• Úrnapja : Ter 14,18-20
• Melkizedek áldozatáról hallunk az ószövetségi olvasmányban. Kenyeret és bort mutat be áldozatául, amikor Ábrahám Sálemhez érkezik. – Két világ találkozik itt: a kánaáni őslakosság, amelynek áldozati adomány a föld- és a szőlőtő termése, és a félnomád (vándor, állattenyésztő) választott nép, amely vágó- és égőáldozatul bárányokat, tulkokat mutat be. – Úgy tűnik, a bibliai elbeszélés Melkizedek áldozatát előbbre valónak tartja. És valóban: a véres áldozatok megszűntek, de a kenyér- és boráldozat nap mint nap megújul oltárainkon a Szentmisében. – az Újszövetség Melkizedeket Jézus előképének tartja: a Magasságbeli papja; származását, eredetét nem lehet tudni – tehát közvetlen Istentől jön; neve: Melkizedek = az igazság királya – tehát egyszersmind király és pap; ő Sálem (a későbbi Jeruzsálem) királya; sálem – salom héberül békességet, üdvösséget, minden jót, testi-lelki épséget jelent. – Mindezeket a vonásokat megtalálhatjuk Jézus Krisztusban, az Újszövetség királyi főpapjában, a béke fejedelmében, az igazság királyában, aki az örökre szóló kenyér- és boráldozatot elrendelte. – A kenyér, a verejtékkel áztatott munka eredménye, és az ehhez szükséges életerő forrása; a bor, a vidámság, a jókedv, az ünneplés jele: ugyanúgy nélkülözhetetlen a méltó elviselhető emberi élethez, mint a mindennapi kenyér. – Így az újszövetségi Melkizedek, Jézus Krisztus áldozatában jelen van az egész emberi élet: a munka és az ünnep, a szenvedés és az öröm. – A mai ünnep – és minden Mise (kenyér-és boráldozat) – arra szólít fel bennünket, hogy egész életünkkel kapcsolódunk be a megváltás művébe, – mi, akik a keresztség által részesei lettünk Krisztus királyi főpapságának. – egész életünkkel kapcsolódjunk Krisztushoz és a hívek közösségéhez: ne csak a bánatban, a szenvedésben keressük Istent és embertársainkat, felebarátainkat, hanem az örömben és a sikerben is.ZSOLTÁR: 110.

  A zsoltárok nem egyszer az Ószövetség elbeszéléseinek emlékét idézik. Így a mai ünnepen, amikor Melkizedek áldozatáról hallunk az ószövetségi olvasmányban, a zsoltár is erről a sálemi királyról éneke, aki kenyeret és bor mutatott be áldozatul. – Az egyház ebben az áldozatban kezdettől fogva Jézus Krisztus áldozatának előképét ismerte fel: a szentmiseáldozat adományait, a kenyeret és a bort. – Melkizedekben, az igazság királyában, sálem, vagyis a béke királyában, aki egyben főpap is, magának Jézus krisztusnak előképét, aki önmagában egyesíti a királyi és főpapi hatalmat.

  Amikor a zsoltár arról beszél, hogy az úr jobbjára ülteti a királyt, Isten kedveltjét, védencét, Isten Fiát, akkor ez azt jelenti, hogy Isten megosztja vele hatalmát. – Ez nemcsak Jézus Krisztus mennybemenetelében valósul meg, amikor helyet foglalt Isten dicsőséges jobbján, hanem akkor is, amikor Jézus krisztus maga mellé ültet bennünket, hogy a szentmise lakomáján, Melkizedek ajándékaival, a kenyérrel és borral, és az ezek színe alatt jelenlevő testével és vérével megvendégeljen bennünket. – Ebben a vendégségben különösképpen megmutatkozik, hogy a keresztségben részesei lettünk Jézus Krisztus királyi és főpapi hatalmának: nemcsak hatalmat kaptunk, hanem meghívást is, hogy legyőzzük ellenségünket és uralkodjunk a rossz felett: főpapi küldetésünk, pedig azáltal valósul meg, hogy keresztény életünkkel hirdessük Krisztus tanítását és vállaljuk az ezzel jár áldozatokat. – Így Jézus Krisztussal együtt ránk is vonatkozik, amit a zsoltár mond: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. – Ha itt, a földi életben készek vagyunk részt venni lakomáján, lehet reményünk, hogy az örök életben is jobbjára ültet minket.

  SZENTLECKE: 1 Kor 11,23-26

  Az Oltáriszentség, Eukarisztia alapítását az utolsó vacsorán elbeszéli szent Máté, Márk, Lukács-Evangéliuma és szent Pál korintusiakhoz írt első levele, amelyet a nagycsütörtök esti szentmiséről ismerünk. Ha az előző három elbeszélés Jeruzsálem pusztulásával függ össze, Krisztus után 70-ben, akkor minden bizonnyal szent Pál elbeszélése a legrégebbi, hiszen az első korintusi levél a Krisztus utáni ötvenes évekből származik. – Az apostolt az eukarisztia megünneplésével kapcsolatos visszaélések indítják, hogy címzetteinek elbeszélje az utolsó vacsorán történteket. Elbeszélése leginkább szent Lukácséra hasonlít: mindketten elmondják, hogy Jézus hálát adott, amiből az Eukarisztia, „jó hálaadás” – szó származik, valamint, hogy Jézus értünk adja az ő testét: „Ez az én testem, amely tiértetek adatik” – olvassuk szent Lukácsnál; „Ez az én testem tiértetek”. – áll a korintusi első levélben. Megegyezik a két elbeszélés Jézus rendelkezésében is: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”

  Jézus Krisztus értünk adja az Ő testét az Eukarisztiában, „S, hogy halála szent emlékét mindennap megülhessük”, elrendeli a tanítványoknak az Eukarisztia ünneplését, a „szentmise bemutatását”, megalapítja az egyházi rendet.

  Az Eukarisztia megünneplése azonban nem csak mint egy  múlt eseménnyel függ össze Jézus Krisztus halálával, nem csak emlékezés, hanem Jézus Krisztus valóságos jelenléte, amely elővételezi az örök élet ünnepi lakomáját: „Az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön „ – írja szent Pál nem csak a korintusiaknak, hanem nekünk is.
  

   

   Úrnapja: Krisztus Testének és Vérének ünnepe

  EVANGÉLIUM: Lk  9,11b-17.

  Szentháromság-vasárnap utáni csütörtökön ünnepli az Egyház Úrnapját, Krisztus Testének és Vérének ünnepét. Emlékezés ez nagycsütörtökre, az utolsó vacsorára, az Oltáriszentség alapítására, amikor azonban figyelmünk már Krisztus szenvedésére irányul.

  Mind a négy evangélium ismeri a csodálatos kenyérszaporítást, (a Máté és a Márk evangélium kettő is elbeszél). Ha az elbeszélés eseményét, kifejezéseit, megfogalmazását figyeljük, könnyen felismerhetjük a hasonlóságot az utolsó vacsora elbeszélésével: „Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és a tanítványoknak adta” – itt: „hogy osszák ki a népnek”. Az utalás az Eukarisztiára félreismerhetetlen. – Ám mindez nem „légüres térben történik”: Jézus meghagyja a tanítványoknak, hogy ötvenes csoportokban ültessék le a tömeget, amelyből a férfiak száma mintegy ötezer volt. Az ötven főből álló csoport áttekinthető. Nem személytelen, névtelen tömegről. A csoporton belül mindenki tudhatta, honnan a kenyér, a hal – kitől kapják. Így az Egyház, amelyben az Eukarisztiát ünnepeljük, a kenyértörést végezzük,, nem névtelen tömeg, amely a közélelmezés  valami rendkívüli megoldására vár, hanem azoknak közössége, akik hallgatják Krisztus tanítását, s akikkel Jézus Krisztusnak az ő teste által, a kenyér színe alatt, személyes kapcsolata van. – Ugyanúgy nem az én „magánügyemről”, „magánörök életemről „van szó, hanem amint ezt a 12-es szám szépen kifejezi, az apostoli Egyházban, név szerint megszólított hívőről, akit Jézus Krisztus ebben az Egyházban személy szerint táplál, tanít, üdvözít.

A Táltos utcai Szent Kereszt Templom szeretettel várja Önt és kedves családját  az  1938-as Eucharisztikus Kongresszus emlékére rendezett

Zenés Esti Családi
Hajózásra a Dunán a Hunyadi hajóra

2013. május 24-én, pénteken 20–22 óráig

Beszállás: 19:30-tól a Batthyány térnél
Jegyek vásárolhatók elővételben:
a Szent Kereszt Templomban (XII. Bp. Táltos u. 16.) és a plébánián
Jegy: 500 Ft, Családi jegy: 1500 Ft
További információ:
matolcsy@t-email.hu
(30)436-2448; (20) 823-0024
www.szentkereszt.plebania.hu

ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK
– URUNK MENNYBEMENETELE
-OLVASMÁNY: Apcsel  1,1-11

Az első Teofilnak írt könyv, amelynek említésével az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélését kezdi Szent Lukács, az ő Evangéliuma. Ez az Evangélium Jézus útját beszéli el Názárettől Jeruzsálemig. Ezen az úton Jézus Isten országáról beszél. Az Apostolok Cselekedetei viszont Isten Országa örömhírének „útjáról” beszél „Jeruzsálemtől a föld végső határáig”.

Jézus megjelenik az apostoloknak, együtt étkezik velük és megígéri a Szentlelket. – A feltámadt Úr az étkezést részesíti előnyben, mind az eukarisztia, a szentmise megünneplése az a hely, az az alkalom, ahol a feltámadt Úrral találkozhatunk. – Egyben Jézus megalapítja a legrégibb „kilencedet”, hiszen tíz nap múlva, a húsvét utáni ötvenedik napon, pünkösdkor fogják a tanítványok elnyerni a Szentlelket.

A tanítványok megértették, hogy ez az utolsó találkozás földi életükben a feltámadt Úrral. Ezért most már haladéktalannak tűnik Izrael országának megújítása, – noha Jézus Isten országáról beszélt földi tartózkodása idején.

Amit Jézus a tanítványoknak mond, ránk is vonatkozik: nem a mi dolgunk, hogy ismerjük az időpontokat; ellenben kötelességünk és küldetésünk, hogy „a föld végső határáig” tanúi legyünk Jézus Krisztusnak: elsősorban hiteles keresztény életünkkel. Ehhez abból kell erőt merítenünk, amit a két fehérruhás férfi mondott az apostoloknak: „Ez a Jézus  … úgy jön el ismét, ahogyan most szemetek láttára a mennybe ment”.

ZSOLTÁR: 46,2-9

Isten „felemelkedéséről” szól a zsoltár: Az Úr az égbe emelkedik harsonaszó mellett. Ezt könnyű volt Jézus Krisztus mennybemenetelére vonatkoztatni, aki elfoglalta helyét a mennyben az Isten jobbján. – Fölemelkedni a mennybe és a magasságban elfoglalni a dicsőség helyét, annyit jelent, mint fölötte állni a népeknek, uralkodni a nemzetek fölött. Ez beteljesedett Jézus Krisztus mennybemenetelében, hiszen ő is uralkodik az egész világ fölött: neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön. A zsoltárt a jeruzsálemi templom valamely ünnepére vezették vissza, ahol sok lépcsőn kellett felmenni a felső udvarba, az oltárhoz, vagy a szentek szentjébe. Ez arra késztette a hívőt, hogy a galileai férfiakkal, az apostolokkal együtt mi is az égre emeljük tekintetünket, hiszen földi életünk minden pillantásával Jézus Krisztust keressük, és mivel őtőle reméljük üdvösségünket.

Ez természetesen nem mentesít bennünket a mindennapi élet realitásával – olykor brutalitásával való szembesüléstől és azoktól a feladatoktól, küzdelmektől, amelyek Jézus Krisztus második eljöveteléig ránk várnak, ránk hárulnak – netalán ránk nehezednek.

SZENTLECKE: Ef. 4,1-13

Szent Pál apostol két fogságáról tudunk a Szentírásból: a cézáreai és a római fogságról. Nem tudjuk ezek egyikében, vagy valami további fogság idején kelt az Efezusi levél, amelynek egy szakaszát, részét halljuk, olvassuk.

Az apostol címzettjeit és minket hivatásunkhoz méltó életre int. Ezt a hivatást, amely bennünket kötelez, a keresztség szentségében kaptuk. – az alázat, szelídség, türelem, egymás elviselése egészen a Kolosszei levél intelmeire emlékeztetnek, ahogyan azt Szentcsalád vasárnapján hallottuk. Ezek az erények, ez a magatartás ad kilátást, reményt arra, hogy a béke köteléke fönntartja a lelki egységet, ami a szentlecke központi gondolata, s amelyre az apostol oly nagy súlyt fektet. Az egy Test, Krisztus titokzatos teste, az Egyház, amelynek tagjai vagyunk, és amelyet az egy Lélek, a Szentlélek egyesít. Ez az alapja annak az egy reménynek, az örök élet reményének, amelyre az a hivatás szól, amelyet a keresztség szentségében kaptunk. Nem az én egyéni, önző, önmagam által kigondolt és eltervezett reményéről, privát boldogságról, hanem az egy Test, Az Egyház boldogságáról van szó.

Az egy keresztséget – amelyet a hiszekegyben is megvallunk, az Egyházra bízta Jézus  Krisztus mennybemenetelekor és az Egyház szolgáltatja ki. Ez a keresztség az egy Úr, Jézus  Krisztus alapítása és az egy hittel együtt üdvösségünk alapja, hiszen egy az Isten,  mindnyájunk Atyja – és mi az ő gyermekei, ezért mondhatjuk következésképpen egymásnak testvérei vagyunk. Minden felett áll – és vele együtt Jézus  Krisztus is, aki elfoglalta helyét az ő jobbján, de mindent betölt, és mindenben benne van, hiszen Jézus  Krisztus is azt mondja: „Íme, veletek vagyok mindennap a világ végezetéig”.

A kegyelemben Jézus Krisztus részesít minket, „aki fölment a magasba”. – az ő mennybemenetele, megdicsőülése feltétele annak, hogy bennünket megajándékozzon – az ő ajándékozásának mértéke szerint. Istenen, Jézus Krisztuson nem lehet számon kérni a kegyelmet, hiszen ez az Ő ingyenes ajándéka.

A János-evangéliumhoz hasonlóan a szentlecke is azt mondja, hogy az, hogy Krisztus fölment a mennybe, azt jelenti, hogy először leszállt „a lenti, földi tájakra”. – Csak az mehetett föl a mennybe, aki előzőleg a mennyből alászállt, a Fiú, Jézus  Krisztus. Így értelmezi az apostol a zsoltár-idézetet. – Így töltheti be a mindenséget, az eget és a földet, ahogyan a próféta szavait ismételjük a szentmisében: „dicsőséged betölti a mennyet és a földet”.

A keresztség szentségében Isten gyermekeinek életére születtünk, de Isten gondoskodik arról, hogy meglett emberré váljunk Krisztusban. Ezért rendeli az apostolokat, prófétákat, pásztorokat és tanítókat, hogy szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, vagyis bennünket, akiket megszentelt a keresztség, hogy Krisztus megismerésében egységre jussunk é fölépítsük Krisztus testét – vagyis az Egyházat. Krisztus Egyháza tehát általunk és bennünk épül, ahogyan Szent Pál nagy előszeretettel hangsúlyozza ezt a gondolatot. Ahhoz, hogy szolgálatunk betöltésére képesek legyünk, készségesen el kell fogadnunk a nevelést, amely mindig is alázatot feltételez. Így jutunk el az egységre a hitben és Isten Fia megismerésében. Hogyan is ismerhetnénk meg Isten Fiát, Jézus Krisztust, és hogyan juthatnánk el a hit egységére, ha ezt a nevelést visszautasítjuk? Az Egyház egysége elsősorban a hit egységében nyilvánul meg. Ez, pedig azt jelenti, hogy nem az egyéni nézetek és az önző érdekek, az egy Úr, Jézus Krisztus tanítása határozza meg, mit és miben kell hinnünk. Ez viszont feltételezi hitünk tartalmának, Krisztus tanításának ismeretét. Legalább olyan szinten, amilyenen a rendszeres hitoktatás és a minden vasárnapi szentmise tanítása ezt nekünk közvetíti.

Urunk mennybemenetele (Áldozócsütörtök)

EVANGÉLIUM: Lk  24,46-53

Szent Lukács kétszer beszéli el Jézus mennybemenetelét,: egyszer az Apostolok Cselekedeteiben, egyszer pedig Evangéliumában. Amivel az Evangélium végződik, azzal kezdődik az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélése. – Jézus, épp úgy, mint az emmauszi tanítványoknak, és annak idején a tizenegynek, most az apostolok emlékezetébe idézi, hogy a Messiásnak szenvednie kellett és így támadhatott fel harmadnapra a halálból. – Míg a Máté – és Márk-evangélium arról beszél, hogy Jézus Krisztus a tanításra és keresztelésre ad parancsot, itt, szent Lukácsnál Jézus azt rendeli el, hogy nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni. A keresztség eltörli az eredeti bűnt és minden más bűnt. A megtérés és bűnbocsánat a keresztség és a keresztény élet, így az Egyház tanításának is lényege. Aki mást tanít, meghamisítja azt. – A Lukács-evangélium a bűnbocsánat gondolatával kezdődik: Zakariás, keresztelő János atyjának énekében, és itt ezzel is zárul. Az egész Lukács evangélium a megbocsátás és irgalmasság örömhíre, amellyel az apostoloknak, az apostoli Egyháznak hirdetnie kell Jeruzsálemtől kezdve. – A Lukács evangélium a jeruzsálemi templomban kezdődik, az egész elbeszélésben kiemelt szerepe van és itt a szent város említésével zárul: – Jézus Betánia közelében emelkedik az égbe, ahonnan egykor virágvasárnap bevonult a szent városba, hogy kereszthalála által visszatérjen az Atya dicsőségébe.

Az apostolokkal együtt mi is azt a hivatást, küldetést kaptuk, hogy hiteles keresztény életünkkel tanúi legyünk Jézus Krisztus megváltói művének.

Húsvét 6. vasárnapja

OLVASMÁNY: Ap Csel 15,1-2.  22-29

Bármilyen eszményi is volt az első, apostoli Egyház élete, bármilyen eszményinek is mutatja be az Apostolok Cselekedetei, nem jelenti azt, hogy nem voltak vitás kérdések, amelyeket az Apostolok Cselekedetei sem hallgatnak el, csak azért, hogy minél szebb fényben mutassák be az Egyházat. – Tehát ezt illetőleg az első Egyház sem különbözött a mostanitól, mitőlünk. – ezeket a vitás kérdéseket azonban már az első Egyház – hasonlóan mihozzánk – a szeretet szellemében és a Szentlélekkel való közreműködés biztos tudatában és meggyőződésében igyekeztek megoldani. – így került sor az apostoli zsinatra, amelyen elhatározták, hogy a pogányságból megtérő keresztényeket nem kötelezik arra, hogy először a zsidóságra térjenek. Korszakalkotó határozat, döntés volt ez, mert egyrészt hozzáférhetővé tette a kereszténységet a pogányok számára, másrészt, pedig megóvta a kereszténységet annak veszélyétől, hogy egy legyen a korabeli zsidó felekezetek közül, amelyek mind eltűntek a törénelem színpadjáról, amint időszerűtlenné vált alkalmi célkitűzésük (harc a pogány rómaiak, vagy a rómaiakkal barátkozó papság ellen).

Külön figyelmet érdemel (mivel a húsvéti idő pünkösddel fejeződik be, és mivel a húsvéti időben nemcsak keresztségünket, hanem bérmálásunkat is ünnepeljük) a meggyőződés, hogy nemcsak a feltámadt Úr, hanem a Szentlélek is jelen van az Egyházban: „Mi és a Szentlélek…” De ez azt is jelenti, hogy a Szentlélek működése nem zárja ki az emberi tevékenységet, sem pedig ez nem teszi fölöslegessé a Szentlélek működését. – A Szentlelket „Ismeretlen isteni személynek” mondták; ő a legismertebb: mert az Atya és a Fiú is csak ő általa van jelen; nehéz újjal rámutatni, mi a Szentlélek és mi az ember alkotása az Egyházban: mert annyira áthatják egymást, hogy képtelenség szigorú határt  vonni a kettő között. –Az Egyháznak, minekünk, ma is teljes erőbefektetéssel kell dolgoznunk, ám mindig abban a tudatban: „Mi és a Szentlélek…” működünk; együttműködünk, közreműködünk; az Ő működése mindig ott érvényesül, ahol az én önző számításaimat igyekszem háttérbe szorítani.

ZSOLTÁR: 67.

Keresztény életünk végső célja Isten színelátása. Már földi életünkben is szeretnénk látni Azt, Akinek akarata szerint élünk, Akiben hiszünk, Akinek embertársainkban szolgálunk. – Az ószövetségi hívő is látni kívánta Isten arcát, ám ugyanakkor egy másik felfogás is elterjedt, amely szerint annak, aki Istent szemtől szemben látja, meg kell halnia. Ezért ezt a kívánságot mindig félelem kísérte. – Végül az idők teljességében, Isten irgalmas volt és megkönyörül népén, megtalálta a „megoldást”: elküldte Egyszülött Fiát. Őbenne felragyogott Isten arca, Ő, a megváltó, meghozta a szabadulást, megváltást minden népnek. – Olykor irigykedve tekintünk a történelmi Jézus Krisztus kortársaira, akik őt szemtől szemben láthatták.  Az Újszövetség értesítésére támaszkodva azt tapasztaljuk, hogy a kortársak közül is csak azok ismerték fel Jézus Krisztusban Istent, akikben megvolt a szeretet nyíltság és készség: akik hittek benne. – A többiek csalódtak benne, mert más elképzelést alkottak Istenről. Számukra Jézus akadály volt Isten felismerésében, botránynak, káromlásnak tartották, hogy Jézus Krisztus kiegyenlítette magát Istennel. – Ezért kellett meghalnia a kereszten. – Mi, akik már a feltámadás hitének fényében szemlélhetjük Jézus Krisztust, előnyösebb helyzetben vagyunk, mint kortársai voltak. – A mi esetünkben is hitünktől, nyíltságunktól függ: Elfogadjuk-e Jézus Krisztus feltámadását, elfogadjuk-e, hogy Ő Isten? Ez a nyíltság, hit pedig nemcsak gondolkodásmódot jelent, hanem elsősorban életmódot: annyit jelent, mint megismerni az Úr utait, vagyis olyan életet élni, amilyenre Jézus Krisztus tanít minket. Azt pedig tudjuk, hogy az Úr útja a keresztút. – De hisszük, hogy ennek az útnak végén az Úr arca ragyog. Ez az út nem a megsemmisülésbe, az értelmetlenségbe, hanem az örök életre vezet. – Ahogyan haladunk ezen az úton, amilyen mértékben igyekszünk keresztény életet élni, olyan mértékben tapasztaljuk meg Isten irgalmát, a bűntől való szabadulást, amilyen mértékben ragyog fel Isten arca.

SZENTLECKE: Jel 21,10 – 14.22-23

A menyei Jeruzsálem „Istentől száll le” – tehát az üdvösség Istentől jön, Isten ajándéka, nem az ember kezdeményezése. Isten teszi az első lépést az ember felé. Saját erőnkből nem tudjuk megvalósítani az üdvösséget: „A mi hazánk a mennyben van, onnan várjuk az Üdvözítőt” (Fil) – János evangéliumban: A mennyből alászálló Jézus Krisztus gondolata, aki ugyanoda tér vissza. (nem térben: fönt-lent, hanem egy másik valóság érzékeltetése: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy).

Ragyogott, mint a kristálytiszta jáspis (más helyen is említi Jel ezt a féldrágakövet – talán üvegre gondol, amelynek az ókorban nagy értéket tulajdonítottak – Jób  28,17 az arannyal együtt említi; az Egyiptomiak öntötték, a rómaiak fújták).

12 kapu, 12 törzs, 12 alapkő – 12 apostol, ahogyan maga a Jelenések Könyve is magyarázza: ez tehát a megdicsőült Egyház, amely Istentől származik, amelynek kezdete azonban mi vagyunk itt a földön.

Az új Jeruzsálemnek nincs temploma: Jézus és a szamaritánus asszony beszélgetésében Jézus mondja: „Eljön az idő, hogy sem itt, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni; lélek az Isten….” – A Zsid.levél arról beszél, hogy az ószövetségi sátor csak előképe  a nem emberkéz alkotta templomnak.

Isten és a Bárány ismét egymás mellett jelennek meg: „Én és az Atya egyek vagyunk” – A templomot Isten jelenléte teszi szentté; a mennyországot Jézus Krisztus jelenléte teszi örök boldogsággá. – „Az Atya bennem van és én az Atyában” – ezért: Jézus Krisztus, (a Bárány) maga a templom.

Jézus Krisztus, a Bárány, és isten dicsősége a fényforrás: „Én vagyok a világ világossága!”(Jn) – „Ti vagytok a világ világossága” (Mt) – A Krisztushoz tartozás tanúságtételt jelent. – Ezt juttatja kifejezésre a húsvéti gyertyáról meggyújtott gyertya a keresztelésnél. Valamint Zakariás és Simeon éneke.

EVANGÉLIUM: Jn.  14,23-29

Jézus búcsúbeszédéből azt a részletet hallottuk, amely minden szentmisében elhangzik: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek”. Jézus békéjéről van szó, amelyet nem úgy ad nekünk, ahogyan a világ adja. – Ennek a békének lényege és feltétele, hogy megtartsuk Jézus Krisztus tanítását, amely az Atya tanítása, ahogyan a szent János evangélium mindenütt hangsúlyozza Jézus szavait Atyjával való egységéről. Ez egyben a hiteles szeretet, amelyről szintén gyakran hallunk a szeretett Tanítványnak szent Jánosnak evangéliumában: a tevékeny, engedelmes szeretet, Jézus Krisztus szeretete. Aki megtartja Jézus Krisztus tanítását, azt az Atya is szeretni fogja és a Fiúval együtt lakást vesz nála. Ez már megkezdődött keresztségünkkel, krisztusi életünk első pillanatában és tart mindaddig, amíg Jézus Krisztust és a Mennyei Atyát bűneinkkel ki nem utasítjuk szívünkből, életünkből. Az Atya és a Fiú – Jézus Krisztus a Szentlélek által lakik bennünk, akit az Atya Jézus Krisztus nevében küld, s aki megtanít bennünket mindenre, és eszünkbe juttat mindent, amit Jézus Krisztus mondott. A Jézus Krisztushoz tartozás tehát tanulást jelent, amitől nem egyszer idegenkedünk mi is – nem csak a hittanköteles fiatalok. Tapasztalatból tudjuk, milyen fontos a tanulásnál az emlékezés. Ezért tesszük Jézus Krisztus emlékezetére, amit ő tett. – Ennek az az ára, hogy Jézus Krisztus a kereszthalálon át visszatérjen az Atyához. Ez csüggedéssel tölt el bennünket, de ő vigasztal minket második eljövetelével. Bár az Atyával egylényegű, azt tanítja, hogy az Atya nagyobb nála. Őneki engedelmeskedik.

Húsvét 5. vasárnapja

OLVASMÁNY: Ap Csel  14,21-27

Az első olvasmány folytatja Szt. Pál apostol első missziós útjának elbeszélését. Ez az út KisÁzsiába vezetett, a mai Törökország keleti vidékeire.

Amit Pál apostol Barnabással együtt ezen az úton tett, lényegében megegyezik azzal, amit az Egyház ma is tesz: „erőt öntöttek a tanítványokba, buzdították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert sok viszontagságon át kell bemenniük Isten országába.”.

Jézus Krisztus sem titkolta a tanítványok elől, az Egyház sem titkolja tagjai elől, hogy Isten országába viszontagságokon át kell bejutnunk. De ennek nem szabad elkedvetlenítenie bennünket. – Habár az Egyház nem háríthatja el minden esetben a viszontagságokat (különösen az erőszakkal szemben tehetetlen, mert nem alkalmazhat erőszakot), azért az Egyház nem feledkezik meg híveiről. – Ennek a gondolkodásnak jeleként értelmezhetők a pápa utazásai és béketörekvéseinek megnyilvánulásai általában; a püspökök nyilatkozatai, bérmakörutai, plébániák kötelező látogatásai: a jelen viszontagságok között is biztosítani akarnak bennünket támogatásukról; erőt akarnak önteni belénk, és buzdítani akarnak minket.

Ennek a gondoskodásnak a jelei az egyházközségek élére kinevezett lelkipásztorok, akiket az újszövetségi időben „prezsbitereknek” neveztek. (Prezbüsz – görög szó: öreg, idős, vén – „elöljáró”). – A lelkipásztor, plébános, káplán feladata is, hogy a viszontagságok közepette is erősítsék és buzdítsák a rájuk bízott híveket: imájukkal, szavukkal – mindenek előtt életük jó példájával.

De hivatása ez minden megkeresztelt hívőnek, a keresztség, az általános papság alapján.

ZSOLTÁR: 145.

A környező népekkel együtt a választott nép is királynak, Uralkodónak tekinti Istent. A Szentírás, Biblia, számtalan helye tanúskodik erről. Jézus Krisztus is királynak nyilatkoztatja ki magát. Joggal teszi ezt, hiszen halálával és feltámadásával legyőzte a halált, és dicsőségesen uralkodik.

A keresztség szentsége által, amelyben meghaltunk a bűnnek, mi is együtt uralkodunk Jézus krisztussal: mint királyi hatalmának részesei arra kaptunk meghívást, hogy uralkodjunk a rossz, a bűn felett; uralkodjunk magunkon, rosszra hajló természetünkön.

Isten, Krisztus királyságának és királyi hatalmának elsősorban nem a fény, nem az erő, az ismertető jele, hanem a könyörületesség, a kegyelem, az irgalom, a jóság, és a türelem, hosszantűrés: ezek jellemzik Isten országát, királyi hatalmát, amely ott valósul meg, ahol az emberek ezek szerint élnek.

Amikor a Szentírás jóságról beszél, arra gondol, hogy valaki többet megtesz embertársaiért, mint amennyire őt a törvény kötelezi. – Istennek, Jézus Krisztusnak semmi törvényszabta kötelezettsége nincs velünk szemben. Jézus Krisztus mégis mindent megtett értünk. – Ezért nevezzük Istent Jó Istennek, Jézus Krisztust, pedig az evangéliumi elbeszélésből ismert írástudóval jó mesternek, mert hisszük, hogy benne megnyilvánult Isten jósága, eljött hozzánk az egyedül jó, maga az Isten.

Isten hossszantűrő: ezt akarja kifejezni a vízözön története, arról szólnak Jézus példabeszédei és tanítása, ezt bizonyítja szenvedése és halála: nem sürgette a Mennyei Atyától az azonnali igazságszolgáltatást. Mi szeretnénk, ha Isten – amikor magunk igazáról, vagy vélt jogainkról van szó, azonnal igazságot szolgáltatna, méghozzá a mi javunkra. Elvárjuk, azonban, hogy Isten velünk szemben türelmes legyen. – Olykor évekig elhanyagoljuk gyermekeink vallásos nevelését, hitoktatását, azután pedig türelmetlenkedünk, ha rövid időn belül nem lehet első gyónó, elsőáldozó és bérmálkozó.

Az emmauszi tanítványok számára sok volt a három nap. Türelmetlenkedve mondták: „Már három napja…” – Isten azonban másként méri az időt. Türelmesen vár, rendelkezésünkre bocsátja egész életünket. – Ez arra kötelez, hogy mi is türelmesek legyünk: majd csak a halálban és feltámadásban érvényesül az Isten igazságszolgáltatás, akkor bontakozik ki Isten országa, Krisztus királysága.

SZENTLECKE:.  Jel  21,1-5a

Az új égről és az új földről szól a mai szentlecke. Jézus Krisztus feltámadásával megkezdődött a nagy megújhodás. Ezt már Izajás is megjövendölte (Iz 65,17;  66,22)

Isten, aki teremtő hatalma révén a semmiből megteremtette a világot (világ: ég+föld), mindenkor megsemmisítheti (vízözön) és újjáteremtheti. Isten megváltói, üdvözítői mivolta az újjáteremtésben nyilvánul meg: ez nem egyszerűen a régi „helyreállítása”, hanem egy újnak a teremtése, amelyből kívül reked a bűnnek minden következménye, mivel a bűn is kívül reked; a megváltásban tehát Isten helyreállítja a bűnbeesés előtti állapotot, de úgy, hogy a bűnbeesés nem ismétlődhet meg. – Ez a megújulás a húséti misztériummal, Krisztus halálával és feltámadásával kezdődött. Isten hajléka az emberek között:  Jeruzsálem a mennyasszony: az Ószövetség szívesen alkalmazza a szövetség, hűség megjelölésére a vőlegény(Jahve) és mennyasszony(választott nép) képét.

Az Újszövetség ezt több más ószövetségi kifejezésmóddal magáévá teszi: Krisztus (Bárány) – vőlegény;  Jeruzsálem (Egyház, Újszövetségi választott nép, mi) =mennyasszony. (Jel 21,9) (felékesített mennyasszony – és vőlegény: Iz 61,10)

Isten hajléka – szövetségsátor (Isten jelenlétének jele, garanciája az Ószövetségben: Isten eljövetel az ő népéhez az Újszövetség megkötését jelenti: én az ő Istenük leszek – ők pedig az én népem. Íme újjáalkotok mindent: A megváltás újjáteremtést jelent; még csodálatosabb, mint az üdvtörténet első eseménye, a világ teremtése. – Az ünnepélyes bejelentés az esemény fontosságát hangsúlyozza. – Iz  43,18-19:  „ne arra gondoljatok, ami régen történt…” – Isten az egyiptomi kivonulást a babiloni fogságból való szabadulásban újítja meg: tehát állandóan működik népe javára; az Újszövetségben pedig a bűn fogságából szabadít meg minket.

Nem a világ elemei újulnak meg, hanem mi. Krisztus feltámadása által, amelynek a keresztségben leszünk részesei, új teremtményekké leszünk: 2Kor 5,17: „Új teremtmény…”  Gal 6,15: „az új teremtmény számít…”

Ám nem elég a keresztvízben megújulni; életünkkel kell ezt a megújhodást megvalósítanunk. – Ezt szolgálják a húsvéti szentségek is.

EVANGÉLIUM: Jn.  13,31-33.   34-35.

Mint tudjuk, szent János Evangéliuma nem beszéli el Jézus mennybemenetelét. A negyedik Evangélium Jézus Krisztus felmagasztaltatásában a kereszten látja az Emberfia megdicsőülését. Ezért érthető, hogy Jézus az Ő kereszthalála előtt búcsúzkodik tanítványaitól. Jézusnak ezt a búcsúbeszédét szent János részletesen leírja.

Amikor az áruló Júdás, akit a negyedik evangélium többször említ, és tolvajnak nevez, elhagyja az utolsó vacsora termét, Jézus ezekkel a szavakkal kezdi beszédét. „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne”. Ennek a megdicsőülésnek feltétele a gonosz távozása. A sötétség és világosság elkülönülése. Isten Országa és a gonosz birodalma nem állhat fenn egymás mellett. – Ahogyan az énekből is ismerjük ezt a tanítást: „Élet Ura meghaltál lelkünkre, a Sátánnak országa most dőlt le” – vagy amint a Lukács-evangéliumból tudjuk Jézus szavait: „Láttam a sátánt: mint villám bukott le az égből”. – Ez a megdicsőülés, az Emberfia és Isten megdicsőülése Jézus Krisztus kereszthalálával – „hamarosan” bekövetkezik. Ebben a kereszthalálban ugyan csak a megaláztatást látjuk, de hitünk titka éppen abban van, hogy ebben a megaláztatásban titokzatos, de valóságos módon el van rejtve Jézus Krisztus és a mi feltámadásunk, életünk és megdicsőülésünk.

Ennek feltétele azonban Jézus Krisztus parancsa, a szeretet parancsa. Ha kételyeink támadnak az iránt, hogyan kell szeretnünk, Jézus Krisztus világosan megmondja: „ úgy mint ahogyan én szerettelek titeket”. Ő pedig nem rettent vissza az áldozattól, hanem kereszthalálával mutatta meg irántunk való szeretetét.

Ez a szeretet választja el a sötétséget és világosságot, ez rombolja le a sátán hatalmát, ez kényszeríti távozásra a „kárhozat fiát”, ebben dicsőül meg Isten és az Emberfia. Ez a szeretet lesz Krisztus tanítványainak – nekünk, ha tanítványai akarunk lenni – az ismertető jelünk.

Ismét találkozunk a Budapestet körülölelő imaúton május 11-én szombaton.

https://elorozsafuzer.hu/elorozsafuzer/index.html?4szakasz

Gyülekező: 7-kor a Farkasréti temető Főbejáratánál

este 19 órakor szentmise a Mária-remetei kegytemplomban

Böjte Csaba atya prédikál

Húsvét 4. vasárnapja

OLVASMÁNY: Ap Csel 13,14   43-52.

A liturgikus évben a húsvéti vasárnapok első olvasmányában az Apostolok Cselekedeteiből hallunk részleteket: ezek az Egyház kezdetét, megpróbáltatásait, szenvedését beszélik el. – A második olvasmányt viszont az idei liturgikus évben a Jelenések könyvéből vesszük: az Egyház beteljesedését, megdicsőülését beszéli el.

Az Egyház misztériuma (hittitka – hiszen számunkra az Egyház is hitvallásunk tárgya: „hiszek …..az Egyházban”) értelmetlen, ha csak jelen viszontagságait, a benne is jelenlévő emberi elemet látjuk. Csak akkor tudjuk felfogni, ha nem tévesztjük szemünk elől az Egyház jövőjét, amely Krisztus második eljövetelekor lesz nyilvánvalóvá.

Az Evangélium és az Egyház elterjedéséhez lényegesen hozzájárult Szt. Pál apostol három missziós útja, amelyek közül néhány vasárnapon át az úgynevezett első missziós útról, annak sikereiről és viszontagságairól fogunk hallani.

Túloznak és tévednek azok, akik azt állítják, Szent Pál találta ki a kereszténységet. – De az is biztos, hogy az ő igehirdetése nélkül a zsidók között a kereszténység vallásos párttá alacsonyodott volna és római beavatkozásra letűnt volna a történelem színpadjáról; a pogányok között pedig személytelen világnézetté, vagy olyan pogány vallássá süllyedt volna, amely nem képes az üdvösséget közvetíteni.

Ezért Szt. Pál a megfeszített történelmi Jézus Krisztust hirdeti, de nemcsak a zsidóknak, hanem a pogányoknak is.

Amire pedig bennünket oktat a mai Szentmise első olvasmánya, ez: Isten velünk is közli – mint az Újszövetség választott népével – az apostolok tanítását. Ne utasítsuk vissza, nehogy bennünket is ugyanaz a vád érjen, terheljen, amely az ószövetségi választott népet.

ZSOLTÁR: 100.

A választott nép hosszú időn át félnomád nép volt: egyrészt már magáévá tett valamit az ígéret földjén a földművelésből, ami szükségessé tette, hogy legyen állandó lakóhelye, másrészt megélhetésének alapját még mindig a nyáj jelentette, amelyet legelőről-legelőre terelt. – Érthető, hogy a Szentírás, amely a választott nép körében jött létre, és híven tükrözi a nép életmódját, szívesen alkalmazza a pásztor és nyáj-képet, amikor az Isten és népe közötti kapcsolatról beszél. – Nemcsak Jézus alkalmazta ezt a hasonlatot az eltévedt bárányról szóló példabeszédben, vagy abban a nagy beszédben, amelyben önmagát jó pásztornak nevezi. Az Ószövetségben, így a mai zsoltárban is – amely bevezet az Evangélium gondolatvilágába – megtaláljuk ezt a kifejezést.

Isten keze alkotása vagyunk: egyikünk se bízza el magát, ne gondolja, hogy független Istentől, hogy embertársa számára megjátszhatja a korlátlan hatalmat. – A tudat, hogy Isten alkotása vagyunk, azt is jelenti, hogy Isten különösképpen ragaszkodik hozzánk: mint alkotó alkotásához, mint pásztor a bárányhoz: övéi vagyunk, gondoskodik a szükséges táplálékról.

Mi vagyunk az Isten népe, Jézus Krisztus nyája, akik a keresztség szentségében, Krisztus halálának és feltámadásának húsvéti titka, misztériuma által a Jó pásztorhoz, Jézus Krisztushoz kapcsolódtunk.

A bárány hallgat a pásztor szavára: nekünk is hallgatnunk kell Isten igéjére, Jézus krisztus szavára, melyet az Egyház és pásztorai közvetítenek; – el kell fogadnunk azt a táplálékot, amelyet a tanítás, de különösképpen Teste és Vére által, az eukarisztiában, a szentmisében és szentáldozásban nyújt nekünk, bárányainak az isten Báránya. – A Jó pásztor a vasárnapi szentmisében szól hozzánk, és itt adja nekünk az örök élet táplálékát. Ebből kell erőt merítenünk követéséhez a mindennapi életben. Csak ha mindhármat megvalósítjuk: hallgatunk szavára, elfogadjuk táplálékát és követjük – csak így mondhatjuk, hogy ő pásztorunk, mi pedig Isten népe vagyunk.

SZENTLECKE: Jel  7,9;  14b.-17.

János nagy sereget lát, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből. – Isten kinyilatkoztatása és az üdvösség, amelyet a Jelenések Könyvében kinyilatkoztat egyetemes érvényű: minden kor minden emberére vonatkozik. Ezt az egyetemességet, univerzalitást már az Ószövetségben is megtalálhatjuk – még ha olykor el is homályosította a nemzeti, vagy vallási kizárólagosság eszméje. – Ádám az egész emberiség képviselője, Ábrahámban áldást nyer minden nemzedék.

A fehér gyolcsruha, amelyről Jelenések Könyve több ízben is beszél, a szentek igaz cselekedeteit jelenti (18,8), ahogyan maga Jelenések Könyve is magyarázza. – A hófehér ruha a mennyei dicsőséget is jelképezi (angyalok és maga Jézus is ilyenben mutatkozik; Dániel könyvében az „Ős-öreg” fehér ruhát visel), azonban eszünkbe juttatja a menyegzős köntösről szóló példabeszédet is. – A Bárány vére a húsvéti eseményt idézi emlékezetünkbe, amely az egész Jelenések Könyvének alapját szolgálja. – Megmosni a ruhát a vérben: Jákob a Júdának mondott áldásban megjövendöli, hogy a szőlő vérében fogja megmosni köntösét; a sinai szövetségkor Mózes a bárány vérével meghinti a választott népet: ebből származik a szentelt vízzel, keresztvízzel való meghintés, amely mindig keresztségünkre emlékeztet, amely által a húsvéti misztérium, Krisztus halála és feltámadása részesei lettünk.

A Krisztussal való szövetség feltétele a tisztaság. Erre utal a nagycsütörtöki lábmosás és az a tanítás, amelyet Jézus hozzá fűz. Azonban önerőnkből nem tudunk megtisztulni. Jézus Krisztus az, aki megtisztít bennünket. Az ő vérében igazultunk meg (Róm 5,9) méghozzá ingyen (3,25) – (Krisztus vére: Zsid 9,11-14; megtisztít: 1Jn 1,7).

A pálmaágak a sátoros ünnep jellegzetes kellékei (118 zsolt.). A mennyei Jeruzsálem, pedig az Egyházat jelenti: az üdvösség tehát papi szolgálatot jelent – amely már itt a földön kezdődik. A leírás sajátossága, hogy semmi érzéki jelleggel nem rendelkezik, de részben realisztikus, valószerű: nem éheznek, nem szomjaznak, nap és más forróság nem égeti őket (úgyszólván szóról szóra: Iz 49,10 mond Isten választottairól – akik Isten különös gondviselését, oltalmát élvezik, ez által: Zsolt 121,6).

A Bárány maga a pásztor. Ő az, aki elveszi a világ bűneit; ő a jó pásztor, akiről Jn-ban Jézus is beszél. – A pásztor gondoskodásának elemeit megtaláljuk a 23 zsoltárban is: legelő; víz; pohár; asztal: olaj.

Az élő vizek forrásáról: Jer 2,13 „elhagytak engem az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak”, Iz 55,1 „Ti szomjazók jöjjetek…”, ugyanígy: Jn 7,37-40; Sátoros ünnep: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék. Aki hisz bennem, annak szívéből az Írás szavai szerint élő víz forrásai fakadnak”,4,13-15 szamaritaánus asszony. „Mindaz, aki e vízből iszik, ismét szomjúhozik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, nem szomjazik soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökő vízforrás lesz benne.” A vízforrásról beszél Jelenések Könyve  22,1-3 Ezekiel nyomán.

EVANGÉLIUM: Jn.  10,27-30

A János-evangélium nagy képei közül talán a legismertebb a jó pásztoré. Erről szól Jézus nagy beszéde, amelyből egy rövid részletet hallhattunk, olvashattunk.

A jó pásztor és az elveszett bárány, képe megjelenik a Máté- és a Lukács- evangéliumban is. Isten, mint választott népének pásztora, mutatkozik be a prófétáknál és különösen a mindannyiunk számára ismert és kedves 23. zsoltárban: „Az Úr nékem pásztorom”. Érthető, hogy akiknek a bárány volt az egyetlen gazdagságuk, megélhetésük, a legkedvesebb, amijük volt, azt mindennél többre becsülték, ahhoz mindennél jobban ragaszkodtak.

Ezt a képet alkalmazza Jézus, ezt alkalmazza a János evangélium. Jézus arra tanít, hogy juhai hallgatnak szavára. Az Istenre hallgatás már az ószövetségi Szentírás központi gondolata. A Jézus Krisztus szavára hallgatás, tanítványai, a mi üdvösségünk alapfeltétele, lényege. Annyiban nevezhetjük magunkat „krisztusiak” –nak, keresztényeknek, amilyen mértékben meg van bennünk a készség, hogy őt kövessük. – Ám Jézus Krisztus is ismer bennünket, hiszen ez a jó pásztornak alapvető tulajdonsága és kötelessége. Ahogy Jézus mondja a Máté evangéliumban éppen az elveszett és megtalált bárány kapcsán, a Mennyei Atya nem akarja, hogy akár csak egy is elvesszen a kicsinyek közül. Jézus Krisztus személyesen ismer bennünket, és már ez bátorít, bizalommal tölt el bennünket. Ő örök életet ad nekünk és nem veszhetünk el soha, senki nem ragad ki bennünket kezéből. – Az élet viszontagságai, veszélyei, a kísértések, megpróbáltatások valóban nem egyszer azzal fenyegetnek, hogy elveszünk. A világ „forgatagában” nem egyszer úgy érezzük, mintha elvesztünk volna. Jézus Krisztus nem enged bennünket elveszni, ha hallgatunk szavára. Senki sem ragadhat ki kezéből, mert az Atya kezéből sem ragadhat ki senki semmit. Jézus itt ismét az Atyával való egységére hivatkozik: „Én és az Atya egy vagyunk” – és az Atya, aki mindenkinél nagyobb, Ő adott bennünket Jézus Krisztusnak, Ő bízott bennünket Jézus Krisztusra.

Ezért, amikor a Jóisten, Jézus Krisztus és az Egyház pásztorként megjelenik, ezt nem szabad tolakodásnak, „kiskorúsításnak”, hívatlan gyámkodásnak vennünk, hanem, mint olyantól kell elfogadnunk, aki ismer bennünket, és nem akarja, hogy elvesszünk.

Húsvét 3. vasárnapja

OLVASMÁNY: Ap Csel  5,27b-32.   40b-41

Az apostolokat felelősségre vonják igehirdetésükért, tanúságtételükért, olvassuk a mai szentmise l. olvasmányában, az Apostolok Cselekedeteiben. De ők ezt is úgy fogják föl, mint a tanúságtétel újabb lehetőségét. Most nemcsak a széles néptömegek, hanem a nép vezetői előtt is hirdetik Krisztus halálát és feltámadását. Igehirdetésükből újból kihallatszik a bűnbánat és megbocsátás gondolata. (Az Apostolok Cselekedetei és a Lukács-evangélium közös szerzőjének kedvenc mondanivalója; gondoljunk a tékozló fiúról, az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédekre; Jézus szenvedésének elbeszélésében a megtérő latorra; Jézus imájára, amelyet hóhéraiért mond, – mindezekről az idei liturgikus évben hallottunk, vagy fogunk hallani).

Nekünk sem szabad megrettennünk, ha felelősségre vonnak bennünket hitünkért. Fogjuk föl ezt mi is, az apostolok tanítványai, az apostoli Egyház tagjai, mint kiváló alkalmat arra, hogy a megbocsátásról, bűnbánatról tanúságot tegyünk.

Az apostolok örültek, hogy méltónak bizonyultak, hogy Jézusért gyalázatot szenvedjenek. Az ő sorsukat mi sem kerülhetjük el. Ha egyek akarunk lenni Krisztussal az ő feltámadásában, megdicsőülésében, felmagasztalásában, egyeknek kell vele lennünk halálában, szenvedésében, megaláztatásában.

Ezt a Krisztussal való teljes egységet nevezzük húsvéti misztériumnak, titoknak. Ebbe vezet be minket a keresztség szentsége, amelyet a húsvét ünneplésével megjelenítünk.

ZSOLTÁR: 30.

Jézus Krisztus feltámadásában Isten, mint Megváltó, megszabadító nyilatkoztatja ki magát, aki még a haláltól is megment, örök életet ad.

Isten az Ószövetségben is elsősorban megváltó, Megmentő és mivel megváltói hatalmával a világ minden népe felett áll, így szükségszerűen a világ Ura, fenntartója, alkotója, teremtője. – Amikor a húsvéti kiengesztelődésben egyetlen ellenségünktől, bűneinktől megszabadulunk, mi is megtapasztaljuk Isten megváltói jóságát, hatalmát. – Az imádkozó annyira örül saját szabadulásának, hogy úgy gondolja, Isten az ő sorsát különösen számon tartja, mert lám, míg ő megmenekült, mások meghaltak. – Ha nem is helyeseljük fenntartás nélkül az ilyen örömet, amely csak a saját javát tartja szem előtt, amely azonban érthető, amikor valaki megtapasztalja, hogy csak neki sikerült megmenekülnie a veszélyből, be kell ismerni, mi nem is tudunk így örülni, mert nem egyszer inkább a halált választjuk az élet helyett: ha másoknak, a többségnek jó így, én miért legyek kivétel?

Amit a zsoltárban Isten magatartásáról és a vallásos ember sorsáról hallunk, a legbensőségesebb tapasztalatot tükrözi. Az imádkozó már „megfigyelte”: Isten haragja csak egy pillanat – jósága hosszú évekig tart. – Ami életünkben fájóan, lesújtóan, csapásszerűen érint bennünket, arról olykor azt gondoljuk, ez Isten büntetése, haragjának jele. – Ám mindez csak egy pillanatig tart. Az a fontos, ami utána következik: Isten jósága. – Az Ószövetség „hosszú évekről” beszél, mert azt könnyebb elképzelni, mintha valaki azt mondja: örökké. Erről, ha hisszük is Krisztus tanítása alapján, nem tudunk magunknak képet alkotni. – A Biblia kifejezésmódja mindig valószerű, soha nem elvont. (Nem „mindenkiért”, hanem „sokakért” adja Jézus testét és vérét; a „mindenkit” nehéz elképzelni!) – Azt is tudja az imádkozó: könnyes esték után boldog hajnalra ébredünk. Ez a tapasztalat teszi lehetővé, elviselhetővé az emberi életet. Akármilyen volt a tegnap, a holnap jobb lehet. Úgy lehet, egész életünk olyan, mint egy könnyes este, azért ne veszítsük el a boldog hajnal reményét. A Feltámadt Jézus Krisztus legyen támaszunk, ő fordítsa örömre sírásunkat.

SZENTLECKE: Jel  5,11-14

Az angyal (angelosz) = hírnök  (angelion – görögül: hír) – közvetítő Isten és emberek között; különösen az Ószövetség kései könyveiben szerepelnek, amikor kezdett kialakulni a meggyőződés, hogy Isten közvetlenül nem tart fenn kapcsolatot az emberrel, csak angyalok révén.

ezerszer ezer, tízezerszer tízezer: megszámlálhatatlan sokaság; mint

általában, itt is jelképesen kell értelmezni a Jelenések Könyve számait.

élőlények: angyal (emberfia), oroszlán, tulok(ökör), sas: valószívű a      mezopotámiai ábrázolásokból (ikonográfiából) származnak. (Az ottani      épületeken láthatjuk hasonló élőlények képmását, mint a királyi hatalom       jeleit): János Ezekiel látomásából veszi át őket; először Szt. Ireneus       vonatkoztatja őket a 4 evangélistára, és határozza meg melyik kinek  jele    (a magyarázat önkényes és erőltetett)

vének: (24 vén), a leviták, Lévi törzsének leszármazottai, akik a templomban szolgálatot teljesítenek: 24 – 24 osztályra voltak osztva, akik hétről hétre       váltották egymást. – A leírás arra enged következtetni, hogy a földi és mennyei istentisztelet összefügg egymással. – A vének hódolata megfelel         az egyház hódolatának: 24=12+12: az Ószövetségi választott nép 12     törzse helyébe jön az újszövetségi választott nép, amelynek kezdete a 12         apostol közössége, az első Egyház.

A Bárány, akit megöltek: a húsvéti bárány, levágása, leölése által nyeri jelentőségét: vérével jelölték meg a szemöldökfát és az ajtófélfákat – így     szabadultak meg az elsőszülött fiúk a választott népből.

Jézus Krisztus az újszövetségi húsvéti bárány: (1Kor 5,7: „Krisztus a mi húsvéti     bárányunk már feláldozta magát…”). Az ő küldetéséhez is hozzátartozik,       hogy feláldozza magát: kereszthalála által lett méltó arra, hogy övé       legyenek azok a tulajdonságok, amelyek egyedül Istent illetik meg,       amelyek az Újszövetségben    egészen sajátságos értelmet kapnak, és amelyeket egyenként meg kell          vizsgálnunk. (7 „tulajdonságot” sorol fel a         Jelenések Könyve; a 7-es szám a teljességet, tökéletességet jelenti; a       bárányt tehát megilletik mindazok a   tulajdonságok, amelyek Isten           tökéletességét jelentik)

Erősség – hatalom: (: valamivel  bírni, képes lenni valamire)         (héberül: gabar – Gabriel) – Isten ereje főleg a természeti erők fölötti győzelemben          mutatkozik meg. A teremtésben és a természet rendjének    fenntartásában. Maguk a természeti erők, jelenségek is Isten          mindenhatóságáról tanúskodnak, majd az üdvtörténet eseményeiben, főleg     az Egyiptomból való kivonulásban. – A prófétákat is eltölti az erő, de       Isten egyben a hívők erőssége, akinek nevében, segítségével a hívő     mindent megtehet. – Isten ereje Jézus Krisztus fellépésében nyilvánult meg. Tanítása is különbözik az írástudók tanításától, a gonosz lelkek          kiűzésekor elismerik a körülállók: új tanítás, erővel teljes. – Amikor a    vérfolyásos asszony érinti Jézus ruháját, Jézus érzi, hogy erő megy ki    belőle(Jézusból). – Azonban ez az erő mégis rejtett marad Jézus Krisztus      életében, különösen szenvedésében: a lélek ugyan kész, de a test gyenge    (erőtlen). – Majd csak az ő feltámadásában nyilvánul meg, amellyel          megkezdődnek a végső idők. (Mt: földrengés, halottak feltámadása Jézus        halálakor – ami azt jelenti, hogy már halálával megkezdődött a végső idő,       a feltámadás, a nagy megújhodás). – A Jelenések Könyve központjában     egyrészt a megölt          bárány áll, másrészt az erőseknek, a túlerőnek kiszolgáltatott gyülekezet,      az ő gyengeségében, tehetetlenségében,         erőtlenségében. – De a Jelenések Könyve éppen azt a titkot tárja fel          (apokalypsis-feltárás), hogy ahogyan Jézus Krisztus gyengeségében el   volt rejtve Isten ereje, úgy van az Egyház és egyes    tagjainak    gyengeségében is elrejtve. – Szent Pál az ő tanításában különösen sokat foglalkozik ezzel a gondolattal, és ahogyan szembeállítja az          oktalanságnak vélt bölcsességet az evilági bölcsességgel: a szegénységnek       vélt krisztusi gazdagságot, a mulandó gazdagsággal, úgy állítja szembe a      gyengeségnek vélt erőt a vélt erővel. – A Jelenések Könyve is erre tanít:         az igazi       értékrend más, mint a közfelfogás, de a Bárány        megdicsőülésében majd          nyilvánvalóvá válik, melyik volt a helyes.

Gazdagság: – Az Ószövetségben, mint keleten általában, a gazdagság     hozzátartozott a tekintély emeléséhez és így zavartalan, békés, boldog élet     nélkülözhetetlen kelléke volt. – Annak elvesztését a hívő csapásnak,        büntetésnek, visszanyerését Isten irgalmasságának tulajdonította (1. Jób    története) – Azonban a gondolkodó bibliai ember számára is egyre          világosabb lett, hogy a gazdagság önmagában nem lehet érték, gazdagok         és szegények egyaránt meghalnak. Tehát a maradandó értéket másutt kell keresni. – Jézus, tanítását a hegyi beszédben a szegénység dicséretével kezdi, a nyolc boldogság közül elsőként említve a szegénységet és annak      jutalmát, a mennyei országában.- Lukácsnál a négy boldogságnak négy       jaj fele meg: boldogok vagytok ti szegények de jaj nektek gazdagok! – A       továbbiakban is rámutat Jézus, a gazdagság veszélyére, a gazdag ifjú     meghívásakor: könnyebben jut át a teve a tű fokán, mint a gazdag a mennyországba; a gazdag ember, aki meg akarja nagyobbítani csűreit, de        még az éjjel számon kérik életét: „Így jár, aki kincset gyűjt, ahelyett, hogy      Istenben gazdagodnék”. – „Gyűjtsetek magatoknak kincset, ahol moly   meg nem rágja és tolvaj el nem viszi!” Krisztus követéséhez hozzátartozik     a szegénység. Az evilági gazdagsággal tehát egy másikat: az eljövendőt állitja szembe. Ugyanazt az országot ígéri jutalmul a szegényeknek, mint          azoknak, akik üldözést szenvednek a mennyek országáért. A Jelenések          Könyve pedig pont ez utóbbiaknak szól, és ezt az eljövendő gazdagságot          ígéri. – Szent Pál apostolnál már csak Isten kegyelmi ajándékának,       irgalmasságának,          jóságának gazdagságáról hallunk, amelyek szemben   állnak az evilági gazdagsággal, és amelyeket a világ pont úgy nem tud          értékelni, mint Jézus Krisztus bölcsességét, amely a kereszthalálban    mutatkozik meg és amelyet az átlag felfogás oktalanságnak tart.

Bölcsesség: a görög-római felfogással ellentétben, bibliai értelemben a    bölcsesség nem elméleti tudást, hanem életszemlélet, életmódot, valóságot   jelent. Tehát valami egészen gyakorlati dolog. Először ügyesség, majd az      emberek helyes magatartása, amely arról tanúskodik, hogy a bölcs ember      szem előtt tartja célját, és meg is tesz mindent, hogy azt elérje. – Míg vele ellentétben, az oktalan ember csak a pillanatnak él, nem gondol          cselekedetei következményeire. (1. Példabeszéd az 5 okos és 5 oktalan   szűzről). – Ezt a bölcsességet a hívő Isten ajándékának tartja, és tőle kéri.     – Idővel a Szentírásban találkozunk ennek a bölcsességnek megszemélyesítésével is: (Péld 8; Bölcs 9,4) – kezdettől ott van Isten    mellett, együtt ül Isten trónján, akárcsak a bárány a Jelenések Könyvé-  ben. – Szent Pál, leveleiben kimondottan haszontalannak tartja a   pogányok bölcsességét (a korabeli bölcsességre gondol, amelynek célja a       gondtalan élet, Pál, pedig a megfeszített Krisztust hirdeti!). – Az     evilági bölcsesség, az emberi tudás, magában véve nem tudja       megváltani az embert. Ezt csak Krisztus kereszthalála tudta         megvalósítani, ami a görögök szemében oktalanság (ők képviselik az evilági bölcsességet). – Tehát Jézus Krisztus, az Isten Bárányának         halálában mutatkozik meg Isten bölcsessége. Ezért illeti meg őt a bölcsesség, mint Isten hatalmának osztályrészesét.

„erő”: az Evangéliumban Keresztelő János Jézust erősebbnek mondja, mert    ő majd tűzzel és Szentlélekkel fog keresztelni. – Jézus önmagát is         erősebbnek nevezi: A gonosz erős emberként őrzi házát, egész addig,   amíg nem jön valaki, aki erősebb, el nem veszi fegyverzetét, és ki nem fosztja házát. (Mt 12,29;  Mk  3,27;  Lk11,20-22):  Jézus küldetése tehát abban áll, hogy mint erősebb győzelmet arasson a gonosz felet: ezt        bizonyítják az ördögűzések és a beteggyógyítások. – Ez teljesen        beleilleszkedik a Jelenések Könyve mondanivalójába: Jézus Krisztusé a          végső győzelem;   a gonosz hatalma, amelyről oly sokat beszél a      Jelenések Könyve, nem tart örökké.

A gonosz lefegyverzéséről szóló Jézus-szavak megfogalmazása mögött kétségkívül két Izajás-idézet áll, az Isten szolgájától szóló énekből: „El         lehet-e venni a zsákmányt az erőstől, és megszabadulhat-e a fogoly vitéz a     harcostól? Igen! Mert az Úr mondja: az erőstől megszabadulnak a         foglyok, és a vitéz harcostól elveszik a zsákmányt”. (Iz 49,24-25) – a          másik pedig: „Ezért osztályrészül sokakat adok nekik, és hatalmasok    lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkét hordozta, és közben imádkozott a   bűnösökért”. (Iz 53,12) – Ez Jézus Krisztus kereszthalálában valósult       meg. Már az evangéliumok is így értelmezik, hiszen a leírás felismerhető         Jézus          megfeszítésének leírásában (gonosztevőkkel feszítik meg,          imádkozik a hóhérokért stb.) – Hozzájárul ehhez az a tény is, hogy az    arameus          nyelvben ugyanaz a kifejezés a szolgára és a bárányra. Tehát        Isten szolgája az Isten Báránya, Jézus Krisztus, aki halálával kivívta a          feltámadás győzelmét: sokakat adok neki (a megkereszteltek, akik a       keresztségben részesednek, halálában és feltámadásában, újjászületnek). –   Ezért illeti őt az erő. Halálával legyőzte az erőset, és habár gyenge          (bárány) erősebbnek bizonyul. (Júda oroszlánja).

Tisztelet: az, ami valakit megillet, valakinek jár; valaminek az ára;         amennyire valakit tartunk, becsülünk, felbecsülünk (pl. Jézust 30 ezüstre:        „ennyire     becsülték a megbecsültnek árát”: Jer+Zak-idézet a Mt-ban). – Az első    keresztények az ingatlan javak árát, tiszteletdíját (honoráriumát – honor=timé-tisztelet), az apostolok lábához tették; váltságdíj: – Az ógörög források nem egyszer az erővel együtt említik. Mint a Jelenések          Könyvének felsorolása is (Homérosz, Plutarhosz, Hesziodosz) – Végül a         biblia görög fordítása az istentiszteletet is ezzel a kifejezéssel jelöli: tehát,         ami Istent megilleti. A zsoltárokban a tisztelet a dicsőséggel együtt       szerepel (mint a jelen felsorolásban is), – azonban nemcsak az ember ad         tiszteletet Istennek, hanem Isten is tisztelettel és dicsőséggel koronázza az        embert (8.Zsolt). – Az apostoli levelek arra tanítanak, hogy a hívek          egymás iránt is tisztelettel tartoznak; tisztelettel tartoznak a szolgák       uruknak, a férfiak az asszonyoknak (különösképpen!); tisztelettel és     gondoskodással tartozik a hívő közösség az özvegyeknek, „ha tényleg      özvegyek”, vagyis, ha nincs újraházasodási szándékuk, s így az Egyház    anyagi támogatására (honorárium) vannak utalva; tiszteletre buzdítanak az      apostoli levelek az államhatalommal szemben is. – Elsősorban azonban          Jézus Krisztust, a Bárányt illeti meg ugyanaz a tisztelet, „istentisztelet”,          amely Istent megilleti. Ezekben a szentírási részekben is együtt találjuk a          „tisztelet és dicsőség”-szót. – Jézus Krisztusnak ugyanaz a tisztelet jár,         mint az Atyának – nem tisztelheti az Atyát, aki nem tiszteli a Fiút – János        evangéliuma szerint. Ezt a gondolatot teszi magáévá a Jelenések Könyve,      amely egyébként is több szempontból ápolni látszik János-evangélium          hagyományát, kifejezésmódját; – Itt, a Jelenések Könyvében külön         hangsúlyt kap a tisztelet, Isten       tiszteletének gondolata, hiszen Domicián császár korában írták, aki maga számára megkövetlte a „Dominus et         Deus” (Úr és Isten) megjelölést. – Egyedül Istent          és a vele „egylényegű”   Bárányt illeti meg ez a tisztelet.

„dicsőség” : héberül: kabód. Eredetileg: súlyosnak, bőségesnek lenni, értékelni,        valaki számára „nyomni a latban” – Ez a kifejezés lassan teljesen Isten   nagyságát, gazdagságát kezdte jelenteni, amely kifelé is        megmutatkozik,   különösen valami rendkívüli fényesség által, amely tulajdonképpen   visszatükrözi Isten benső gazdagságát. – Ezért a görög          Szentírás doxá-    nak fordítja, ami ragyogást, visszfényt, visszatükröződést, – így valaki          gondolatának visszatükröződését is jelenti: vélemény, tanítás,       hit     (orthodoxia: igaz hit, igaz vélemény; mivel azonban a doxa dicsőséget   is jelent – slava – ezért ortho-dox: pravo-slav).

Az Ószövetségben Isten dicsősége üdvtörténeti eseményekben mutatkozik      meg, azonban a szemtanúkat is rákényszeríti, hogy dicsőségét elismerjék,       hogy a dicsőséget megadják. (Így zsoltárokban is találkozunk a     felszólítással: Isten fiai, adjatok dicsőséget Istennek. – Krisztus      születésekor az angyalok Isten dicsőségét hirdetik).

Isten dicsősége a végső eseményekben fog megnyilvánulni   végérvényesen: erejével és hatalmával együtt. Addig el van rejtve, és csak a hit számára hozzáférhető, csak lelki szemünkkel láthatjuk. A Jelenések   Könyve bepillantást enged a látnoknak Isten dicsőségébe. – A    megdicsőülésben elsősorban a Bárány részesül, mert megvalósította     halálával a megváltás művét. – Csak a szenvedések, megaláztatások     árán lehet eljutni a megdicsőülésre. (Jézus a főpap előtt is megjövendöli a         szenvedéstörténetben, hogy majd eljön dicsőségben).

„áldás”: (eulogia: jól, szépen beszélni; a kifejezés ugyan megvan a görög         nyelvben, de hiányzik az Ószövetség számára annyira ismert és fontos    áldás gondolata, amelyet ezzel a kifejezéssel fordít az Ószövetség görög     változata; ahol ezzel a kifejezéssel a Biblián kívül találkozunk a görögben,         az is zsidó vonatkozású – egy zsidó sírfeliraton). Az áldás (héberül:     böraka), Isten ajándéka az embernek, amely a javak bőségében     nyilvánul meg: hosszú élet, egészség, jómód, gyermek-áldás. – azonban       lényegét illetőleg mindenek előtt: Isten szabad, kegyelmi odahajolása az      emberhez. – Az áldás ellentéte az átok. A kettő között az ember szabadon      választhat (1.Mtörv.), nem kívülről törnek az emberre, vagy mágikusan kerítik őt hatalmukba, hanem az ember döntésén múlik, melyiknek lesz részese. – Isten áldását szöveggel és cselekménnyel (kézrátétel) közvetítik     a kiválasztott emberek: ősatyák (a patriárkális társadalomban), a király,        majd pedig a papok privilégiuma volt („mondd meg Áronnak és fiainak,   így áldják meg a népet…”) – A Biblia sajátossága, hogy nemcsak Isten      áldja az embert, hanem az ember is áldja Istent. – Különösen a          zsoltárokban találjuk ezt a gondolatot és kifejezést: „Áldjad lelkem az    Urat; áldjátok az Urat…”.- A Krisztus korabeli zsidóságnak már kialakult     az áldás használata, különösen az étkezésnél: „Áldott vagy Urunk,      mindenség királya…”) – A magyar olykor hálaadásnak is fordítja, ami         könnyen értelmezhető köszönetnek; az eredetihez azonban közelebb áll az          áldás. – Ez az áldás csak Istent illeti meg, minden áldás forrását és         szerzőjét (hiszen a teremtéskor megáldotta a teremtményeket). – Amikor a    Jelenések Könyve a Bárányt is          méltónak tartja az áldásra, azt fejezi ki,    hogy a Bárány azonos Istennel, vele együtt ül a dicsőség trónján.

EVANGÉLIUM: Jn  21,1-19

Szent János evangéliumának befejező részletét hallottuk, olvastuk. Ő Jézus feltámadása utánra teszi a csodás halfogás elbeszélését. – Pontosan tudja, hogy a hálóban százötvenhárom nagy hal volt. Jézus és az apostolok közösen rendeznek vendégséget, lakomát. A kenyeret Jézus szolgáltatja nekik. Fogja a kenyeret és ad nekik. Ugyanígy a halból is. Egészen hasonlóan, mint a csodás kenyérszaporítás elbeszélésénél. – Aligha véletlen, hogy a feltámadt Jézus Krisztus előnyben részesíti az étkezést, mint a tanítványokkal való találkozás helyét, időpontját, alkalmát. A háttérben utalást vélhetünk az eukarisztikus lakoma megünneplésére, amely számunkra is a Feltámadt Jézus Krisztussal való találkozást és az örök élet lakomájának elővételezését jelenti.

Ezt követi Péter vallomása. Látszik, hogy az evangélista az elbeszélést egy ünnepi pillanatba helyezi el. Egyes egyházatyák a háromszoros kérdésben utalást ismernek fel szent Péter apostol háromszoros tagadására nagycsütörtök éjszaka. Tény, hogy Péter elszomorodott, hogy Jézus harmadszor is megkérdezte, „szeretsz-e engem?”- Jézus előbb azt kérdezi: „Jobban szeretsz-e mint ezek?” De Jézus csak Péterre bízza a bárányok és juhok legeltetését és csak neki jövendöli meg, milyen halállal fogja megdicsőíteni Istent. – Aki jobban szereti Jézust, mint más, annak tudnia kell, hogy vallomásának, hitvallásának következményeit is vállalnia kell.

Szent Péter utódai, a pápák, ebben kell, hogy az ő nyomdokában járjanak és nekünk is vállalnunk kell az áldozatos szeretetet, ahogyan ezt Jézus Krisztus is vállalta. Kereszthalálával bizonyította, hogy valóban szeret bennünket.

Valószínű, nekünk is van rá okunk, hogy elszomorodjunk, ha Jézus háromszor kérdezi szeretjük-e és mi is csak annyit mondhatunk: te mindent tudsz, te azt is tudod, hogy szeretlek téged!

Az Egyház, Péter apostollal, akinek a feltámadás elbeszéléseiben oly nagy szerep jut, Jézus Krisztus megbízásából legeltet, vezet bennünket, és táplálékról gondoskodik számunkra: Isten igéjének és Krisztus testének táplálékáról. – Úgy lehet önérzetünk ezt nem veszi feltétlen jó néven: hiszen felnőttek, önállóak, nagykorúak vagyunk! Bennünket senki ne terelgessen, senki ne legeltessen! Ám ez nem a megalázásnak, a kiskorúsításnak a jele, hanem a gondoskodó szereteté, a Jó Pásztoré, aki a Bárány, aki feláldozta magát értünk, Isten engedelmes szolgája, aki magára vette bűneinket.

„Vigília-mise”
EVANGÉLIUM: Lk  24,1-12

Miután bőségesen hallhattuk Isten igéjét az ószövetségi üdvrendban a húsvéti virrasztáson és az Apostol intelmét, felhangzik a húsvéti örömhír, az evangélium. Az asszonyok és az üres sír történetét mindegyik evangélista elbeszéli, hiszen ez az újszövetségi üdvtörténet csúcspontja, a mi hitünk és hívő életünk alapja. A feltámadt Jézus Krisztusról szóló jó hír nélkül egész keresztény életünk értelmét és alapját veszíti. A ragyogó ruhába öltözött „két férfi” szent Lukács evangéliumban ezzel kezdi szavait: „Miért keresitek az élőt a halottak között?” – Mintha nekünk mondanák: Miért keresitek Jézus Krisztust, Istent, az Életet a holt dolgok között, a magatok önző érdekei és elképzelései között, amelyek veletek együtt halálra vannak ítélve? Ne itt keressük a boldogságot, amelyet mindannyian keresünk, mert itt nem fogjuk megtalálni. Csakis ott találhatjuk meg, ahol a feltámadt, élő Jézus Krisztus van. – Majd hivatkoznak Jézus jövendölésére, hogy a bűnösök kezére kellett kerülnie, akik fölfeszítik, de harmadnapra feltámad. – Már hallhattunk arról, hogy a Lukács -evangélium az irgalmasság és megbocsátás jó híre. A „bűnösök”, mi magunk, akiknek megváltására Jézus Krisztus meghalt, „kiemelt” helyet foglalnak el a harmadik evangéliumban. – Az asszonyok hírt visznek a tizenegynek és a többieknek – az Egyháznak, minekünk, ahogyan ezt a többi evangélista is elmondja, amikor beszámol az üres sírról és Jézus Krisztus feltámadásának jó híréről, Evangéliumáról. Abban is megegyeznek, hogy az apostolok az asszonyok beszédét „üres fecsegésnek” tartották. De abban is, hogy a történetben Péter apostol különös helyet foglal el. Míg szent János arról értesít, hogy Péter és „a másik tanítvány” együtt futott a sírhoz, itt csak Péterről hallunk. A kettő nem zárja ki egymást, de Péter neve mindkét elbeszélésben megtalálható. Ezért nem alaptalan, amit mi katolikusok szent Péterről és az utódjáról, Róma püspökéről, a pápáéról vallunk. – Péterrel együtt menjünk a megdicsőült, feltámadt Jézus Krisztus sírjához. Lehet, hogy előbb mi is csak csodálkozni fogunk, de ez a csodálkozás a Feltámadt Jézus Krisztussal való találkozásban hitté lesz, ha az Élőt valóban nem a holtak között keressük.

Húsvét
OLVASMÁNY: Ap Csel  10,34a.  37-43

Jézus Krisztus feltámadásáról, a húsvéti misztériumról, az Egyház igehirdetése révén értesülünk. Az apostolok igehirdetése, tanúságtétele számunkra a húsvéti örömhír egyetlen forrása, amelyet később az evangélisták leírtak, hogy Jézus kortársainak és a szemtanúk halála után se apadjon ki az örömhírnek ez a forrása. – Érthető tehát, hogy a húsvéti vasárnapokon az Apostolok Cselekedeteiből fogjuk olvasni, illetve hallani az első keresztény közösség életének elbeszélését: hogyan tettek az apostolok és társaik szavakkal és életükkel tanúságot Krisztus feltámadásáról.

Húsvét vasárnapján, de már az azt bevezető húsvéti virrasztáskor, különös ünnepélyességgel emlékezünk meg keresztségünkről, amellyel bekapcsolódtunk Krisztus megváltói művébe. – Érthető tehát, hogy Péter apostol beszédét, Krisztus keresztelkedésének elbeszélésével kezdi: Krisztus keresztsége a Megváltó első „megjelenése”, „epifániája” volt. – Péter beszéde az Egyház első „epifániája”, „megjelenése”. – A húsvét (keresztségünk) és a pünkösd (bérmálásunk) szoros egybetartozását bizonyítja ez. – Ez Péter apostol szavaiban is kifejezésre jut, amikor arról beszél, hogy Isten felkente a Názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal.”

Van még egy „kulcsszava” a mai olvasmánynak: a bűnök bocsánata. Ez nemcsak azt bizonyítja, hogy az Apostolok Cselekedeteinek és a Lukács-evangéliumnak azonos a szerzője( ez utóbbi, melyet az idei liturgikus évben olvasunk, a megbocsátás és irgalmasság örömhíre), hanem emlékeztet bennünket arra, hogy, ahogyan Jézus tanításának lényegét képezi a megbocsátás, úgy az Egyház  a „kijelölt tanúk – vagyis mi” a megbocsátás által tud szavahihetően tanúskodni Krisztus feltámadásáról és a mi keresztségünkről – melyet a bűnök bocsánatára nyertünk el.

HÚSVÉT. ÜNNEPI MISE
OLVASMÁNY: Ap.csel  10,34a, 37-4
Szent Péter apostol beszéde tanúságtétel Jézus Krisztus feltámadásáról, amit mi keresztények húsvétkor ünneplünk. Ezt a beszédet Kornéliusz házában tartotta, akit megkeresztelt, de mihozzánk is szól, akik húsvétkor megújítjuk keresztségi ígéreteinket.- Az Apostol beszéde elmondja Jézus egész tevékenységét attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: hogyan kente fel őt Isten Szentlélekkel. Jézus a Felkent, a Messiás, a Krisztus. Isten hatalommal ruházta őt fel. Ezért, ahol megjelent, ahol megjelent benne Isten Országa, ott a gonosz hatalma megszűnt, amit az ördögtől megszállottak meggyógyítása bizonyít. Jézus működését ebben az egy mondatban foglalja össze szent Péter: „ahol csak járt jótetteket vitt végbe.”- Az apostolok tanúi ennek is és Jézus Krisztus halálának és feltámadásának is: hiszen ő egyike az előre kijelölt tanúknak, akik Krisztus feltámadása után együtt ettek, és együtt ittak vele. – Valóban, a Jézus Krisztus feltámadásáról szóló evangéliumi beszámolók több esetben arról értesítenek, hogy a feltámadt Úr együtt étkezik a kiválasztott tanúkkal, tanítványokkal. – Amikor az Újszövetségben étkezésről, kenyérről van szó, az az Eukarisztiára, Oltáriszentségre, a szentmise megünneplésére, szentáldozásra utal: itt szentségre, a szentmise megünneplésére, szentáldozásra utal: itt étkezünk együtt a feltámadt Úrral, mi, a keresztségben előre kijelölt tanúk. – Küldetésünk tehát tanúságtétel arról, hogy Jézus Krisztus az, akit Isten az élők holtak bírájául rendelt. Erről minden próféta tanúságot tesz – mondja szent Péter. A tanúságtétel lényege pedig, hogy aki hisz Jézus Krisztusban, elnyeri bűnei bocsánatát. – Maga a keresztség is a bűnök, megbocsátását jelenti. De a nagyböjti szentgyónás és a bűnbánat szentsége általában ezt nyújtja nekünk. Ez a Lukács evangélium és az apostolok Cselekedeteinek kulcsszava, Jézus Krisztus küldetésének lényege.
ZSOLTÁR: 118
Az Ószövetségben csak a kései könyvek ismerik a feltámadás gondolatát, hitigazságát. Ezeket a könyveket a nagy szorongatások idején írták, amikor a választott népből sokan vértanúhalált haltak. – A jelen élettől, a földi élettől nem volt mit várni a eljövendő világhoz, korszakhoz fűződött a hívő minden reménye. – A feltámadás hittitka, olyan alakban, amilyenben azt mi valljuk a újszövetségi kinyilatkoztatás, Jézus Krisztus tanításának és feltámadásának alapján, a Bibliában újdonságot jelent. Tudjuk azonban, hogy Isten fokozatosan nyilatkoztatja ki magát, és ennek a fokozatos kinyilatkoztatásnak az okmánya a Szentírás, a Biblia mindkét könyve: Az Ószövetség és az Újszövetség.

Így az Ószövetségben is sok helyzetet találunk, amelyet az Újszövetség fényében olvasva a feltámadásra és az örök életre vonatkoztathatunk. Ezek elsősorban azok a helyek, amelyek arról beszélnek, hogy Isten megmenti a hívőt a haláltól, kimenti őt a halál birodalmából, az „alvilágból”. Már az életveszélyből, az ellenséges támadástól való szabadulás, a halálos betegségből való gyógyulásban is sokat megtapasztalhatunk Isten jóságából, örökké tartó irgalmából, abból, hogy „jobbja felemelt minket.” – Jézus Krisztus feltámadása azonban feltárta a feltámadás és az örök élet látóhatárát.

A feltámadásba vetett hit szikráját, csíráját, előképét még inkább azokban az ószövetségi szövegekben kell keresnünk, amelyek Isten szövetségéről beszélnek, énekelnek: ezek annak a meggyőződésnek adnak hangot, hogy ez örök szövetség. Ha pedig a szövetség örök érvényű, a szövetségeseknek is örökké kell élniük: Isten azért részesít minket örök életében, hogy velünk kötött szövetsége örökké fennmaradjon.

Isten első szövetségese egyszülött Fia Jézus Krisztus, aki értünk az új és az örök szövetség vérét ontotta. – Ennek a szövetségnek a keresztségben leszünk részesei. Itt részesülünk Krisztus húsvéti misztériumában: halálában és feltámadásában. – A keresztségben jön létre a szövetség Isten és közöttünk. Ekkor hív meg bennünket Isten az örök életre, hogy örök jóságát és örök irgalmasságát megtapasztalhassuk.

VAGY:

ZSOLTÁR: 118.

A 118 zsoltár a legismertebb hálaének. – Az imádkozó felszólítja a templom udvarán összegyűlt híveket, adjanak hálát az Úrnak. – Isten jóságát és irgalmát az egész választott nép megismerte, megtapasztalta a húsvéti eseményben, amikor Isten erős kézzel kivezette őt az egyiptomi fogságból. – Az újszövetségi választott nép mi vagyunk, akiket Krisztus az ő húsvéti titka által, halálával és feltámadásával, mint az igazi húsvéti bárány megszabadított, kimentett a keresztség által a bűn rabságából. – Ezeket az üdvtörténeti eseményeket idézik lelki szemünk elé a húsvéti virrasztás liturgiájának szövegei és cselekményei. Ez az esemény a húsvéti öröm forrása. Isten jósága és örökké tartó irgalma, hálára indítja a választottakat. Nehéz meghatározni, miben mutatkozik meg ez a jóság és irgalom. Ezt mindenkinek egyénileg kell megtapasztalnia, élete nehéz körülményei ellenére is. Az imádkozó meg is tapasztalja: „Az Úr jobb keze hatalmas csodát művelt!”. – A jobb kéz mindig az erőt, hatalmat jelenti. „Az Úrnak jobbja fölemelt engem!” Ez a kifejezés lehetővé teszi, hogy a bűnbe esett ember fölemelésére vonatkoztassuk („amikor elestem, fölemeltél”).

– Azoknak az öröme, tapasztalata hangzik ki ezekből a szavakból, akik húsvétra elfogadták az Úr felemelő jobbját, megünnepelték a megtérést, az Istennel való kiengesztelődést: akik a bűnbánat szentséghez járultak, meggyóntak húsvétra. – Szinte kitörésszerűen mondja az imádkozó: „Nem halok meg, hanem élek” ez nem vonatkozhat a testi életre és halálra. Még Jézus Krisztus sem mondhatta magáról: nem halok meg!

Ez csak arra az életre vonatkozhat, amely a halál ellenére, a halálon keresztül is megmarad, amelyet a húsvéti misztérium által visszakapunk: az örök életre, amely felett a halálnak már nincs hatalma. Arra az életre, amelyet Krisztus halála és feltámadása hozott, amelynek keresztségünk és keresztény életünk által leszünk részesei.

A „kő”, alapkő, inkább szegletkő: az épületek szegletéhez a legjobb minőségű köveket válogatták, mert itt találkoztak a falak: ha az ostromban ezt a pontot eltalálták, az egész épület összedőlhetett. – A hasonlat először az ószövetségi választott népre vonatkozott, amelyet ellenségei elvetettek; majd Jézus  önmagára vonatkoztatta a gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszédben. – Mivel Isten „házáról” van szó Péter apostol és az efezusi levél az „Egy-ház” épületére vonatkoztatja, amelynek alapja Jézus Krisztus. Ő tartja össze az egész épületet. A hasonlat mondanivalója pedig: hitünk és keresztény életünk alapja Jézus Krisztus. A közvélemény és a közhangulat gyakran kineveti, elveti ezt az alapkövet, de Isten mégis őt választja. (Erkölcsi kérdésekben nem dönthet a többség. Egy cselekedetnek önmagában kell hordania értékét, vagy értéktelenségét).

SZENTLECKE: Kol 3,1-4

A húsvét Krisztus feltámadásának, hitünk legnagyobb, de alapvető titkának ünnepe. Ezt az üdvtörténeti eseményt nem szabad a múltba utalnunk és úgy vélnünk, hogy jelen életünkben pusztán a megemlékezés tárgya, hanem tudnunk kell, ahogyan ezt szent Pál apostol nyomatékkal és oly gyakran hangsúlyozza, hogy Krisztus feltámadása az én krisztusi, keresztény életemre nézve is „jelent valamit”, mi több annak alapja, amely nélkül az lehetetlen.

A feltámadás a fentiekre, az örökkévalókra irányítja figyelmünket: Krisztusra, az Isten jobbján. Ennek a krisztusi életnek lényege, hogy evilági elfoglaltságainkból: akár örömet, akár fájdalmat jelentenek számunkra, fölemeljük tekintetünket Jézus Krisztusra. Ez nem menekülést jelent földi életünk valóságától, hanem éppen ez teszi lehetővé, hogy ez a földi élet is elnyerje az ő igazi értelmét, értékét; hogy az elviselhető legyen embertársaink és magunk számára.

Úgy lehet, azt mondjuk, hogy én ebből az életből, ebből a feltámadt Jézus Krisztusból semmit sem látok. És valóban: maga az Apostol is mondja, hogy ez az élet Krisztussal Istenben van elrejtve. – Könnyen lehetséges, hogy nem tapasztaljuk, mert nem is keressük ennek az életnek érzékelhető jelét; ám amint ilyen életet élünk, amely az odaföntiekre irányul, abból táplálkozik, azt azonnal megtapasztaljuk magunk – és főleg embertársaink, felebarátaink.

Ez az élet Krisztussal együtt Istenben van elrejtve. Krisztus, mint valóságos Isten, az ő megtestesülése és halála, amelyben nemcsak az ő feltámadása és örök élete van elrejtve, hanem a mienk is, valóban titok. – De ez a titok Jézus Krisztussal együtt meg fog jelenni. Amikor Krisztus újra megjelenik, vele együtt nyilvánvaló lesz a mi krisztusi, keresztény életünk is, amely földi életünkben valóság volt, de csak a hit számára látható és hozzáférhető, érzékelhető.

vagy: 1 Kor 5,6b-8

Az apostol a kovászról, tésztáról beszél és húsvéti bárányról, Jézus Krisztusról beszél. A zsidó nép Krisztus és szent Pál korában már együtt ülte a kovásztalan kenyerek és a húsvét, az egyiptomi fogságból való szabadulás ünnepét, amikor az elfogyasztott bárány vére megmentette az elsőszülött fiúkat a haláltól. Ezt a húsvéti bárányt kovásztalan kenyérrel fogyasztották. Erre az ünnepre minden kovászt és kovászosat el kellett távolítani a házból. Ezt használja föl az apostol figyelmeztetésként, hogy távolítsunk el lelkünkből, életünkből mindent, ami régi és Jézus Krisztusban, az új húsvéti Bárányban újuljunk meg. Jézus Krisztusnak az Újszövetség Húsvéti Bárányának keresztáldozata megtisztít, megújít és megvált bennünket a romlottság és gonoszág régi kovászától. Bennünket az Újszövetség kovásztalan kenyerével megtisztít és megújít. – Valahányszor az Újszövetség húsvéti lakomáját, az Eukarisztiát, a szentmisét ünnepeljük, Krisztusnak az újszövetségi húsvéti báránynak áldozata újul meg, amely megtisztít, de feltételezi is lelkünk tisztaságát.

EVANGÉLIUM: Jn 20, 1-9

A két tanítvány együtt fut Jézus sírjához. A sírt üresen találják, a halotti leplek ott vannak összehajtva. Ennek láttára hisznek.

Vajon, ha a két tanítvány egy másik üres sírt látott volna, vagy ha nekünk másnak az üres sírját mutatnák, elhinnénk-e, hogy az feltámadt? Nem valószínű. A mi számunkra is csak Jézus Krisztus üres sírja, az ő halotti leplei bizonyítékok feltámadása mellett.

Arra a részletre is fel kell figyelnünk, hogy a feltámadt Úr csak azoknak jelent meg, csak azok találkozhattak vele, akik húsvét előtt is, kereszthalála előtt is hozzá tartoztak, vele tartottak.

Jézus Krisztus feltámadása üdvösségtörténeti esemény. Megváltói jelentősége, ereje csak azok számára van, akik hozzá tartoznak. A keresztség szentsége által Jézus Krisztushoz kapcsolódtunk. Így húsvétkor nemcsak Krisztus feltámadását ünnepeljük, hanem a magunk keresztségét is.

A feltámadás nem csak Jézus Krisztuson valósult meg, hanem azokban is, akik hozzá tartoztak. – Ezért jelenthetett számukra az üres sír, a halotti leplek bizonyítékot.

A tanítványokkal együtt mi sem akárkinek, valakinek a sírjához sietünk, valakinek a feltámadásában hiszünk, hanem Jézus Krisztuséban.

Azonban számunkra is csak akkor lesz elhihető Jézus Krisztus feltámadása, ha a megújulás, a feltámadás bennünk is megvalósul. Húsvétkor felszítjuk a keresztség kegyelmét, megújítjuk keresztségi ígéretünket és keresztény életünket, hogy a tanítványokkal együtt hinni tudjuk Krisztus feltámadását.