatok mellett és az áldozatok árán.

Mindezt a Lélektől tudjuk, akit Jézus Krisztus adott nekünk, akit búcsúbeszédében – ismét a János – evangéliumban megígért a tanítványoknak. Önmagunktól nem jönnénk rá, hogy krisztusi, keresztény életünkkel maradunk meg Jézus Krisztusban. Ehhez a Szentlélek megvilágosító kegyelmére van szükség, amelyet a bérmálás szentségében elnyertünk, és amely bennünk működik, ha azt bűneinkkel ki nem oltjuk.

OLVASMÁNY: Ap csel. 3,13-15; 17-19

Ismét Péter apostol pünkösdi beszédéből hallunk az első olvasmányban. – Előbb a hallgatóság fejére olvassa, hogy az ártatlan halálát és a gonosztevő szabadon bocsátását követelték. Megölték az élet szerzőjét. – Krisztus nem csak a földi élet szerzője, mint a Teremtő Atyával egylényegű, aki által minden lett, hanem feltámadása által az örök élet szerzője azok számára, akik a húsvéti misztérium által az Isteni élet részesei lesznek. – Az apostol feddése minket is érint, mert valahányszor a rosszat választottuk a jó helyett, mi is Barabbás mellett döntöttünk Krisztus ellenében. – Az olvasmányt áthatja a bűnbánat, kiengesztelődés szelleme, hangja. Pont úgy, mint az egész Lukács evangéliumot; aki feljegyezte, hogy a megfeszített Úr imádkozik hóhéraiért, mert tudatlanságból tették ezt.

A keresztség, amely által a húsvéti misztérium részesei leszünk, Isten megbocsátó irgalmának, a vele való szoros szeretetközösségre való meghívásnak jele és eszköze.

Az olvasmányban újból felhangzik a tanúságtétel gondolata. Az első Egyház nem csak az önzetlen szeretetből származó adakozással, hanem a megbocsátással, bűnbánattal, kiengesztelődéssel is tanúságot tett arról, hogy folytatja, amit a feltámadt és megdicsőült Úr földi életében megkezdett.

Az apostol (Szt. Pál) szavai szerint Krisztus miránk bízta a kiengesztelődés szolgálatát. – A Miatyánkban, az Úr imájában, a mindennapi kenyér kérése mellett ott áll a megbocsátás kérése és ígérete. – Az eucharisztia, az Úrral való asztalközösség szentsége, az oltáriszentség mellett, amely bennünket az embertársainkkal való szeretetre kötelez, ott áll a bűnbánat, a kiengesztelődés, a megtérés szentsége. Mindkettő egyaránt Egyházunk lényeges ismertetőjele.

ZSOLTÁR 4.

Isten az imádkozó „ügyvédje”. – Tudni kell, hogy a szegény, gyámoltalan ember könnyen ki lehet szolgáltatva ellenfele kényének, kedvének, aki megvesztegeti a bírót, és a szegény. Akinek nincsen pénze, hogy ügyvédet fizessen, magától értetődik, hogy elveszíti ügyét. – Ezért Istenhez fordul, aki őt meghallgatja és megszabadítja a szenvedés idején.

Ez történt Jézus halálában és feltámadásában is. Jézusnak nem volt lehetősége, hogy igazát érvényre juttassa, hogy védekezzen vádlóival, rágalmazóival, a hamis tanúkkal és a megvesztegetett bírókkal szemben. – De Isten meghallgatta imáit, amelyeket szenvedése idején mondott, és nem ebben az életben, hanem a föltámadásban igazolta őt.

A hasonló helyzetekben sokszor mi is azt mondjuk: „Ki mutatja meg nekünk a helyes, jó utat?” „mert a megpróbáltatások idején úgy érezzük, minden hiábavaló, a vallásosság nem sokat segít. – Ezért kérjük, hogy Jézus Krisztus tárja fel nekünk az írások értelmét, (ahogyan ezt az emmauszi tanítványoknak tette), hogy által tündököljön fölöttünk Isten arca és világosítsa meg nekünk életünk értelmét is. Hogy a ma uralkodó bizonytalanságban megtaláljuk azt az utat, amely magunk és embertársaink evilági boldogulásához és az örök boldogsághoz vezet.

Ez az ismeret hozza meg nekünk az igazi lelki nyugalmat. Az a tudat, hogy, ha Istenben bízom, Ő igazolni fogja mások előtt igazamat, biztosítja a nyugodalmas álmot. – Nem fog bennünket nyugtalanítani: mikor következik ez be? („Már harmadnapja, hogy mindez történt”), mert tudni fogjuk, hogy a szenvedések árán kell erre a nyugalomra eljutnunk, és nem az a fontos, hogy mások látják-e keresztény életem értelmét, hanem, hogy én tudatában vagyok: Isten igazolni fogja mindazt, ami velem történik, mindazt, amit teszek – ha ez olyan összhangban lesz az Atya akaratával, mint Krisztus kereszthalála.

SZENTLECKE

1 Jn 2,1-5a

A keresztség szentségében, amelyet húsvétkor különösen emlékezetünkbe idéz az Egyház és amelyet ezekben a napokban különös figyelemmel ünneplünk, ígéretet tettünk, hogy szakítunk a bűnnel. Erre figyelmeztet bennünket Szent János, a szeretett tanítvány is a szentleckében, az ő első levelében.

Ám az apostol tisztában van gyenge, esendő emberi természetünkkel és Jézus Krisztus, az igaz, közbenjáró, szószóló „szolgálatával” és engesztelő áldozatának végtelen értékével is. Ezért bátorít bennünket, hogy bűneinkben, botlásainkban ne maradjunk meg, hiszen Jézus Krisztus azok engesztelésére áldozta fel magát és a mi szószólónk az Atyánál.

Azonban a megbocsátás, engesztelés, közbenjárás nem bűneink jóváhagyását jelenti, nem ment föl bennünket a parancsok megtartásának kötelezettsége alól. Ezért valóban csak akkor és olyan mértékben mondhatjuk, hogy megismertük, hogy ismerjük Jézus Krisztust, amilyen mértékben megtartjuk parancsait. – az apostol rendkívül kemény szavakkal int bennünket: „aki azt mondja: ismerem, de parancsait nem tartja meg, az hazudik, és nincs meg benne az igazság.” Valóban megrendítő szavak, amelyek egyrészt arra figyelmeztetnek: mondhatom-e életem alapján: „ismerem Istent, ismerem Jézus Krisztust”? Másrészt arra tanítanak: Isten parancsainak megtartásával juthatok el egyedül erre az ismeretre, megismerésre. Ha azt állítom: ismerem őt, ez arra kötelez, hogy parancsai megtartásával tegyek erről tanúságot, bizonyságot.

A figyelmeztetés kemény szavait ismét biztatás követi: Aki megtartja tanítását, abban az Isten szeretete valóban tökéletes. A parancsok megtartását ezek szerint a bennünk lakozó Isten szeretete eredményezi. Ám éppen ezek megtartásával kell arról tanúskodnunk, hogy Isten szeretete van bennünk. Nem szabad beérnünk a középszerűséggel, hanem tökéletességre kell törekednünk, mint ahogyan Isten, Jézus Krisztus sem a fölöslegéből adott, hanem Egyszülött Fiát, önmagát adta – az egész világ bűneiért.

EVANGÉLIUM: Lk 24, 35-48

A mai evangélium felhívja figyelmünket egy körülményre: a feltámadt Jézus, amikor megjelenik a tanítványoknak, leginkább együtt étkezik velük. – Ezzel nem csak valóságos feltámadását akarja bizonyítani, nem csak azt akarja mutatni, hogy testi valóságában él, hanem külön jelentőséget tulajdonít az együttétkezésnek.

Tudjuk: az ember számára a táplálék nem csak a testi élet fenntartását szolgálja, hanem közösségbe is kapcsol. – Az egyébként egymástól különböző, saját munkájával elfoglalt, egymástól távol álló családtagokat is közösségbe kapcsolja az egy asztal.

Amikor az Újszövetség étkezésről beszél, a háttérben mindig ott áll a kenyértörés, az eukarisztia, az Oltáriszentség gondolata. Nem járunk tehát távol az igazságtól, ha úgy következtetünk az első hívő közösség, az első Egyház, amelyben az evangéliumok is elhangzottak és létrejöttek, meg volt felőle győződve, hogy a feltámadt Jézus Krisztussal a kenyérszegés közösségében, az eukarisztia ünneplésében találkozhat.

Ehhez hozzá tartozik a Szentírás kifejtése – ahogyan ezt a Lukács evangélium az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélésben is kihangsúlyozza.

Azonban maga a kenyértörés és a Szentírás magyarázás még nem szavatolja a feltámadt Krisztussal való teljes találkozást. Ehhez szükség van a tanúságtételre.

Csak amennyiben készek vagyunk keresztény életünkkel tanúságot tenni a feltámadásba vetett hitünkről, juthatunk közelebb a feltámadás igazságához és lehetünk a feltámadt Jézus Krisztus megújult életének részesei.

OLVASMÁNY: Ap csel 4,32-35

Az apostolok cselekedetei üdvtörténet. Tehát nem pusztán az események elbeszélése, hanem bizonyságtétel arról, hogyan folytatta az első Egyház azt, amit Jézus Krisztus földi életében megkezdett.

A mai olvasmány is arról beszél, hogyan tettek az apostolok erőteljesen, hatásosan tanúságot az Úr feltámadásáról. Erre a Szentlélek tette őket képessé, akinek erejét pünkösdkor elnyerték. – Ehhez a szóbeli tanúságtételhez egy egész sajátságos életmód csatlakozott, kapcsolódott, amely szavahihetővé tette a feltámadásról szóló prédikációt. Ennek az életmódnak különleges megnyilvánulása volt az anyagi javak közössége. – Mi tudjuk, méghozzá szintén a Szentírásból, hogy ez az eszményi állapot később odavezetett, hogy Szent Pál apostolnak Görögországban kellett gyűjtenie a jeruzsálemi Egyház javára – mert ott kiütött az éhség. Tehát ez az állapot sem volt problémamentes, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ez a közösség abban a tudatban élt: nem elég szóval, hanem tettel is, életmódunkkal is tanúságot kell tenni a feltámadt Úrról. Nem elég csak a keresztséggel – a keresztség szertartásával – Krisztushoz kapcsolódni; keresztény, krisztusi életmódunkkal is, életszemléletünkkel is részesülnünk kell a húsvéti misztériumban: Krisztus halálában és feltámadásában. – A lemondás, az adakozás, a nagylelkűség Krisztus halálát jelenti, mert amikor megvonunk magunktól valamit, az olyan mintha meghalnánk annak a számára, amiről lemondtunk; de ebben a meghalásban van elrejtve Krisztus feltámadása is: mert igazi értékében kapjuk vissza azt, amiről lemondtunk. A keresztény életmód az adakozó, önzetlen szeretet élete.

Nem csoda, ha az első keresztényeket, akik így éltek, mindenki kedvelte. – Lehet, minket is jobban kedvelnének, az Egyház többek számára vonzóbb lenne, ha életmódunk jobban hasonlítana az első keresztényekéhez.

ZSOLTÁR: 119.

A mai vasárnapon ismét a húsvéti hálaadó zsoltár hangzik fel, kissé bővebb változatban, több versszakkal, mint elmúlt vasárnap. Az imádkozó először a papokat, „Áron fiait” szólítja fel, majd minden Istenfélő embert, hogy hirdessék, hogy Isten irgalma örökké megmarad. – Ezek mindazok, akik a templomban hálaadásra összegyűltek. – A hálaadó zsoltárok lényegéhez, jellegzetességéhez tartozik, hogy az imádkozó tanúságtételre szólítja fel a jelenlevőket, – szabadulása, az, ami vele történt, nem csak magánügye. Mindenkinek meg kell tapasztalnia ezt, és tapasztalatát nyíltan hirdetni. – Ahogyan panaszainkat el tudjuk mondani boldognak- boldogtalannak, szeretünk panaszkodni, azért, hogy ezzel tehermentesítsük magunkat, úgy legyünk készek arra is, hogy elmondjuk, hogyan szabadított meg bennünket Isten. – Az Egyház is ezt teszi, amikor nem csak Krisztus halálát, hanem feltámadását is hirdeti.

A halál volt és maradt az ember számára a legnagyobb rossz ezen a világon. Minden más megpróbáltatásról úgy gondoljuk. „valahogyan majd csak kibírom” – Vannak az életben szélsőséges helyzetek: súlyos testi-lelki szenvedések, amikor a szenvedő megkívánja a halált. Mégis, ezek a szenvedések egyszer véget érhetnek. De a halál valami végérvényes. Ott nem remélhető változás. – Az Újszövetség, Krisztus tanítása és halála alapján, másképp kell értelmeznünk ezt a szentírási helyet: még a testi halál is azok közé a megpróbáltatások közé tartozik, amelyek elmúlnak. Jézus Krisztussal együtt ezen a megpróbáltatáson is át kell mennünk. Az igazi halál egyedül az örök halál, amelytől bennünket Krisztus megment, amelynek nem leszünk zsákmányai.

A vasárnap, a hétről hétre visszatérő húsvét az a nap, amelyet az Úr adott, azért, hogy együtt örvendjünk annak, hogy a súlyos megpróbáltatások ellenére, annak ellenére, hogy a testi halál alól nem lehetünk kivételek, az örök haláltól megszabadulhatunk húsvét szent titka, a húsvéti misztérium által.

SZENTLECKE : 1 Jn 5,1-6

Az idei liturgikus évben a húsvéti vasárnapokon Szent János apostol első leveléből hallunk, olvasunk részleteket. A mai szentleckét már ismerjük Urunk megkeresztelkedésének ünnepéről. Most a húsvéti időben, amikor keresztségünket és keresztségünk megújítását ünnepeljük, ismét az Isten gyermekségről hallunk. Az apostol világosan tanítja: aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus – a Felkent, a Messiás – az Isten szülötte. Magunkat keresztényeknek, krisztusiaknak mondjuk. Ám ez csak akkor igaz, ha hisszük, hogy Krisztus Isten fia, Ha szeretjük a Szülőt, a Mennyei Atyát, – és ezt egyikünk sem tagadja, hiszen ez a keresztény élet lényege, akkor az ő Fiát, szülöttjét, Jézus Krisztust is szeretni fogja. Ugyanígy krisztusi, keresztény életünk lényegéhez tartozik, hogy Isten gyermekeit is szeressük. Szeretet alatt nem egyszer a legkülönbözőbb dolgokat érjük, amelyek valóban nem nevezhetők szeretetnek: inkább önzésről, érdekeinkről van szó. Ezért, hogy tényleg szeretet-e az, amit gyakorlunk, vagy amiről beszélünk, abból tudható meg, hogy szeretjük Istent. Az pedig, hogy Istent szeretjük, abban nyilvánul meg és valósul meg, hogy megtartjuk parancsait. Ha az Isten parancsait megtartjuk, ez azt mutatja, hogy szeretjük Istent, és Isten gyermekeit, felebarátainkat. – A szeretet teszi könnyűvé Isten parancsait és azok megtartását, még ha első pillantásra nehéznek is tűnne. Soha semmilyen erő vagy félelem nem tudna bennünket arra rávenni, hogy Isten parancsait megtartsuk. A félelem az első, amin túltesszük magunkat. Egyedül az Isten és felebaráti szeretet képes ezt elérni bennünk, a mi életünkben.

A világot, amelynek kínálataival, kihívásaival naponta szembetaláljuk magunkat, amellyel naponta meg kell küzdenünk, az által a hit által győzzük le, amellyel elhisszük, hogy Jézus az Isten Fia. Ameddig ebben kételkedünk, kudarcot vallunk ebben a küzdelemben.

Mindannnyian jól ismerjük a szentlecke szerzőjének, Szt. János apostol és evangélista evangéliumából azt a leírást, amely elmondja nekünk, hogy Jézus lándzsával megnyitott oldalából víz és vér folyt ki. Belőle, Jézus Krisztusból, a megfeszítettből, az ő oldalából fakad a keresztség, az eukarisztia és az összes szentség, belőle születik az Egyház, azoknak a közössége, akik nem vérből, hanem Istentől születnek a keresztvíz és a Szentlélek által, attól és abból, aki nemcsak Lélek és víz, hanem vér által is közénk jött, valóságos ember lett, hogy a keresztség és keresztény életünk által részesei legyünk isteni természetének.

EVANGÉLIUM: Jn 20, 19-31

Az Egyház nem csak az évről évre, hanem a hétről hétre visszatérő húsvétot ünnepli. – A vasárnap nem csak Jézus Krisztus feltámadásának napja; Jézus ezt a napot választja, hogy tanítványaival újra találkozzon.

Amikor a hét első napját ünnepeljük, kifejezzük kívánságunkat és készségünket, hogy találkozzunk a feltámadt Jézus Krisztussal.

Tamás apostol, aki távol tartja magát az apostolok közösségétől, nem találkozhat Vele és nem hisz feltámadásában.

Itt szemben találjuk magunkat azzal a nem túl ritka jelenséggel, hogy egyének, akik távol tartják magukat a hívek közösségétől, az Egyháztól, hangosan hirdetik, hogy ők mennyire nem hisznek a feltámadásban és, hogy az milyen képtelenség.

A feltámadás hitigazságának csak a hívő közösségen belül van értelme és jelentése. – Ha attól eltávolodunk, attól elszigeteljük magunkat, számunkra értelmét és jelentését veszíti. Ám azzal is tisztában kell lennünk, hogy ilyen körülmények között milyen értéke van annak, ha kételkedünk a feltámadásban, vagy kétségbe vonjuk azt. – Mit is jelentene ilyen körülmények között számomra a feltámadás igazsága? Ha nincs átalakító hatása életemre, értelmetlenné és elfogadhatatlanná válik számomra, és azokon is mosolyogni fogok, akik továbbra is azt állítják, hogy hiszik.

Tamással együtt vissza kell térnünk az apostolok hívő közösségébe, itt győződhetünk meg a feltámadt Jézus Krisztus köztünk létéről, itt nyer értelmet a feltámadásba vetett hit.

OLVASMÁNY: Ap.csel 10,34a, 37-43

Szent Péter apostol beszéde tanúságtétel Jézus Krisztus feltámadásáról, amit mi keresztények húsvétkor ünneplünk. Ezt a beszédet Kornéliusz házában tartotta, akit megkeresztelt, de mihozzánk is szól, akik húsvétkor megújítjuk keresztségi ígéreteinket.- Az apostol beszéde elmondja Jézus egész tevékenységét attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: hogyan kente fel őt Isten Szentlélekkel. Jézus a Felkent, a Messiás, a Krisztus. Isten hatalommal ruházta őt fel. Ezért, ahol megjelent, ahol megjelent benne Isten Országa, ott a gonosz hatalma megszűnt, amit az ördögtől megszállottak meggyógyítása bizonyít. Jézus működését ebben az egy mondatban foglalja össze szent Péter: „ahol csak járt jótetteket vitt végbe.”- Az apostolok tanúi ennek is és Jézus Krisztus halálának és feltámadásának is: hiszen ő egyike az előre kijelölt tanúknak, akik Krisztus feltámadása után együtt ettek, és együtt ittak vele. – Valóban, a Jézus Krisztus feltámadásáról szóló evangéliumi beszámolók több esetben arról értesítenek, hogy a feltámadt Úr együtt étkezik a kiválasztott tanúkkal, tanítványokkal. – Amikor az Újszövetségben étkezésről, kenyérről van szó, az az Eukarisztiára, Oltáriszentségre, a szentmise megünneplésére, szentáldozásra utal: itt szentségre, a szentmise megünneplésére, szentáldozásra utal: itt étkezünk együtt a feltámadt Úrral, mi, a keresztségben előre kijelölt tanúk. – Küldetésünk tehát tanúságtétel arról, hogy Jézus Krisztus az, akit Isten az élők holtak bírájául rendelt. Erről minden próféta tanúságot tesz – mondja szent Péter. A tanúságtétel lényege pedig, hogy aki hisz Jézus Krisztusban, elnyeri bűnei bocsánatát. – Maga a keresztség is a bűnök, megbocsátását jelenti. De a nagyböjti szentgyónás és a bűnbánat szentsége általában ezt nyújtja nekünk. Ez a Lukács evangélium és az apostolok Cselekedeteinek kulcsszava, Jézus Krisztus küldetésének lényege.

ZSOLTÁR: 118.

A 118 zsoltár a legismertebb hálaének. – Az imádkozó felszólítja a templom udvarán összegyűlt híveket, adjanak hálát az Úrnak. – Isten jóságát és irgalmát az egész választott nép megismerte, megtapasztalta a húsvéti eseményben, amikor Isten erős kézzel kivezette őt az egyiptomi fogságból. – Az újszövetségi választott nép mi vagyunk, akiket Krisztus az ő húsvéti titka által, halálával és feltámadásával, mint az igazi húsvéti bárány megszabadított, kimentett a keresztség által a bűn rabságából. – Ezeket az üdvtörténeti eseményeket idézik lelki szemünk elé a húsvéti virrasztás liturgiájának szövegei és cselekményei. Ez az esemény a húsvéti öröm forrása. Isten jósága és örökké tartó irgalma, hálára indítja a választottakat. Nehéz meghatározni, miben mutatkozik meg ez a jóság és irgalom. Ezt mindenkinek egyénileg kell megtapasztalnia, élete nehéz körülményei ellenére is. Az imádkozó meg is tapasztalja: „Az Úr jobb keze hatalmas csodát művelt!”. – A jobb kéz mindig az erőt, hatalmat jelenti. „Az Úrnak jobbja fölemelt engem!” Ez a kifejezés lehetővé teszi, hogy a bűnbe esett ember fölemelésére vonatkoztassuk („amikor elestem, fölemeltél”).

– Azoknak az öröme, tapasztalata hangzik ki ezekből a szavakból, akik húsvétra elfogadták az Úr felemelő jobbját, megünnepelték a megtérést, az Istennel való kiengesztelődést: akik a bűnbánat szentséghez járultak, meggyóntak húsvétra. – Szinte kitörésszerűen mondja az imádkozó: „Nem halok meg, hanem élek” ez nem vonatkozhat a testi életre és halálra. Még Jézus Krisztus sem mondhatta magáról: nem halok meg!

Ez csak arra az életre vonatkozhat, amely a halál ellenére, a halálon keresztül is megmarad, amelyet a húsvéti misztérium által visszakapunk: az örök életre, amely felett a halálnak már nincs hatalma. Arra az életre, amelyet Krisztus halála és feltámadása hozott, amelynek keresztségünk és keresztény életünk által leszünk részesei.

A „kő”, alapkő, inkább szegletkő: az épületek szegletéhez a legjobb minőségű köveket válogatták, mert itt találkoztak a falak: ha az ostromban ezt a pontot eltalálták, az egész épület összedőlhetett. – A hasonlat először az ószövetségi választott népre vonatkozott, amelyet ellenségei elvetettek; majd Jézus önmagára vonatkoztatta a gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszédben. – Mivel Isten „házáról” van szó Péter apostol és az efezusi levél az „Egy-ház” épületére vonatkoztatja, amelynek alapja Jézus Krisztus. Ő tartja össze az egész épületet. A hasonlat mondanivalója pedig: hitünk és keresztény életünk alapja Jézus Krisztus. A közvélemény és a közhangulat gyakran kineveti, elveti ezt az alapkövet, de Isten mégis őt választja. (Erkölcsi kérdésekben nem dönthet a többség. Egy cselekedetnek önmagában kell hordania értékét, vagy értéktelenségét).

SZENTLECKE: Kol 3,1-4

A húsvét Krisztus feltámadásának, hitünk legnagyobb, de alapvető titkának ünnepe. Ezt az üdvtörténeti eseményt nem szabad a múltba utalnunk és úgy vélnünk, hogy jelen életünkben pusztán a megemlékezés tárgya, hanem tudnunk kell, ahogyan ezt Szent Pál apostol nyomatékkal és oly gyakran hangsúlyozza, hogy Krisztus feltámadása az én krisztusi, keresztény életemre nézve is „jelent valamit”, mi több annak alapja, amely nélkül az lehetetlen.

A feltámadás a fentiekre, az örökkévalókra irányítja figyelmünket: Krisztusra, az Isten jobbján. Ennek a krisztusi életnek lényege, hogy evilági elfoglaltságainkból: akár örömet, akár fájdalmat jelentenek számunkra, fölemeljük tekintetünket Jézus Krisztusra. Ez nem menekülést jelent földi életünk valóságától, hanem éppen ez teszi lehetővé, hogy ez a földi élet is elnyerje az ő igazi értelmét, értékét; hogy az elviselhető legyen embertársaink és magunk számára.

Úgy lehet, azt mondjuk, hogy én ebből az életből, ebből a feltámadt Jézus Krisztusból semmit sem látok. És valóban: maga az apostol is mondja, hogy ez az élet Krisztussal Istenben van elrejtve. – Könnyen lehetséges, hogy nem tapasztaljuk, mert nem is keressük ennek az életnek érzékelhető jelét; ám amint ilyen életet élünk, amely az odaföntiekre irányul, abból táplálkozik, azt azonnal megtapasztaljuk magunk – és főleg embertársaink, felebarátaink.

Ez az élet Krisztussal együtt Istenben van elrejtve. Krisztus, mint valóságos Isten, az ő megtestesülése és halála, amelyben nemcsak az ő feltámadása és örök élete van elrejtve, hanem a mienk is, valóban titok. – De ez a titok Jézus Krisztussal együtt meg fog jelenni. Amikor Krisztus újra megjelenik, vele együtt nyilvánvaló lesz a mi krisztusi, keresztény életünk is, amely földi életünkben valóság volt, de csak a hit számára látható és hozzáférhető, érzékelhető.

vagy: 1 Kor 5,6b-8

Az apostol a kovászról, tésztáról beszél és húsvéti bárányról, Jézus Krisztusról beszél. A zsidó nép Krisztus és Szent Pál korában már együtt ülte a kovásztalan kenyerek és a húsvét, az egyiptomi fogságból való szabadulás ünnepét, amikor az elfogyasztott bárány vére megmentette az elsőszülött fiúkat a haláltól. Ezt a húsvéti bárányt kovásztalan kenyérrel fogyasztották. Erre az ünnepre minden kovászt és kovászosat el kellett távolítani a házból. Ezt használja föl az apostol figyelmeztetésként, hogy távolítsunk el lelkünkből, életünkből mindent, ami régi és Jézus Krisztusban, az új húsvéti Bárányban újuljunk meg. Jézus Krisztusnak az Újszövetség Húsvéti Bárányának keresztáldozata megtisztít, megújít és megvált bennünket a romlottság és gonoszág régi kovászától. Bennünket az Újszövetség kovásztalan kenyerével megtisztít és megújít. – Valahányszor az Újszövetség húsvéti lakomáját, az eukarisztiát, a szentmisét ünnepeljük, Krisztusnak az újszövetségi húsvéti báránynak áldozata újul meg, amely megtisztít, de feltételezi is lelkünk tisztaságát.

EVANGÉLIUM: Jn 20, 1-9

A két tanítvány együtt fut Jézus sírjához. A sírt üresen találják, a halotti leplek ott vannak összehajtva. Ennek láttára hisznek.

Vajon, ha a két tanítvány egy másik üres sírt látott volna, vagy ha nekünk másnak az üres sírját mutatnák, elhinnénk-e, hogy az feltámadt? Nem valószínű. A mi számunkra is csak Jézus Krisztus üres sírja, az ő halotti leplei bizonyítékok feltámadása mellett.

Arra a részletre is fel kell figyelnünk, hogy a feltámadt Úr csak azoknak jelent meg, csak azok találkozhattak vele, akik húsvét előtt is, kereszthalála előtt is hozzá tartoztak, vele tartottak.

Jézus Krisztus feltámadása üdvösségtörténeti esemény. Megváltói jelentősége, ereje csak azok számára van, akik hozzá tartoznak. A keresztség szentsége által Jézus Krisztushoz kapcsolódtunk. Így húsvétkor nemcsak Krisztus feltámadását ünnepeljük, hanem a magunk keresztségét is.

A feltámadás nem csak Jézus Krisztuson valósult meg, hanem azokban is, akik hozzá tartoztak. – Ezért jelenthetett számukra az üres sír, a halotti leplek bizonyítékot.

A tanítványokkal együtt mi sem akárkinek, valakinek a sírjához sietünk, valakinek a feltámadásában hiszünk, hanem Jézus Krisztuséban.

Azonban számunkra is csak akkor lesz elhihető Jézus Krisztus feltámadása, ha a megújulás, a feltámadás bennünk is megvalósul. Húsvétkor felszítjuk a keresztség kegyelmét, megújítjuk keresztségi ígéretünket és keresztény életünket, hogy a tanítványokkal együtt hinni tudjuk Krisztus feltámadását.

SZENTLECKE Róm 6,3-11

Elérkeztünk a liturgikus év csúcspontjához, amire egész nagyböjtben készültünk: keresztségi ígéreteink megújításához (ill. a keresztség szentségének kiszolgáltatásához). Erről ad még egy, végső oktatást az apostol: a keresztségben eltemetkeztünk Krisztussal a halába, hogy vele együtt mi is új életre támadjunk: Krisztus Jézus halálára keresztelkedtünk meg. Ezt akarta tudatosítani bennünk a nagyböjti idő: a keresztúti ájtatosság, a nagyböjti elmélkedések, önmegtagadás – amellyel valójában meghalunk önmagunknak.

Mi a bűnnek halunk meg és Krisztussal együtt új életre támadunk, Isten gyermekeinek életére. A régi embert azért feszítették bennünk keresztre, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. A keresztségben, amelyet régen alámerítéssel szolgáltattak ki, ezt az eltemetkezést fejezi ki, amely feltétele annak, hogy Krisztussal együtt feltámadjunk: magában a hitvallásban is elmondjuk, hogy Krisztust eltemették. – Aki így meghalt, megszabadult a bűntől.

Ám Jézus Krisztus és az Egyház nagyon jól tudja, hogy gyenge, visszaeső bűnösök vagyunk, és ezért lehetővé teszi, hogy a bűnbánat szentségében, a szentgyónásban újból és újból megszabaduljunk bűneinktől, azoknak meghaljunk, és újra kezdjük Isten gyermekeinek életét. Ezt a célt szolgálta a nagyböjti szent idő negyven napja a sok gyónási alkalommal, lehetőséggel. Ilyenkor újra felkelhetünk, feltámadhatunk bűneinkből, hogy ahogyan a keresztvíz megtisztított, újból megtisztuljunk és Isten gyermekeihez méltó életet éljünk.

Azonban egészen más megbocsátani vagy jóváhagyni bűneinket. Ezért figyelmeztet bennünket az apostol: „Úgy tekintsétek tehát magatokat, mint akik meghaltatok a bűnnek és most Istennek éltek, a mi Urunk Jézus Krisztusban”. – Nem a pokoltól, örök kárhozattól való félelem, hanem ez a tudat, ez az életszemlélet képes bennünket a keresztség szentségében tett ígéret betartására és az a tudat, hogy Istennek élek Jézus Krisztusban. Életem tehát nem értelmetlen és nem is a magam, szűklátókörű „privát” boldogságát szolgálja: Istennek élek, Jézus Krisztusban.

EVANGÉLIUM: Mk 16,1-7

Húsvét vigíliáján, amikor az Egyház a keresztség kiszolgáltatását, ill. a keresztségi ígéretek megújítását ünnepli, az Úr az Egyház szolgálata által bőven teríti nekünk igéje asztalát. A hét ószövetségi olvasmány, amelyekre zsoltárral válaszoltunk és a szentlecke után felhangzik az evangélium a kenetvivő asszonyokról és a két fehérruhás ifjúról, akik hírül adják nekik: „Ne féljetek!” Ti a keresztre feszített Názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt!”

Az asszonyok a hét első napján kora hajnalban mennek a sírhoz. Ez a nap, a feltámadt Úr napja. Ezért ünnepeljük mi, keresztény katolikusok a hét első napját, a vasárnapot.

„Ne féljetek” – szólítják meg az ifjak az asszonyokat. Ez a felszólítás átszövi az egész Újszövetséget. Így szólítja meg Gábor arkangyal Zakariást és Máriát: „Ne félj!” – Így szólítják meg az angyalok a pásztorokat, így szólítja meg Jézus tanítványait, még búcsúbeszédében is, amikor már a keresztre készült, aminek gondolatán félelmében gyötrődött és vérrel verejtékezett: „Ne féljetek, én legyőztem a világot!”. Ezt mondja nekünk is olykor kilátástalannak tűnő helyzeteinkben, amikor egészen tanácstalannak érezzük magunkat.

Ám az asszonyok küldetést is kapnak: „Siessetek, mondjátok meg tanítványainak” – „és (név szerint): Péternek – vagyis az Egyháznak: „Előttetek megy Galileába, ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek” – Galileában, ahol meghívta tanítványait, elsőkét Pétert, ahol megkezdte nyilvános működését, ott találkozhatnak vele ismét a tanítványok. Az asszonyok megbízatása bennünket is érint: hírül kell adnunk hiteles keresztény életünkkel a Názáreti Jézus feltámadását és abba vetett hitünket. – A tanítványokkal – és Péterrel – az Egyházzal – ott kell keresnünk a feltámadt Jézus Krisztust, ahova ő rendel bennünket, nem pedig ahova a hangulatom, vagy önkényem vezet.

OLVASMÁNY: Jer 31,31-34

Jeremiás próféta a babiloni számkivetés idején az újszövetségről jövendöl. A választott nép megszegte azt az elsőt, amelyet Isten akkor kötött a sínai hegyen, amikor népét kivezette az egyiptomi rabságból. Isten most egy újszövetséget kínál fel, amely azonban különbözik az előzőtől, mivel alapja és lényege a megbocsátás. – Ez az újszövetség nem a külső cselekedetekben, hanem a szív tisztaságában fog megvalósulni. Isten nem kőtáblára, hanem választottai szívébe, lelkébe vési az újszövetséget. A bűnök megbocsátása Isten ismeretét eredményezi. A bűnök megbocsátása Isten ismeretét eredményezi. Mindenki közvetlenül megismeri Istent, hiszen ő a tiszta szívben, az ember legbensejében lakik és él. – Habár a Jeremiásnak tett ígéret az akkori időre vonatkozik, mivel ugyanazokat a jellemvonásokat viseli magán, mint az a szövetség, amelyet Krisztusban kötött velünk Isten, az Egyház bátran vonatkoztatja a jövendölést erre a szövetségre. – Ennek a szövetségnek is a megbocsátás a lényege. A keresztség szentsége eltörli az eredeti bűnt és minden más bűnt. Azonban a nagyböjt nem csak a keresztelendők előkészületének ideje, hanem bennünk is felidéz egy gondolatot: rajtunk is megismétlődik a választott nép sorsa: az első szövetséghez, melyet a keresztségben kötött velünk Krisztus, a bűnök által hűtlenek lettünk; most a húsvéti szentségek (bűnbánat-gyónás; oltáriszentség-áldozás) által fölkínálja nekünk az újszövetség megkötését. A bűnbánat által megtisztulva megszabadulunk a bűn homályától, tisztánlátókká leszünk; nem akadályoz bennünket semmi Isten megismerésében; az eukarisztia által, pedig olyan közvetlen közelbe kerülünk Istenhez, hogy valóban mondhatjuk, hogy ismerjük őt; az eukarisztikus közösség, a bűnbánók és megtérők közössége, annak a közösségnek az előképe itt a földön, amely Istent szemtől szembe látja a mennyben. Mi más a mennyország, mint Isten ismerete, mint a Krisztussal és embertársainkkal való közösség.

ZSOLTÁR: 51.

Az 51. zsoltár, a „Miserere”. – A hagyomány Dávidnak tulajdonítja, aki, miután őt Nátán próféta megfedte, Úrias feleségével elkövetett bűne és Úrias meggyilkolása miatt, bűnbánatot tartott.

A testi tisztálkodás a lelki tisztaság külső érzékelhető képe. A legtöbb vallásban találkozunk szertartásos, rituális tisztálkodással, mellyel a hívő ki akarja fejezni, mennyire szükségét érzi lelke, szíve tisztaságának. A zsidó vallás is ismerte, keresztelő János is hirdette a bűnbánat keresztségét, a Jordán folyóban való tisztulást, és a szentmisében a felajánlás utáni kézmosásnak, amelynek eredetileg gyakorlati célja volt (megmosni a kezet az adományok átvétele után), ma szintén a lélek tisztulásának jelképes értelmét adja az Egyház.

Azonban a hívő tisztában van vele, hogy az igazi tisztuláshoz nem elegendő a víz. Ennek Istentől kell származnia. Őneki kell elvennie a bűn szennyét, új szívet teremteni a bűnbánó hívőben és megadni a Szentlelket.

Mindez a keresztség szentségében történik, amelynek felvételére, vagy megújítására a nagyböjtben készülünk. – Egyedül a Krisztus halálából és feltámadásából származó keresztség képes bennünket megtisztítani. Mivel azonban Krisztus tudja, hogy esendő, gyarló emberek vagyunk, a bűnbánat szentségében újból és újból alkalmat ad lelkünk tisztulására. De a keresztség és bűnbánat nem csak megtisztít, hanem újjá is alkot. Ebbe az újjáalkotásba nekünk is be kell kapcsolódnunk minden erőnkkel. A nagyböjtben, a húsvétot megelőző időben, kiváló alkalmunk van a megújulásra. Keresztény életünk újrakezdésére, arra, hogy amit talán elrontottunk, elvétettünk, azt most helyrehozzuk, abban most újra kezdjünk. – Erre sem vagyunk képesek magunk erejéből, hanem szükségünk van a Szentlélekre, különösen a lelki erő ajándékára. Ez tesz bennünket készségesnek arra, hogy amit helyesnek megismertünk, azt legyen erőnk megvalósítani.

Ennek az új életnek, megtisztult életnek, magán kell viselnie az öröm jellegét. Ezt az örömet észre kell venniük a többieknek: az Istenteleneknek is, és feltenni magukban a kérdést: hogyan jutottam el én erre az örömre? – És, ha megtudják, megtapasztalják, hogy a bűnbánat, a lelki tisztulás, – mondjuk ki: a gyónás vezetett ide, ezáltal ők is megismerhetik az Isten és az igazi boldogság – a tiszta szív boldogsága felé vezető utat.

SZENTLECKE: Zsid 5,7-9

A zsidókhoz írt levél központi gondolata: Jézus Krisztus, az örök főpap: kiválóbb az angyaloknál, kiválóbb Mózesnél, kiválóbb Áronnál; áldozata kiválóbb az ószövetségi áldozatoknál és a szentély, amelybe belép, kiválóbb a szövetség sátránál és az emberkéz alkotta templomnál.

Főpapságának kiválósága, hogy együtt tud érezni velünk, az ő testvéreivel. – A hangos kiáltások, imádság és könyörgés, amelyről a levél beszél, vonatkozhat az ő könyörgésére a Getszemáni kertben: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár”, de az ő kiáltására a kereszten is: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” – Döbbenettel halljuk és olvassuk, hogy hódolatáért – amelyet Fiú létére az Atyának megadott, meghallgatásra talált, holott tudjuk, hogy a szenvedés poharát az utolsó cseppig ki kellett innia és Isten nem vette le őt a keresztről, nem mentette meg a haláltól. – Ezek szerint ennek másra kell vonatkoznia. Ez pedig minden bizonnyal Jézus Krisztus dicsőséges feltámadása, ami nem egyszerűen a múlandó földi élet visszaadása vagy meghosszabbítása, hanem az örök élet dicsősége. – Ami még jobban megdöbbent, hogy Ő, Jézus, aki az Atyának mindhalálig engedelmes és önmaga vállalta a kereszthalált, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet. Ez is csak azt mutatja, mennyire komolyan vette a velünk, emberekkel való sorsközösséget, hogy tanulnia kellett, tanulnia kellett az engedelmességet, mégpedig a szenvedésből. – A nagyböjt a tanulás ideje: a nagyböjti prédikációk, a keresztségi katekézisek, de még a keresztúti ájtatosság is tanít bennünket az engedelmességre, a hiteles keresztény életre. Mi Krisztus szenvedéséből tanuljuk az engedelmességet, és őneki engedelmeskedünk. Ez által szerezte meg nekünk az örök üdvösséget.

Engedelmeskedni nem könnyű. Olykor megalázva, kiskorúsítva érezzük magunkat. Épp azért kell Krisztustól tanulnunk az engedelmességet és vele együtt engedelmeskednünk. A bűnbeesés az engedetlenség következménye volt. Az üdvösségre csak az engedelmesség által juthatunk el.

EVANGÉLIUM: Jn 12.20-33

Jézus a földbehulló és elhaló búzaszemről beszél nekünk. Ahogyan abban titokzatos módon el van rejtve az élet és a bőséges termés, úgy a mi halálunkban is titokzatos módon, de valóságosan el van rejtve feltámadásunk és örök életünk.

Jézus Krisztus a földbehulló búzaszem, amelyről. – Halálában és temetésében nem csak az ő feltámadása és örök élete van elrejtve, hanem mindannyiunk – az egész kalászé, amely az egy búzaszemből lesz, hiszen Jézus bő termésről beszél.

Ahhoz, hogy vele együtt részesedjünk a feltámadásban és örök életben, itt a földi életben is hozzá kell kapcsolódnunk. A bő termés feltétele az elhalás. Ez pedig nemcsak a kényszerű fizikai, biológiai halált jelenti, hanem az áldozatkész, keresztény életet. – Jézus Krisztushoz kapcsolódni, hozzá tartozni, annyit jelent, mint késznek lenni elveszíteni életünket, nem ragaszkodni betegesen ahhoz, amit a közvélemény a legnagyobb és egyedüli értékeknek tart: a teljesítményt és a fogyasztást, hanem követni Jézust a keresztúton, abban a meggyőződésben, hogy így még nagyobb értékeket tudunk megvalósítani.

A nagyböjti idő az előkészület ideje: a keresztségre, vagy a keresztség megújítására. – Az apostol szavai szerint ez által meghaltunk a bűnnek és új életre támadtunk. Ha ettől a meghalástól nem riadunk vissza, akkor testi halálunkban is a bő termés, az örök élet beérését ismerhetjük fel.

OLVASMÁNY: 2 Krón 36,14-16. 19-23

A sínai szövetségben, a tízparancsolatban Isten közölte választott népével a szövetség feltételeit. A választott nép addig lakhat az ígéret földjén, amíg ezeket betartja. A krónikás röviden elmondja, hogy a nép megfeledkezett Istennel kötött szövetségéről. Hiába jöttek Isten prófétái, megbízottai, hogy figyelmeztessék a népet. Ezért érte őt a büntetés: a babiloni fogság. – Ez a jellemző az ószövetségi elbeszélésekre: a történelmi eseményekből – amelyek talán magukban véve, egy nem hívő számára csak az események szükségszerű, vagy véletlen láncolata, közömbösek – kiolvasni az üdvtörténet mondanivalóját, Isten szándékát. Így a babiloni fogság kezdettől fogva Isten büntetésének számít; hogy ezt senki félre ne értse, az események mellett ott vannak a próféták, akik szavaikkal tolmácsolják az események jelentését. – A próféták gyakran lesznek nevetség tárgya. A kinevetés, mások kigúnyolása, önvédelmi fegyver: ha látunk valakit, akinek magatartása helyesebb, mint a mienk, de nincs lelki erőnk, hogy a magunk életén változtassunk, irigység tölt el, amely gyakran tehetetlenségünk feletti haraggal tölt el bennünket: hogy magunkat igazoljuk, nevetség tárgyává tesszük azokat, akiknek jó példáját követnünk kellene. Ez a próféták sorsa, amelyet el kell viselni mindannak, aki ezt a hivatást vállalja. – A hetven évnek jelképes értelme van: a hetedik nap az Úr napja: tízszer hét évig kell a választott népnek vezekelnie, amiért nem ünnepelte az Úr napját. És a büntetetés pont az volt, hogy a számkivetésben nem ünnepelhette. Ekkor volt alkalma, elgondolkodni arról, mit veszített el.

De az Ószövetség rámutat arra, hogy Isten a történelem Ura. Amikor leteltek a bűnhődés napjai, megbukott a babiloni birodalom és a perzsa Kyrosz hazaengedte őket a számkivetésből, de még a jeruzsálemi templom felépítését is szívén viselte. – Isten tehát kibékül az ő népével; az Újszövetség választott népe mi vagyunk, az Egyház. A keresztség és a húsvéti szentségek által vezet bennünket a mennyei Jeruzsálem felé; ahogyan a kiválasztott nép történetében mindig megadta az újrakezdés lehetőségét, úgy a húsvéti szentségekben minekünk is megadja a lehetőséget, hogy keresztény életünket mindig megújítsuk, újrakezdjük.

ZSOLTÁR: 137.

Nabukodonozor babiloni uralkodó Kr.e. 587-ben lerombolta Jeruzsálemet és lakosságát elhurcolta a babiloni fogságba. – Jeruzsálemmel együtt odaveszett a templom is, az ószövetségi hívő életének központja, hiszen a templom volt az Istennel való találkozás legkiválóbb helye. – Akik Istenben hittek, úgy érezték, a templom lerombolásával mindentől megfosztották őket. – Fájdalmukat csak növelte a számkivetés, ahol a babiloni folyók: Tigris és Eufratesz partján, még a szent város, Jeruzsálem helyét, romjait sem láthatták. Egyetlen vigaszuk a visszaemlékezés volt, amelyből a Sionról, arról a hegyről szóló zsoltárok egy része keletkezett, amelyen Jeruzsálem a hagyomány szerint épült. Ezeket citerára emlékeztető húros hangszerrel kísérték. – Amikor azonban megjelentek a hajcsárok, sanyargatók, a választott nép gyermekei felakasztották hangszereiket a fűzfákra: úgy gondolták, nem méltó, hogy a számukra legszentebb dolgot pogány fülek hallják: „Nem illő az igazgyöngyöket a disznók elé dobni”, – Jézus szavai szerint. – Szomorúságukat az elkeseredésig fokozta, amikor éppen sanyargatóik, akik a templomot lerombolták, akik fogságba hurcolták őket, éppen ezek követelik tőlük, hogy énekeljenek valamit a szent városról, Sionról. – A hívő zsidók átérezték, mennyire megalázó ez a követelés, és ebből a lelkiállapotból érthető a szinte átkozódásszerű fogadkozás: „Száradjon el kezem, ragadjon ínyemhez nyelvem!”

A választott nép a számkivetésben eszmélt rá a templom, a szent város és egész vallásossága értékére, – amikor már mindezt elveszítette. De Isten mindig fenntartotta a helyreállítás, a visszatérés lehetőségét. – Így a babiloni fogságból való visszatérés, a megtérést, a templom újjáépítése az Istennel való szövetség megújítását is jelenti.

Nem tudhatjuk, megengedi-e a Gondviselés, ahogy a mi katolikus templomainkat is lerombolják, mi is elveszítsük otthonainkat, azért, hogy rádöbbenjünk, milyen értéket veszítünk el, ha elveszítjük vallásunkat, Istenünket? Lehet, hogy erre van szükség, hogy mindezt megtanuljuk megbecsülni, hogy ismét szabadulni kívánkozzunk a bűn rabságából, amelynek képe a babiloni számkivetés. – A nagyböjt és a húsvéti idő a megújhodás, a visszatérés – megtérés, az „újraépítés” ideje. Isten nekünk is megadja mindennek lehetőségét. Rajtunk múlik, vajon készek vagyunk-e ezt a lehetőséget kihasználni.

SZENTLECKE: Ef 2,4-10

Krisztus kereszthalálának és feltámadásának megünneplésére, keresztségi ígéreteink megújítására készülve szent Pál apostol elmondja nekünk, hogy a bűn a lélek halála. Bűneink miatt halottak voltunk és vagyunk, de az irgalmas Isten azzal mutatta meg irántunk való nagy szeretetét, hogy Krisztussal együtt életre keltett bennünket. A keresztségben Krisztussal együtt meghaltunk: Krisztus a mi bűneink engesztelő áldozataként, értünk; mi pedig bűneink engesztelő áldozataként, értünk; mi pedig bűneinknek, hogy Istennek éljünk, ahogyan az apostol egy más helyen mondja. Ezt az üdvösséget, ahogyan ezt Szent Pál állandóan hangsúlyozza, kegyelemből kaptuk. Az üdvösségben kegyelemből részesültünk a hit által, ami szintén Isten kegyelmi ajándéka. Nem a mi érdemünk a kegyelem, de kegyelmével jótettekre teremtett minket. A jótettek tehát a mi élethivatásunk és nélkülük nem juthatunk el az üdvösségre. – Itt újból az előre elrendelésről van szó, ami azonban nem Isten önkényes rendelkezése sorsunkról, jövőnkről, hanem keresztény élethivatásunk, a jótettekben való buzgólkodás eleve elrendelése, hogy ezekben éljünk.

Isten, aki bennünket Krisztussal életre keltett, már most a mennyeiek közé helyezett őbenne. Ott a helyünk, ahol Jézus Krisztus van. Ezt az Isteni kegyelem teszi lehetővé, amely kedvessé tesz bennünket Isten előtt. Ez a túláradó kegyelem, nem túlélést, hanem az élet bőségét eredményezi bennünk. Krisztus Jézusban nyilvánítja ki a kegyelem túláradó bőségét, amelynek a földi életben titokzatos, de már valóságos módon részesei vagyunk: ez jelenti azt, hogy a mennyeiek közé helyezett őbenne.

Ennek a keresztény hivatástudatnak kell erősödnie bennünk, a nagyböjti időben az imádság, tanulás, az irgalmasság tetteinek gyakorlása, az önfegyelmezés és az újjászületés (a szentgyónás és szentáldozás) szentségei által.

EVANGÉLIUM: Jn 3,14-21

Nem egyszer azzal vádolják a katolikus Egyházat, hogy megtűri Jézus Krisztusnak és a szenteknek képmását a templomokban, és ezzel bálványimádásra tanítja a híveket.

Mózesnek maga Isten ad parancsot, a rézkígyó elkészítésére és, aki feltekint ennek a csúszómászónak képmására, meggyógyul a kígyómarástól.

Jézus nem ítéli el a rézkígyóra való „feltekintést”, ami az ószövetségben a hódolat, sőt az imádás jele volt. – Mint önmaga előképét értelmezi azt. Ha a kígyómarásból kigyógyultak, akik a részkígyóra tekintettek, mennyivel inkább kigyógyulnak a bűn kígyómarásából, akik feltekintenek a megfeszített Jézus Krisztusra.

A nagyböjti időben az Egyház azáltal, hogy testi szemünk elé állítja a bűneinkért megfeszített Jézus Krisztus képmását, lelki szemünk elé akarja idézni a megváltás eseményét. – Ha a csúszómászó képmása gyógyulást hozott a kígyómarásból, mennyivel inkább gyógyulást hozhat a megfeszített megváltó, akinek képmására tekintünk.

Ez, pedig azért történhet meg, mivel a megfeszített Jézus Krisztusra tekintve megláthatjuk Isten jóságát, irántunk való szeretetét, de ugyanakkor a magunk bűneit, gyarlóságát is. Ez az összehasonlítás indít bennünket bűnbánatra, a bűnbánat pedig – pedig a javulás, jóvátétel és a beismerés készségével – maga a bűneink kígyómarásából való gyógyulás.

OLVASMÁNY: Kiv 20,1-17

A nagyböjti idő, az újszövetség megkötésére, a keresztségre készít elő. A nagyböjti időszak tetőpontját a húsvéti virrasztásban éri el: ekkor szolgáltatták ki valamikor (és sok helyen ma is) a keresztség szentségét, és a bűnbánatban, a húsvéti szentgyónásban megtisztulva ekkor újítjuk meg keresztségi fogadalmunkat. Az Újszövetséget az Ószövetség előzte meg; a Noéval kötött szövetség, az Ábrahámnak ígért szövetség – amelyekről az elmúlt vasárnapokon olvastunk – hallottunk; ma a sinai szövetségről hallunk az ószövetségi olvasmányban, melynek szövegét – ha rövidített alakban is, a tízparancsolatból mindannyian ismerjük. – Nem csak Isten féltékenysége jut kifejezésre: megtorolja a gonoszságot az unokákon és dédunokákon; hanem éppen irgalmasságát juttatja kifejezésre, hogy a megtorlás csak ezekre vonatkozik, viszont ezredízig irgalmasságot gyakorol. A bibliai és általában keleti gondolkodásmódnak megfelel ez a szigorú egybetartozási tudat: az ősök és a leszármazottak nem függetleníthetik magukat egymástól.

Az első három parancs bővebb magyarázatot nyer: az Istenhez való viszonyulás az alapja az embertársainkhoz való helyes viszonyulásnak; aki Istent felcseréli valami más értékkel, az bálványimádó lesz (mi a szentek képmását csak tiszteljük, mivel rájuk emlékeztetnek minket). A bálványimádás lényege: Isten helyett a teremtményeknek szolgálni: gazdagságnak, előmenetelnek, érvényesülésnek. Akinek ez lesz az Istene, az embertársát sem tudja tiszteletben tartani: kikönyököli, eltapossa – (Isten nevének tiszteletben tartása különösen a pogány népek között volt fontos, akik azt hitték, hogy ha Isten nevét ismételgetik, rákényszerítik, hogy akaratuk szerint járjon el. Az ilyen vallásosság helytelen; Sem Isten, sem ember nem lehet eszköz céljaink elérésére: Isten és ember egyaránt csak cél lehet; semmi esetre sem eszköz. A szombat: „sabbat” héberül pihenőnapot jelent. A parancs úgy szól, hogy ezt a pihenőnapot meg kell ünnepelni. Ez a parancs egy még csodálatosabb sorsközösséget juttat kifejezésre: együtt ünneplünk Istennel, akivel együtt fáradoztunk, alkottunk; együtt ünneplünk Krisztussal, aki vasárnapi feltámadásával megkoronázta a teremtés művét.

ZSOLTÁR: 19.

A zsoltárok mint Isten népének válasza kerültek a liturgiába. Segítségükkel válaszolunk Isten hozzánk szóló Igéjére, amelyet az olvasmányokban hallottunk. – Ma a tízparancsolatot hallottuk az ószövetségi olvasmányban: egy ószövetségi szöveget, amelyet mindannyian, majdnem szóról szóra ismerünk. A zsoltárban dicsérettel válaszolunk erre a törvényre. – A tízparancsolat dicséret tárgya, mert tökéletes: megtaláljuk benne az emberi élet és valóság minden területét: az Istenhez való helyes viszonyulás (első 3 parancs), az embertársainkhoz való helyes viszonyulás alapja (szülők, élet, testünk, magántulajdon, becsület, házastárs): tehát nincs az életnek olyan területe, amelyre a tízparancsolat ne térne ki. Ezért joggal mondja a zsoltár és a zsoltárral mi: tökéletes. – Felüdíti a lelket, mert nem jelent számunkra terhet, hanem nyugodt lelkiismeretet és életet biztosít – ha nem azt nézzük, mit veszítünk, hanem, mit nyerünk betartásával. – Bizalmat érdemel, mert, ha betartjuk, nem csalódunk. Csalódást csak a bűn okozhat. – Bölcsességre nevel, mert általa megismerjük az élet igazi értékét, és megtanuljuk, hogy azt Isten törvényének betartásával érjük el. – Egyenes az Úr törvénye, mert megkímél bennünket attól, hogy kerülő úton keressük az élet örömeit. – Világosak Isten parancsai: pl. senkinek sem kell magyarázni, miért nem szabad ölni; – Fényt gyújtanak a szemnek, mert világosságuk mellett találjuk meg az egyenes életutat – addig csak a bűn sötétségében botorkálunk; – Megtisztít az Úr félelme – mert, ha félünk, hogy elveszítjük az Istennel való barátságot, a bűnbánatban készségesen megtisztítjuk, és igyekszünk tisztán megőrizni lelkünk menyegzős köntösét. – Mindennél értékesebb Isten tíz parancsolata, mert ezeknek a törvényeknek betartása szerzi meg számunkra a maradandó értékeket – örök életet –és a mulandó dolgok is csak a tízparancsolat által lesznek értékessé, édessé (drágakő, lépes méz).

SZENTLECKE: 1 Kor 1,22-25

A nagyböjti idő és egész keresztény életünk központjában a megfeszített Krisztus áll, vagy legalább is annak kell állnia. Erről gyakran megfeledkezünk, vagy igyekszünk tudatunkból kiszorítani – különösen, pedig életvitelünkben nem találunk számára megfelelő helyet, hiszen az egész közvélemény, közhangulat az „önmegvalósításról”, „teljesítményről” és „fogyasztásról” szól, a kereszt, a megfeszített Krisztus, pedig az önmegtagadást, áldozatot hirdeti. – Ezért hasonlóan Szent Pál kortársaihoz mi is inkább valamilyen csoda, vagy bölcsesség által szeretnénk üdvözülni, boldogok lenni. A csodák által, amelyek bennünket semmire sem köteleznek, amelyeken legfeljebb csodálkozunk és a bölcsesség által, amely egyre távolodik az élet valóságától, helyettesíteni szeretnénk a keresztény élet áldozatát, a keresztet, a megfeszített Krisztust.

Senki sem kételkedik közülünk Jézus Krisztus csodáiban és Isten mindenhatóságában; senki sem fogja közülünk kétségbe vonni annak a bölcsességnek nélkülözhetetlen voltát, amely Isten ajándéka, maga Jézus Krisztus. De ez a bölcsesség merőben különbözik attól, amelyet Szent Pál kortársai elvártak az apostoltól, az Egyháztól netalán magától Istentől, és amelyet olykor mi is elvárunk a magunk szórakoztatására vagy igazolására: ez a (megfeszített) Krisztus Isten ereje és bölcsessége, amelyet mi oktalanságnak tartunk, és amely bölcsebb az embereknél. – És Isten gyöngesége, amely Jézus Krisztus kereszthalálában lett nyilvánvaló, amikor Isten nem sietett segítségére, hogy csodásan levegye a keresztről, ahogyan ezt Jézus hóhérai elvárták volna és követelték Istentől.

Nem a csoda, nem a bölcsesség vált meg, üdvözít, szabadít meg a bajból, hanem az önfeláldozó szeretet, az a szeretet, amely a kereszttől sem retten vissza.

A nagyböjti idő arra tanít, hogy az eszünk ne csodákon és emberi bölcsességen járjon, hanem bevalljuk gyengeségünket annak, akiben Isten gyengesége, amely erősebb az embereknél, megnyilvánult, beismerjük oktalanságunkat annak, aki a kereszthalál oktalanságát vállalta, és akiben így megnyilvánult Isten bölcsessége.

EVANGÉLIUM: Jn 2.13-25

A János evangélium mindjárt Jézus nyilvános működésének kezdetén számol be a jeruzsálemi templom megtisztításáról. Ez összefügg Jézus többszöri jeruzsálemi útjával a 4. evangéliumban.

Számunkra, akik a kegyes és irgalmas Jézusról és Istenről más képet alakítottunk ki, szokatlan Jézusnak ez a fellépése korbáccsal a kezében – „tréfát” nem ismerve. – Mégis el kell fogadnunk a valóságot, hogy volt eset, amikor Jézus így lépett fel, mert így kellett fellépnie.

Az egész esemény összefüggésben áll halálával és feltámadásával. Tudjuk, hogy a hamis tanúk Jézus szavára fognak hivatkozni, – természetesen elferdítve, amelyeket a templom lerombolásáról és újraépítéséről mondott; – az evangélium, amelyet Jézus Krisztus feltámadása után írtak, a húsvéti misztérium fényében, megjegyzi, hogy feltámadása után tanítványainak eszébe jutottak Jézus szavai.

A nagyböjt a tisztulás ideje. A templom mi vagyunk. Nem szabad visszarettennünk attól, hogy Jézus Krisztus a nagyböjti időben a mi lelkünk templomát is megtisztítsa. Ha szükséges, ostorral a kezében. Mi magunk segítsünk neki ebben. – Jézust nem csak az emberkéz alkotta templomért emészti el a buzgóság, hanem értünk is. – Nem csak a maga testének templomát „építette fel” harmadnapra. Feltámadásának mi is részesei leszünk, ha engedjük, hogy a bűnt, a gonoszságot, a rosszat – ha kell korbáccsal is – kiűzze lelkünk templomából.