január 5 18:00
január 6
Urunk Megjelenésének ünnepe kötelező (parancsolt ünnep)
8:00. 11:00. 18:00

dec 24 csütörtök: 15:00
Pásztorjáték
dec 25 péntek: 0:00, 8:00,11:00 18:00
dec 26 szombaton: 8:00. 18:00

dec 27 Vasárnap: 8:00. 11:00. 18:00 Szent Család ünnepe

OLVASMÁNY: Kiv 24,3-8

Valamikor Krisztus Vérének külön ünnepe volt (július 1.-én). Ma Úrnapján Krisztus Testét és Vérét ünnepeljük az Oltáriszentségben. Ezért érthető, hogy a szentmise olvasmányaiban a vér gondolatának is fontos szerep jut. A „szövetség vére” megértésének, amelyről Jézus Krisztus beszél az utolsó vacsorán, valamint a Zsidókhoz írt levél, nélkülözhetetlen előfeltétele az, amit az Ószövetség mond erről. Ez pedig a sinai szövetségkötéssel függ össze. Mózes kihirdette az Úr minden szavát és parancsát, amelyeket leírt a törvénykönyvbe. A nép megfogadta, hogy az Úr minden szavát megtartja. – Az áldozati állatok vérével való meghintés a szövetség megkötésének jele. Ez a vér a szövetség vére. A vér mindig egybetartozást jelent. A magyar nyelv szépen kifejezi ezt a „testvér” – szóval, vagyis, hogy akiknek azonosak a szüleik, azoknak egy a teste és a vére, azok egy test és egy vér.

Isten ilyen szoros, elválaszthatatlan szövetségbe kapcsol bennünket. Akikkel közli szavait, parancsait, azokkal szövetséget köt, azoktól elszakíthatatlan lesz, mint akikkel egy a teste és a vére. Akik betartják szavait, parancsait, szintén ilyen szorosan, elválaszthatatlanul kapcsolódnak hozzá és ez által lesznek egymás testvérei. Tehát minden testvériség abból származik, mennyire kapcsolódunk Istenhez, mennyire tartjuk be az ő parancsait, mennyire őrizzük hűségesen velünk kötött szövetségét.

Ez a szövetség vére Krisztus vérének, az Új és örök szövetségnek előképe, amelyet mint Isten Bárányának vérét sokakért, mindenkiért ont a kereszt oltárán bűneink bocsánatáért. Ezt a szövetséget ünnepeljük az eukarisztiában, mert annak ünneplésében, a szentáldozásban ez a szövetség titokzatos, de valóságos módon megvalósul: egy test egy vér leszünk Jézus Krisztussal és egymással: ugyanaz a vér kering Jézus Krisztusban és bennünk: Krisztus és egymás test-vérei leszünk.

ZSOLTÁR 116.

A mai napon ünnepli az Egyház az Oltáriszentséget. Jézus Krisztus az utolsó vacsorán, nagycsütörtök este alapította jelenlétének szentségét a kenyér és a bor színe alatt. – Mivel azonban a középkor Egyháza egyre nagyobb pompával kezdte körülvenni ezt a szent Titkot, úgy találta, a nagycsütörtök este, amikor Jézus megkezdte szenvedését, nem elég alkalmas a pompás ünneplésre, külön napot, – szintén csütörtököt, a Szentháromság vasárnap utánit jelölte ki erre a célra.

Ma az Egyház Úrnapján is a Krisztus szenvedése és az Oltáriszentség közötti szoros összefüggést igyekszik emlékezetünkbe idézni. – Erre emlékeztet a mai zsoltár is, amely a szentek haláláról és áldozatról beszél. Az Oltáriszentséget és Szentmisét Eukarisztiának nevezzük. Az Eukarisztia pedig „jó hálaadást” jelent. A mai zsoltár is hálazsoltár. Az imádkozót Isten kimentette a halál bilincseiből. – „Drágalátos dolog az Úr szemében, amikor szentjei meghalnak” – nem azt jelenti, hogy Isten külön örül haláluknak, hanem, külön sajnálja, félti és óvja őket. – Az imádkozó visszakapta életét Istentől, földi életét, ami az ószövetségi hívő számára mindent jelentett. Most azonban gondolkodik, mivel is viszonozza ezt? Először az üdvösség kelyhét veszi és „áldomást” iszik, ami az Istennel való szövetség megújítását jelenti. Majd hálaáldozatot (eukarisztiát) mutat be, és megújítja fogadalmát, mivel Isten őt, méltatlan szolgáját, a szolgáló fiát meghallgatta. – Hágár a szolgáló és fia, Izmael történetéből tudjuk, hogy Ábrahám elbocsátotta őket, amikor törvényes feleségétől, Sárától fia született. A szolga és szolgáló sorsa teljesen ura kezében volt.

Jézus éppen az utolsó vacsorán, azzal, hogy a szolga helyett megmosta tanítványai lábát, hogy önmagát illeszti annak a szolgának szerepébe, akiről a zsoltár beszél. – Habár Isten szentje, legkedveltebbje, a testi halált nem kerülhette ki. – Jézus mégis áldást mondott a bor fölött az utolsó vacsorán, hálát adva Istennek, hogy pont az ő halála hozza meg nem csak neki, hanem mindannyiunknak az örök haláltól a szabadulást. Az ő halála oldja le rólunk a kárhozat bilincseit.

Mi is Isten szentjei és szolgái vagyunk. Jézus Krisztussal nekünk is meg kell halnunk, de vele együtt hálát is kell adnunk, hogy akik ebben a hálaáldozatban, az Eukarisztiában, Oltáriszentségben részesülünk, az örök halál bilincseitől megszabadulva, Isten országában az új szőlő terméséből az örök üdvösség kelyhéből ihatunk és az Urat nevén szólíthatjuk, ami a Vele való legbensőségesebb barátság jele.

SZENTLECKE: Zsid 9,11-15

Jézus Krisztus Teste és Vére az Oltáriszentségben engesztelő áldozat. Az ószövetségi olvasmányban a szövetség véréről hallottunk, az áldozati állatok véréről. – A Zsidókhoz írt levél Jézus Krisztus főpapságának és áldozatának kiválóbb voltát emeli ki az ószövetségi papsággal, áldozattal és szentéllyel szemben.

Jézus Krisztus vére – amely az idei liturgikus évben az úrnapi olvasmányok központjában áll – azért törölheti el bűneinket, mert a „ránk váró javak főpapjaként jelent meg, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem emberkéz alkotott, vagyis nem ebből a világból való.” A „ránk váró javak” az örök életet, az örök boldogságot jelentik, a „nem ebből a világból való”, „nem emberkéz alkotta” szentély pedig Isten dicsőségét, a mennyek országát Isten, Jézus Krisztus országát, amely Jézus szavai szerint, amelyeket Pilátusnak mondott: „nem e világból való”, de ő benne, Jézus Krisztusban eljött közénk, s amelynek beteljesedését várjuk.

Az áldozati állatok vére és hamva külsőleg tett tisztává, Krisztus vére viszont lelkiismeretünket tisztítja meg a holt cselekedetektől. Tudjuk, hogy Jézus Krisztus törvénye szívünkben, lelkünkben, gondolatainkban, szándékunkban kötelez minket: „Hallottátok, mit mondtak a régieknek? …. Én pedig azt mondom nektek…” – hiszen minden tisztátalanság az ember bensejéből” – szívéből, lelkiismeretéből jön. Ezért fontos, hogy Jézus Krisztus szívünket, lelkiismeretünket tisztítsa meg, mert a „tisztaszívűek fogják látni Istent”, ők „boldogok”. Ennek ára Jézus Krisztus, az új – és örök szövetség közvetítőjének áldozata, hogy mint meghívottak elnyerjük „az örökkétartó örökséget”.

EVANGÉLIUM: Mk 14,12-16.22-26.

Az elhangzott evangéliumi részletből világos, hogy ma az Oltáriszentséget ünnepeljük. Nagycsütörtök este alapította Jézus az Oltáriszentséget, az utolsó vacsorán. Mivel ezen az éjszakán szenvedését is megkezdte, történelme folyamán az Egyház úgy érezte, külön örömünnepet kell szentelnie ennek a nagy Titoknak. Ez a mai nap, szintén csütörtök, Úrnapja.

Az Oltáriszentséget Jézus Krisztus földi életében alapítja, és az Egyházra bízza. Így az Oltáriszentség a jelen életre vonatkozik, a jelen élet tápláléka.

Ugyanakkor ez a táplálék, ez a titok túlmutat a földi élet határain, Jézus az új termésről beszél, amelyet Isten országában fog fogyasztani.

Ez azt jelenti, hogy az Oltáriszentség Jézus Krisztus teste és vére, titokzatos módon, de valóságosan az új és örök élet kezdetét jelenti földi életünkben. – az a megújhodás, az a közösség, amit az Oltáriszentség jelent, az, amit földi életünkben megtapasztalhatunk az örök életből.

A földi életből, pedig az egyetlen maradandó az a közösség és az a megújult élet, amelyet már itt eredményez az Oltáriszentség vétele.

Ez azt jelenti, hogy hittel kell fogadnunk az Oltáriszentséget, és az örök élet igazságát: ugyanakkor életünkkel is azoknak a javaknak, értékeknek megszerzése, megvalósítása körül kell fáradoznunk, amit az Oltáriszentség már földi életünkben jelent. Általa lesz jelenvaló az eljövendő élet, és a jelen életből egyedül ez marad meg az örök életre.

OLVASMÁNY: Mtörv. 4,32-34 39-40

A mai ünnep feltárja nekünk Isten bensőséges, rejtett életét. Ezt az életet, mint egy szeretet közösséget, az Isteni szeretet közösségének életét mutatja be. A keresztség és keresztény életünk által kapcsolódunk ehhez az isteni közösséghez. De ugyanakkor az ő választott népe is leszünk, az Újszövetség választott népének, az Egyháznak tagjai. – Az ószövetségi választott néphez hasonlóan (amint ezt az első olvasmány elmondja) Isten bennünket is vezet:

az élet megpróbáltatásain és küzdelmein át. Ahogyan a választott néppel, úgy velünk is szövetséget köt: ezáltal minket is bevon isteni életébe. Ez az isteni közösséghez való tartozás nem azt jelenti, hogy kivételek vagyunk az élet megpróbáltatásai alól, hanem, hogy a megpróbáltatások, a küzdelmek közt is velünk van Isten. – Ennek az isteni közösséghez tartozásnak egész kézzelfogható dolgokban kell megnyilvánulnia, az egyházközösséggel szemben: a vasárnapi szentmisén való részvétel, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása, vallási ismereteim bővítése, az Egyházközség anyagi támogatása.

ZSOLTÁR: 33.

Az Ószövetség még nem tud a Szentháromság hitigazságáról olyan alakban, ahogyan azt a hiszekegyben megvalljuk: egy Istenben három személy, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. De Isten már az Ószövetségben kinyilatkozatja alaptulajdonságait, amelyeknek az Isteni Személyek a hordózói. Ezekről hallunk, éneklünk a mai zsoltárban.

Isten alaptulajdonságai: az igazság, a hűség, az igazságosság, és a jóság. – Jézus Krisztus eljövetele előtt a hívő ebből a választott nép története és a próféták tanítása által tapasztalt meg valamit. Ha azonban elfogadjuk, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, a második isteni személy, akkor mondhatjuk, hogy tanításával, működésével és megváltói halálával egyértelműen megismertette velünk Isten igazságát, hűségét, igazságosságát és mindenek előtt jóságát.

Isten teremtő, aki saját szavával teremt, ajka leheletével, lélegzetével, Lelkével élteti az egész teremtett világot. – Isten megtestesült Igéje, szava Jézus Krisztus, aki feltámadásával újjáteremt, a lehelet, pedig az Újszövetség felismerése szerint az éltető és megszentelő Szentlélek.

Ám Isten nem csak alkotó, teremtő, hanem irgalmas, gondviselő, megmentő, megváltó. – Ezek a tulajdonságok nem csak a Mennyei Atyára illenek, hanem kiváltképpen a Fiúra, Jézus Krisztusra, a mi irgalmas megmentőnkre, megváltónkra, aki nem csak a csodálatos kenyérszaporításkor mutatta meg, hogy az ínség idején táplál bennünket, hanem testének és tanításának táplálékával viseli gondját az Istenfélőknek, az Egyháznak – nekünk. – Nemcsak a földi életet adta vissza annak a három halottnak, akiket az Újszövetség említ, és, akik azután ismét meghaltak, hanem halálával és feltámadásával az örök haláltól, kárhozattól ment meg bennünket.

Isten megvédi választott népét, szeme rajtunk nyugszik és segít bennünket. Ezt viszont a Szentlélek teszi. Általa van jelen bennünk és közöttünk, az Egyházban, azokban, akik benne bíznak, az Atya gondviselése és a Fiú védelme. A Szentlélek a mi védelmezőnk, megtartónk, vigasztalónk.

A zsoltár ezek szerint választ ad a kérdésre: Milyen a mi Istenünk? Nekünk, pedig az imádkozóval együtt kell mondanunk: boldog a nemzet, melyet az Úr örökbe fogadott. Boldog az Egyház, amely a Szentháromság egy Istent a maga Istenének vallhatja.

SZENTLECKE: Róm 8,14-17

A „népek apostola”, szent Pál, legimpozánsabb levelével mutatkozik be a birodalom fővárosában, Rómában élő keresztényeknek. Ebben a levélben megtalálhatjuk az Egyház teljes tanítását a Szentháromságról, hiszen az apostol azzal kezdi, hogy akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Itt tehát a Szentlélekről hallunk, ám ha valakinek fiai vagyunk, úgy az nekünk Atyánk. Ezért csakis ebben a Lélekben nevezhetjük Istent Atyánknak.

Tudjuk, hogy a keresztség szentségében Isten gyermekei és a mennyország örökösei lettünk. Jézus Krisztusnak, mint a Fiúnak, Isten Fiának társörökösei – amint erre bennünket a Galatákhoz írt levél is tanít. – Önmagunktól nem nevezhetjük Istent Atyánknak, és önmagunktól nem lehetünk Jézus Krisztus társörökösei. Ezt a Szentlélek műveli bennünk, ez Isten ajándéka. Érthető, ha mindent Isten nélkül, a Szentlélek nélkül akarunk megvalósítani, Istentől függetlenül akarjuk berendezni és élni életünket, nem fogjuk tudni Istent atyánknak nevezni, ahogyan erre bennünket Jézus tanít.

Ennek az örökségnek azonban feltétele is van. És itt következik ismét Szent Pálnak egy kedvenc gondolata és tanításának alapja: előbb azonban szenvednünk kell Jézus Krisztussal, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. A keresztségben – amelyben gyermekek és örökösök lettünk – Jézus Krisztussal együtt meghaltunk és feltámadtunk. Ez ment meg a félelemtől és szolgaságtól, ez tesz bennünket szabaddá Isten gyermekeinek életére.

Így valósulhat meg bennünk a Szentháromság élete: a Szentlélekben nevezzük Istent Atyánknak, Krisztus kereszthalála által leszünk Isten gyermekei és Krisztus társörökösei, szabadok a bűntől és félelemtől.

EVANGÉLIUM

Mt 28,16-20

Jézus tanítása alapján hiszünk a három isteni személyben. Jézus többször beszél az Atyáról és arról, hogy ő és az Atya egy. A Szentlélekről is tanít Jézus : megígéri az apostoloknak, mint vigasztalót, és mint az Igazság Lelkét.

Az a hely, amelyen az Evangélium egyszerre említi a három isteni személyt, a Szentháromságot, ahogyan mi megszoktuk, az, amikor Jézus elrendeli az apostoloknak, hogy tanítsanak minden népet, kereszteljék meg őket az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében.

A Szentháromságról szóló tanítás és keresztségünk szorosan összefüggnek.

A keresztség által két közösség tagjai leszünk: a Szentháromság isteni közösségének és az Egyháznak.

Isten élete közösségi élet, mert Isten a szeretet, és a szeretet csak közösségben valósulhat meg, csak a közösségben lehetséges.

Ugyanígy keresztségünk és keresztény életünk is csak közösségben bontakozhat ki: a Szentháromság egy Istennel való közösségben és az Egyházközösségben – tekintet nélkül arra, milyen ez a közösség. (Ez a közösség mindig olyan lesz, amilyen én vagyok).

Nem lehetek tagja a Szentháromság isteni közösségének, ha nem vagyok tagja a látható közösségnek, az Egyháznak. Ugyanakkor a Szentháromság isteni közössége, az isteni szeretet közössége kell, hogy az Egyház követendő példaképe legyen.

A keresztség – a keresztvíz és a szertartás mellett – a keresztény életet is jelenti. Mindkettő együttesen eredményezi az isteni életközösségbe, és az Egyházhoz való kapcsolódásunkat, csatlakozásunkat. – A szentségeket titkoknak is nevezzük: számunkra titok marad, hogyan kapcsol bennünket a keresztvíz a Szentháromság közösségéhez. Ám bizonyos, hogy ez a titok nem értelmetlenség, ha keresztény életünkkel kamatoztatjuk a keresztségben elnyert Istengyermekség kegyelmét.

2015 május 29-én pénteken este 20:00-22:00-ig a Hunyadi hajón

Plakát

OLVASMÁNY: Apcsel 2.1-11

A mai vasárnappal véget ér a húsvéti idő. A húsvéti vasárnapok olvasmányai keresztségünkre és bérmálásunkra emlékeztettek minket. – De ezt az Egyház a liturgikus év többi vasárnapján is folytatja. Minden vasárnap húsvétot, pünkösdöt ünneplünk. Minden vasárnap megemlékezünk arról, hogy a keresztségben a Szentlélek megkezdte bennünk működését, a bérmálásban, pedig eljutottunk a keresztény nagykorúságra. – A mai olvasmány elbeszéli az első pünkösdöt. A Szentlélek kiárad a hívek imádkozó közösségére. Ez azt jelenti, soha nem mondhatom: a Szentlélek csak bennem és általam működik. A szentlélek mindig csak ott működik, ahol az imádkozó közössége egy szív és egy lélek. Ahogyan Jézus is csak ott ígérte meg jelenlétét, ahol ketten vagy hárman az ő nevében együtt vannak. – Az Apostolok cselekedetei továbbá külön kiemelik az asszonyok közül Máriát, Jézus anyját. Őt név szerint is említi az elbeszélés. Ez lehetővé teszik, hogy Mária tiszteletünket a hagyományhoz híven ugyan, de új, bibliai alapokra helyezzük, és, hogy tudatosítsuk: nem csak hozzá imádkozunk, hanem vele imádkozunk. – A pünkösdi csoda lényegét pedig abban kell keresnünk, ami a mai Egyház küldetése és hivatása is, és amire a II Vatikáni Zsinat nagy súlyt fektet: úgy hirdetni az egy hamisítatlan evangéliumot, hogy az mindenki számára érthető, hozzáférhető legyen. Ezt, pedig csak akkor tudjuk megvalósítani, ha egy szavahihető, hiteles keresztény élet áll szóbeli tanúságtételünk mögött. A mai ember a tetteknek hisz. A szavakban csalódott. Az ilyen tanúságtételhez nélkülözhetetlen a Szentlélek erősítő kegyelme, a hívek összetartó, imádkozó közössége, Máriával, Jézus anyjával.

ZSOLTÁR: 104.

A Szentlélekről szóló tanítást Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki, és az Újszövetségi Szentírás által jutott el hozzánk. Azonban már az Ószövetség és ennek első mondatai is említik Isten Lelkét, amely a teremtéskor ott lebegett a vizek fölött. – Isten Lelke tehát alkot, éltet és újjáteremt.

A mai ünnepi zsoltár egy hosszú zsoltár töredéke. Az imádkozó önmagához, saját lelkéhez intézi a felszólítást, hogy dicsérje, áldja Isten t az ő nagyszerű műveiért. – A dicséretnek lelkünk mélyéről kell jönnie; nem csak ajkunkkal, egész életünkkel kell Istent dicsérni. – A lélek a Bibliában nem valami különálló lényt jelent, hanem magát az embert, az egész embert, és elsősorban, amit őt élteti, és ami által Istenhez hasonlít.

A Szentmise szövegébe a zsoltárnak csak egy töredéke került, amely mindössze ennyit mond: „Mily számosak a műveid – teremtményeid betöltik az egész világot!” – A teljes zsoltár azonban egyenként is felsorolja Isten műveit: az égitesteket, a növény-és állatvilág csodálatos gazdagságát, az éjszaka és a nappal, az élet és halál lenyűgöző váltakozását. Ez az összhang a teremtmények mögött álló Teremtő dicséretére készteti a hívőt. Ebből azt is megtanulhatjuk, hogy a Biblia első oldalán található, ismert szöveg: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”, nem „tudományos” elmélet akar lenni a világ keletkezéséről, eredetéről, hanem a Teremtő dicsérete.

Az élővilág, fennállását Isten Lelkének köszönheti. A lélek maga az élet. Ha Isten kiárasztja Lelkét, minden életre kel; ha megvonja, minden elpusztul, beáll a halál.

Isten Lelke nem csak a teremtményeket élteti, hanem a hívők közösségét, az Egyházat is. Az Egyház Krisztus titokzatos Teste; mi vagyunk tagjai. Ám, ahogyan a test halott lélek nélkül, úgy az Egyház is halott a Szentlélek nélkül. – Pünkösd ünnepén az Úr kiárasztotta Lelkét az Egyházra.

Hisszük, hogy élteti és vezeti az Egyházat és annak egyes tagjait. – Ezért nem szabad bűneinkkel akadályozni az ő éltető erejének működését. Nem szabad „kioltanunk a Lelket”. – Inkább emberi hozzájárulásunkat is el kell töltenie a Szentléleknek, hogy ez által megújuljon az Egyház, ahogyan az életlehelet megújítja a föld színét.

SZENTLECKE: Gal 5,16-25

Pünkösd a húsvét utáni ötvenedik nap, a Szentlélek eljövetelének ünnepe. Bennünk, Krisztusban hívőkben a Szentlélek kell, hogy működjön és megteremje a lelki gyümölcsöket. Mindannyian tapasztaljuk a test és a lélek ellentétét, a kettő tusakodását. Még ha szeretnénk is a Lélek – Szentlélek és a magunk lelke szerint élni megtapasztaljuk a test ellenállását. Ha engedjük magunkat a lélek által vezettetni, akkor nem vagyunk alárendelve a törvénynek, mert már sokkal többet megtettünk, mint amennyit a törvény előírhat, amely törvény a testi cselekedetek uralmát kell, hogy szabályozza, mérsékelje, elfojtsa. – Az apostol felsorolja őket, nem mintha nem lennének számunkra ismeretesek, tudottak. A test – különösen a lélektől függetlenül – más cselekedetekre nem képes. Szembe kell néznünk azzal, hogy a test szerinti élet ezeket a cselekedeteket eredményezi, mert nincs ami, vagy aki fékezze, fegyelmezze és nincs miért fékeznie és fegyelmeznie.

Majd rátér az apostol a Lélek – szentlélek gyümölcseinek felsorolására: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás:

Szeretet – a Szentlélek a szeretet Lelke és Krisztus az ő keresztáldozatával megmutatta, mit ért szereteten;

Öröm – az igazi örömet csak a Lélek szerinti életben tudjuk megtapasztalni, másrészt csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha ezt nem kényszerből, hanem örömmel tesszük;

Békesség – Jézus Krisztus békéje, amelynek az az ára, hogy ne legyen bennünk szakadás, meghasonlás: a között, aminek kellene lennem, és ami vagyok;

Türelem – a mai zaklatott világban türelmetlenségünkkel gyakran megnehezítjük egymás helyzetét, életét; magunkban is, másokban is időbe kerül, mire a Lélek gyümölcsei megérnek;

Kedvesség – különbözik a mű jókedvtől, az erőltetett alakoskodástól; az igazi kedvességet a Szentírás és több nyelv ugyanazzal a szóval fejezi ki, mint a kegyelmet: Isten kapcsolatát velünk, emberekkel, Isten ki nem érdemelt jóságát, ilyen kell, hogy legyen az én kapcsolatom is embertársammal, – akkor is, ha éppen nincs hozzá kedvem, mert megkeserítették életemet. – Ez a kegyelem tesz kedvessé Isten előtt.

Jóság – ez nem szorul magyarázatra, fejtegetésre; arról a jóságról van szó, amelyet Isten nyilatkoztatott ki, ideajándékozva az ő Egyszülött Fiát, arról a jóságról, amely nem számít viszonzásra. A jóság önmagáért, Isten dicsőségére; azért mert ez az alaptermészetem, a második énem; nem tudok nem – jó lenni,

Hűség – napjainkban talán a legritkább erény; nem tudjuk – helyesebben nem akarjuk magunkat elkötelezni – senkinek egy egész életre; a körülmények változnak, az emberek változnak és magunk is, megváltozunk – tehát úgy gondoljuk, a tegnap adott szavunk ma már nem kötelez. Holott az igazi hűség független a változásoktól. Isten – ahogy egy másik helyen mondja Szent Pál, nem válhat hűtlenné, mert ezzel önmagát tagadná meg.

Szelídség – nem a gyámoltalanságot, hanem Krisztusnak a húsvéti báránynak szelídségét, az alázatos szívű Jézus szelídségét jelenti, aki nem erőszakkal akarja megvalósítani országát,

Önmegtartoztatás – az eddig felsoroltak csak önfegyelmezéssel, önmegtartóztatással valósíthatók meg. Ha csak önmagam érdekére, önmagam megvalósítására van gondom, soha semmit nem tudok mindebből megvalósítani, de még megérteni sem.

Könnyen elképzelhető, hogy a mai világban, amikor a teljesítmény és a fogyasztás a mérce, az önmegtartóztatás idegenül, hangzik.

De akik Jézus Krisztushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket szenvedélyeikkel és kívánságaikkal együtt. – A keresztség szentségében a Lélek szerinti életre kaptunk meghívást. Ezért hivatásunk a Léleknek megfelelő viselkedés. Erre csak akkor leszünk képesek, ha nem azt mérlegeljük: mennyire feleltem meg, tettem eleget a törvénynek, hanem a Lélek gyümölcseit igyekszem megteremni, amelyek ellen nincs törvény, mert ezeket gyakorolva sokkal többet tettem, mint amit bármilyen törvény előírhat.

SZENTLECKE

vagy: 1 Kor 12,3b-7. 12-13

Gyakran úgy érezzük, hogy a három Isteni személy közül a Fiú, a történelmi Jézus Krisztus áll hozzánk legközelebb, aki valóságos ember, ahogyan maga Szent Pál mondja: „Az ember Jézus Krisztus”. A mai szentleckében ugyanez a Szent Pál azt mondja: „Senki sem mondhatja magától: Jézus az Úr, csak a Szentlélekben”. – Vagyis a bennünk lakó és élő Szentlélek teszi Jézusról ezt a hitvallást. Az Úr Jézus is a Szentlélek által van jelen és él bennünk.

A Szentlélek, aki bennünket Jézusnak, mint Úrnak megvallására késztet, egyesíti az egy test, Krisztus titokzatos teste, az Egyház tagjait, bennünket és a különböző lelki adományokat, szolgálatokat, de még a „csodajeleket” is. Ezért nem szabad fennakadnunk ezek különbözőségein, azokat rangsorolni, vagy azok lehetőségét fürkészni, hanem az egy Lélekre és az egy Úrra kell irányítani figyelmünket. – Így az Egyház, Krisztus titokzatos teste nem valami uniformizált „katonaság”, de nem is valami rendezetlen „tömeg”, amelyben önkény uralkodik, és ne adj Isten mindenki a saját önző érdekét, elképzelését akarná megvalósítani, érvényesíteni, hanem az egy Úr Jézus Krisztus teste, amelyet a Szentlélek egyesít, tart össze, éltet, megszentel, megvilágosít és kormányoz. A különböző ajándékok nem öncélt képviselnek, hanem a hívő közösség (elsősorban lelki) előmenetelét célozzák: azért kaptuk, hogy használjunk vele.

Pünkösd, a Szentlélek eljövetelének ünnepével lezárul a húsvéti idő, amelyben Jézus Krisztus feltámadását ünnepelve keresztségünkre irányítottuk figyelmünket. Keresztségünk által lettünk egy testté, amelyben minden különbség megszűnik. A keresztségben és a bérmálásban ugyanaz a Lélek töltött el bennünket, hogy valóban kimondhassuk: Jézus az Úr és valóban használhassunk az egy test közösségének, az Egyháznak a Lélek ajándékaival.

EVANGÉLIUM: Jn 15,26-27; 16,12-15

A feltámadt Jézus húsvétvasárnap este adja leheletével a szentlelket, a Vigasztalót, akit szenvedése előtt az utolsó vacsorán megígért a szomorkodó tanítványoknak és aki, az Apostolok Cselekedetei beszámolója alapján lángnyelvek és szélvihar formájában szállt le a tanítványokra az első pünkösd ünnepén.

Pünkösddel zárul Krisztus feltámadásának, a húsvétnak különleges megünneplése, amelyet minden hét első napján, vasárnap megünneplünk. A szentlélek befejezi bennünk a megváltás művét, Jézus Krisztus kereszthalálát és feltámadását, amelynek a Szentlélek által a keresztség szentségében részesei lettünk, s amelyet ugyanazon Szentlélek a bérmálásban megerősít bennünk.

Jézus Krisztus a Szentlélekkel megerősítve küldi a tanítványokat – akiket küldötteknek, apostoloknak nevezett és nevezünk. A keresztség szentségében mi is küldetést kaptunk, hogy hiteles keresztény életünkkel, a Szentlélektől megerősítve tanúságot tegyünk a köztünk élő, feltámadt Jézus Krisztusról. Ám a tanítványok különleges hatalmat és megbízatást is kapnak: a bűnök megbocsátására. Jézus Krisztus annyira azonosítja magát a tanítványokkal, annyira megbízik bennük ezt a szolgálatot illetőleg, hogy attól teszi függővé a megbocsátást és a bűnök megtartását, hogy a tanítványok megbocsátják – vagy megtartják. Ezért az Egyháznak rendkívül lelkiismeretesnek kell lennie ebben a szolgálatban, nekünk, pedig nem szabad kételkednünk abban, hogy Jézus Krisztus ezt a hatalmat valóban megadta a tanítványoknak, a tanítványok gyenge ember voltától függetlenül.

EVANGÉLIUM: Jn 20,19-23

Lehet, hogy számunkra szokatlan azt hallani, hogy az Igazság Lelke fog bennünket elvezetni a teljes igazságra, mert úgy tűnhet, mintha Jézus Krisztus ezek szerint nem közölte volna a teljes igazságot a tanítványokkal és velünk. Ám ha jobban odafigyelünk, azt hallhatjuk, hogy az Igazság Lelkét, a Szentlelket, aki bennünket a teljes igazságra elvezet, Jézus küldi az Atyától. Nem magától beszél, hanem Jézus Krisztuséból kapja, amit hirdet. Ami pedig Jézus Krisztusé, az az Atyáé is. Így megváltásunkat, üdvösségünket a teljes Szentháromság, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek munkálja és hajtja végre. Jézus ugyan, ahogyan maga is mondja, mindent közölt tanítványaival, ezért nevezi őket barátainak, nem pedig szolgáknak. De a Szentlélek megerősítése nélkül a tanítványok, mi gyengék, elégtelenek vagyunk annak megértésére, amit Jézus közöl velünk. – Tudjuk, hogy ezek a szavak Jézus búcsúbeszédében hangzottak el, az utolsó vacsorán, amikor elhagyni készül a világot, amikor a kereszthalálra készül – és erre készíti tanítványait: nem lehet a tanítvány különb mesterénél. Ezt az igazságot, ennek gondolatát a tanítványok a Szentlélek éltető ereje nélkül nem képesek elviselni. Nem vagyunk rá képesek mi sem. Ezért kell, hogy az a Szentlélek, akinek erejéből a Fiú, Jézus Krisztus megtestesült, bennünket is megerősítsen a bérmálás szentségében, mint a Mennyei Atya gyermekeit, akik a Fiúval, Jézus Krisztussal együtt meghaltunk, eltemetkeztünk és feltámadtunk a keresztség szentségében, akik az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében keresztelkedtünk meg.

OLVASMÁNY: Ter 11,1-9.

Pünkösdkor, a húsvét utáni ötvenedik napon, a Szentlélek eljövetelét ünnepeljük. A nyelvek csodája abban állt, hogy mindenki a maga anyanyelvén hallotta az apostolok igehirdetését.

Ezt megelőzte a nyelvzavar, amelyet az ószövetségi őstörténet egy számunkra ismert, de idegenül ható, meseszerű elbeszéléssel ad elő a bábeli torony építéséről.

Ám ahelyett, hogy ennek az elbeszélésnek külső formáján fennakadnánk, inkább azt kérdezzük, mit üzen nekünk ez a történet? Mint megfigyelhettük, arról van szó, hogy az emberek valami nagyot akartak alkotni, hogy önmaguknak hírnevet szerezzenek – Isten nélkül. Ezt követte az isteni beavatkozás, mert ebből a kezdeményezésből kitűnt, hogy az ember számára egyetlen vállalkozás sem lesz lehetetlen, és korunk gondolkodásmódjából tudjuk, hogy hajlamosak vagyunk azt állítani, hogy mindazt, amit lehet, szabad is.

Az isteni beavatkozás a szétszóratásban volt. Az olvasmány üzenete manapság, pünkösd ünnepéből kiindulva hozzávetőleg ez lehet: ahol az ember Isten nélkül valami nagyot (égig érő tornyot) akar megvalósítani; amikor azt gondoljuk, hogy mindazt, amit lehet, azt szabad is, akkor nemcsak az Istennel romlik meg kapcsolatunk, hanem embertársainkkal is: nem értjük egymást, zavar keletkezik egymás nyelvének megértésében.

Ezt a zavart, egymásnak ezt a meg nem értését a pünkösdi csoda hozta helyre és a Szentlélek által vezetett Egyháznak kell fáradoznia további helyrehozása körül.

ZSOLTÁR: 104.

A Szentlélekről szóló tanítást Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki, és az Újszövetségi Szentírás által jutott el hozzánk. Azonban már az Ószövetség és ennek első mondatai is említik Isten Lelkét, amely a teremtéskor ott lebegett a vizek fölött. – Isten Lelke tehát alkot, éltet és újjáteremt.

A mai ünnepi zsoltár egy hosszú zsoltár töredéke. Az imádkozó önmagához, saját lelkéhez intézi a felszólítást, hogy dicsérje, áldja Istent az ő nagyszerű műveiért. – A dicséretnek lelkünk mélyéről kell jönnie; nem csak ajkunkkal, egész életünkkel kell Istent dicsérni. – A lélek a Bibliában nem valami különálló lényt jelent, hanem magát az embert, az egész embert, és elsősorban, amit őt élteti, és ami által Istenhez hasonlít.

A Szentmise szövegébe a zsoltárnak csak egy töredéke került, amely mindössze ennyit mond: „Mily számosak a műveid – teremtményeid betöltik az egész világot!” – A teljes zsoltár azonban egyenként is felsorolja Isten műveit: az égitesteket, a növény-és állatvilág csodálatos gazdagságát, az éjszaka és a nappal, az élet és halál lenyűgöző váltakozását. Ez az összhang a teremtmények mögött álló Teremtő dicséretére készteti a hívőt. Ebből azt is megtanulhatjuk, hogy a Biblia első oldalán található, ismert szöveg: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”, nem „tudományos” elmélet akar lenni a világ keletkezéséről, eredetéről, hanem a Teremtő dicsérete.

Az élővilág, fennállását Isten Lelkének köszönheti. A lélek maga az élet. Ha Isten kiárasztja Lelkét, minden életre kel; ha megvonja, minden elpusztul, beáll a halál.

Isten Lelke nem csak a teremtményeket élteti, hanem a hívők közösségét, az Egyházat is. Az Egyház Krisztus titokzatos Teste; mi vagyunk tagjai. Ám, ahogyan a test halott lélek nélkül, úgy az Egyház is halott a Szentlélek nélkül. – Pünkösd ünnepén az Úr kiárasztotta Lelkét az Egyházra.

Hisszük, hogy élteti és vezeti az Egyházat és annak egyes tagjait. – Ezért nem szabad bűneinkkel akadályozni az ő éltető erejének működését. Nem szabad „kioltanunk a Lelket”. – Inkább emberi hozzájárulásunkat is el kell töltenie a Szentléleknek, hogy ez által megújuljon az Egyház, ahogyan az életlehelet megújítja a föld színét.

SZENTLECKE: Róm 8,22-27

Mint tudjuk, a nagy ünnepeknek van vigíliájuk, virrasztásuk, előestéjük. A vigília mise olvasmányai bevezetnek bennünket az ünnep tartalmába, gondolatkörébe, mondanivalójába. Így van ez pünkösd vigíliájával is: pünkösdkor a megígért Szentlélek leszállt az apostolokra és azok igehirdetését mindenki megértette, mindenki a maga anyanyelvén hallotta. Így egyesíti a Szentlélek a sok különböző nyelvet és népet az Egyházba. Így múlja fölül azt a szakadást, a nyelvek és emberek között, amelyről a bábeli torony története beszél, amelyről a vigília-mise ószövetségi olvasmányában hallunk.

A Rómaiakhoz írt levél, amelyből a szentleckét olvassuk, a teremtés sóvárgásáról beszél, várva, hogy a mulandóság szolgai állapotából felszabaduljon. Mi magunk is, akik ennek a természetnek részei vagyunk, hozzá tartozunk, noha a Lélek csíráit hordozzuk magunkban, amelyeket a keresztség szentségében elnyertünk, nem a beteljesedés, hanem a remény állapotában élünk. A keresztség szentségében Isten gyermekei lettünk, de ez a hivatásunk, ez a meghívásunk még nem teljesedett be, még el van rejtve emberi életünkben. Ha emberileg tapasztalható módon nyilvánvaló lenne, akkor értelmetlenné válna a remény, a második Isteni, „teológiai”erény, Isten kegyelmi ajándéka, Isten gyermekségünk alapja és feltétele. – Ezért tartja fontosnak az apostol, hogy állhatatosságra buzdítson.

Mindannyian megtapasztaljuk emberi gyengeségünket, elégtelenségünket, ami abban is megnyilvánul, hogy még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkozni. Mi, hívő keresztény katolikusok, imádkozó emberek, akik az imádság által állandó bensőséges kapcsolatban vagyunk a Mennyei Atyával, nap mint nap megtapasztaljuk, mennyire szeretnénk helyesen imádkozni: úgy, ahogyan bennünket az Úr tanított a Miatyánkban.

Talán olykor megfeledkezünk arról, milyen fontos ehhez a Szentlélek segítsége, aki maga könyörög bennünk emberi szóval ki nem fejezhető fohászkodással. Akkor lesz az imádságunk helyes, ha megengedjük, hogy a Szentlélek imádkozzon bennünk és belőlünk, mert akkor egészen biztos, hogy Istennek tetsző dolgot fogunk kérni. Így párbeszédben lesz a Lélek a Mennyei Atyával, aki tudja, mire van szükségünk, mielőtt még kérnénk.

EVANGÉLIUM: Jn 7,37-39

Ahogyan Jézus a szamaritánus asszonynak az élő víz forrásáról beszél, úgy ígéri meg ezt az élő vízforrást azoknak, akik abból a vízből oltják szomjukat, amelyet Jézus ad. A Jézus Krisztusba vetett hit az élő víz folyamait fakasztja bensőnkben. – Az evangélium meg is magyarázza, hogy Jézus ezt a Lélekről mondta, „akit később elnyertek a benne hívők”. – Ahogyan a víz oltja a szomjat, és lehetővé teszi az életet, úgy teszi lehetővé Isten gyermekeinek életét a keresztvíz által a Szentlélek. Az élő víz forrása a mi bensőnkben, szívünkben, a lelkünk legmélyén a Szentlélek. Ennek elnyerése, épp úgy, mint a keresztség hatékonysága, feltételei hitünket.

A húsvéti idő pünkösddel zárul. Krisztus feltámadása és a szentlélek kiáradása elválaszthatatlan egymástól. Annak, hogy a tanítványok – akik közé mi is tartozunk, elnyerjék a Szentlelket, feltétele Krisztus megdicsőülése. Ezt pedig tudjuk, hogy a János evangéliumban Jézus Kereszthalála, ami egyben az ő megdicsőülése, az ő felmagasztaltatása, felemelése a magasba.

Így a Szentlélek befejezi, tökéletessé teszi bennünk a keresztség szentségét a bérmálás szentségében. A keresztvíz, a keresztség és a Lélek, a bérmálás teszi lehető bennünk a krisztusi, Szentlélek szerinti életet, ugyanakkor az ilyen élet az egyetlen hiteles tanúságtétel, Krisztus, a mi keresztségünk és a Szentlélek mellett.

OLVASMÁNY: Apcsel 1,15-17.20a. 20c-26

A keresztség és a bérmálás mellett van még egy szentség, amelyben különösen kifejezésre jut a Szentlélek működése: ez pedig az egyházi rend. Itt sajátságos módon nyilvánul meg ugyanannak a Szentléleknek a működése, aki keresztségben kezdte el természetfeletti életét bennünk, amikor az általános papságra kaptunk meghívást: hatalmat arra, hogy a felajánlásban és az áldozásban részt vegyünk és megbízatást, hogy életünkkel hirdessük Krisztus tanítását. – Az egyházi rendet Jézus Krisztus alapította, amikor az utolsó vacsorán az apostolokat ezekkel a szavakkal hatalmazta fel az eukarisztia ünneplésére: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. – Ezekkel a szavakkal Jézus püspökké szentelte az apostolokat. – Az apostolok ezt a hatalmat kézrátétellel adták tovább. Ezért nevezzük az Egyházat apostoli Egyháznak: az apostolok tanításán alapszik, a püspökök az apostolok utódai, a papok és hívek pedig – mind a maguk módján, helyén, képességükhöz, adottságukhoz, képesítésükhöz és hivatásukhoz mérten – a püspökök munkatársai.

Ezt az apostoli Egyházat a Szentlélek vezeti, de emberek által. Egy olyan fontos ügyben is, mint Mátyásnak, az apostoli testület új tagjának megválasztása, jelen van az emberi cselekedet: a sorshúzás, és a Szentlélekre való hagyatkozás: az imádság. Az egyik nem pótolja a másikat, de nem is zárják ki egymást. Inkább egységet alkotnak, egymást kiegészítik. Ahogy Krisztus valóságos ember és valóságos Isten, úgy az Egyházban is az isteni mellett, és az istenivel elválaszthatatlan közösségben mindig ott van az emberi is. Ezért az Egyház a hívő számára nem csak társadalmi valóság, hanem a hit tárgya: hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházban.

ZSOLTÁR: 103.

Ennek a zsoltárnak, amelyet az évközi 8. vasárnapon is éneklünk, az a sajátossága, hogy az imádkozó saját lelkét, önmagát szólítja fel dicséretre. – A lélek nem itt, vagy ott van, itt vagy ott található az emberben, hanem az egész embert betölti. A lélek az ember benseje, ahol én leginkább én vagyok; a lélek bizonyos értelemben maga az ember.

A dicséret oka: Isten jósága és hatalma. Istenben ez a két tulajdonság csodálatos összhangban van. Királyi hatalma félelmetes: angyalok és erős szellemek teljesítik parancsát, de ugyanakkor irgalmas és megbocsátó. – Ilyen megbocsátó csak Isten tud lenni.

Ezt a jóságát az őt félők tapasztalják meg: azok, akik félik Istent. Talán helyénvaló itt újból emlékeztetni, emlékezetünkbe idézni, mi is az igazi Isten félelem lényege. Ez semmi esetre sem az ismeretlen természeti erőktől való rettegés, vagy egy kiszámíthatatlan, önkényes zsarnoktól való félelem. Az Isten félelem lényege azonos a legbensőségesebb emberi kapcsolat tapasztalatával: valaki számomra sokat jelent, mondhatom mindent jelent az én életemben. Ezt a tapasztalatot mindig egy bizonyos félelem kíséri: el ne veszítsem, nehogy olyat mondjak, tegyek, amivel elveszítem ezt a barátságot. És ez mindig egy őszinte tiszteletre és megbecsülésre késztet. – Ez vonatkozik az Istennel való barátságra is, valamint az ebből származó Isten félelemre. – Isten, Jézus Krisztusban megmutatta, milyen jó barátom: igazolt hát a félelem, helyén való, ha tartok attól, hogy bűneimmel elveszítem ezt a barátot, ezt a barátságot, félek olyasmit tenni, amivel ezt a barátomat, aki számomra olyan sokat jelent, hogy lelkem, egész bensőm az én énem dicséri, mert annyira szívembe zártam, netán elveszíteném.

SZENTLECKE: 1 Jn 4,11-16

Szent János a rá jellemző módon Isten irántunk való szeretetét hozza fel érvként a felebaráti szeretet parancsa, gyakorlása mellett. Isten irántunk való szeretete egymás szeretetére kötelez. Ezt az apostol alátámasztja az ő evangéliumának prológusából, előszavából ismert szavaival: „Istent soha senki nem látta”. – ezért kötelez a láthatatlan Isten a látható felebarát szeretetére.

Már ismerjük Szent János tanítását a Krisztusban, Istenben való megmaradásról és Isten bennünk maradásáról. Ez a szeretet által valósul meg, hiszen ugyanez a Szent János tanítja, hogy Isten a szeretet. Azt pedig, hogy benne élünk, ő pedig bennünk, abból tudjuk, hogy a Lelkéből, a Szentlélekből adott nekünk.

Pünkösdre, a Szentlélek eljövetelének ünnepére készülünk. A Szentlélek a hozzánk legközelebb álló Isteni személy. Hiszen az Atya és a Fiú is a Szentlélek által van bennünk jelen. Az apostol tanúságot tesz róla, hogy az Atya elküldte a világ Üdvözítőjét. Ez a tanúság a mi hitvallásunk alapja, amellyel megvalljuk, hogy Jézus az Isten Fia. Ez és ennyi a mi hitvallásunk lényege. E nélkül nem tekinthetem magam hívőnek. Ez Isten – illetve a szeretet bennem maradásának és annak az alapja, hogy megmaradjak a szeretetben. – ez a szeretet, Isten jelenléte bennem, magának Istennek az ajándéka, ő helyezte belénk ezt a szeretetet, nem a magunk ügyességével jutottunk hozzá.

EVANGÉLIUM: Jn 17, 11b-19

Szent János evangéliuma nem beszéli el Jézus mennybemenetelét. Jézus megdicsőülése és visszatérése a mennyei Atyához az ő felmagasztalása, felemelése a kereszten. – Kereszthalála által tér vissza a mennyei Atyához, mennyei dicsőségébe. – Az utolsó vacsorán, pedig búcsúzik tanítványaitól, és imádkozik értük – értünk, az Egyházért.

Jézus távozik a világból, de nem azért imádkozik, hogy Isten vegye el a tanítványokat a világból, hanem, hogy őrizze meg őket.

Az Egyház nem élhet „légüres térben” – valahol másutt, hogy megóvja magát a világgal való kapcsolattól. Küldetése, hivatása ehhez a világhoz szól, jelen kell lennie ebben a világban.

Mi keresztények sem léphetünk ki ebből a valóságból. Megnehezíti küldetésünket, hogy környezetünk egészen másként gondolkodik, cselekszik, él. Ilyen körülmények között sokkal nehezebb kereszténynek maradni, mintha előbb várnánk, hogy megváltozzon környezetünk. – Ám Jézus sem várt erre, hanem olyan világba jött, amilyen a világ volt.

Így nekünk sem szabad arra várnunk, hogy előbb a „világ”, mások változzanak meg, hanem önmagunkon kell változtatnunk és ezzel a világban megmaradni az igazságban.

Isten, Jézus Krisztus megőriznek minket az igazságban, ha mi is meg akarunk maradni benne.

Ez a legnehezebb: megmaradni a világban és megmaradni az igazságban; az élet piszkos utcáin haladni és mégis tisztának maradni. – A változékony közhangulat és közvélemény hatása ellenére kitartani az Isteni törvények és Krisztus tanítása szerinti életben. – Legnehezebb, de ez a keresztény hivatás és küldetés lényege.

OLVASMÁNY: Apcsel 1,1-11

Az első Teofilnak írt könyv, amellyel az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélését kezdi, Szent Lukács evangéliuma. Ez az evangélium Jézus útját beszéli el Názárettől Jeruzsálemig. Ezen az úton Jézus Isten országáról beszél. Az Apostolok Cselekedetei viszont Isten Országa örömhírének „útjáról” beszél „Jeruzsálemtől a föld végső határáig”.

Jézus megjelenik az apostoloknak, együtt étkezik velük és megígéri a Szentlelket. – A feltámadt Úr az étkezést részesíti előnyben, mind az eukarisztia, a szentmise megünneplése az a hely, az az alkalom, ahol a feltámadt Úrral találkozhatunk. – Egyben Jézus megalapítja a legrégibb „kilencedet”, hiszen tíz nap múlva, a húsvét utáni ötvenedik napon, pünkösdkor fogják a tanítványok elnyerni a Szentlelket.

A tanítványok megértették, hogy ez az utolsó találkozás földi életükben a feltámadt Úrral. Ezért most már haladéktalannak tűnik Izrael országának megújítása, – noha Jézus Isten országáról beszélt földi tartózkodása idején.

Amit Jézus a tanítványoknak mond, ránk is vonatkozik: nem a mi dolgunk, hogy ismerjük az időpontokat; ellenben kötelességünk és küldetésünk, hogy „a föld végső határáig” tanúi legyünk Jézus Krisztusnak: elsősorban hiteles keresztény életünkkel. Ehhez abból kell erőt merítenünk, amit a két fehérruhás férfi mondott az apostoloknak: „Ez a Jézus … úgy jön el ismét, ahogyan most szemetek láttára a mennybe ment”.

ZSOLTÁR: 46,2-9

Isten „felemelkedéséről” szól a zsoltár: Az Úr az égbe emelkedik harsonaszó mellett. Ezt könnyű volt Jézus Krisztus mennybemenetelére vonatkoztatni, aki elfoglalta helyét a mennyben az Isten jobbján. – Fölemelkedni a mennybe és a magasságban elfoglalni a dicsőség helyét, annyit jelent, mint fölötte állni a népeknek, uralkodni a nemzetek fölött. Ez beteljesedett Jézus Krisztus mennybemenetelében, hiszen ő is uralkodik az egész világ fölött: neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön. A zsoltárt a jeruzsálemi templom valamely ünnepére vezették vissza, ahol sok lépcsőn kellett felmenni a felső udvarba, az oltárhoz, vagy a szentek szentjébe. Ez arra késztette a hívőt, hogy a galileai férfiakkal, az apostolokkal együtt mi is az égre emeljük tekintetünket, hiszen földi életünk minden pillantásával Jézus Krisztust keressük, és mivel őtőle reméljük üdvösségünket.

Ez természetesen nem mentesít bennünket a mindennapi élet realitásával – olykor brutalitásával való szembesüléstől és azoktól a feladatoktól, küzdelmektől, amelyek Jézus Krisztus második eljöveteléig ránk várnak, ránk hárulnak – netalán ránk nehezednek.

SZENTLECKE: Ef. 4,1-13

Szent Pál apostol két fogságáról tudunk a Szentírásból: a cézáreai és a római fogságról. Nem tudjuk ezek egyikében, vagy valami további fogság idején kelt az Efezusi levél, amelynek egy szakaszát, részét halljuk, olvassuk.

Az apostol címzettjeit és minket hivatásunkhoz méltó életre int. Ezt a hivatást, amely bennünket kötelez, a keresztség szentségében kaptuk. – az alázat, szelídség, türelem, egymás elviselése egészen a Kolosszei levél intelmeire emlékeztetnek, ahogyan azt Szentcsalád vasárnapján hallottuk. Ezek az erények, ez a magatartás ad kilátást, reményt arra, hogy a béke köteléke fönntartja a lelki egységet, ami a szentlecke központi gondolata, s amelyre az apostol oly nagy súlyt fektet. Az egy Test, Krisztus titokzatos teste, az Egyház, amelynek tagjai vagyunk, és amelyet az egy Lélek, a Szentlélek egyesít. Ez az alapja annak az egy reménynek, az örök élet reményének, amelyre az a hivatás szól, amelyet a keresztség szentségében kaptunk. Nem az én egyéni, önző, önmagam által kigondolt és eltervezett reményéről, privát boldogságról, hanem az egy Test, Az Egyház boldogságáról van szó.

Az egy keresztséget – amelyet a hiszekegyben is megvallunk, az Egyházra bízta Jézus Krisztus mennybemenetelekor és az Egyház szolgáltatja ki. Ez a keresztség az egy Úr, Jézus Krisztus alapítása és az egy hittel együtt üdvösségünk alapja, hiszen egy az Isten, mindnyájunk Atyja – és mi az ő gyermekei, ezért mondhatjuk következésképpen egymásnak testvérei vagyunk. Minden felett áll – és vele együtt Jézus Krisztus is, aki elfoglalta helyét az ő jobbján, de mindent betölt, és mindenben benne van, hiszen Jézus Krisztus is azt mondja: „Íme, veletek vagyok mindennap a világ végezetéig”.

A kegyelemben Jézus Krisztus részesít minket, „aki fölment a magasba”. – az ő mennybemenetele, megdicsőülése feltétele annak, hogy bennünket megajándékozzon – az ő ajándékozásának mértéke szerint. Istenen, Jézus Krisztuson nem lehet számon kérni a kegyelmet, hiszen ez az Ő ingyenes ajándéka.

A János-evangéliumhoz hasonlóan a szentlecke is azt mondja, hogy az, hogy Krisztus fölment a mennybe, azt jelenti, hogy először leszállt „a lenti, földi tájakra”. – Csak az mehetett föl a mennybe, aki előzőleg a mennyből alászállt, a Fiú, Jézus Krisztus. Így értelmezi az apostol a zsoltár-idézetet. – Így töltheti be a mindenséget, az eget és a földet, ahogyan a próféta szavait ismételjük a szentmisében: „dicsőséged betölti a mennyet és a földet”.

A keresztség szentségében Isten gyermekeinek életére születtünk, de Isten gondoskodik arról, hogy meglett emberré váljunk Krisztusban. Ezért rendeli az apostolokat, prófétákat, pásztorokat és tanítókat, hogy szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, vagyis bennünket, akiket megszentelt a keresztség, hogy Krisztus megismerésében egységre jussunk é fölépítsük Krisztus testét – vagyis az Egyházat. Krisztus Egyháza tehát általunk és bennünk épül, ahogyan Szent Pál nagy előszeretettel hangsúlyozza ezt a gondolatot. Ahhoz, hogy szolgálatunk betöltésére képesek legyünk, készségesen el kell fogadnunk a nevelést, amely mindig is alázatot feltételez. Így jutunk el az egységre a hitben és Isten Fia megismerésében. Hogyan is ismerhetnénk meg Isten Fiát, Jézus Krisztust, és hogyan juthatnánk el a hit egységére, ha ezt a nevelést visszautasítjuk? Az Egyház egysége elsősorban a hit egységében nyilvánul meg. Ez, pedig azt jelenti, hogy nem az egyéni nézetek és az önző érdekek, az egy Úr, Jézus Krisztus tanítása határozza meg, mit és miben kell hinnünk. Ez viszont feltételezi hitünk tartalmának, Krisztus tanításának ismeretét. Legalább olyan szinten, amilyenen a rendszeres hitoktatás és a minden vasárnapi szentmise tanítása ezt nekünk közvetíti.

EVANGÉLIUM: Mk 16,15-20

Szent Márk evangéliumának befejező részét hallottuk, olvastuk. Jézus a tizenegynek jelenik meg (hiszen a Máté evangélium és az apostolok Cselekedete elmondja, hogy Júdás felakasztotta magát) amikor éppen asztalnál voltak, vagyis korabeli szokás szerint, asztalnál feküdtek. Az Apostolok Cselekedetei szerint Jézus mennybemenetele előtt, utoljára az asztalnál találkozik tanítványaival. Amikor a Szentírásban, különösen az Újszövetségben asztalról, étkezésről hallunk, az mindig az Eukarisztiára emlékeztet. Ezért érthető, hogy valamikor ezen a napon volt az elsőáldozás, innen kapta az ünnep, a húsvét utáni negyvenedik nap az „áldozócsütörtök” elnevezést. Az eukarisztia, a Krisztussal való együtt étkezés volt már az Egyház első tizenegy tagjának idejében is a feltámadt Krisztussal való találkozás ideje és helye. Ezt az alkalmat használja ki Jézus akkor is, amikor utoljára találkozik föltámadása után tanítványaival, hogy közölje velük misszós parancsát – amint a misszió küldetést, az apostol küldöttet jelent. Parancsba adja nekik a jóhír, az evangélium hirdetését minden teremtménynek, hangsúlyozva ezzel tanítása és küldetésük egyetemes voltát. Ez a küldetés a hitben és keresztség szentségében áll. Mindkettő nélkülözhetetlen az üdvösséghez. Ám a keresztség, a hit nélkül nem hatékony, sőt nem elegendő az üdvösségre. Ezért mindig feltételezi vagy a keresztelendő hitét, vagy a szülőkét – azokét, akik a keresztelendő gyermek számára a keresztséget kérik. – A hit Isten kegyelmi ajándéka, amelyet ingyen és szabadon ad. Mi hisszük, hogy mivel Jézus a hittől tette függővé üdvösségünket, ezt a kegyelmi ajándékot megadja mindenkinek. Bennünket annyiban terhel a felelősség, hogy kérjük-e ezt az ajándékot – az apostolokkal együtt: „Urunk, növeld bennünk a hitet!” – és, hogy ezt az ajándékot elfogadjuk-e Istentől, vagy elzárkózunk előle.

Jézus azt is elmondja, milyen jelek fogják kísérni a hívőket. Ezek egészen rendkívüli jelek, amelyekről valóban értesülünk is az Apostolok Cselekedeteiből, hogy a híveket kisérték. – Ma már úgy lehet, ezekből a jelekből nem sokat tapasztalunk érzékelhető módon, ám ez egyáltalán nem jelenti, hogy az Úr Jézus az Isten jobbján nem munkálkodik Együtt velünk, az ő Egyházával, nem hitelesíti az Egyház igehirdetését jelekkel A mi egész életünk és az egész Egyház élete ilyen jel kell, hogy legyen, amelyre mindenki felfigyel. A jelet „sacramentum”-nak nevezik. Az Egyház és az Egyház szentségei, sacramentumai az üdvösség, az isteni kegyelem jelei – és eszközei. Szent titkok, misztériumok, mert hisszük, hogy az isteni kegyelmet közvetítik, de nem tudjuk, hogyan. Ezért mondja Jézus, hogy: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül”.